1.

Egy ideje már az egész földgolyón érzékelhető volt a küszöbönálló változás előszele, azé a nagy fordulaté, amely a világ szórakozott, kicsinyes, kiszámíthatatlan, pazarló, de mégis emberi jellegét valami hűvös, kínosan beszabályozott, végtelenül kegyetlen, simulékony, bársonyos, macskaszerű és lényegében sátáni renddel fogja helyettesíteni. A változás kézzelfogható közelsége mégsem jutott el a tudatomig, amíg meg nem ismerkedtem Mr. Hamadryaddal.

(Kókuszdióügynök vagyok, és üzleti útjaim szerencsés hozadékaként módomban áll ismeretséget kötni olyan emberekkel, mint ő.)

Azt hiszem, Mr. Hamadryad volt a legfurcsább kinézetű személy, akivel életemben találkoztam. Ez eléggé meglepő, tekintve, hogy Dongolában, a Harmadik Zuhatag Klubban figyeltem fel rá, márpedig a Harmadik Zuhatag Klubban akkoriban nem volt hiány furcsa kinézetű úriemberekből. Ha ott szemet szúr valaki – nos, az biztos, hogy nagyon furcsán néz ki.

Léptek hallatszottak be a földpadlós folyosóról: ezekből ítélve egy nyersbőr csizmát viselő, bizonyára enyhén lúdtalpas teremtés közeledett, és egy másik, aki mezítláb járt, s mintha kettőt lépett volna egyszerre.

A klubba már csak egyikük jött be, mégpedig az, akinek lúdtalpa és puha bőrből vagy velúrból készült csizmája volt.

– Egy Sziklás Óriást – szólt oda az illető Ukalinak, a pultosnak, majd hozzátette: – és a szokásosat ebédre!

– Természetesen, Mr. Hamadryad – válaszolta Ukali, s nekifogott a Sziklás Óriás elkészítésének.

Hamadryad hangja leginkább fojtott vonításra vagy ugatásra emlékeztetett, mégsem csengett kellemetlenül. A Sziklás Óriás helyi specialitás volt: a környék sós kőporával meghintett pálmabort nagy, talpas pohárba töltötték, a tetejére pedig egy gólyatojást ütöttek. Ukali még hozzáadott egy keveset Aladdin szezámjából, és már készen is volt az ital. A Sziklás Óriás a Harmadik Zuhatag Klub különlegessége, és szinte sehol máshol a világon nem lehet hozzájutni.

Hamadryadnak hosszú orra volt. Annyira, hogy akár akarta, akár nem, egyből feltűnést keltett vele. Az átlagembertől elvárható látótávolság felét is meg kellett tennie a tekintetének ahhoz, hogy egyáltalán a saját orra hegyéig elérjen, és megnézhessen valamit a világból.

Hamadryadnak barna szeme volt, és mintha soha nem arra nézett volna, akihez beszélt, inkább úgy tűnt, néhány méterrel az illető mögött, a levegőben állapodik meg a pillantása. Most rám emelte ezt a tekintetet, és kedélyesen rámosolygott egy jócskán a hátam mögött lévő pontra. Haja dús, furcsa tarajban kicsúcsosodó. Alacsony volt, és kissé görnyedt is, a mozdulatai azonban élénkek és fürgék. Szája – valahol a nagyon hosszú orr alatt – kedélyes komolyságot sugallt. Összességében kellemes fickó benyomását keltette, ezen furcsa megjelenése sem rontott.

Ukali elkészült a Sziklás Óriással, és odanyújtotta az italt Hamadryadnak. Odakint újra hallani lehetett a mezítlábas, kettős léptek zaját, de senki sem jött be a klubba. Hamadryad egy pard dórral, egy ősrégi szomáliai érmével fizetett az italáért. Ukali nem adott vissza a pénzből, helyette az ujjával egy számot írt a levegőbe. Az aranypénzzel Hamadryad egy hétre előre rendezte számláját a Harmadik Zuhatagban. Aztán ez a furcsa ember odalépett az asztalomhoz, és leült.

– Egyáltalán nem meggyőző a magyarázat, amit adtak – szakadt fel torkából az a kellemes vonítás vagy ugatás. – Úgy csinálnak, mintha jelentéktelen semmiség volna az egész. Ötszáz tonnás kövekről van szó, de ezek azt állítják, hogy farámpákon vagy földrámpákon lökdösték fel őket a helyükre, aztán meg elbontották a rámpákat. Átkozott banánlevél! fin mondom magának, képtelenség az egész.

– Mivel foglalkozik? – kérdeztem.

– Kozmológus vagyok – mondta.

Újra hallottam, ahogy az a mezítlábas valaki fel-le járkál a földpadlós folyosón, és most már igazán kíváncsi voltam rá, kihez tartozhatnak ezek a nagyon súlyos, nagyon bársonyos léptek.

– A barátja nem jön be? – kérdeztem Hamadryadtól, és a folyosó felé böktem a fejemmel.

– Ő nem a barátom. Ő a rabszolgám – javított ki Hamadryad. – Az imént bejött egy pillanatra (maga nem vette észre), de aztán újra kiment. Jobb szeretem, ha kint marad.

És valóban, rémlett, hogy hallottam bejönni és kimenni a rabszolgát, látni azonban egyáltalán nem láttam semmit. Most már tudtam, hogy a súlyos és bársonyos, kettős léptek azt jelentik, a rabszolga négylábú teremtmény, és legalább ötször olyan nehéz, mint Hamadryad.

– Gondoljon bele: még egy kisebb megalit építéséhez is ki kellett volna irtaniuk egy egész erdőt! Vagy ha feltesszük, hogy földrámpát használtak, több földet kellett volna megmozgatniuk, mint amennyit a világ összes földigilisztája áttúrt az elmúlt sokmillió év alatt – folytatta Hamadryad. – Nem tudom, hogyan csinálták, de ezt a mesét a fa- vagy földrámpáról akkor sem veszem be. Peruban háromszáz tonnás faragott köveket állítottak fel a kétezer-ötszáz méter magas, függőleges sziklaormok tetejére. Baalbekben ezertonnás kőtömböket emeltek az égbe. Miféle rámpán szállították fel ennyire magasra ezeket a hatalmas köveket?

– Nem tudom. Nem vagyok rámpaépítő – mondtam.

– Tényleg? Pedig annak néz ki. Örülök, hogy mégsem az – válaszolta Hamadryad. – Én mondom, egy alapos kutatás bebizonyítaná, hogy soha nem létezett ilyen rámpa. Az lehetetlen, hogy valaki épít egy nagy rámpát, aztán nyomtalanul eltünteti. És ha már itt tartunk, az is kizárt, hogy az emelésre készülődve a földre fektetik ezeket az irtózatosan nehéz köveket, és azok semmilyen nyomot nem hagynak a talajon. Merthogy semmilyen nyomot nem találtak a megalitok környékén. Az idő azt fogja igazolni, aki kimondja: soha nem álltak ott rámpák. Az idő szinte biztosan azt fogja igazolni, aki kimondja: ha nem a magasból emelték volna őket, nem állnának ott ezek a hatalmas kövek mindannyiunk ámulatára a mai napig.

Ukalira, a pultosra pillantottam.

„A flúgosok melyik csoportjába tartozik?” – kérdeztem a tekintetemmel. Ukali felém fordult, és megmozdult a keze. A mozdulat arra hasonlított, mint mikor az arab ábécé használója megpróbál az ujjával egy római H betűt írni a levegőbe.

Egy H? Hamadryad egy húsvét-szigeti flúgos volt? Ez a folyton mozgó, kicsi sziget érdekelte, amely hol lassabban, hol gyorsabban sodródott előre elrendelt végcélja felé? Érdekes, ha tippelnem kellett volna, hogy a flúgosok kilenc csoportja közül melyikbe tartozik, ez lett volna az utolsó vagy utolsó előtti tippem. Egyszerűen nem úgy nézett ki, mint azok.

Ukali kihozta Hamadryad ebédjét, amely egy szopós bárány tejtől feszülő gyomra volt.

– Megnézheti az összes régi kőépítményt – folytatta Hamadryad azon a kellemes, mély, vonító hangon. – Nézze csak meg a kőkorszaki hosszúdombokat, a dolmeneket, a menhireket, cromlecheket, hengeeket, templomokat, piramisokat, az emberfejú szfinxeket, a kosfejű szfinxeket és a szentélyeket (hát nem furcsa, hogy az összes megalitikus építmény vallási célokat szolgált?), és mindenhol ugyanazt fogja találni: olyan köveket, amelyek túl nagyok ahhoz, hogy emberi eszközökkel megemeljék őket. A legnagyobb modern daruk sem képesek a levegőbe emelni háromszáz tonnát, márpedig a régi építmények nagy része ennél négyszer vagy akár nyolcszor nehezebb sziklákból épült. Egyszerűen nincs, és nem is volt soha olyan szerkezet, amely képes lenne rá. Ezeket nem gépekkel tették a helyükre. A rámpák meg az emelők pillanatok alatt használhatatlanná válnának a súly alatt. Az emelő által biztosított erőátviteli előny a súrlódás miatt hamar hátránnyá változik. Ezért van az, hogy az utóbbi háromszáz évben már nem használnak ilyen nagy köveket az építkezéseknél. Kivételt csak az a néhány roppant különleges épület képez, amelyeket mi, beavatottak építettünk saját céljainkra.

Morzsák és Aladdin szezámjának szemcséi kavarogtak az asztal lapján, miközben a levegő rezzenetlenül állt. Láttam, hogy Hamadryad mozgatja őket az akaratával. Bár a dolog komoly összpontosítást igényelt, egészen úgy tűnt, mintha a férfi önkéntelenül csinálná. Ezt gyakorolta, amíg evett, ivott és beszélt, mert tudta: egy nap még szüksége lesz rá. Olyan képesség volt ez, melyet szeretett volna megőrizni és továbbfejleszteni.

Bár egész biztosan a flúgosok kilenc csoportjának egyikébe tartozott, nem úgy nézett ki, mint egy húsvét-szigeti. Félreértettem volna Ukali kézmozdulatát?

– Mi a helyzet a Húsvét-szigeten? – kérdeztem.

– Egyre gyorsabban sodródik – válaszolta, és elkomorult az arca. Most hirtelen már nem is tűnt olyan kellemes embernek, mint korábban.

– Otthonom jelenleg a déli szélesség kétszázhetvenedik és a nyugati hosszúság száznyolcadik fokánál jár, de tovább sodródik. Nagyon félek, hogy megérem, mikor eljut a rettenet pontjához. Legfeljebb kétszázötven év, és odaér. Persze senki sem maradhat örökké a természet királya. Korszakok váltják egymást, új eónok jönnek a régiekre.

– Mi az a rettenet pontja? – kérdeztem.

– Hogy mi? – vakkantotta. Ekkor történt valami, amiről lemaradtam. Hamadryad kérdőn Ukalira, vagyis inkább Ukali mögé pillantott, én pedig éreztem, ahogy némán megkérdi a pultostól: „Ez a fickó a flúgosok melyik csoportjába tartozik?” Lekéstem Ukali válaszát: mire odanéztem, már befejezte a mozdulatot, amely arra hasonlított, mint mikor az arab ábécé használója megpróbálja valamelyik római betűt leírni ujjával a levegőbe. De vajon melyiket? Mit mutatott Ukali, melyik csoportba tartozom a kilenc közül?

Nagyon megalázónak éreztem a helyzetet, de az egész csupán egy pillanatig tartott. Ukali és Hamadryad is udvarias, jól nevelt emberek voltak. Hamadryad együtt érzően és kedvesen válaszolt azon a mély, vonító hangján.

– Nos, a déli szélesség huszonkilencedik és a nyugati hosszúság száztizenegyedik fokánál van a középpontja. Egy pillanatra azt hittem, szent dolgokból űz gúnyt. De nem ez történt, ugye?

– Nem, dehogy – feleltem, és hirtelen nagyon tudatlannak éreztem magam. Ennek ellenére eltökéltem, hogy akármiről is beszél ez a flúgos, a végére járok. – De mitől olyan különleges ez a pont, amely a déli szélesség huszonkilencedik és a nyugati hosszúság száztizenegyedik fokánál található? – faggattam makacsul.

Hamadryadot szemlátomást megdöbbentette a kérdésem. Azt gondolta talán, hogy mégis szent dolgokból űzök gúnyt? Mikor végre megszólalt, úgy beszélt hozzám, mintha egy gyermeknek magyarázna.

– Ez a földteke egyetlen olyan pontja, amely rejtve marad Isten tekintete elől.

– Hogy lehet ez? – kérdeztem.

– Nos, az Úr saját hüvelykujja árnyékolja be – felelte Hamadryad szomorúan. – Ha a sziget eléri azt a pontot, Isten többé nem segíthet nekünk. Többé senki sem segíthet.

Nem sok intéznivalóm volt a környéken. A Harmadik Zuhatagnál nem nőtt kókuszdió, de az Indiai-óceán partvidékéről azért behoztunk néhányat, elvégre az embernek gondoskodnia kell a keze alá tartozó körzet egészéről. Miért érzem magam mégis kívülállónak?

A földpadlós folyosóról továbbra is behallatszott a súlyos, bársonyos nesz, a puha tappancsú, hatalmas állat lépéseinek hangja. Kimentem, hogy megnézzem. Odakint világos volt, de nem láttam a jószágot. Hallani viszont nagyon is hallottam, és a szagát is éreztem. Léptei meggyorsultak, egyenesen felém tartott. Orromat megcsapta a jellegzetes állati bűz. Félelmet éreztem a levegőben – a saját félelmemet. Visszamenekültem a Harmadik Zuhatag Klubba. A félsz odakint maradt, de a fojtott vihogás utánam jött. Gonosz, macskaszerű kuncogás volt ez, olyan, mint amivel egy nagyragadozó neveti ki az alávaló embert. Most már tudtam, miféle állat masírozik láthatatlanul a folyosón.

– És maguk hogyan viszik fel oda azokat a nagy köveket? – kérdeztem bosszúsan Mr. Hamadryadtól.

– Ó, hát párducokkal – felelte egyszerűen Hamadryad.

– Párducokkal? Nem leopárdokkal? – kérdeztem, merthogy a folyosón járkáló láthatatlan állat egy leopárd volt.

– Párducokkal – ismételte meg Mr. Hamadryad. – Elvégre a leopárd nem más, mint egy feldühödött párduc.

– De mégis, hogyan emelik a magasba a párducok az ötszáz tonnás köveket?

Úgy hiszem, éppen ebben a pillanatban lépett be Mr. Caracal a Harmadik Zuhatagba.

Mr. Caracal nyájas, finom úr volt, hegyes füllel. Hamadryad nem kedvelte Caracalt, ez rögtön látszott.

– Menj vissza! – parancsolta Hamadryad. – Nincs jogod kijönni belőle.

Caracal egy lenéző pillantást lövellt Mr. Hamadryad felé, azután zavaros dolgok történtek.

– Ez lázadás! – visította Hamadryad, majd elhagyta a klubot, de az is lehet, hogy mindketten elmentek. Akárhogy is, valami félbeszakította a jelenetet, én pedig csak öt év múltán láttam viszont Hamadryadot.