1.

– Mindig mondtam, hogy egyszer találunk egy mulatságos helyet – jegyezte meg Brian. – Amúgy is túlságosan sok az ünnepélyes komolyság a világegyetemben. Téged még sosem rémisztett meg a rendszerek sokfélesége?

– Soha – felelte Georgina.

– Még akkor sem, amikor meglehetős valószínűséggel kiszámítottuk a világok összlétszámát, és hirtelen fölismerted, hogy még mindig a sokszorosára kell emelni a számot?

– És miért kell ettől megrémülni?

– Biztosan te is megrémülsz, amikor eszedbe jut: „Ez nem tréfa, ez komoly, valamennyi komoly.”

– Belloc ezt „kozmikus fenyegetettségnek” nevezte. Az ember parányinak érzi magát tőle.

– És sosem reménykedtél abban, hogy a világok mérhetetlen sokaságában akad legalább egy vidám hely is? Hogy egy nekivadult gyermek vagy egy mindent összezagyváló kobold létrehozott egy ilyet is épp azért, hogy a többit meg felelő távlatba helyezze, hogy csökkentse a kozmosz nagyképűségét? – kérdezte Brian Carrol.

– És úgy hiszed, hogy ez az?

– Igen. A Bellotát jó mulatságul teremtették. Ez vicc, karikatúra, burleszk. Ez egy lyukas nadrágú, krumpliorrú bolygó. Dörmögő, liliputi bolygó, klattyogó, nagy bohóccipőben. Arra való, hogy a kozmosz ne vegye túlságosan komolyan magát. A könnyűség törvénye itt szembeszáll a nehézkedési törvénnyel.

– Sosem hallottam a könnyűség törvényéről. És Mr. Phelan azt reméli, hogy hamarosan meg tudja magyarázni az itteni furcsa gravitációt.

– Rád nem vonatkozik a könnyűség törvénye, Georgina. Te védve vagy ellene. De ez csak könnyed csevely a részemről.

Egyelőre nem bizonyosodott be az az elmélet, hogy a Bellotát viccnek szánták, de az egyéb, róla szóló elméletek se. De jópofa hely volt, meg kell adni, merő rejtvény, arányaihoz és méreteihez képest rendkívül érdekes, csakugyan méltó a tanulmányozásra. És őket hatukat küldték ki, hogy tanulmányozzák.

Társas lények ösztönzőleg hatnak egymásra – és ez jó kis csapat volt különben is. Hát ismerkedjenek meg velük. Hatan voltak.

1. John Hardy. Parancsnok és csapattag. Elsőrendűen jó képességű ember. Jó kedélyű vasember, mindig ura a helyzetnek. Sokoldalú műszaki szakember és törhetetlen lendületű optimista. Nevetése senkit se idegesített, pedig gyakran lehetett hallani; a veszélynek fittyet hányt. Kék szemű, vörös hajú óriás volt, arca vörösebb a hajánál.

2. William Malaquais (Billy bácsi). Mérnök, ragyogó műszerész, ezermester, elméleti tudós, okoskodó, másodkapitány, navigátor és népdalénekes. Billy valamivel idősebb volt a többieknél, de mégse nőtt fel egészen. Zöldfülű kamasznak tartotta magát.

3. Daniel Phelan. Geológus és kozmológus, eretnek elveket vallott a terepmunkáról. „Phelan tétele” nyilván az olvasó által is jól ismert; s ha hallott róla, bizonyára foglalkoztatják és elkeserítik azok a körülötte kavargó ellentmondások, amelyek megakadályozták elfogadtatását. A mágnesesség és gravitáció elismert szakembere, amellett nagy élvhajhász és szoknyavadász. Nőbolond. De azért a munkából is kivette a részét.

4. Margaret Got. Festő, fényképész, botanikus és bakteriológus. Csacsogó, bájos teremtés. Csinos, a kelleténél is csinosabb. Rámenős, egészen modernül rámenős. Kicsit féktelen. És kissé gyerekes.

5. Brian Carrol. Természettudós. És természetes ember. Egész életében vadászott valamire, de maga se tudta, mire, s még azt se tudta, hogy ha megtalálta, biztos lesz-e benne, hogy ez volt az – de remélte, hogy mégis más lesz azután. „Istenkém – fohászkodott gyakran –, bárhogy végződik is, add, hogy ne legyen szokványos. Azt rühellném.” Azt tartotta, hogy minden, ami ismétlődik, elcsépelt. Ezért aztán Bellota kellemes meglepetésekkel szolgált a számára.

6. Georgina Chantal. Biológus és jéghegy. De ez a tömény jellemzés talán nem is igazságos. Mert több volt biológusnál, és több volt jéghegynél is. Csak akkor volt hűvös, amikor hűvösnek kellett lennie, mindig szívélyes volt, és gyakran barátságos. De más volt, mint Margie Got, s annak kontrasztjaként meglehetősen jegesnek hatott.

Szóval jó csapat volt, senki se lógott ki belőle.

A Bellota legfeltűnőbb sajátsága a gravitációja volt, amely a fele a Föld gravitációjának, bár a gömb átmérője nem volt több száz mérföldnél. E gravitációs különösségnek volt betudható, hogy Daniel Phelan egyáltalában idejött erre a kis bolygóra. Mert azok, akik az ilyesmiben döntenek, úgy tartották, nem nagyon valószínű, hogy Phelan megtalálja a választ; eddig még senki más se találta meg. Saját véleménye szerint ottlétének azért nincs sok értelme, mert ő már úgyis tudja a Bellota gravitációs viselkedésének okát; az benne áll „Phelan tételében”. Szerinte Bellota az egyetlen test, amely úgy viselkedik, ahogy kell. Nem a Bellota az atipikus, hanem a világegyetem többi része.

És a Bellota más tekintetben is jópofa volt. A gyümölcs megszólalt, a tüskéből puha lé csordult. Enni lehetett a kérget és a kagylóhéjakat, az állatok szívét nem. Pillangók döftek, akár a lódarazsak, és gyíkok belsejében mézszerű manna rejlett. A víz pedig – hát a víz szódavíz volt, igazi, szénsavas szódavíz!

Ha az embernek nem volt kedve hozzá, akkor esővizet fogott föl, s ennek oly magas volt a nitráttartalma, hogy nem volt semmiség inni belőle. Gyakori volt a zivatar.

Nem, nem gyakori, szívóskodott Phelan – csupán normális. Az összes többi atmoszferikus bolygón szabálytalanul ritka a zivataros felhőszakadás.

Itt aztán igazán nem volt ritka; minden tizenöt percből legalább ötben esett az eső, s mindenütt csattogtak a sok színű villámok. A társaság egész ottlétét meghatározta az örökös dörgés, hol közelről, hol a távolból, s egyre pásztázott a villám. Ez okból sosem volt itt egészen sötét, még két felvillanás között sem; a villanások között is villant folyvást. Itt oldódás- és telítődésmentesen koncentrálódott a meteorológia.

– De mindig más – mondta Georgina. – Minden villámlás teljesen különbözik a többitől, ahogyan minden egyes hópehely is. Fog-e havazni itt?

– Biztosan – válaszolta Phelan. – Tegnap éjjel nem havazott, de lehet, hogy ma fog. Éjfél előtt hó, hajnalra fagy. Elvégre éjfél után egy órával már itt a reggel.

Ekkor még csak néhány órája tartózkodtak a bolygón.

– És ez a normális ciklus – tette hozzá Phelan. – Sehol másutt nem az. Emberek és más élőlények számára teljesen normális dolog, hogy két órát aludjanak, és kettőt töltsenek ébren. Ez az alapvető ciklus. A mi lelki bajaink és elfajulásaink oka épp az, hogy alkalmazkodni igyekszünk annak az idegen világnak a nap-éj ciklusához, amelybe véletlenül épp beleszülettünk. Itt egy héten belül visszazökkenünk majd abba a normális világba, amelyet sosem ismertünk.

– Mármint miféle egy héten belül? – kérdezte Hardy.

– A bellotai huszonnégy órás héten belül. Tisztában vagy-e vele, hogy az arányos munkahét itt csupán hat és kétharmad óra? Én egyébként mindig úgy tartottam, hogy munkából ennyi épp elég.

Tengerek nem voltak itt, csupán szódavíztavak, ezek fedték a terület egyharmadát. A növény- és állatvilág pedig inkább csak karikírozta a Földét és a többi világét.

A fák nem voltak se lombhullatók, se örökzöldek (bár Brian Carrol azt állította róluk, hogy örökzöldek), se pálmák. Mintha karikaturisták rajzolták volna oda őket. Az állatok pedig nevetségessé tették az állatokról alkotott minden elképzelést.

És ott volt ráadásul Szortyogó.

Szortyogó valami medveféleség volt. Már maga a medve is az állatnépség torzképe, kicsit olyan, mint óriás kutya, kicsit, mint egy lompos ember; kannibál és játékmackó. Szortyogó pedig egy medve karikatúrája volt.

Billy belefogott, hogy a medvéket magyarázza a többieknek. Billy maga is öreg mackó volt.

– A medve az egyetlen állat, amelyről a gyerekek akkor is álmodunk, ha sose látták, vagy sose hallottak felőle. Moncrief sok ezer gyerekkori álmot tanulmányozott az emlékezet-kutatásaihoz. A gyerekek egyetemlegesen álmodnak medvékkel. Tahiti gyerekek, akiknek se saját, se elődeiktől örökölt tapasztalatai nem voltak medveügyben, ausztrál gyerekek, városi srácok, akik még játékmackót se láttak. Mind álmodnak medvékkel. A medve a mumus. A medvék ott laknak a gyerekkori otthonok padlásán. Az enyémben éppúgy, mint ezer máséban. Nem a felnőttek állítják, hogy ott laknak, hanem a gyerekek tudják, ez a meggyőződés velük született. Ám ebben a mumusban van valami kettősség. Éppoly, barátságos és bájos, amennyire ijesztő. A mumus nem mesefigura, amelyről szülők regélnek gyerekeiknek. Ez az egyetlen olyan mese, amelyet a gyerekek mesélnek a felnőtteknek, azok már megfeledkeztek róla.

– Honnan tudja mindezt? – kérdezte Margie Got. – Sejtelmem se volt róla, hogy a kisfiúk is medvékkel álmodnak. Azt hittem, csak a kislányok. És én arra a meggyőződésre jutottam, hogy a medveálmok a felnőtt férfi alaptulajdonságait jelképezik, azok is barátságosak és egyszersmind ijesztőek.

– A te számodra, Margie, minden a felnőtt férfi alaptulajdonságait jelképezi. Mármost a mumus nyelvészetileg is érdekes szó, mert majdnem kétszáz indoeurópai alapszóhoz van köze. Különféle nyelvekben, szlávban, szanszkritban, litvánban, görögben, latinban, walesiben mind-mind megtalálható valamilyen formában, hol istent jelent, hol állat-embert, hol pusztítót, ismét más nyelvekben ördögöt.

– Tehát szerinted Isten és Medve és Ördög ugyanaz – mondta Georgina.

– Sok mitológia szerint a medve teremtette a világot – mondta John Hardy. – Ezt követőleg már nem is csinált semmi érdemlegeset. Tisztelői szerint így is épp eleget tett.

Szortyogót nem lehetett pontosan medvének nevezni. – Álmedve volt. Nagy volt és ormótlan, hol négy lábon ballagott, hol kettőn. Barátságos volt, de hátborzongatóan, merthogy oly hatalmas volt. És úgy szortyogott, mint valami sínpusztító vonat.

Bohóc volt, de láthatólag betartotta a vendégek játékszabályait. Nem jött egészen közel, bár gyakran így is közelebb jött a kelleténél. Engedelmeskedett, vagy, ha nem volt kedve szótfogadni, úgy tett, mintha nem értené, mit akarnak tőle. Ő volt a legnagyobb állat a Bellotán, és úgy látszott, ő az egyetlen példánya fajának.

– Miért beszélünk úgy róla, mintha hímnemű lenne? – kérdezte Brian Carrol, a természettudós. – Csak sebészi úton lehetne megállapítani, de úgy látszik, hogy Szortyogónak nincs neme. Semmi módon nem állapítható meg, tud-e szaporodni. Nem csoda, hogy csak egy van belőle, ez a csoda, hogy egy is akad. Honnan jött?

– Ezt minden élőlénnyel kapcsolatban meg lehetne kérdezni – mondta Daniel Phelan. – A kérdés az: merre tart? Bár ebben kissé félrevezető. Mert csak a primitív népeknél fordul elő, hogy a játékállatoknak (és ő játék, tudjátok) nemük van. Egy modern mackónak vagy játékpandának nincs. S az európai hagyományban se volt neme, csupán a kultúrák peremvidékén. (A tatároknál a kilencedik század előtt, az íreknél az ötödik század előtt.) Ám e koroknál régebben a maguk területén s a társadalmakon kívül még ma is totemállatok. És van nemük, nagyon is van.

– Igen, semmi kétség – mondta Brian. – Szortyogóban nincs meg az emlősöknek, vagy erszényeseknek, vagy akármiféléknek még a másodlagos jellemvonásuk sem. De épp elég saját jellemvonása van.

Szortyogó egyéb erényei mellett remek utánzó volt. Ha elöl hevert valahol egy könyv – márpedig e csapatnál ez gyakran megesett –, Szortyogó két első mancsába vette, és tartotta, mint aki olvas; lapozta az oldalakat, egyenként és óvatosan. Kézként használta párnás mancsait. Karmai visszahajoltak, ujjai előreálltak. És négy ilyen karmos mancs keze volt.

Kupakokat tudott lecsavarni, konzervnyitót használni. Ellátta vendégeit tüzelőfával, mihelyt fölismerte, hogy szükségük van erre, és hogy meghatározott méretű, száraz ágak kellenek nekik. Fogával méretre szabdalta az ágakat, kötegbe rakta és liánokkal átkötötte őket, majd odahordta a tűz höz. Vizet hozott, és föltette forralni. És bellotát gyűjtött vékaszám.

Bellota makkot jelent, s a bolygót ezekről a bőséggel termő, ehető dióféléről nevezték el, amely nagyon hasonlít a makkra. E csemege állandó táplálékuk lett.

És Szortyogó beszélni is tudott. Sokféleképp szortyogott. Volt egy „sznok, sznok, sznok”-ja, ami azt közölte, hogy jó a kedve, mint rendesen. Volt egy „sznuk, sznuk, sznuk” és egy „sznoff”. Volt más is, hasonló hangokból, de változatos hangszínekkel és élességgel. Legjobban Billy Cross értette meg, de kicsit valamennyien.

Szortyogó csak egyetlen dologban makacskodott. Megjelölt egy területet, egy elvadult sziklahalmot, és megtiltotta nekik, hogy az ő körébe belépjenek. Körülárkolta, s ha valaki átmerészkedett az árkon, hát morgott, és kimutatta hosszú agyarait. Billy Cross azt állította, hogy Szortyogó ezt büszkeségből teszi, merthogy John Hardy parancsnok előzőleg kitiltotta Szortyogót egy meghatározott térségből, ahol az élelmüket rejtették el, és a fegyvereiket tárolták. Hardy akkor ásóval vonalat húzott e terület köré, és megértette Szortyogóval, soha át ne lépje e vonalat. Az nyomban megértette, elment, és maga is ugyanezt tette.

A társaság két földi hétre telepedett le – tizenhét hétre –, hogy tanulmányozza a bolygócska életét, meghatározza, mintákat vegyen, vizsgálatokat végezzen, jegyzeteket és fényképeket készítsen; feltételezéseket állítson föl, és megalapozzon egy elméletet. De alig merészkedtek el az eredeti táborhelyükről. A részleteknek olyan elképesztő változatossága állt rendelkezésükre, hogy minősítésük hetekbe telt volna.

Egyik jellegzetes vonás volt az enzim- és baktériumtevékenység gyorsasága. Négy óra alatt jófajta bort lehetett elő állítani, lárvaváladékból érett sajtot még gyorsabban. És az új légkörben mintha a gondolatok is gyorsabban fermentálódtak volna.

– Mindenki elkövet életében egy súlyos hibát – mondta egyszer a többieknek John Hardy. – Ha nem követné el, nem kellene meghalni.

– Tessék? – értelmetlenkedett Phelan. – Manapság kevesen halnak erőszakos halált. Miképp halhatnának meg mind a tévedésükből eredően?

– Mégis így van. A halál még mindig nem tisztázott dolog, bármennyit magyaráz is az orvostudomány. A halál egyetlen, jóval korábbi meggondolatlanság eredménye, olyané, amely elgyengíti az agyat és a testet, vagy megnyomorítja a regenerálódókészséget. Eleven, élénk emberek egy napon elkövetnek valami nagy hibát. S abban a pillanatban elkezdődik a haláluk. De ha az illető nem követné el azt az egyetlen hibát, nem halna meg.

– Süket duma – vágta rá Daniel Phelan.

– Tudod-e egyáltalán, mit jelent ez a két szó: „Süket duma?” A „duma” szó nem az orosz dumából ered, ami törvényhozó testületet jelentett régen, nem is a német „dumm”-ból, amely ostobát jelent, se nem az angol dummy-ból, ami valami művit jelent, nem is a norvég...

– Süket duma – ismételte meg Phelan. Ki nem állhatta Billy Cross szóelemző gyakorlatát, és nem értett vele egyet abban, hogy aki anélkül használ egy szót, hogy teljes eredettörténetével tisztában lenne, az hamiskártyás, hazug.

– De ha az ember csak az általa elkövetett hiba miatt hal meg, akkor hogyan halnak meg az állatok? – kérdezte Margie Got. – Ők is hibát követnek el?

– Ők azt a hibát követik el, hogy állatok és nem emberek – válaszolta Phelan.

– Nem lehet éles vonalat húzni az állat és az ember között – érvelt Margie.

– De lehet – mondta Phelan, s a másik három helyeselt.

– Nem lehet – mondta Billy Cross.

– Az állatnak nincs lelke – magyarázta Phelan. – Ez furcsán hangzik az én számból, hiszen tagadom, hogy az embernek lenne lelke a szó valódi értelmében. De van egy különbség, van egy határ, amelyet az állat nem léphet át és nem is lép át. Amikor megérkezünk oda, ahová tartunk, ő továbbra is ott kuporog a barlangjában.

– Itt mindenesetre ennek az ellenkezője történik – mondta Brian Carrol. – Szortyogó alszik kinn a szabadban, és mi a barlangban.

Ez bizony igaz volt. Táborhelyük körül, élelmiszer- és fegyverraktáruk körül három odú volt, sziklabarlangok. Billy Crossnak, Daniel Phelannak és Margie Gótnak volt egy-egy ilyen barlangja, teli szakmájuk szerszámaival. Itt dolgoztak, itt aludtak.

John Hardy maga a fegyverközpontban aludt, azon a körön belül, amelyből Szortyogó ki volt tiltva. És amikor nem aludt, őrséget állt. Hardy valósággal fétissé emelte a biztonságot. Amíg aludt, vagy rövid sétát tett a közelben, valakinek mindig át kellett vennie az őrséget, fegyverrel a kézben. Ez alól nem volt fölmentés, se kivétel, tévedések még a lehetőségét is kizárták.

És Szortyogó, az állat, aki kinn aludt a szabadban (Lehetséges, hogy csak én veszem ezt észre? – kérdezte önmagától Brian. – Lehetséges ez?), nem ázott meg. Mindenütt zuhogott ezen a világon. De Szortyogóra nem esett az eső.

– Az a legjobb itt, hogy nem szokványos – mondta Brian Carrol. Mint már fentebb tisztáztuk: ki nem állhatta, ami szokványos. – Éveken át élhetnénk itt, és sosem jutnánk a változatok végére. A rovaroknak annyi a fajtájuk, ahányan csak vannak. Mindet rendellenesnek is tekinthetjük, nincs alapfaj, amelyből kiindulhatnánk. A gravitáció is csálén áll itt... kérlek, Billy, ne analizáld a csálé szót. Az itteni kémia elcsüggeszti az embert. Ugyanazokra az alapelemekre épül, mint a kémiában másutt, de ezek az elemek mintha nem állnának úgy össze. A villámlásnak nem akar vége szakadni; mintha az, aki működteti, még mindig nem telt volna el az újdonságával; jómagam se teltem még el a villámlás újdonságával. És ha ez a bolygó elmúlik egyszer, az nem lesz szokványos elmúlás. Más bolygók lávává vagy hideg salakká válnak. A Bellota szétpukkan majd, akár a szappanbuborék, vagy szétfő, akár a spagetti, vagy sáskák robbantják szét. De más lesz, mint a többi. Szeretem a Bellotát. És utálom a szokványos befejezéseket.

– Van az „Ismerd meg önmagad”-nak egy régi tantétele – mondta Georgina Chantal. Sokat beszélgettek mostanság, merthogy gyakran nem jött álom a szemükre, nem szoktak még hozzá a bellotai rövid nappalokhoz és éjszakákhoz. – Egy változata így szól: „Tekints befelé.” Tekints befelé, de hát a szemünk kifelé néz! Arcunkat semmi módon nem láthatjuk, csak tükörben vagy képről. Mindannyiunknak van tükrünk, de én gyakrabban nézek a mikroszkópomba. De nem láthatjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, hacsak el nem torzulunk. Ezért hát Szortyogó tükör is mindnyájunk számára itt... Addig nem érthetjük meg, miért vagyunk komolyak, míg rá nem jövünk, mitől mulatságos Szortyogó.

– Lehet, hogy mi vagyunk eltorzulva, és ő valódi képzet – mondta Billy Cross. – Hiányzik belőle a féltékenység, a nagyképűség, a mohóság, a hamisság: minden torzulás.

– Nem tudjuk biztosan, hiányzik-e mindez belőle – mondta Daniel Phelan.

Így beszélgették végig a bellotai rövid nappalodat és éj szakákat, és közben gyűjtötték az adatokat.