13

Végigmentek a hosszú csigekerti úton, ki a Péterfiára. Szótalanul mentek egymás mellett, megérintve egymást karral, vállal.

- Hát mulattasson! - mondta Zsuzsika halk rebegve - azér hozott magával, hogy mulattasson! Hadd lássam, mit tud.

Jóska összerántotta a szemöldökét. Mit mulattassa! Hát nem vőlegény-menyasszony ők? Neki tele volt a szíve kövér, habzó, kicsorduló érzéssel, nem értette a lányt, hogy az most még külön mulatásra vágyik. Nem értette, hogy a lányka is zavarában mondta, a boldogság lázában, olyan igen boldog volt, hogy nyílt utcán nyíltan megy szíve választott párjával, hogy titkolni, takarni szerette volna: mintha nem volna még minden elintézve, álarcot keresett, mintha csak véletlen hozta volna őket össze, önkéntelenül egyszerűbbé, közönségesebbé, véletlenné akarta tenni együttlétüket. Vőlegény-menyasszony mennek a moziba… Lehet ez?

De iszen; még nem is; hisz nem mondott még a siket Darabos lánykérésére sem igent, sem nemet.

De iszen: igenis; hisz szülői beleegyezésével megy a fiúval moziba, hogy megbeszéljék a jövőt.

- Mer az a baj az én szüléimmel - mondta Jóska -, hogy engem az anyám panduskának nevelt, mindig ott settenkedtem a kötője mellett, mert nem volt még a földön soha egy olyan édesanya, mint az én anyám, úgy bánt az énvelem, mintha nem is a fia volnék, hanem mindene. Az énnekem minden baját, bánatát elmondta, soha titka előttem nem vót, hát azt hiszi, ez mindig így lesz. Ha ő mostan látná, hogy megyünk egymás mellett, Zsuzsikám, tán a villanyos alá ugrana bánatába.

Zsuzsika lesütötte a fejét. Ezzel mulattatja? Hát menjen a villanyos alá. Inkább ne beszéljen, mint ilyeneket mond.

De Jóskából, az ő halk, duruzsoló hangján egyre jobban csordogált a szó.

- Hogy most hazahoztam azt a hat mázsa negyvenkét kiló búzát a géptől, mán ők azt hiszik, el vannak látva a télre a sok gyerekkel, hogy már dógozni se kell senkinek, csak sütés-főzés, dinomdánom, azért gyűlölnek most engem annyira, mert tudják, hogy a szemem a zsákon, már ők abba többet nem parancsolnak. De a bornyúmat se adom ám, mer ők úgy gondolták, hogy mikor nekem adták, azt hitték, hogy az mindegy, az csak olyan szó, hogy az enyém, mer hogyha szükség lesz rá, hogy a gyerekeknek meg nekik télire való ruha, csizma, cipő kell, eladják. De most mán látják, hogy házasodok, és el fogom vinni a bornyút is meg a búzámat is meg a fejérgúnyámat is, meg mindent. Gyűlölnek hát most téged, Zsuzsikám, mer azt hiszik, te vagy az oka. Nincsen neked jó neved a házba minálunk, azér sietni kell ezzel a házassággal, mert attul félek…

Hallgatott.

A lány lesütötte kicsi, konok fejét, mogorva lett, s igen sietett apró lépéseivel.

Valaki szembejött velük, egy parasztlány, s utána fordult, utána nézett Zsuzsikának. Ezt már többször észrevette Jóska, hogy különösen a nők utána néznek a lánynak.

- Mit níznek rajtad? - mondta.

Most vette észre, hogy milyen elegáns a lány. Ragyogó-lakk csinos cipője volt, testszín harisnya, kék szoknya, fehér blúz és a nyakában igen tarka szép kendő. A haja is rufrira volt kihúzva a kendő alól, frufruban, s olyan volt, mint egy színpadi szép kisasszony.

Zsuzsika mosolygott, ő tudta, mit néznek.

Jóska, mióta megkérte a lány kezét, valahogy ellenségesen nézett rá. Ki tudja, milyen titok ez: mindent külön felrótt neki. Most kigondolta, de nem mondta:

- Olyan cifra vagy?

De így mondta:

- Olyan szíp vagy?

Zsuzsika hallgatott, titkosan mosolygott.

- De te mér nem szólsz? - kérdezte Jóska - mindig csak én beszélek, te meg mindig hallgatol.

- Maga a fírfi, magának kell beszélni - mondta kissé csintalanul, kissé bizonytalanul Zsuzsika. Nagyon csodálkozott ezen a legényen, ez mindent elmondott, minden gondolatát, olyanokat, hogy ő nem is értette, hogy nincsen benne szégyen, az ilyent kimondani. Nem fél, hogy ő kibeszéli, elárulja? Micsoda bizalom ez? Mindig fejjel ugrik a kútba, eszeveszetten. És őt csiklandozza ez a csodálatos őszinteség, megveszi a szívét, lehunyja a szemét, úgy fogadja, de ő sohase merte volna bajait, gondjait ily őszintén kiduruzsolni, semmi férfi, még Jóska előtt sem.

- Tudod, mit mondott a nagyanyám, mikor megmondtam, hogy megházasodok - szólt Jóska, aki szó szerint vette a Zsuzsika biztatását, és úgy tele volt a szíve, hogy egész magát szerette volna átömleszteni a lányba, s a legkényesebb, legkínosabb dolgokkal hozakodott elő, mert azt hitte, ezzel ad, csak ezzel valamit: sokszor úgy szerette volna, bár nagy bűn nyomná a lelkét, hogy azt rábízhassa, hogy életét kezébe tehesse az imádott leánynak.

- Aszonta nagyanyám: hogy “megbánod te még, mint a kutya, amék kilencet fiadzott”.

- Hát mennyen a fenébe - mondta a lány dacosan. Most már örült neki, hogy még mindig nem mondott se igent, se nemet a lánykérésre. Bolond ez, hogy ilyen históriákkal rémítgeti! Van ő tán olyan lány, hogy két kézzel kapjanak utána. És nem ilyen koszosok, akinek vasa sincs, hanem egészen mások, másfélék, urak, amilyenről ennek a nyavalyás napszámoslegénynek még álma sincs…

Jóska elsápadt. Mindig ez a komisz elutasítás. Ki ez a lány? Mi adja az erejét? Nem szerelmes?… Nem volna jobb csakugyan sarkon fordulni most idejében, és elmenni örökre.

A szíve összehúzódott, összeszorult; de hogy lehessen azt, mikor ennyire szereti.

Szótlanul mentek egymás mellett, s neki az öreg katonasapkás koldus szava járt az eszében: “akit szeret az ember, annak mindent megbocsát.”

Mindent? De hát ha ilyen hideg tud lenni most, menyasszony korában, mi lesz, ha asszony lesz?

Lesz ebbül asszony?

Még búvóbban, melegebben bújt hozzá, s úgy dünnyögte:

- Úgy szeretlek tíged, Zsuzsikám, de úgy szeretlek tíged, megveszek, mint a kutya.

- Égjen meg - mondta a lány felcsucsorított szájjal -, az kell; égjen hamuvá…

A legény elsötétedett. Megborzadt e kegyetlen szóra. Minden nő ilyen irgalmatlan? vagy csak ez?… éppen ez, akit őneki kell szeretni?…

Ellenséges érzéssel tűzbe jött… Valahol a gondolatai mélyén olyanok motoszkáltak, hogy ez nem az a lány, aki neki kell, rabságba akarja ez őt fogni… jó lesz innen menekülni…

Hirtelen a gőg is felébredt benne! Az istenért, nagy dolgot tett, nagyot mondott: mégis, megkérte a kezét! még mit akar! Férfiszabadságát áldozza fel, egész életére kötelezi magát, hogy eltartja! érte dolgozik, már csak olyan terveket csinál, amiből a lánynak lesz haszna, és ez így fumigálja?

Megkeményedett a szíve, és “megállj, megtáncoltatlak - gondolta -, csak kerülj egyszer a kezem közé!”…

Beszélek, beszélek - mondta magában -, de minek? hogy kinevessen, és majd egyszer eldicsekedjen, hogy én úgy bomlottam utána?… Gonosz ez, kegyetlen. Irgalmatlan.

Düh lobogott benne: hím dühe, aki nem bírja lekapni s lenyelni a párját, és megfúlt volna, ha valahogy meg nem alázza.

Micsoda keménység ez: megkérette, nem felelt, és minden szavában ellenez… Hamuvá égjen?… Ez a felelet?

Szép felelet.

Míg a moziban a jegyváltásra kellett várni, Jóska piros arccal, dühösen állt a lány mellett. Hegyeset sercintett, hogy a tekintélyt mutassa.

- Tudsz-e ilyen szépet köpni? - szólt fölényesen.

És büszke volt rá. A lány elámult.

- Nem tudom én - mondta elfordulva. - Ez mi? ez valami új? - tette hozzá.

De Jóska nem hagyta békén.

- Hát varrni tudsz? - piszkálta szinte mint idegen, heccelve.

- Nem - vadult el a lány.

- Hát főzni?

- Azt se.

- Hát stoppolni?

Zsuzsika a harisnyájához kapott:

- Mér, hogy lyukas a harisnyám?

- Csakis.

A lány elvörösödött, mert eszébe jutott, hogy hisz a legény nem láthatta a harisnyán a lyukat, a jobb lába hüvelykujján van a lyuk.

- Azt se - mondta gőgösen.

- Hát mit tudsz?

- Semmit! csak enni meg aludni!

A legény nézte, félig lehunyt szemmel! Milyen hetyke. Milyen szép.

- Csókolózni se!

- Azt se nem.

- Magadba nem.

- Hogy?

- Egyedül. Csak párba.

- Menjen mán a feníbe a ragyás pofájával; hagyjík mán.

Jóska nevetett, boldog volt, hogy így felmérgesítette. Csak hadd tanulja meg, hogy ki az úr, hogy így is tud, de utána rögtön ellágyult: micsoda dolog ez, hogy ő kínozza a lányt, aki úgy bele van kavarodva a hálóba, mint egy gyönyörű vad madár, csak csapkod a szárnyával, míg össze nem töri magát…

Hogy elfordult a lány, elfacsarodott a szíve; vajon ez el tudna válni?

Sóhajtott: ha lehetne: ő is elválna!

Ha lehetne! inkább most, mint később! túlságos ez a szenvedés, és oly kevés öröm.

“Égjen meg”, folyton csak az jár az eszébe, ilyet mond! ahelyett, hogy igent mondana!

De azért vett neki előkelő helyet, mert szép és szépen van öltözve, nem viheti olcsó helyre. Fél napszámját odaadta a két jegyért.

Ott ültek aztán a sötétben. Karjukat összefonták, s Jóska egyre forróbban érezte, hogy a lány enged. Vér szállt a fejébe, s egyre feljebb szorította a lány karját, fent a hónaljáig, s le is hajtotta fejét a lány vállára. De az csak tűrte, de olyan egyenesen ült, olyan keményen és előre nézve, a mozira figyelve, mintha semmi se történne vele.

Ez a kétórai csend és szótlanság összefűzte őket; mintha a két szív egy fazékban volna és puhára főne.

Mikor kijöttek, mindkettőjüknek égett az arca és egész teste. A hűvös este jólesően legyintette meg őket.

Ugyanúgy szótlanul mentek a hosszú utakon hazáig, csak szorították egymás kezét, s a lány ajka kicserepesedett.

Az épülő malomnál önkéntelenül az állványok alatt mentek át, s Jóska hirtelen átölelte a lányt, és megcsókolta a száját.

A lány nem tiltakozott.

A legény hátulról ölelte, csókolta, de ő hirtelen egész testében a minapi érzést érezte meg ott az asztal mellett, mikor a mérnök megölelte.

Egyszerre kitépte magát, s elfutott.

Jóska remegő lábakkal utána.

Egy hangot sem adtak, még tán nem is lélegzettek.

Mikor Zsuzsika bement az udvarba, Jóska megállt a kapuban, és utána nézett. Milyen szépen ment a kislány, milyen gyönyörűen apró, kicsi lépésekkel. Az ajtóból visszafordult, kinézett, a szemük találkozott.

Azzal eltűnt.

Jóska tántorgó léptekkel indult hazafelé. Boldog volt.

Hát még ha hallotta volna, hogy mikor Zsuzsikát az anyja meglehetős rosszkedvűen megkérdezte:

- No, igen vagy nem?

A kislány elfordulva, mintha a párnáknak beszélne, azt mondta:

- Igen.