15

Andrissal is baj van. Folyton szegény lány után néz. Pedig jól él, folyton mulatság van körülötte, megtanulhatná, hogy milyen jó a pénz. Szeret enni, inni, mulatni, mégis olyan utolsó szegény emberekhez pártol, mint Darázsiék, aki azelőtt talyigás volt, de mikor a lova megdöglött, nem tudott többet lovat szerezni, a sok gyerekével behúzódott az urak árnyékába, egy városi úrnak a szőlőjébe lakik, akkora putriban, mint egy sufni, az igaz, hogy könnyen él, semmire sincs gondja, csak a zsákot tartja, lakása, fűtése megvan, kap lisztet, zsírt, hagymát, szalonnát és még egy kis pénzfizetést is, és neki más gondja nincs, csakhogy minél kevesebbet lendítsen, csak épp kiszúrja az urak szemét.

Ilyenekhez jár az Andris. Ennek bezzeg nem kell a Maróti lyány meg más tisztességes fejércseléd - megesett!… no, nagy sor… hiszen kaphatna igazi hadiözvegyet is, akinek volt ura! De hát hiába húzzák a kutyának a fejét az asztalra. Nem is érdemes ilyen szegény jányokról beszélni se, egyik olyan, mint a másik, soványak, nevetősek, ugrifülesek. Ezek közt jól érzi magát. De komoly, vagyonos, ruhás, becsületes lányokkal nem tud mit csinálni.

Csupa halál és kétségbeesés az anya sorsa, mikor azt látja, hogy két ilyen hatalmas, világcsudája, szép gyereke van, s egyik sem tudja a maga javát. Mit akarnak, mit akarnak a jóságukkal, szépségükkel, ha ilyen szerencsétlen természetük van, hogy mindenik boldogságot szerezhetne, s egyiknek se kell.

Szörnyű rosszkedv volt a házban, senki sem beszélt. Az öreg megette a vacsorát, savanyú krumpli volt, de olyan savanyú is volt ez az élet. Ma egész nap nehéz munkában volt, fát vágott ki szakmányba, úgyhogy kihajtotta magát, még lefeküdni se volt kedve, oly fáradt volt. A felesége még rosszabb volt, folyton föl-fölveszekedett a nagy csöndben, és káromkodott.

- Majd megtanítalak én benneteket. Zsuzsika pedig ült magának a kuckóban, és hallgatott. Már régen megszokta, hogy még munkát se vett a kezébe, csak ült, ült, és a testében zsibongó szerelmet hallgatta. Jóska a Maróti-tanyán volt!… Úgy szédült, ha erre gondolt, zuhant, zuhant lefelé a semmibe.

Éppen feküdni készültek, mikor muzsikaszót hallottak messziről. Az anya mindjárt megijedt, érezte, hogy a fia lelke szól a zenében. Az apa könnyelmű szívével fölügyelt.

- Ugyan ki lehet?

A muzsika egyre közeledett, megállott a ház előtt. Akkor bejöttek, és az ablak alatt kezdtek rá.

Zsuzsika elpirult. Boldog is volt.

- A te Jóskád? - mondta az apa. - Hát ilyen legény az? - és egy kicsit hümmögetett rá. Nem is gondolta volna.

Az asszony azonban nem engedett a rosszkedvéből, s kinézett az ajtón. Rögtön is visszakapta a fejét.

- Rossz betegség!… Majd az málészájú!…

Elhallgattak. Akkor ki lehet. Az asszony még beléjük szúrta:

- Talán a Maróti-tanyán! Ott majd huzatja az úrfi…

- Hát ki a, no? - szólt az apa.

- A te fiad!

Az öreg elámult.

- Andris? Andriskám? - s ragyogott az arca. - Egyem meg a lelkit. Há, fiam, mi ez?

Andris csendesen mosolyogva lépett be, mint egy fiatal medve. Már nem volt katonaruhában, mert az anyja megőrizte a legénykori ruháit. Tarka utazósapkát kapott valahol, az fityegett hetykén félrevágva a búbján.

- No, idesanyám, mi a nótája - mondta az anyjának -, hagy reccsentem nyélbe.

A cigányoknak be kellett jönni. Alig fértek a kis szobában. Körbe állott a négy cigány, prímás, kontrás, brácsás meg a klárinétos.

- Mer mír azír - mondta boros áradozással, debreceniesen cifrázva Andris - olyan kedvem van, ídesanyám, még a kutyám is leül maga elibe, úgy kell neki szógállni!…

Az anya kicsit mosolygott. A napszámosember asszonyának öröme volt az arcán. Ez mégis megenyhíti az életét, ha a fia örvend és mulat. Ember lesz ebbül, ha nem nagy gazda is! Szegény ember úgyse tesz félre egy garast se, nem gondol a holnapra, nem úgy, mint a gazdák, akik kétszer szeretnék megenni az ételt is. Szegény embernek a jövője a két karjában és a munkakedvében van. Hadd örüljön hát a “fiam”, úgyis eleget szenvedett… Így jobban szeretik őt a vagyonosok is, pedig az a reménység. Hadd mulasson, nem költi apjáét-anyjáét.

- Idesanyám, bíkílni akarok! - mondta Andris, és ölelgette az anyját - bíkílni akarok a sorsommal, e pedig nem esik meg bor nélkül…

Most a prímásnak esett neki:

- Lacikám, a nyüstit neki, ídes Lacikám, most olyant húzol, amilyent még a fileddel sem hallottál. Adott pízemér azt húzd, akit parancsolok! Nem emijen amojant.

- Orosz nótát fogtok tanulni - mondta aztán, és elkezdett fütyülni.

A prímás halkan kísérte, pengette a húrokat, és lassú, síró, idegen dal libegett a kis szobában, idegen ízeket, szagokat hozott, idegen érzéseket.

Nekik csak furcsa volt, különös, de Andrisnak szívére ment, s egyszerre csak a vastag legény elvágta magát az asztalra, s elkezdett tele tüdővel zokogni.

Megilletődve nézték, Zsuzsika odabújt hozzá, és simogatta a fejét.

- Ezt mán tudta a kisfiam danolni - mondta Andris, és újra s még hevesebb zokogásban tört ki.

- Nem baj, Andriskám - mondta a prímás -, majd szólok a főjegyző úrnak, elhozassuk a feleségedet a gyerekekkel.

Andris felbődült.

- Az nem kell… Az asszony nem kell, csak a gyerek.

Kínos csönd volt.

- Nem szeretted? - kérdezte Zsuzsi.

Andris hallgatott.

- Szerettem - morogta -, nagyon is szerettem, még most is szeretem. De nem magyarul gondolkozott, csak a spórolásra. Hét pokol volt nála az életem… Idesanyám, nem értett meg engem.

- Orosz vót, fiam.

- Nem orosz vót! az én asszonyom vót! Úgy kellett vón neki érezni, ahogy én érzek! azt kellett vón neki gondolni, amit én gondolok!… Ahogy maguk, idesanyám… De ha én azt mondtam fejér, akkor azt mondta fekete… Megöli magát, ha ellene szóllok.

- Ölje.

Andris hallgatott.

- Mir jöttem el, ides szülém! El kellett szöknöm az asszonytul, ha nem akartam megbolondulni.

- Hát a szíved hozott haza, fiam, a szüléidhez!

- A szívem hozott, idesanyám, de el kellett szökjek az asszonytul. Idesanyám, míg meghalok, siratom… Húzd rá… Nem azt! ne magyar nótát! azt az oroszt, hé… akit fütyültem… ezt… améket a kisfiam is tud…

Újra ráborult az öklére, és sokáig sírt.

Akkor nyílt az ajtó, s bejött Jóska.

Mentegetőzni kezdett.

Csudálkozva nézte a dolgot, a cigányokat, az András sírását, a pipázó Hitves Pált és a Zsuzsika mozdulatlan, rémülten ránéző arcát.

Megjelenése mindenkit megzavart. Az anya halvánnyá lett, és elfordult, az apa lesütötte fejét, Zsuzsika dermedt volt. Csak Andris pattogtatta tovább az orosz nótát.

Jóska megérezte a levegőt.

Mentegetőzni kezdett.

- Hajnalban értem jött Jóna uram, ki kellett vélle menni a tanyára, csak most jöttem be.

Evvel leült Zsuzsikához ugyanarra a székre, úgy, ahogy szokott.

Fagyos csend volt. Még Andris is elhallgatott, s búsult.

- Milyen tanyára - kérdezte élesen az öregasszony, aki a suton ült hátul.

Jóska az éles hangra megzavarodott. Már rá is ragadt a hangulat. Nyersen mondta:

- Marótiék.

Erre mindenki ránézett, még Zsuzsika is olyan mozdulatot tett, mintha ragályos beteg volna, akitől menekülni kell, hát mégis igaz?

Az öregasszony felállt, s előrerontott a szoba közepéig.

- Hát Darabos úr, azt akarom mondani, hogy tudom én, hogy maga a Maróti-tanyán járt, de az nekünk semmi, Darabos úr. A mi lyányunk szegíny jány, szegíny emberhe való, nem akarjuk, hogy aztán a maga szülei lenézzék.

Jóska sápadt lett, felállott, várt, senki se jött segítségére. Rápillantott az öreg Hitves Pálra, aki konokul pipázott, Andrisra, aki hallotta is meg nem is, a maga bánatátul, Zsuzsikára, aki fejét lesütve ült a szék sarkán.

Megfordult vele a világ, felemelte az öklét, szerette volna magát vagy mást főbe ütni.

De csak ennyit mondott rekedten:

- Hát akkor isten áldja meg, nénémasszony.

Az öregasszony nagyon gyorsan így szólt:

- Isten áldja meg, Darabos úr.

És Jóska elment, mint a leforrázott eb. A cigányok nagy szemet meresztettek, s rákezdték a Rákóczi-marsot.