EGY ESŐS NAP HALIKARNASSZOSZBAN

„Állítások szerint a Krisztusról szóló beszámolók nem lehetnek igazak, mert a történet hasonló tartalmú változatai már korábban is léteztek. Többek konkrétan a Krisztus haláláról szóló beszámolót vonják kétségbe a nagy bölcsek halálát megidéző, régről fennmaradt legendák miatt. Hitem szerint azonban mindezek közül Krisztusé a legmeggyőzőbb – miközben a Szókratész halálát leíró a legkevésbé hihető elbeszélés.

A Krisztus-beszámoló igazsága ellen felhozott érvek alapján Szókratész nem halálozhatott el a neki tulajdonított, legendás módon, mert addigra a több évszázados hagyomány azt már alaposan elkoptatta. Valójában azért nem valószínű, hogy foltos bürök elfogyasztása útján lelte volna halálát, mert az azt megelőző évszázadokban számtalan indiai bölcs valóban a foltos büröktől szenvedett ki. A Szókratész idején Görögországban tévesen bürökként(koneion) ismert növény ugyanis semmilyen formában nem volt mérgező, míg az Indiában helytállóan bürökként ismert növény igen.

A Szókratész halálát a foltos büröknek tulajdonító egyetlen beszámoló Platóntól ered. Platón szinte bizonyosan azzal ugratta Szókratészt (aki, midőn Platón első ízben olvasta fel a művet a tanítványai előtt, tanúja is volt a remeklésnek), hogy azon vénséges, már-már istenített bölcsekhez hasonlította, akik az ősi India földjén valaha e hagyományosnak számító módon szenderültek jobb létre. A hivatkozott beszámolót, szintúgy magát az elhalálozást minden történész egyöntetűen Kr. e. 399-re datálja.

Sem Xenophón, sem más életrajzírók nem tesznek említést arról, hogy Szókratész foltos büröktől hunyt volna el, sőt, hogy egyáltalán elhunyt volna. Ellenben igenis említést lesznek a bölcsről olyan összefüggésben, hogy legkevesebb tíz esztendővel állítólagos elhalálozása után a kis-ázsiai Halikarnasszoszban tartózkodott. Ráadásul, valamiféle szégyenpadra kiültetve, amelyet kifejezetten neki készítettek oda, jelen volt azon a „megnyitó előadáson”, amelynek során – Felhők című komédiájában – Arisztophanész első alkalommal gúnyolódott rajta nyilvánosan. A színműíró és a darab céltáblájául választolt Szókratész között némi élcelődésre került sor. Meglehetősen bizonyosnak látszik, hogy a filozófus személyesen vett részt ebben, s nem holmi színész játszotta el a szerepét. Mindez Kr. e. 395-ben történt, tehát négy évvel Szókratész feltételezett halála után.

Foltos büröknek tulajdonított avagy valótlan halálának legendája vélhetően amiatt tartja magát, hogy valódi halálának körülményeiről nem szól a krónika. És mit kaptunk helyette? Még több legendát.

Több mint száz évvel a foltos büröknek tulajdonított avagy valótlan elhalálozását követően Szókratész egy filozófusokból álló, halikarnasszoszi társaság tagjaként bukkan fel, amint éppen megpróbálja leverni a port a kihalófélben lévő üzletágról – ennek kissé legendaszaga van. Villehardouin feljegyzései szerint bizonyos keresztes lovagok 1191-ben beszédbe elegyedtek vele Halikarnasszoszban – e történetből is a legenda szaga árad. Végezetül a tizenkilencedik században az angol utazók közül hárman is állítják, hogy összefutottak Szókratésszel Bodrumban (ez Halikarnasszosz modernkori elnevezése). Számomra ez nem legendaszagú. Személyes okokból (az angol urak egyike a saját nagyapám) szentül hiszem, hogy igaz.” 

Arpad Arutinov: A történelem hátsó ajtaja

Art Slick és Jim Boomer épp Kósz szigetére tartott, amikor egy hirtelen támadt szélvihar a török szárazföldre kergette őket. Egy órával napkelte előtt futottak be a szűk kis kikötőbe Bodrumnál, amely az ókorban Halikarnasszosz néven volt ismert. A T-Town Tornadónak elkeresztelt, huszonkét láb hosszú, motoros bárka, amelynek fedélzetén odaérkeztek, merőben alkalmatlan volt arra, hogy a nyílt tengeren a fél világot körbejárja. Art Slick és Jim Boomer pedig nem voltak annak tudatában, hogy legénységük túlontúl kis létszámú az ilyen utazáshoz.

Mire a kötelekkel sikerült rögzíteniük a kicsiny hajót, a szél ereje a felére mérséklődött, s már nem jelentett komoly veszélyt. Viszont patakokban ömlött az eső, s úgy tűnt, nemhogy aznap, de még másnap sem szándékozik elállni.

Emlékezetükbe idézte azonban a három nappal azelőtt Isztambulban hallott dalt: „Egy esős nap Halikarnasszoszban, oly mélabús!”. Az ifjú énekesnő később e szavakkal lépett az asztalukhoz: „Azt tudták, hogy a török nyelvben háromszáztizenkilenc különféle szó létezik a »mélabú«-ra? E csekély ismereteket minden idelátogató úriembernek szívesen megtanítom.”

„Nem hinném, hogy képes lennék a »mélabú« háromszáztizenkilenc különféle török megfelelőjét megtanulni” – jegyezte meg Art Slick.

„Ha csak egyszer is egy esős napot kellene eltöltenie Halikarnasszoszban, bizony megtanulná”

– felelte a lány. „Nemcsak megtanulná, de használná is mindet. Kétszer annyi szó is kevés lenne leírni a mélabút, amelyik esős napokon köszönt Halikarnasszoszra.”

Most igencsak úgy tetszett, hogy a két fiatalember épp egy ilyen napot lesz kénytelen eltölteni az említett helyen, amelynek ábrázatán özönvízszerű eső, zúgó szél és zord mélabú ömlött le. Az egyedüli kivételt egy korpulens görög képezte, akit mintha a napfény aurája vett volna körül.

– A Különös szófordulatok tára szerint az „esős nap Halikarnasszoszban” kifejezés angol megfelelője „vasárnap Philadelphiában” – magyarázta vigyorogva a törött orrú görög tengerész. Meglehet, nem is tengerész volt, hanem törött orrú görög bokszoló. – Ha az urak reggelit óhajtanának, van a városban görög kávéház, török kávéház, szíriai kávéház. Azonfelül van görög mozi, török mozi, szíriai mozi. Szolgálhatunk továbbá görög mulatóval, török mulatóval, szíriai mulatóval. Ezek momentán reggel hatkor nyitnak, és este hatkor zárnak, mert a politikai zavargások miatt éjszaka kijárási tilalom van érvényben. Mindezeken kívül legfeljebb a Megelevenedett Képmások Múzeuma tarthat számot becses figyelmükre. Egyebünk nincs is a városban, ez a zuhé meg nemigen fogja ma abbahagyni.

– Kösz, Rocky, részünkről mindegyik jöhet – mondta Jim Boomer a törött orrú aggastyánnak.

– Miért hívja Rockynak, amikor Szóki a neve? – tudakolta egy hölgy Jimtől.

Art, Jim és Rocky-Szóki megreggeliztek a görög kávéházban. Utána a török kávéházban is bekaptak egy reggelit, végül a szíriaiban is. Jó nagy haspók volt a görög, Art és Jim pedig úgy volt vele, hogy legalább egyszer a körséta bármelyik állomásán szívesen megpihen. Különben is, egy esős napon mi mást lehet csinálni egy efféle helyen?

– Hogy lehet, hogy maga ilyen jól beszél angolul? – tudakolta Art Slick a görögtől. – Esetleg járt már az Államokban? – Képtelen volt megtippelni az életkorát.

– Bizony, hogy jártam. Bár akkoriban államoknak még nyomuk sem volt azon a vidéken. Midőn ifjú voltam és bölcs, ötévente elsajátítottam egy nyelvet – mesélte görög pipával a fogai közt ez a keménykötésű, zömök fickó. – Vágott az eszem, mint a borotva, úgy ám, igenkönnyen ment a tanulás. Később aztán, hogy lelassultam, egy-egy új idióma húsz év alatt vert gyökeret az agyamban. Midőn pár évtizedre lehorgonyoztam a viking tengereken, nagyjából épp annyi kellett, hogy magamévá tegyem az ónorvég beszédmódot. Újabban ötven évbe is beletelik, mire a következőt úgy istenigazából sikerül magamba sulykolni. Bizony, fél évszázad is elmúlhatott azóta, hogy az angolnak nekiláttam, de már kezdek belejönni. A következő ötven évet tán majd az indonézre fordítom.

– Akkor hát jó régóta időzik errefelé, igazam van?

– Meglehetősen, de közel sem annyi ideje, mint egyesek.

– Ha ilyen nagy múltra tekinthet vissza, Rocky, akkor maga bizonyára pogány – jegyezte meg Jim Boomer.

– Nem úgy van az, réges-rég megtértem már. Mostanság az itteni Szent Péter-templomban vasárnaponként én látom el a templomszolgai teendőket.

Mikor kiléptek a szíriai kávéház ajtaján, még mindig szakadt az eső. Szivárgó deszkákból eszkábált védőtetők sora alatt jutottak el a görög moziig, ahol megnézték A Rimrock-kanyon marhatolvajai című amerikai westernfilmet.

– Kedveli a mozit, Rocky? – kérdezte tőle Jim Boomer.

– Ja, még a régi időkből. Midőn a mozgókép még újdonságnak számított errefelé, egyszerűen imádtam a filmeket. Az emberek többsége nem emlékszik rá, de igenis volt egy legelső. Már vadnyugati történetek is akadtak akkortájt, sivatagi díszletek között, jóllehet a mi nézőpontunkból inkább vadkeletinek kellene őket titulálni, minthogy a Góbi-sivatag és az arab sivatagok is mind-mind keletre fekszenek innét. A régi és a mai westernek között nagyjából az az egyetlen különbség, hogy a régiekben lópaták, az újabbakban meg tevepaták dobognak. Olyan scifi-szerű filmeket is vetítettek, tudják, csupa hihetetlen sztorival. Egy kritikában olvastam nemrég, hogy AzEzeregyéjszaka meséi mintha kezdetleges filmforgatókönyvek volnának. Csak találgatott, de sikerült beletrafálnia. Az ötleteket egytől egyik ősrégi szövegkönyvekből lopták.

Bizony, jó kis mozikat forgattak anno a ktésziphóni stúdiókban: a Biográfban, a Boldog Békeidők Produkciónál, az Oroszlán & Egyszarvú Egyesült Filmtársaságnál... Később aztán, hogy Bagdad vált a térség legjelentősebb metropoliszává, a legtöbb stúdió odaköltözött. Onnantól kezdve, fogalmam sincs, mi okból, de hanyatlásnak indult a filmipar.

Átballagtak a török moziba, és ott megnézték A Palo Duro hatlövetűi című amerikai westernfilmet. Onnan a szíriai moziba mentek tovább, és megnéztek egy másik amerikai westernfilmet, a Rablóbanda a Rio Ropnál címűt.

– Ezzel tehát ki is merítettük a város lehetőségeit, ugye, Rocky? – tette fel a kérdést Art Slick a görögnek, miután mindhárman kiléptek a szíriai mozi elé.

– Megnézhetnénk őket újra. Esős napokon én mindig azt csinálom, olykor négyszer-ötször is egymás után.

– Miért hívja Rockynak, amikor Szóki a neve? – tudakolta egy kisfiú Arttól.

– De hát mulatókról is volt szó, amelyek a kijárási tilalom miatt csak nappal tartanak nyitva – szólt közbe Jim Boomer. – Meg mi is volt az a micsoda, amivel maga utolsóként hozakodott elő?

– A Megelevenedett Képmások Múzeuma. Én vagyok köztük a legnagyobb attrakció, különben nem valami nagy szám az egész. Közönséges esetben nem is javasolnám, de hát ebben a városban, fiúk, ráadásul egy esős napon tényleg nincs más szórakozási lehetőség.

Elsétáltak a görög mulatóba, ahol egy amerikai zsidó komikus, egy olasz dalénekesnő, egy néger trombitás és egy arab akrobatatársulat lépett fel.

– Ez lenne az átlagszínvonal? – kérdezte Art Slick a görögtől.

– Úgy ám. Az összes előadás a hajdani rádióműsorokat majmolja. Ezért is van a mulatókban annyira sötét, hogy alig lehet látni. Így megmarad az illúzió. Midőn ifjú voltam görög földön, és a rádió még újdonságnak számított, pont ilyesféle adásokat lehetett hallani. Jó kis műsor volt például a Petridész órája olajfa-ültetvényeseknek. Az Árkádiai méztermelők órája meg a Hatvan perc Pappageotésszal fazekasoknak szintúgy. De a Kvaterkázás Hippodromionnal mindent felülmúlt. A stúdiók előtt aztán folyton összetűzésbe keveredtem a belépőjegyekért, hogy élőben láthassam a műsorokat. A produkciók legtöbbje ugyanis sokkal jobb volt élőben. Az arab akrobatacsoport volt az egyedüli kivétel, azokat rádión keresztül valahogy mindig jobban lehetett élvezni. Ha jól emlékszem, a rómaiak bejövetele után történt, hogy a rádiónak befellegzett. Ők hülyeségnek tartották az egész műfajt, így aztán lassacskán ki is ment a divatból.

– Nincs új a nap alatt! Igazam van, Rocky? – vetette közbe Jim Boomer.

– Hé, ez új! Hadd jegyezzem fel! Nincs új a nap alatt. Ez tetszik. A jó öreg noteszben a helye.

– Mondja csak, Rocky, ezt a noteszt mindenhová magával viszi?

– Bizony. Része az önképzési programomnak. A régi időkben persze sokkal több vesződség volt a dologgal. Az embernek agyagtáblákkal kellett teletömködnie a zsebeit, és benedvesíteni őket, valahányszor fel akart róni valamit a stílussal. Ki győzte volna papírral vagy pergamennel? A magamfajta szegény tudós még a viasztáblát sem engedhette meg magának.

– Ez az egész eufória a halál legyőzésekörül, amiről maguk annyit szövegeinek, ugye csak valami trükk, Rocky? Avasson már be a titokba! – unszolta Jim Boomer.

– Ó, igazából nem győzzük le a halált, csak késleltetjük egy kicsit. Ha meg elárulnám a titkát, már nem lenne titok többé.

– Húúú! Mi volt ez a lökés??? – kiáltott fel Art Slick. – Mintha a falon át láthatatlan villám csapott volna belém! Egészen kísérteties volt!

– Ja, az? Csak az időinverzió lökéshulláma – felelte a joviális görög. – Mostanában úgy tízévente észlelhető. Jelzi, hogy nemsokára látogatóink lesznek.

Ez nagyon úgy hangzik, Rocky, mint valami népi babona – közölte a véleményét Art.

– Olyasformán, fiacskám. Midőn az időutazás még újdonságnak számított errefelé, a lökéshullámokat is képesek voltunk tompítani.

Mindhárman bele-belekortyoltak a martinijukba.

– Az olabogyó a martininak köszönheti a fennmaradását – jegyezte meg Rocky, a törött orrú görög. – Fantasztikus egy találmány, egyszerűen fantasztikus.

„Egy esős nap Halikarnasszoszban, oly mélabús!” – búgta az olasz dalénekesnő. De nem, az még a török mulatóban volt. Vagy mégis? Az igazság az, hogy mindegyikben volt egy olasz dalénekesnő, aki ugyanazt a dalt búgta.

– Ezzel tehát ki is merítettük a város lehetőségeit – állapította meg Art Slick, miután mindhárman kiléptek a szíriai mulató elé. Még dél sem volt. – Be kell érnünk a Megelevenedett Képmások Múzeumával, ahol maga a sztár, Rocky. Vagy a múzeum, vagy újra a mozik.

– Én a mozira szavazok – mondta a nyájas Rockyarcú. Szünet nélkül esett, és ők újból megnézték a három filmet. Utána megint sorra járták a három mulatót, és az óra még a kettőt sem ütötte el. Hiába, esős napokon vánszorog az idő.

– A múzeumban mikor kezdődik az előadás, Rocky?

– Amikor legalább három látogató összegyűlik. Gyerünk oda! Majdcsak akad még egy ügyfél maguk mellé.

Valójában rajtuk kívül még heten várakoztak ott: egy helybéli leányzó meg egy időszonda hat utasa.

– Nem maguk azok az időutazók, akik tíz éve már jártak itt? Meg még tíz évvel azelőtt? – érdeklődött náluk a Rocky-arcú.

– Kyrie, Szókratész, egész délután mástse csinálunk, mint próbáljuk rávenni magát egy komoly beszélgetésre. El se hinné, milyen sokba kerül ez nekünk – panaszolta az egyik. – Egyébként igaza van, itteni idő szerint tízévente teszünk próbát magával, miközben nekünk tíz percbe telik egy-egy helyszínt elérnünk. És már tucatszor láttuk ezt a hülye műsort. Lassan kezd elfogyni a türelmünk. Meg vagyunk róla győződve, hogy maga az igazi Szókratész. Annyira sajnos nem tudunk visszamenni az időben, hogy magát a... mondjuk így, hihető életében érjük utol, néhány évtized múlva viszont el fog tűnni a színről. Úgyhogy a lehetőségeink igencsak korlátozottak. A maga újrafelfedezése lehetne a korszak legnagyobb történelmi eseménye, de maga nem engedi, hogy bekövetkezzen. Miért nem ad hát itt és most egy igazi interjút?

– Ó, mert annyi mindent csinálhatnék, ami sokkal szórakoztatóbb.

– És mi lenne az az annyi minden?Egy ilyen esős napon?

– Hát, olyankor tényleg nincs túl sok minden – ismerte el a vén köpcös.

A helybéli leányzó sugárzó mosolyt küldött Art Slick és Jim Boomer felé.

– Úgy hallom, maguk éppen Kósz szigetére tartottak, amikor kénytelenek voltak itt, Bodrumban kikötni – mondta. – Ma este én is Kószra készülök. Lakik ott egy nővérem, aki a ludak körül számít a segítségemre. Tudják, holnap kezdődik a libatollfosztás hete. Libatollfosztás előestéjén mindig ünnepség van nálunk. Ami azt illeti, ilyenkor jó nagy murit szoktunk csapni odaát. Ha Szóki ez egyszer hajlandó tisztességesen viselkedni ezekkel az utazókkal, akkor őt is magunkkal visszük.

A Megelevenedett Képmások Múzeumában tartott előadás, hétköznapi mércével mérve, nem volt valami nagy szám, de egy ilyen esős napon Halikarnasszoszban azért ki lehetett bírni. És a szereposztásra – név szerint Püthagoraszra, Pico della Mirandolára, Hama Gama lámára, Avicennára, János papra és Leibnizre – tényleg nem lehetett panasz. De Szókratész mindegyiket felülmúlta.

– Hajdan én voltam a társulat Benjáminja, de hát szép lassan mind kikopunk a sorból – magyarázta a görög.

A Megelevenedett Képmások – e bölcs vének – egy-egy sommás előadást tartottak matematikából, filozófiából, történelemből és polgári kötelességtudatból, majd ősi meg középkori hangszereket szólaltattak meg, néhány melódia erejéig Szókratész még szájharmonikával is produkálta magát. A látogatók azután fogas kérdések egész sorát zúdították rájuk – kiderítendő, hogy ki-ki csakugyan azonos-e azzal, akinek mondja magát. És bebizonyosodott, hogy egytől egyig valódiak.

– Ami azt illeti, ilyenkor jó nagy murit szoktunk csapni odaát – mesélte Artnak és Jimnek a helybéli leányzó. – És mostanra a szél is megfordult. Még mindig erős, de immár a szárazföld felől fuj, és ha abban a csónakban van egy kis szufla, két óra leforgása alatt elröpít minket Koszra. Mire odaérünk, épp csak elkezdődik majd a mulatság. A többiek túlságosan nyúlszívűek ahhoz, hogy ilyen időben kihajózzanak. Viszont, ha jól sejtem, fiúk, maguk nem ijednek meg a saját árnyékuktól.

Ki-ki végezvén a maga szakterületének bemutatásával, a bölcsek kezdtek elszivárogni, csupán az utolsók egyikeként hátramaradó Szókratészból nem fogyott még ki a szó:

– Midőn a repülés még újdonságnak számított errefelé, egyik ősszel épp a vidéket jártam egy kis háromfedelű géppel, hogy kortesbeszédeket tartsak, amikor...

– Legalább ne vihorászna annyit, Szóki! – rótta meg a helybéli leányzó. – A maga történetei egyáltalán nem viccesek.

– Kyrie, Szókratész – vágott közbe az egyik időutazó –, maga már megint lódít. Az ókorban nem is tudtak repülni.

– Dehogyisnem – emelt szót kollégája védelmében Püthagorasz. – Jó-jó, pár dologban túloz egy kicsit, de ami az aviatikát illeti, azt valóban ismertük. Sándor is harci repülőgépekkel operált. Gyakorlatilag lekaszálta az ellenséget a gépeivel. Csak így volt képes azokat a hatalmasra duzzasztott ázsiai seregeket megsemmisíteni. Falanxszal sohasem sikerülhetett volna neki. Gondolják végig, és majd rájönnek, hogy a puszta ötlet is mekkora ostobaság.

– A maga történeteinek a java akkor ismerő hencegés, Szókratész – kötötte az ebet a karóhoz az időutazó. – Ugyanakkor, mivel maga az igazi Szókratész, mélyenszántó gondolatokkal és világraszóló adatokkal is tudna szolgálni. Dolgozzunk össze, s én megígérem, hogy együtt minden idők legnagyszerűbb régészeti-történeti forradalmát fogjuk véghezvinni. Mintegy száz lényegbevágó kérdés van a listánkon. Ha egyszerűen kiindulási alapként használná őket...

– Rajta, Szóki! – biztatta Art Slick. – Temérdek ideje van. Még legalább egy óráig biztos nem kelünk útra Kósz felé.

– És ne mondja, hogy jobb dolga is akad! – szúrta közbe egy másik időutazó. – Egy ilyen esős napon Halikarnasszoszban.

– Ne féljen, nem fog fájni, ha egyszer kedves lesz velük! – csatlakozott a helybéli leányzó. – Ha már megtették ezeket a végtelen hosszú időutazásokat, csak hogy találkozhassanak magával. De ha nem hajlandó barátságosan viselkedni, akkor nem visszük magunkkal Kószra az esti tollasbálba. Pedig szerte a világon sehol nincs puhább a méltán híres köszi libapehelynél.

– Oké, emberek, megnyitom a szívemet és az elmémet maguk előtt. De vegyék tudomásul, hogy sose tenném, ha nem lenne ilyen lehangoló az időjárás. Vagy ha legalább az egyik filmszínházban lecserélték volna a műsort.

Az időutazók ekkor örvendezve rávetették magukat, és belefogtak a korszakalkotó kikérdezésbe.

– A türkmén kikötő medencéjénél fogunk tankolni – szólt oda a görögnek Art Slick. – Ott találkozunk. Addig meg csak szép nyugodtan, Rocky! Mondjon el nekik mindent, amit tudni akarnak! Tartozik ezzel az emberiségnek.

– Miért hívják Rockynak, amikor Szóki a neve?

– tudakolta a helybéli leányzó Arttól és Jimtől a múzeumból kifelé menet.

Az interjú elsöprő sikert aratott. A százegynéhány kérdés alapján a vénséges tanítómester istenigazában megvilágosító erejű magyarázatokkal szolgált, utat nyitva az évszázad régészeti-történeti forradalmának.

Hogy melyik évszázadról van szó?

Hát a huszonkilencedikről. Onnan jöttek az időutazók. Az esemény friss vért fecskendezett a kétezer-nyolcszázas évek addigra igencsak elposványosodott ereibe, minden idők egyik legdöbbenetesebb újjászületését, s annak keretein belül a legpáratlanabb dolog – a Majdnem Tökéletes Világ – létrejöttét vonva maga után.

Röviddel a kikérdezést követően Rocky eltűnt a halikarnasszoszi színről. Ó, még mindig valahol arrafelé kódorog, de már más dolgokban utazik, s – azt beszélik – kerüli a nyilvánosságot. Interjút sem ad többé.

A magunkfajta még várhat kilencszáz esztendeig, hogy abból a döbbenetes újjászületésből és a Majdnem Tökéletes Világból kikanyaríthasson magának egy darabot.

J. MagyarNelly fordítása