1.

Mi az, mi egy tökfej ócskásnak nincsen?

Ifjú Tutankhamon is csak bámulna e kincsen!

– Mikor látta utoljára az unokatestvérét, Sam? – szögezte a kérdést Drumhead Joe Kress, a könyörtelen nyomozó Sámuel Mare zálogos mellének, aki a Polder Street-i ócskás-telep tulajdonosa volt. – És ne jöjjön nekem megint azzal, hogy nincs magának ilyen. Biztos nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy mennyire hasonlítanak. Szinte érzem most is, hogy itt van velünk, elrejtve valahol, és fixíroz engem azokkal a hidegkék kígyószemeivel.

– Nincs énnekem egy fia unokatestvérem sem, Joe – morgott Sámuel Mare a szokott érdes hangján. – Nincs, na. Legfeljebb unokaöcsém néhány száz, merthogy egy zálogos hamar a „bácsikája" lesz mindenféle lepusztult népeknek. És most is vár rám egy a kapunál, úgyhogy megyek, megnézem, mit akar. Nem, Drumhead Joe, az az ember, akiről maga beszél, túl elegáns ahhoz, hogy az én ügyfelem legyen.

Ezzel Sámuel Mare kiment a telepre, Drumhead Joe Kress, mint hatósági közeg, élt az alkalommal, és felhatalmazta magát egy alapos kis házkutatásra.

– Zsúfolt egy lyuk ez – nézett közül töprengve –, és mégis, belülről sokkal nagyobbnak látszik, ugyanúgy, mint a tulajdonosa. Millió valószínűtlen dolog szunnyad mindegyikükben. De nincs itt egy akkora zug, hogy beleférne egy elegáns fickó acélkék szemekkel. Miért érzem mégis a közelségét? Á, a főkönyv! Na lássuk, mit mesél! Hát nem volt itt valami nagy forgalom az elmúlt két órában, mióta az a szélhámos eltűnt a házából ott a High Streeten. Hm, tulajdonképpen egy bejegyzés sincs Itt a mai napra. Na, nézzük csak a csekk-könyvet! De hisz ez a Sam már három napja nem írt egy csekket sem. Biztos mindig készpénzzel fizet. Mi van, Ócskás, szemmel tartasz engem, mi?

Ócskás nagy barna kutya volt, és mindig bejött a boltba, hogy felügyelje a dolgokat a gazda távollété ben. De Ócskás jól tudta, hogy Drumhead Joe-nak jogában áll kotorászni.

– És a fiók tele van kifizetetlen számlákkal. Miért nem fizet értük soha idejében! – matatott tovább Drumhead. – Mindig is kiegyensúlyozott pénzügyei voltak. Néhányszor már ellenőriztem, hogy a folyószámlája tényleg fedezi-e a könyvelését. Ki tudná kifizetni ezeket a számlákat anélkül, hogy megérezné? Lehet, hogy csak egyszerűen szereti várakoztatni az embereket a pénzükre. De ezek a csekkek, ezek aztán népi műremekek, akár a gazdájuk maga.

Sam Mare egyéni csekkjeit a saját igénytelen ábrázata díszítette a főhelyen, foghíjas vigyorával és kopasz feje búbjával. Közvetlen alatta egy hosszú szőrös fülű szamár mosolygott a szemlélőre, merthogy a csekk gazdája ezen a néven lett népszerű félvilági körökben. A szamár vigyora éppen olyan foghíjas volt, mint az övé. A csekk alján a következő állt:

„A Birodalmi Zálogpalota Ügyvivője és az Ócskástelep a Vadszamárhoz tulajdonosa."

Mint rendőr, Drumhead Joe Kress már régóta ismerte Sámuel Mare-t. Először akkor találkozott vele, amikor még mint közrendőr rótta ennek a körzetnek az utcáit. Összehozta később őket a sors, amikor Joe detektív lett a szélhámossági csoportnál, és most ismét, mikor Drumhead Joe Kress, mint Kress nyomozókapitány, a rafinált, nagystílű szélhámosok és bűnözők után vetette magát.

Sámuel Mare-t rendszeresen letartóztatták, egy évben legalább egy tucatszor, de általában csak jelentéktelen orgazdaságért. Mindig derűsen fogadta az újabb és újabb felszólításokat, házkutatásokat, letartóztatásokat, és a köztes időben kötelességtudóan fizette az apróbb megvesztegetéseket, hogy az üzletben maradhasson. Ahogy azt mindig hangoztatta, az ő ajtaja éjjel-nappal tárva állt a törvény mélyen tisztelt szolgái számára.

Végül is Sámuel Mare kellemes fickó volt a maga igénytelen módján, alacsony származásával, foghíjas vigyorával, bikanyakával és mindig túl érdes, mindig túl hangos hangjával. Amolyan igazi átlag-amerikai. Sört inni járt a Lyukas Garas bár és grillbe vagy Duffey pincéjébe. A saját dolgával törődött, és mindenki máséval is, ha ebből hasznot remélt. Számon tartotta és jól ismerte az embereket a környéken. És most ismét megjelent az ő Birodalmi Zálogpalotájában.

– Talált valamit, Drumhead Joe? – kérdezte. – Talált valamit a maga hidegkék szemű, elegáns svindleréből?

– Csak a szagát, Sam, csak a szagát! De az valahogy nagyon erős-itt!

– Maga tudja,. Drumhead. Bár az az ember túl elegáns ahhoz, hogy szaga legyen.

– Üljön csak le, Sam! Ha nincs ellenére, akkor most elbeszélgetünk egy kicsit.

. – Nincs ellenemre, de legyen közöttünk egy sakktábla is> Nem szeretném, ha csak vesztegetnénk itt az időnket.

Azzal Sam Mare felállította a táblát és a figurákat egy rozzant kis szögeshordó tetején. Mindketten leültek egy-egy

Anna királynő korabeli székbe, aminek darabját Sam Mare három dollárért vette, de egyenként háromszázat értek. Ócskás, a kutya előhúzott egy hokedlit, és ráült. Drumhead a Joe Brodsky-féle megnyitással kezdett, és erre bizony jól meg kellett gondolni a választ.

– S. Palmer most nagyot dobott – jegyezte meg Drumhead Joe –, ráadásul nyomtalanul felszívódott. Pár évenként megteszi ezt persze. De most igazán majmot csinált belőlünk. Valamint két hullát hagyott hátra, pedig általában kényes az ilyesmire. És eltűnt, annak ellenére, hogy mi már előre tudtuk, melyik ülést foglalta le a riói gépen. Figyeltük, amint belépett abba a fényűző házába, és lehallgattuk a hívását, amikor taxit rendelt, hogy kivitesse magát és tizenhat bőröndjét a repülőtérre.

Ekkor bementünk utána. A bejárati ajtó nem volt bezárva, sőt egyenesen tárva hagyta.

– Á, a mélyen tisztelt rendőrség! – hallottam S. Palmer gunyoros hangját a következő szobából. – Beestek hát végre hozzám. Természetesen már vártam önöket, számomra mindig szerencse önökkel találkozni. Sajnos, ma nem örülhetünk egymásnak sokáig, mert nekem most sürgősen el kell utaznom.

– Sam, én még azon a nagy halion keresztül is éreztem annak az embernek a mágikus erejét. Megijesztett. Mindig megijeszt. Úgy érzem ilyenkor, hogy ő a kígyó, éhes, hatalmas (és elegáns, mint mindig), és fel akar falni engem, a reszkető, megbűvölt madárkát. Sam, maga nem szokott így érezni, amikor találkozni készül vele?

– Becsületszavamra, Drumhead, én nem szoktam találkozni azzal az emberrel, és nem is készülök rá. Esküszöm, még az arcát se láttam soha. De mondja tovább, kezd érdekessé válni.

– Hát tényleg elég érdekes volt. Főleg, hogy olyan hamar vége lett. Amíg én ott reszkettem, három emberem berontott abba a szobába. És S. Palmer Mare nem volt ott. És nem volt sehol, egyáltalán nem is volt a házban. Pedig onnan még egy egér se surranhatott ki észrevétlenül.

– A pince?

– Két pince tartozik ahhoz az épülethez, Sam, és két emberünk ült mindegyikben, és rádió volt náluk. Nem, a pincén keresztül semmiképpen. És a ház minden zugát figyelte valaki egész idő alatt.

Sam Mare lépni akart egyet a táblán, de Ócskás kinyújtotta a mancsát, és megállította. Sam a kutya fülébe súgott valamit, és a kutya a fejét rázta: „nem". Sam újra súgott valamit, és a kutya a fejét rázta újra: „nem". Sam harmadszorra is súgott valamit, és a kutya bólintott: „jó". Sam lépett. Nem volt valami jó lépés.

– Talán S. Palmer nem is volt a házban?

– Láttuk bemenni. És hallottuk a másik szobából a hangját, amikor utána mentünk.

– Az lehetett felvétel is.

– Lehetett. De valaki bement a házba, miközben mi figyeltük, és az biztos nem volt felvétel.

– Talán egy szellem volt. Talán ezért rázza ki magát a hideg, ha meglátja. A kísértetektől engem is mindig kiráz a hideg. Mennyi ideje lépett meg maguktól?

– Két órája.

– Akkor most miért nem rohannak ellenőrizni az összes

– Azt tesszük. Ez az utolsó lehetséges hely, ahol előfordulhat. És én úgy gondolom, S. Palmer Mare itt van.

– Kutasson át mindent, amit csak akar, Drumhead. Már négy éve, hogy a fejébe vette ezt a szamárságot, hogy nekem közöm lenne ahhoz az elegáns svindlerhez. Miért? Mondjon bármit, ami közös bennünk!

– A nevük. Egymás után következnek a névjegyzékben. Sámuel Mare. És S. Palmer Mare.

– Ezt már mondta, Drumhead. Én pedig vettem a fáradságot, utánajártam és rájöttem, hogy nem igaz. Annak a nagymenőnek nyilván titkos száma van. És ezért nem is következik utánam a névjegyzékben.

– De még mennyire, Sam. A mi nyilvántartásunkban, bent a szélhámossági csoportnál. Sámuel Mare és S. Palmer Mare. Mi a maga teljes neve?

– Sámuel Mare. Mindig is így volt, utánanézhet, ameddig csak akar. A seregben Sámuel NKK Mare-ként tartanak számon, de azt az NKK-t ott mindig beszúrják az olyan nevekbe, amikben nincs középső kezdőbetű. Merthogy a masináik elégedetlenek, ha nem találnak valamit az elő- és utónév között. De nézzen rám, Drumhead. Maga sokszor látta azt a másikat az évek során. Hát úgy nézünk mi ki, mint a rokonok? Hasolítunk egymásra valamiben is?

Drumhead Joe végigvizsgálta Sam Mare-t. A nagy ártatlan barna szemeket, amelyek olyanok voltak, akár egy óriási, jámbor kutyáé. A szemük alapján az ócskás és Ócskás, a kutya, akár közös alomból is származhattak. Szemügyre vette a repedést Sam szarukeretes okuláréja egyik üvegének a sarkában, a rátekert rézdrótot, ami egy kritikus ponton a keretet óvta a széteséstől. A széles, tar koponyát, szélein a csapzott ősz fürtöket, a fogatlanul vigyorgó szájat, a bikanyakat és az egész, szétfolyó nagy testet. Még Sam Mare sör- és hamburgerszagú leheletét is megvizsgálta.

– Igen, elég furcsa, de mégis van valami, ami emlékeztet S. Palmerre – mondta Drumhead. – De nem vettem észre egész mostanáig, és még most sem tudnám megnevezni, mi az. Még valami van, ami zavar engem, és azt mutatja, hogy maga több, mint aminek látszik. Na igen, hát pontosan ez az.

– Sakk – jelentette be Sam Mare. – És matt. Na és mi az?

– Egész Amerikában csak tíz jobb sakkozó van nálam, és maga mégis mindig megver.. Ez egészen rendkívüli egy ilyen közönséges fickótól, egy ilyen jöttment ócskástól, mint maga.

– Nem annyira, Drumhead. Ócskás agyam van és ócska lépéseim, és ezekkel őrlőm föl a maga elegáns játékát. És Ócskás a segédem, s nem is akármilyen.

– Ócskás tetszetősen játszik, de a lényeghez nincs érzéke. A középjátéka is gyenge.

– Voit valami meglepetés S. Palmer Mare bőröndjeiben? – kérdezte Sam.

– Csak egyvalami. Minden úgy volt, ahogy mondta, amitor taxit rendelt. Tizenhat bőrönd előkészítve a riói utazásra. Elegáns szerelés, meg kell adni. De az egymillió nem volt egyik csomagban sem, pedig azt nem lehet csak úgy zsebre vágni. Miért érzem azt, hogy itt kell lennie, ebben a lerobbant Birodalmi Zálogpalotában a Polder Streeten? Tudja maga, Sam, hogy mi itt most csak száz méterre vagyunk S. Palmer High Street-i fényes házától?

– Hát igen. Nincs még egy város, ahol egy olyan gazdag utca, mint a High Street, és egy ilyen nyomorult, mint ez a Polder Street, csak egy háztömbre essen egymástól. De ami a lényeget illeti, mérhetetlen távol vannak.

– Sam, egymillió dollárnak már megvan a saját aurája. És én ezt érzem itt. De hol? Hol van?

– Nézzen meg mindent, amit akar, Drumhead.

– Nem! Maga mutatja meg, hol keressem, Sam! Most megbilincselem, és ... '– Azzal Drumhead Joe Kress kipattant Anna királynő korabeli székéből, és egy lendülettel, vad bilincscsörgés közepette rávetette magát Sam Mare-ra, aki még mindig ült. De nem sokáig. Drumhead Joe zúgva szállt keresztül a zsúfolt bolton, és a kacatok között landolt a sarokban. Ez aztán a dobás!

– Sajnálom, Drumhead – mentegetődzött Sam Mare. -Maga már sokszor letartóztatott engem, és én sose álltam ellen. Most is megteheti, és most sem fogok. Ez csak egy automatikus reflex volt, mert olyan hirtelen nekem jött. Nem akartam ennyire odavágni. Megütötte magát?

– Igen, egy kicsit. De most legalább meg tudom mondani, mi a közös magában és S. Palmer Mare-ban. A bikanyakuk! Azt nehéz elleplezni.

– Rengeteg bikanyak van, Drumhead. Három évig birkóztam kültelki klubokban, amikor még jóval fiatalabb fickó voltam. Ha a másik srácnak még bikább volt a nyaka, piszkosul megvert. De megnyertem százkilenc meccset, és csak huszonkettőt vesztettem el. Nézze, én nem tudom, honnan szedi a hülye ötleteit, de itt van mindenem, a kapu kitárva, túrjanak föl mindent. És az egész életem, az előéletem, a múltam, a befektetéseim és az összes üzleti kapcsolatom mind itt van, tessék, vizsgálják át a lehető legaprólékosabban, tessék! Az ujjlenyomataim az ujjaim végén, a vércsoportom a véremben. Most mit néz így rám?

– Az a sok „lehetetlen", Sam! A sok kis részlet, amit mind nem lehet a képbe illeszteni! De van nekem egy adum a maga bikanyakával és bikaerejével szemben! Ez itt a szolgálati revolverem, és meg is van töltve.

– Nincs erre magának szüksége, Drumhead. de csak fogja rám, ha jólesik.

– így lesz. Most pedig gyerünk, ki vele, mit tud! Az életével játszik!

– Lassabban, Drumhead. Lehet, hogy maga az, akinek egy, hajszálon függ az élete. Higgye el, jobban aggódom magáért, mint magamért. A világért sem szeretném, ha megölnék magát.

– Én sem, elhiheti. De megesküdtem, hogy ma végzek azzal a kígyó S. Palmer Mare-rel. És meg is teszem, hacsak ő meg nem öl előbb. Vigyen oda hozzá, Sam, ha tudja, hol van. Maga kinek az oldalára állna a leszámolásnál?

– A magáéra, Drumhead. Maga jó ember, S. Palmer meg maga az ördög!

– Hát mégiscsak ismeri? Most meg miért veszi le a szemüvegét?

Sam Mare visszasüppedt az egyik székbe, levette a szemüvegét, és a kezébe temette az arcát. Ebben a pillanatban Ócskás, a kutya gyászosan felvonyított.

– Igen, Drumhead. Ismerem S. Palmert egy bizonyos értelemben. Egy bizonyos, borzasztó értelemben. És leveszem a szemüvegem, hogy megtöröljem a szemem. És azért törlöm meg a szemem, mert sírok. És azért sírok, mert én egy érzelgős pancser vagyok, és tisztán látom, ami következik. Látom a maga halálát, látom, amint önkezével és a saját szolgálati revolverével vet véget az életének.

– Hol, Sam? És mikor?

– Tíz percen belül. És száz méteren belül. Ne erőltesse, Drumhead. Ne hagyja, hogy megtörténjen!

– Mi a maga teljes valódi neve, Sam?

– Ne akarjon mindent tudni, Drumhead! Olyan vékony szálon függ az élete ...

– Mindent tudni akarok! Mi a maga teljes neve, Sam?

– Múljék el tőlem ez a pohár! A teljes nevem Sámuel Palmerworm Mare.

– Palmerworm, azt mondta? Micsoda név ez?

– Ez egy bibliai féreg neve. És ez a rákfene emészt engem is. Belülről falja föl az egész életemet. Az apám mesélte, hogy már a bölcsőből (igen, mert ódivatú bölcsőnk volt az ódivatú farmunkon), igen, már a bölcsőből olyan vegytiszta gyűlölettel nézett rá a „másik énem", hogy szegény visszatántorodott. Csak egynapos voltam még akkor, de azt mondta, megértettem mindent. Így aztán Palmerworm Mare-nek nevezett, mert azt mondta, palmerworm a neve az ördögnek, ami bennem van, és ami néha megjelenik, mint a „másik énem". De többet is gondolt annál, hogy csak nevén nevezze ezt a dolgot. Meneküljön el,. Drumhead Joe, gyorsan! Most rögtön sétáljon ki a boltom ajtaján, és ne tegyen semmi, de semmi többet ebben az ügyben! Én meg teszek magának egy ígéretet. Megígérem, hogy pontosan egy óra múlva S. Palmer Mare meg fog jelenni a házában („minden ajtó és ablak csukva", ahogy a Biblia mondja), és az ott levő rendőrök szeme előtt agyon fogja lőni magát. Tegye meg, Drumhead. Tényleg meg tudom csinálni. Már elhatároztam, hogy S. Palmer Mare ma meg fog halni. Igen. Ő meghal, és maga élni fog. Egyezzünk meg, Drumhead!

– Nem. Nem egyezkedem. Már túl közel vagyok a rejtély megoldásához.

– A saját halálához van túl közel, Drumhead. Tudja, hogy gyerekkoromban én alvajáró voltam?

– Honnan a fenéből tudnám! Mi ez a badarság? Ne szipogjon már! Nézzen rám, Sam. Látni akarom a szemét!

– Nem! Nem! Az apám sokszor mondta, hogy mikor álva-jártam, akkor a másik voltam! Azt mondta, vagy sikerül kivernie belőlem azt, vagy belehalok a verésbe! Nem sikerült. Ehelyett az gyilkolta meg őt.

– Mi gyilkolta meg ehelyett?

– A másik énem. Az ölte meg őt. és az ölt meg másokat is. És nem akarom, hogy magát is megölje. Egyezzünk meg, és ő megöli saját magát. Esküszöm rá, esküszöm, esküszöm!

– Elég ebből a zagyvaságból! Nézzen rám! Látni akarom a szeméi, Sam!

– Az istenért, ne!

– De az istenért, igen!

– Hát jó – mondta egy hang, ami egyáltalán nem Sam Mare hangja volt, sokkal inkább S. Palmer Mare hűvös és gúnyos hangja, S. Palmer Mare-é, a nagystílű szélhámosé és körözött bűnözőé. – Nézzen hát a szemembe, rendőr! Nézzen bele, és lássa a vesztét! – és a bikanyakú alak fölemelte a fejét.