2.

És aztán megtörtént, az egyik szűk nappalon. (A szűk nappal kifejezés Briantől származott, aki utálta a szokványos kifejezéseket.) A szűk, kétórás bellotai nappal kellős közepén történt.

Mind ébren voltak, és mind észlelték. John Hardy ott állt a fegyverraktár közepén, éberen őrködött, a könyökhajlatába illesztett puskával. Billy, Daniel és Margaret dolgozott a maga barlangjában; Brian és Georgina pedig, akik nem bújtak barlangba, rovarokat gyűjtögetett a völgy nyílt lejtőjén, de a szemüket a fegyvertáron tartották.

Szokatlan erejű villámlás villant, még bellotai mértékkel mérve is rendkívüli fényű, a levegő hasadt-repedt-csattogott. Szortyogó felől szokatlan hang hallatszott, csöppet se emlékeztetett máskori „sznok, sznok” beszédére.

És ebben a pillanatban elillant minden jámborság a bolygóról.

Szortyogó előzőleg úgy tett, mint aki át akarja lépni a vonalat, azután víg viháncolással elinalt – az oly óvatos John Hardy talán ezért nem riadt meg kezdetben.

Ekkor Szortyogó rémisztő hangot hallatott, és támadt.

De nem cselezte ki teljesen Hardyt, ezt a férfit se ember, se vadállat nem cselezhette ki egészen. Volt egy negyed másodperce, s ő nem az az ember, aki sokat lacafacázik a döntés előtt, pánikba pedig nem tudott esni. Amit tett, maga választotta, és ha ez hiba volt – hát a legokosabb döntést is hibaként minősítik utólag, ha nem sikerül.

Kedvelte Szortyogót, és hazardírozott, nem kell feltétlenül megölnie a medvét. Nehéz puskája volt, ha vállon lövi vele az állatot, biztosan leteríti. Ha nem teríti le – több lövésre nem lesz idő.

És nem terítette le, és nem volt többre idő. John Hardy egyetlen tévedést követett el, s ezért halt meg. Rendhagyó halált halt, de nem belülről kifelé halt meg, mint a közönséges emberek.

Irtózatos volt, de azonnali. Hardy feje szétzúzódott, arca majdnem leszakadt. Háta eltört, teste kis híján kettéhasadt. A hatalmas állat hosszú agyaraival és húsz hosszú késsel fölérő karmaival széttépte és megőrölte és megrázta, akár egy vörös porrongyot, azután elengedte.

Lehet, hogy Brian Carrol fogta föl elsőnek a fejleményeket. Odaszólt Georginának, jöjjön ki a völgyből a síkságra, méghozzá gyorsan. Tudta, hogy a még élő másik három nem tud már kijönni.

Brian Carrol agyán zavarosan átsuhant egy történet a déliek egykori tábornokáról, aki ezt mondta az ugyancsak réges-régi Grant tábornokról: az ügyetlen marha olyan hadállást foglalt el, amely mind a folyót, mind a dombot szemmel tartotta, és három völgy torkolatát zárta el, s csupán abban lehetett reménykedni, hogy Grant elmozdul, mielőtt felismeri előnyös helyzetét.

De Briannek nem voltak ilyen ábrándjai. Szortyogó tisztában volt előnyös helyzetével; elfoglalta az élelmiszerraktárt és a fegyverközpontot, és szemmel tartotta a három sziklarés bejáratát, amelyek Billy Cross, Daniel Phelan és Margie Got barlangjába vezettek.

Szortyogó az imént egyetlen mozdulattal ölte meg a parancsnokot, tartotta sakkban a többieket, és vágta el a maradék kettőt a fegyverektől, hogy velük majd később végezzen. Nem volt itt szándéktalan semmi. Ha más pillanatot választ, amikor nem Hardy, hanem más áll őrt, akkor az élő Hardy mindenképp veszélyt jelentett volna számára, fegyver nélkül is. De most, hogy Hardynak vége, a többiekkel már könnyedén elbánik.

Brian és Georgina a tisztás széléről nézte a másik hármat, bár tudták, hogy saját életük múlik azon, kijutnak-e innen.

– Ketten kijuthatnának – mondta Georgina –, ha a harmadik kitörne, és ezzel újabb támadásra kényszerítené Szortyogót.

– De egyikük se fog kitörni – mondta Brian. – A harmadik meghalna.

Hazárdjáték volt, de nem tarthatott soká. Phelan nyüszített, megpróbálta megmászni a sziklafalat az ürege túlsó végén. Margie hízelgett, azt dünnyögte Szortyogónak, milyen jó barátok voltak mindig is, ugyan nem engedné-e őt el? Billy Cross megtöltötte pipáját, leült, kivárt.

Phelanre került elsőként sor, és gyáva halált halt. De senki ne vegye ezt rossz néven embertársától, míg ő maga nem tudja, hogyan hal majd meg.

Szortyogó berontott, egy sikolya közepén bánt el vele, azután visszarohant őrhelyére, a fegyvertár közepére.

Margie, amikor az állat megtámadta, kitárta kezét, és elsírta magát, halkan, nem is félelmében sírt. Az álmedve szinte szelídnek tűnt – azután újra visszacsoszogott a fegyvertárba.

Billy Cross pedig csak pipázott. – Semmi kedvem így végezni, Szortyi, öreg haver. Igazság szerint sehogy sincs kedvem végezni. Ha elkövettem olyan hibát, amiért most meg kell halnom, hát legfeljebb azt, hogy ilyen kedves, naiv fiú voltam. Nem tudom, észrevetted-e, Szortyi, micsoda remek, belevaló pasas vagyok?

És ezek voltak Billy Cross utolsó szavai, mert a hatalmas állat egyetlen gyilkos ütéssel agyoncsapta. A levegőben még mindig ott szállt Billy pipafüstje.

Aztán mintha fekete mennydörgés szállt volna a völgyből a másik kettő után, merthogy ez az ormótlan állat jól mozgott. Briannek és Georginának volt vagy százméternyi előnye vele szemben. És rémületük csökkent egy kissé, amint rájöttek, hogy a vállon lőtt medveállat csak akkor kaphatja el őket, ha kimerülnek.

Vad futással még növelhették is előnyüket. De hamarosan el fognak fáradni, és az se tudják, mikor. Az állat elűzte őket a táborhely és a fegyverek közeléből. S ők csapdában vannak egy kicsiny bolygón.

Estig, azután egész éjjel, és másnap egész nap (összesen körülbelül öt órát) üldözte őket, amíg már jártányi erejük is alig maradt. Azután elveszítették szem elől, de a sötétségben nem tudták, közel van-e, vagy nincs. Hajnalra pedig azt látták, hogy negyed mérföldnyire üldögél, és figyeli őket.

De most az ellenfelek is pihentek és figyeltek. Az állat kigyógyulhatott már a lőtt sebéből. De a két ember olyan kimerült volt, hogy esze ágában se volt tovább futni, az utolsó pillanatig.

– Mit gondolsz, hátha csak hirtelen dührohama volt, s újra barátságos lesz? – kérdezte Briantől Georgina.

– Nem hirtelen dührohama volt ez. Igencsak kiszámított lépések sorozata volt.

– Gondolod, hogy be tudnánk keríteni és visszakergetni a fegyverközpontba?

– Nem. Olyan helyet választott, ahonnan mérföldekre el látni. És övé a háromszög átfogójának előnye: bármely szöget választjuk, az hosszabb, mint. az övé. Nem üthetünk vissza, s ő tudja jól.

– Gondolod, hogy tudja: a fegyverek fegyverek?

– Tudja.

– És hogy minden jelzőberendezésünk odabenn maradt a központban, és nem tudunk kommunikálni?

– Tudja.

– Gondolod, hogy okosabb nálunk?

– Okosabb volt a szerepe kiválasztásában. Jobb vadásznak lenni, mint vadnak. De hallottunk már olyat, hogy a vad túljárt a vadász eszén.

– Brian, gondolod, hogy te is olyan csúnyán halnál meg, mint Daniel, vagy olyan szépen, mint Billy?

– Nem. Se így, se úgy.

– Mindig irigykedtem Margie-ra, de a végén megszerettem. Nem sikoltozott. Nem látszott rémültnek. Brian, mi történik most velünk?

– Valószínűleg megmentenek a kellő pillanatban a tengerészek.

– A hajóra gondolsz? De hiszen az még egy hét földi idő szerint. Gondolod, Szortyogó tudja, hogy a hajó visszajön értünk?

– Igen, tudja. Biztos vagyok benne.

– Gondolod, hogy tudja, mikor jön?

– Igen, az az érzésem, hogy ezt is tudja.

– De el tud-e kapni addig minket?

– Ügy hiszem, mindkét érdekelt fél az egyik szemével az órán fogja végigjátszani a meccset.

Szortyogó mostanra kialakított egy trükköt. A kurta nap estéjén mindig fölmordult, és feléjük indult, ők pedig épp a sötétség beálltával menekülésre kényszerültek. Zajosabban futottak, mint az állat, és az mindig a nyomukban volt; de ők a sötétben sosem tudhatták, a nyomukban van-e, és milyen közelről. Zihálva, szuszogva rohantak, amilyen gyorsan csak tudtak, másfél órán át; azután megpihentek kis időre, a virradat előtti félórára. Nappal pedig egyiküknek figyelnie kellett, amíg a másik aludt. De Szortyogó alhatott a maga módján, s ők sosem tudtak eliszkolni anélkül, hogy az állat azon nyomban föl ne ébredjen rá.

Sőt éji futásaik alatt a termékeny földsávon át terelte őket, nappal pedig a kopár tájon. Nem mintha az ennivaló kevés lett volna; de csak úgy lehetett gyűjteni, ha időt szántak rá, s az időt vagy a meneküléstől, vagy az alvástól, vagy az őrködéstől kellett elvonniuk.

Tömérdek piros gyümölcsöt is találtak, amely gyöngítő és kábító hatással volt rájuk, mégse tudták otthagyni. Valamiféle babcserjére is akadtak, amely ugyanígy hatott, meg egy dió, meg egy gabonaszerű fű, amelynek magvát kezükkel rostálták futás közben.

– Ez narkotikus földsáv – mondta Brian. – Bárcsak lett volna több időnk tanulmányozni! Most pedig túl sokat fogyasztunk, hogysem tanulmányozni tudnánk. Sejtelmünk sincs, meddig terjed; és elég veszedelmes módszer, hogy önmagunkon kísérletezzük ki.

Ettől kezdve a narkotikumok befolyása alatt álltak. Élénk álmokat láttak ébren és menet közben. És hallucinációkat éltek át, amelyeket nem tudtak megkülönböztetni a valóságtól.

Eltelt egy bellotai nap; elkezdődött álmuk: Brian Carrol úgy érezte, hogy Szortyogó lelke beszél hozzá. Carrol ezen a tudományos területen kiváló amatőr volt, s próbára tette a dolgot; léteznek erre megfelelő próbák. Oda lukadt ki, hogy hallucináció és nem telepátia. Mégis eljön majd az idő (látta is már, hogy közeleg), amikor elhiszi ezt a hallucinációt, hogy a medve szól hozzá. És ez lesz majd a jele annak, hogy megbolondult, s már nem kerülheti el a halált.

Amig megvolt az ép esze, megtagadta jövőbeli hitét a képtelenségben, ugyanúgy, ahogy egy kínzásnak kitett ember tagad meg mindent, amit kényszer alatt elismer vagy bevall.

Szortyogó így szólt hozzá a távolból: – Miért gondolod, hogy medve vagyok, csak amiért medvebőr takar? Én nem tartalak embernek, pedig emberbőrbe bújtál. Ne bízd el magad. És miért hiszed, hogy bátrabban halsz majd meg Danielnél? Minél tovább futsz, annál közönségesebb halált fogsz halni. És még mindig nem tudod, ki vagyok?

– Nem – mondta fennhangon Brian Carrol.

– Mit nem? – kérdezte Georgina Chantal.

– Olyan, mintha a medve beszélne bennem, mintha beköltözött volna a tudatomba.

– Az enyémbe is. Lehetséges ez, vagy csak a narkotikus gyümölcs okozza?

– Nem lehetséges. Hallucináció, ami a narkotikumtól meg a rohanás okozta fáradtságtól és alváshiánytól tör ránk, meg a sokktól, hogy végig kellett nézzük a barátaink halálát, egy szörnyeteggé vált kölyök művét. Vannak tesztek, amelyek elkülönítik a telepatikus befogadást a hallucinációtól; van objektív korroboráció, amely ezúttal lehetetlen, Szortyogónak ebben a hangulatában és valószínűleg általában is lehetetlen; létezik érzékeny paralellizmus: igen csak bizonytalan, merthogy több közöm van milliónyi emberi lényhez, mint egyetlen álmedvéhez: létezik közvetett érvényesség és pontról pontra való egyezés: ez is negatív, mert tudom magamról, hogy lázas vagyok és zavarodott, érzékeim megbízhatatlanok más dolgokban is. Minden lehetséges teszt arra vall, hogy ez nem telepátia, hanem hallucináció.

– De nincs mód rá, hogy erről megbizonyosodjál, ugye, Brian?

– Nincs, Georgina; semmivel se több, mint bebizonyítanom, hogy nem egy cserkészcsapat ül a tábortűz körül a gégémben, az égeti és kínozza, hanem csakugyan a narkotikus gyümölcs vagy valami más étel szövetkezik a kimerültségemmel és félelmemmel, s ez zavar meg. Nem bizonyíthatom be, hogy nem cserkészek, és nem bizonyíthatom be, hogy nem telepátia, de mindkettőt valószínűtlennek tartom.

– Én egyáltalán nem tartom valószínűtlennek, Brian. Szerintem Szortyogó beszél hozzám. Ha valamivel jobban bezsongsz és elfáradsz majd, te is elhiszed.

– Hogyne, akkor elhiszem majd. De ettől még nem lesz igaz.

– Nem számít, igaz-e vagy sem. Szortyogó eljut majd erre a pontra. Tudsz róla, hogy Szortyogó ennek a világnak a királya?

– Nem. Mit beszélsz?

– Épp most mondta nekem, hogy ő a király. Azt mondta, ha segítek neki elkapni téged, elenged engem. De én nem vagyok hajlandó. Megszerettelek, Brian. Tudtad, hogy még sosem szerettem férfit?

– Tudtam. Jéghegynek neveztek téged.

– De most nagyon tetszel nekem.

– Nincs senki más, aki tessék neked.

– Nem erről van szó. Ilyen a hangulatom. És nem segítek Szortyogónak elkapni téged, hacsak nem ad rá sokkal jobb okot.

A mindenségit ennek a lánynak! Ha az elhiszi, hogy Szortyogó szól hozzá, akkor az gyakorlatilag csakugyan szól hozzá. És bárhogyan vert is gyökeret Georgina fejében a gondolat, hogy alkuszik az életéért, e gondolat csak növekedni fog ott.

Szortyogó most ismét szólt Brian Carrolhoz, és valahogy fölösleges időpazarlásnak tűnt annak bizonygatása, hogy ez csupán hallucináció.

– Még mindig nem tudod, ki vagyok, de meg kell tudnod, mielőtt meghalsz. Hardy tudta az utolsó pillanatában. Cross sejtette az első pillanattól fogva. Phelan még mindig nem biztos benne. Itt kering, letekint a holttestére, és még mindig nem biztos benne. Egyeseket csuda nehéz meggyőzni. De az a lány tudta, és kitárta a karját.

Így szólt hozzá lázában a medveállat.

Most leveleket ettek és bogyókat. Nem akartak több narkotikus gyümölcsöt enni, még ha éhen halnak, akkor se. De a kábulatuk csak lassan szállt el, s üldözőjük egyre irgalmatlanabb volt.

Egy napon épp leszállt az alkony, amikor Brianre rátört a szerencsétlenség. A medve szinte mozdulatlanságba hipnotizálta, és beszélt a fejében. Georgina már elindult előtte, és egyre szólongatta, jöjjön utána, de ő valami okból ott maradt. Amikor Szortyogó, mint minden este, rájuk rontott, nem volt menekülés. Brian csapdába esett egy sziklaszirten. Georgina már egy kanyargó ösvényen haladt a lenti tisztáson. Brian tétovázott, azután várta a mackó támadását. Úgy hitte, oda tudja csalni magára Szortyogót, azután az utolsó pillanatban kitör balra vagy jobbra, az állat meg talán lezuhan a szirtről.

A derék Szortyogó irányt változtatott, de nem állt le az utolsó pillanatban. Fenékkel előre közelgett, mint egy elefánt, és lelökte Briant a szirtről.

A meghalásról ritka az igazán szubjektív beszámoló, mivel akik meghalnak, többnyire nem élik túl, hogy elmeséljék. Ám a dolog a következőképpen zajlik:

Először az ember csüng az űrben; azután rátör a tébolyultan emelkedő talaj, teli fákkal, sziklákkal.

Fájdalmas álom ez, melyet jóval később kábult ébredés követ.