24

Zsuzsika halálos elszántsággal kelt hétfőn reggel. Mire nem képes egy kislány, ha a fejébe vesz valamit! Bár a feje szédelgett, s azt sem tudta, ébren van-e vagy álmodik: mindent keresztülvitt, amit akart. Csak a nőkben van erő.

Mosolygott, kedves volt, gyöngéd, s a jóság álarcát viselte, hogy anyja nem ismert rá: most mondhatta volna neki, ahogy szokta, hogy a te huncutságodat egy kutya se tudná kiugatni, mert most huncut volt és ravasz, és megcsinálta, amit akart: mérnökéknél is volt, s megszerezte a revolvert, és kebelébe eresztette.

Ferkó öccse vasárnap összeveszett az asszonyával, ahol inas volt, hogy nem ad neki eleget enni, s hazaszökött, s most, hogy meghallotta a Jóska lakodalmának hírét, dehogyis ment volna vissza. Készült a lakodalomba. Debrecenben van egy ősi szokás, hogy fiatalok, gyerekek, ha nem hivatalosak is, eljárnak a lakodalomba, “maszkának” álarcban, s úgy kergetik a menyasszony kocsikerekének nyomát, s úgy leskelődnek a lakodalmas ház ajtajában egy-egy pohár borért, egy-egy cobákért, tyúklábáért.

Zsuzsika életében ilyen két nehéz napot nem élt (csak a büszkeség tartotta fenn az erejét, ne lássák, hogy szenved)! A nehéz, hideg vasat folyton érezte, mellecskéje alatt melengette: ez lesz az ő öröme: egy golyó neked, egy golyó nekem, s kész.

Egy golyó neked, egy nekem… De hogy?…

Mindenen eljárt az esze: meglesni kerítés mellől? rajtakapják. Kiállani nyíltan az utcára, mikor a kocsi megy? nem talál.

Az áldott éjszaka, minden bűn szülője megsegítette: oly egyszerű: maszkának öltözik, fiúruhába, s álarcot tesz, fiúnak nézik, akkor szabad a bejárás, hisz oly kicsike, senki se gondolná, hogy lány…

- Ferike, te, mit is akarok mondani - cirógatta reggel az öccsét -, de ne szólj ám senkinek, jaj, meghalok a nevetéstől… hallod… tudnál te nekem való nadrágot, hallod, meg egy kabátot, fiúruhát, tudod-e, meg álorcát…

- Níi, te is eljössz maszkának?

- Ne kiabájj!… kapsz csokoládét…

S már adott is neki, egész táblát a suszteréból.

Csak a suszter jött-ment boldogtalanul, kétszer is itt járt, Zsuzsi rá se nézett, ő most álomban élt, nyitott szemmel aludt, s boldogan mosolygott: nem tart már soká, de jó lesz aludni örökre a sírban…

Ferkó pedig szer minden huncutságra, mindent összeszerzett, s olyan álarcot hozott, hogy attól még a kéményseprő is megijedne. Így aztán kedden este, mikor már bealkonyodott, Zsuzsika is beöltözött fiúnak, s meglopta mindenki szemét, úgy kisurrant a kapun, senki se vette észre, mikor s hova lett.

Mikor ott állt a lakodalmas ház előtt, bizony talán csupán az édes jóisten volt az egyetlen, aki nyilván tudta, hogy ki az, aki a széles karimájú kalap alatt, löttyent férfikabátban nem a hidegtől, de a forróságtól dideregve leselkedik a vén Maróti-ház előtt.

Ez éppen olyan volt, mint a többi debreceni cívisház. Magas deszkapalánkja volt, vastag deszkakapuja, amelyen se koldus, se emberség nem jut keresztül. Alacsony volt a ház, zsindelyfedeles, hosszú udvar volt és istálló, csűr, minden. De hogy öregek voltak a gazdák, a fiatalok kihaltak, kihalt volt az udvar is. Csak a tanyán volt minden, idebent a városban semmi.

Most is csukva volt a kapu, de a kisajtó nyitva volt, pedig ó, be tudták zárni! Mindig kulcsra járt. Drótcsengő volt, ha csengetett valaki, előbb jól megértették, hogy ki légyen az, aki bekívánkozik hozzájuk.

Most tele volt az udvar gyereknéppel, szájtátókkal, lányok, iskolások, cigányok, akik egy pohár borért, egy darab kolbászért és különösen az üres bámészkodásért képesek elácsorogni ítéletnapig.

Sötét volt az udvaron, mert későn jött a hold felfelé, de az ablakok mind világosak voltak.

Lakodalmi viccekkel voltak tele a bámészkodók.

- Láttátok a vőlegényt? - hallotta Zsuzsika - hűj, de szomorú!

Ő ennek örült.

- De a menyasszony annál vígabb. Mikor a pap eskette, még azt is utánamondta, hogy: “az én nevem” - azt mondja a pap “a magad nevét” azt mondja, hogy “a magad nevét”…

Zsuzsika is nevetett, odaállt az ablak alá, s benézett.

Igen sokan voltak, mert nagy rokonság, a Maróti család, a Jóna-hadhoz tartozik, és sokan összegyűltek a Maróti Maris lakodalmára.

A cigánybanda a konyhában volt, és ott hegedült.

Zsuzsika látta Jóskát, és a szíve oly hangosan vert, hogy odakapott. Akkor megfogta a revolvert. Most ha idetenné a revolvert az ablakra, innen jól be lehetne célozni. De így nem tudná meg, hogy kinek a kezétől kell neki meghalni.

Reszketett egy kicsit, mintha fázna.

Nem így akarja ő azt, hanem ha kijön a házból valamiért, akkor “egy golyó neked, egy nekem”.

Most hirtelen megreszketett: Jóska felemelte a fejét, s odanézett az ablakra. Előbb el is kapta a fejét, de aztán meggondolta, hogy nem lehet az, hogy megismerte volna. De míg csak ott volt a szeme, Jóska nem fordította el a tekintetét. Meg mintha a szája is remegne, magában beszél. Jaj, nem hallotta, mit mond, pedig azt jó lett volna hallani, de a szívek telefonálását meg nem érti a fül.

Zsuzsikám, kis kedves - mondta a vőlegény ott az asztalnál -, csak még egyszer hallanám a hangodat, azt az édes, okos, szívemgyógyító szép hangodat, hogy hadd tudnék még élni egypár órát vagy napot, vagy esztendőt…

A fiúk eltolták az ablaktól, s ő odábbment, fázott, ácsorgott, folyton az ajtó körül állt, hogy el ne mulassza, ha kilép. Benézni is igyekezett, ahol csak lehetett, még a konyhába is betolakodott egyszer, mint a többi szemtelen pulya. De mikor tyúkcombbal kínálták, nem vette el, elszaladt. Csak úgy nézett utána a főzőasszony, miféle maszka az, akinek nem kell a pecsenye.

Ahogy tehette, újra csak az ablakon volt. S íme, Jóska abban a percben megint odanézett, újra telefonált, de mit? de mit?

Mert nem bírom mán a csendet, Zsuzsi, megőrülök, mert ahun te nem vagy, csend van ott, mint a temetőbe, megőrülök iszen mán úgyis megőrültem, elégtem, hamu vagyok… Aszontad, hamu legyek: az vagyok… Látod, hogy mulatnak itt körülöttem, mindenki vigad, de én nem is látom, mi van itt… Zsuzsikám, látod-i, hogy fogják a kezem, meg vagyok én fogva, idetartozok, és itt kell mán énnekem maradni…

Oly keserűen nézett, s oly komolyan, egyenesen ült, mosolytalanul, s csak nézte az ablakot: hogy van ez? megérzi?… Zsuzsikának könny volt a szemében, s azt felelte:

Megöllek, Jóska, mert muszáj neked meghalni és énnekem is.

S nézte, ahogy Jóska ült a menyasszony mellett, mereven, révedten. Nevetett, nevetett, ha szóltak hozzá, de nem is hallotta, mit beszéltek néki. A menyasszony olyan büszke volt a boldogságában, s fogta, fogta a legény kezét, belecsimpaszkodott, örült, hogy megfoghatta.

De hiába van itt minden - mondta magában Jóska, s újra az ablakot kereste -, csak te szólanál egy szót, nem tartozik ide nekem semmi részem, csak teutánad, mint a kis kutya, pulikutya, sipszikutya…

Most lehunyorította a szemét, s elmosolyodott kedvesen, kicsit: vajon mire gondol? ha Zsuzsika hallaná:

Jaj, kacagnál, ha tudnád, mit szólok, jaj, csak egyszer hallanám még a te édes csilingelő kacagásodat, aztat a te édes szép kis szívgyógyító kacagásodat…

Jól nézel ki, Jóska, a ripacsos pofáddal - felelte rá Zsuzsika magában.

Már vagy két óra óta folyt a vacsora, jól megy ezeknél a cíviseknél. A hátulsó házban már régen táncoltak. Egyszer csak Jóska is felállt, most megtáncoltatja a menyasszonyát. De a menyasszony, vagyis inkább új asszony (az vót régen!), nem mozdult, tán fáj az ina. Zsuzsika nagyon nevette. Nem is tudták elgondolni a többi leselkedők, mi lehet oly nevetséges, hogy ők is lássák, elrángatták az ablakról.

Ha most belépne az ajtón. Jóska ott áll egyedül, jól lelőhetné.

Már moccant is, de hiszen megfogják! Annyian vannak itt! ni! megfogják! De még ha egyet lő is, és Jóskát el is találja, akkorra kicsavarják a keziből a revolvert, mire magamagát is megölhetné. S azt nem. Azt nem, hogy ő itt maradjon élve! Azt a szégyent nem! Csak bajt csinálna magának.

Fázott különben, de az arca égett, az álarc alatt majd megfulladt.

Tudod, mikor beszéltünk utoljára?… - mondta magában Jóska - buta… persze hogy tudod, a te eszed se jár máson, mint az enyim… buta… te buta… mert te vagy a buta: mert a fírfi nem lehet a buta… a fírfi lehet bolond, lehet őrült, de buta nem. Buta csak a józan ember lehet… te vagy a… Mír vagy? mer jobban is csinálhattad vóna… mer csak én vagyok a nagy szerelembe, csak én, csak én… pedig te is, ugye?… csak nem merted soha ki se mondani, soha, hogy te is…

Zsuzsika azonban így folytatta gondolatait:

Nincs több szerelmes nő a világon, csak én… magamat öljem meg?… Azt itt is megtehetem, abba senki se tud megakadályozni.

Hirtelen észbe kapott:

De azt a fenét nem - mondta -, az meg itt maradjon? nevessen!… Őrajta ne nevessen! Megsiratja?… Sirassa önmagát!…

És itt? a Maróti-házba? Hogy megtudják, hogy ideszökött egy legény után, és itt megölte magát, s eltemessék, mint egy rossz kutyát, vérét eltapossák a csizmák, ráragadjon az ő vére a cigányok talpára?…

No, majd csak kijön egyszer, ha másért nem, dógára.

De csak telt az idő, s nem jött.

Hanem kijött a prímás.

Még meg is ijedt tőle: ráismer. Ez az a prímás, aki a bátyjának, Andrisnak oly sokszor muzsikált. Derék jó cigányember, sose vett el pénzt Andristul: “hadd el, Andriskám, fizetnek az urak: neked szeretetbűl hegedilek, mer én is vótam ám nígy esztendeig muszkafogoj… Ott se fizettél, hát itt se sírtegesd a termíszetem…”

Hirtelen megijedt, hogy a cigány vissza bemegy, s többet nem szólhat neki.

Odaállt mellé.

- Laci bácsi!

- Kija, mija, mit akarsz hé? - támadt rá a prímás a kis maszkára.

- Laci bácsi, lelkem, húzza el neki azt a nótát, hogy

Ha ráhajtom bús fejemet
Fehér hattyú,
Fehér hattyú válladra!…

A prímás jól megnézte Zsuzsikát, aki levette az álarcot is.

- Az Andriska tesvírem húga? - mondta suttogva. Soká hallgatott. Akkor megértette a dolgot. Csendesen mondta, s kezet nyújtott a lánynak. - Elhúzom, kedvesem, elhúzom én.

- De olyankor, Laci bácsi, mikor csend van, mikor nagy csend van…

- Jó van, jó van, kisjányom - mondta a prímás, és bement. - De még a Rákóczi-marsot is megkapja még eccer.

Zsuzsika az ablakhoz verekedett, és látta, mi történt.

Ahogy felhangzott a nóta, mély csend lett a szobában. Jóska megmeredt, mint a karó, s úgy fülelt, mintha messziről hallana szót. Jaj, ez a nóta, boldogságának ez az emléke.

Ha még egyszer valahára
véled együtt lehetnék,
Violaszín nyoszolyádon
szép szemedbe nézhetnék…

És íme, csak leborult az asztalra, és zokogni kezdett:

Szívemet a szívedre…

Jóska zokogása kihallatszott az ablakon.

Barna legény léttemre…
Ráhajtanám bús fejemet
Fehér hattyú, fejér hattyú
mejjedre…

Szép szerelmem, Hitves Zsuzsika - zokogta magában -, mikor látlak? Soha?… Te csak arra vigyázol minden erővel, hogy én ne lássalak?… azt hiszed, hogy evvel elérsz valamit? sokkal rosszabb. Látod, utánad sírok, utánad sírok, pedig azt hittem, sose fogok.

Mindenki megrémült, mert mindenki megértette. Testvére, Zsófi is elfakadt sírva, aztán odament hozzá, s vállára borult:

- Ne sírjál, testvérem, mindenki níz.

Jóska felemelte a fejét, s az ablakra bámult. De olyan volt, mint aki a sírból kelt ki. És Zsuzsika most megértette, mit gondolt: mert a szívek telefonja mégis biztosabb hírt ad, mint az, ahol csak a fülek és a szavak beszélnek…

A Marótí jány megfogta vőlegénye kezét, s magához húzta. Ez el akarta venni, ki akarta tépni: nem volt ereje.

Látod, százszor megcsókoltam, kétszázszor a Maróti jányt - mondta magában csikorított foggal -, de mír… Gratulálsz?… Tudom, te sem maradsz nagyon el, van neked kit csókolni! Csak egyszer látnám, ki az, akit az én helyembe méltattál!… Nem érzed, hogy én csak temiattad csókolom ezt? Mer a tied az én csókom: minden csókkal rajtad állok kegyetlen bosszút, cukrikám - s könyörögve gondolta -, csak egyszer csókolj meg, csak egyetlenegyszer még: sose kérek másikat.

Most hirtelen felnevetett lelke fenekén. Meglátta a lány édes kis barna arcát, ahogy finom íves száját elvonja, s azt mondja, ahogy szokta: “ilyen ravaszság csak magátul telik, jaj, büdös paraszt!”

Hirtelen fellobbant benne a férfibüszkeség, már saját gondolatára kigyúlt, már nem bírta el még a képzelt ellentmondást se, lecsapta a csengő poharat, s a messzibe köszönt:

- Isten áldjon! - azzal felpattant, s táncra vitte a menyasszonyát.

Most a Zsuzsika szemét futotta el a könny, eddig nem sírt, mert meg akarta ölni. De most könny jött a szemébe, hogy a fiú így vigasztalódott.

De akkor hárman is megragadták, s lerántották az ablakról.

- Kicsoda ez itt - hallotta a fiúk lármáját a háta megett -, micsoda fiú e? Te, ez nem is fijú! nízzitek csak, mijen csinos cipője van!… Meg kell igazoltatni, hogy nem jány-i?

Ijedten elszaladt, s érezte, most aztán vége, vége, most hát összedőlt az egész világ.