7

Egész estig eljátszották az időt, mert ő nem ment haza. Kibékítette a lányt, addig könyörgött neki, míg el nem nevette magát.

Estefelé azért hazament, mert már nagyon furcsa volt, hogy egész nap itt van, még megszólják a kislányt, pedig igazán az angyalok nem élhetnének ártatlanabbul, mint ők ketten, mert vagy szerelmeskednek vagy civakodnak, de soha egy illetlen szó vagy gondolat nincs köztük.

Otthon nagyon mérgesen fogadta az anyja.

- Hun csavarogsz, tekergő, egész nap?

- Hát hun vónék. Sehun se.

- Jóféle lettél… jaj, a mejjem… jaj, a szívem…

Lesütötte a fejét, nem tudja, mi az voltaképp, amit röstell. Hászen nem ő találta ki a szerelmet, más is volt már így.

Az anyja olyan sápadt volt, az arca tele mély barázdákkal, fekete szeme nedves és egyformán égetett, akár ránézett vele, akár elfordította róla, nagyanyja is ott ült a kisszéken, mint egy összeaszalódott kisöreg boszorkány, annak is égett a szeme, s őt leste.

Jóska megszédült, vér tódult a fejébe, s megsötétült a világ. Jaj, de vad élet van itt már egy idő óta, érezte, hogy egyszer elveszti a fejét, és megmondja a magáét.

- S hát mi bajuk anyáméknak!…

- Hol voltál.

Jóska kurtán, dühödött keményen, mint bunkóval üt le.

- Menyasszonyomnál!

Az anyja, aki már tudott róla, s fájt miatta a szíve, elfordította a fejét.

- Menyasszonyom!… - ismételte felszabadultan Jóska, önmagát biztatva - menyasszonyom! Hitves Zsuzsika a menyasszonyom.

Az anyja elfordította a fejét.

- Jó fiú - mondta, egyebet nem szólt, csak egy könnycsepp folyt le viaszszínű arcán.

Az öreganyja is elővette zsebkendőjét, és soká szipogott, törülgette az orrát, amely megvörösödött a sírástól és dörgöléstől.

- Majd megbánod még - mondta -, mint a kutya, amék kilencet köjkezett.

Jóska nem szólt. A tűzhely felé nézett, éhes volt.

Az anyja észrevette:

- Ott az étel, egyél.

Jóska nem sietett. Röstellt. Pedig egész nap nem evett. Észre se vette. Náluk az volt a szokás, hogy az nyúlt a kenyereskosárba, aki éhes volt, és szelt. Rendes étkezés nem volt. Reggel ettek, ha munkába mentek, és este, ha megjöttek. De neki mostanában nem volt munkája, ahhoz meg nem volt kedve, hogy az embervásárba menjen magát árulni. Úgy gondolta, telik a nyári keresetéből, s így mindig Zsuzsika után csapkodott. Félt, hogy valaki még munkába híjja.

Lassan megmozdult.

- Eztet? - morogta, s odaállott a csikótűzhely mellé, s leemelte a fazék babról a fedőt.

Jó szaga volt, ez a jó tarkabab, oly kövér s puha, mint a gesztenye. Ezt igen szerette, pedig hús nem is főtt benne. Fogott egy bádogkanalat, s beleevett.

Hát az igaz, ha én elmegyek innen, űk is sokat veszítenek, mert én nem adom haza többet a keresetemet, a többi meg még kicsi - gondolkozott komolyan evés közben, s kicsit kárörömmel és lecsillapodva.

Öccsei futottak be.

- Te mán eszel? - zsizsegték, mert ők nem kaptak ételt, míg az apjuk haza nem jött.

Bosszantotta, hogy ezek az aprók nem tisztelik, itt rángatják a köntösét, mintha ő éppen olyan taknyos volna.

- Micc ki! - mordult rájuk.

- Jóska mán eszik - visították az aprók.

- Eszek!

- Akkor én is.

- Micc ki! - és oldalba rúgta egyiket.

Az mindjárt bömbölni kezdett.

Az anyjuk rájuk nézett.

- Hagyjátok - mondta -, az mán elbízta magát.

Ez nagyon fájt neki, s nem evett tovább. Az anyja őt soha, soha meg nem sértette eddig. Még félig sem volt jóllakva, de otthagyta az ételt. Mit sértegetik az embert, úgy elmegy hazulrul, hogy sose látják többet.

Rettenetes keserűséggel ment ki a házból. A gyomra csak most kezdett követelni. Legalább jóllakott volna!…

Már sötét volt, és gyorsan jöttek a többiek is, jött az apja, s már messziről hallatszott a krákogása.

- Adtatok a tehénnek?

- Még nem fejtünk.

Az anyja éppen a zsajtárt mosta.

Volt egy tehenük, s annak volt egy borja, mán olyan rúgott bornyú, el volt választva, hátul egy fészerbe tartották, amelyet télire egész az ereszig meg szoktak rakni trágyával, hogy meleget tartson a kedves, becses tehénnek. Indult, hogy anyjának segítsen a fejesnél.

Kórót vitt be, szép leveles kukoricakórót, de a fejéshez néhány répát vágott fel késsel, mert huncut volt a Bodor, nem adta le a tejet könnyen, mer az anyja nemigen tudott vele bánni.

Csöndesen folyt a fejés, Jóska érezte, hogy most meg kellene beszélni valamit az anyjával, hiszen oly ritkán lehetnek magukba, de nem talált szót. A tehén csapkodott, hát fogott egy karót, és eltartotta annak a farkát, hogy ne csaphassa meg az anyját.

Az anya sírt, most mindig könnyes volt a szeme, nagyon a szívére vette, hogy a fia ilyen hamar házasodásra gondol, azt hitte, ez a fiú nem fog soha megházasodni, s egy olyan semmi lyányt, mutatták a múltkor vasárnap, hogy ez a Hitves Pál lyánya, kis semmiség.

Mikor felállott a tehén alól, görnyedt testtel, ránézett a fiára, s elsírta magát.

- Fijam - s kitárta a karját -, édes jó fiam! Jóskának is tele lett a szeme könnyel.

- Idesanyám! - mondta, s lágyan veregette az anyja gömbölyű hátát. - Lássa, lássa.

Nem tudott mit mondani, mivel vigasztalni.

- Tudja, idesanyám - mondta aztán lelkesen -, nincs a kerek földön még egy fejércseléd, améket én magához tennék ides… csak az egyetlen Hitves Zsuzsikát.

Az anyja megremegett, megvonaglott, s a szeméből rögtön felszáradtak a könnyek.

Lenyelte a maradékát, s hidegen mondta.

- Aggyál inkább enni a tehénnek - azzal vitte a sajtár tejet. A küszöbön megbotlott, s ki is löttyintette.

Jóska utánanézett az anyjának, akkor elfogta egy rettenetes düh, és belevágott ököllel a kis istálló mestergerendájába. Úgy megvágta, hogy megreszketett a ház.

Na. Hát ezután ez így megy?

S csakugyan egész új helyzet állott elő. Az egész család félve és féltékenyen leste a Jóska ügyét. Mindenki beleszólott.

De hiszen ez kell a szerelemnek. Rakni kell a tűzre, hogy égjen. Égetni kell a szerelmest, hogy belevaduljon.

Ezentúl Jóska soha egy szót nem vetett volna senkinek a maga gondolatairól, bár a szíve csordultig tele volt.

De a kislány körül is fölzavarodott a boldog csönd.

Egy nap, mikor elment hozzájuk, Erdei Erzsit találta ott.

- Maga mit vár?

- Zsuzsit.

- Hol van?

- Elment a szeretője után.

Jóska majd meghalt.

- Hát ki a?

- Azt jó vón tudni magának.

Jóska csak állott, állott mereven s kétségbeesve. Mintha villám ütötte volna le.

Akkor kijött Zsuzsi, s ő úgy látta, hogy mikor őt észrevette, megzavarodott és elpirosodott.

Odaadott valamit Erdei Erzsinek, aki lesütött fejjel s nevetve elszaladt.

Jóska sokára szólalt meg. Száraz volt a torka és vert a szíve.

- Ki a te szeretőd?

- Senki.

- Senki?

- Maga lesz.

- Én?

- Igen.

- Lennék. De van neked minden ujjodra.

A lány már vissza akart vágni, ahogy szokott, nyelveskedve, hogy: van bizony… De meggondolta, megérezte, hogy nem szabad.

- Maga csak most ismert meg engem. Azelőtt is éltem én, mikor maga nem ismert.

- Zsuzsika - mondta száraz és tüzes és fulladt hangon -, én a te kezedbe tettem ám a becsületemet…

Mereven, égően nézett, már szinte könnyes lett a szeme és a hangja a nagy vallomástól.

- Tán az életemet is. Ha te ezzel megcsúfolsz… megérdemlem, hogy a sárba vessenek… mit járok ojan jány után, amék… amék…

Zsuzsika elfordította a szemét, s az arca most már olyan volt, mint az almavirág, itt piros, ott fehér.

Mentegetőzve rebegte:

- Én nem beszélek egy szót se.

- Mír.

- Mer maga úgyis tudja.

- Mit?

És eszébe jutott egy név, amit a nyáron a gépnél hallott a lányoktól, akik egyszer füle hallatára Bagos Endrével heccelték Zsuzsit.

Erre összecsuklott, s lehajtotta a fejét. Olyan ember volt, aki sohase azt öli, akit szeret, hanem magát.

- De mit is akarok mondani - hunyta le a szemét, és rebegett a lány -, mi baja van magának?

Jóska nem felelt.

- Semmi.

Zsuzsika rátámaszkodott a kerítésre, úgy nézett el messzire.

- Tudja, hova szeretnék én magával elmenni? - szólt oly lágyan, mint a kis szél.

- Hova?

- A Nagyerdőre.

Jóska boldogan megremegett… Istenem: mégis őt szereti…

- Jó - mondta nagyot nyelve.

- Mikor?

- Amikor akarod.

- Ma nem lehet. Hónap dílután?

- Mír nem lehet ma? - villant fel a Jóska szeme, s arra gondolt: ma a másik után megy?

- Mosás van.

Erre megnyugodott, s csakugyan olyan különös a lány kendőbe burkolózva, de meztelen a karja könyökig. Most megvillant a szeme előtt ez a szép karja, keze, mert átmozdította magán a kendőt.

- Igen - mondta -, mosás?

- Az.

Már tudta, hogy akkor nem mehet be hozzájuk, mert láb alatt volna.

- Jaj, mán szaladok is…

- Isten áldjon…

- Isten áldja…

És már be is futott.

Jóskának most újra vér tódult a fejébe: milyen szívesen fut el tőle.

Soká nézett be a lány után, mert a vére csak lassan higgadt le annyira, hogy gondolkozni tudjon:

- Én nem tudom - morogta -, én belebolondulok ebbe a büdös világba. Én nem bírom: én megrohanlak, Zsuzsi, és beléd harapok, én még most is hallom a hangod… fülzúgásom van…

S tovább nézte, nézte az üres kis udvart. De valaki jött az utcán, hát nem akart sóbálvánnyá lenni ott, világ csudájára, megindult nehéz csizmáiban; milyen különös, mintha a csizmák mennének vele, varázsló csizmák…

Lehunyta a szemét, és gondolataiban zakatolva, mintha részeg volna:

Folyton itt csilingel, Zsuzsikám, Zsuzsikám, hát ne kínozzál… Veszett kutya vagyok, átharapom a torkod, lerágom a húst rúllad… Nem megyek többet utánad, míg nem sikótol értem…

Nagyot lélegzett, s aztán még jobban lesütötte a fejét.

S csak ment, csak ment, maga se tudta, hova, a csontjai égtek, mintha tűz lett volna benne, és az öklét oly erősen szorította, hogy a körmei belevágódtak mélyen a tenyerébe.

Most gondolatban megfogta a lányt, és ott a nyílt utcán letiporta.

- Hé! - kiáltott rá egy hang.

Mintha a pokolból rántották volna vissza a tüzes parázsról.

Az apja volt.

- Nézd csak a köjkit - mondta az öreg féltréfával egy kerítésen belőlről -, meg se látja az apját. Gyere, fiam, ássál helyettem, mer énnekem el kell menni a malomba.

Ez jó volt, hogy ilyen könnyű és jó munkát kapott. Kezébe vette az ásót, s belenyomta a földbe.

És ásott, ásott, egyenletesen, pihenés nélkül. Mikor az apja este visszafelé jött, elszörnyedt:

- Hűj, fiam, mit csináltál. Elvesztettem egy napszámot…

Akkora táblát ásott fel, amin az apja két nap eldolgozott volna.

De ő nem törődött vele; mély és nehéz lélegzéssel könnyített magán.

Veszett farkas vagyok - s ment a maga útjára -, csak azt a lyányt rágom, meg van mérgezve az egész testem… Fílhet tüllem az a jány, megbolondulok, ha a karjai közt nem sírhatom ki magam…

Felhörgött:

- Jaj, és ha el fog múlni! Ha nem kapok semmit, csak a szégyent és a gyalázatot…

Sírt.

Zsuzsika! én tebenned becsületet érzek… ne szeress mást, ídes jó lelkem, egyetlen ídesem, csak engemet!