21

Zsuzsika pár lépés után csakugyan megállott. Ezt megértette.

Jóska pedig így folytatta:

- Ide hallgass. Énköztem meg az idesanyám közt olyan fiúi és szülei szeretet van, amilyen még nem vót a világon. Ű szeginy nem tud abba beleszokni, hogy a legkegyesebb fia elforduljon tülle. Az neki halálnál is több. Mer nem mondhatom meg neki, hogy lássa, én magát szerettem huszonnígy esztendős koromig mindennél jobban a világon, de most mán egy másik nőt szeretek olyan igen. Mer ezt ű nem érti meg. Inkább ad hozzá egy olyan nőhöz, akirül tudja, hogy nem szeretem, mert úgy gondolja, hogy a szívem az övé marad, mint tehozzád, mert azt tudja, hogy szívem-lelkem a tied. Mer tudod-e, az én idesanyám, az egy olyan jámbor, ártatlan asszony, aki illemetlen szót soha életibe ki nem mondott, még egy fenét se, az nem csalta meg az urát még gondolatban se, nem is tudja, mi az, csak a családjáér, a gyerekeiér él-hal, azoknak még a piszkát is lenyalja szeginy, de hogy az megértse, mi az emberi élet, azt nem.

A lány nagyot sóhajtott.

- De furcsa, de furcsa emberek maguk!

A fiúnak még hízelgett is ez egy kicsit.

- Szent asszony az, olyan szent, amilyen még egy nincs a világon. De én, látod, miattad nem bírok már többet meglenni mellette, soha, soha. Mert nekem csak te vagy a gondolatomba, éjjel-nappal szüntelenül csak teveled beszílek, csak neked mondok el mindent, ládd, így hangosan mondom most, de ha hallgatok, akkor is így jár a szám, és mindig csak, mindig csak teveled szólok.

A lány megállott a Nagytemplom előtt. Debrecen itt igazán Debrecen, még a világon sincs ilyen szép nagy tér, mint itt, távol, körül, a gyenge hóesésben, az alkonyatban, a nagy, emeletes házak apróknak látszanak, s mögöttük a Nagytemplom roppant oszlopaival, homlokával, ajtóival, tornyaival oly komoly és ünnepélyes, hogy dagad az igazi debreceni magyarnak a szíve. Nem büszkeség ez, nem kevélység, hanem valódi gőg. Neki semmije sincs ebben a városban, semmije a világon, a két tyúktollas párnáján, dunnáján és kevés fehér ruháján kívül, de azt, hogy ő debreceni, azt oda nem adná a világ minden kincséért.

Belekeveredtek a korzóba.

Sűrűn, sűrűn hullámzott a nép a Bikától a Vasút utcáig, mindenki ott volt, aki épkézláb fiatalember és fiatal nő csak van Debrecenben. Egymást meglökdösték, s akárhova figyelt, csak a szerelemről volt szó.

Mi az a szerelem, hogy arról annyi a beszéd? Ő nem tudta, mi az, de most újra igen boldog volt, szinte könnyes lett apró kék szeme, félreejtette gömbölyű kis fejét, s ment, ment, mint a galamb. És Jóska mellette. Cukrot vett ki a zsebéből, megkínálta, selyempapirosból. Szájába vette, oly édes volt, olyan jó, mint az angyali ajándék.

- A Maróti lánynak vettem - mondta Jóska boldogságában már heccelve.

Zsuzsika abban a pillanatban messze kiköpte a cukrot.

- Bolond - mondta a fiú -, de neked hoztam!

Erre megenyhült kicsit, de nem lett volna képes másik szemet kóstolni belőle. Hogy lehet játszani a szent dolgokkal.

Végre elkeveredtek, eljutottak a “tetves kávéházig”. Nagy csoportokban tódult a nép a moziba; sok időbe került, míg Jóska jegyet tudott váltani. Akkor oly zavarban voltak, hogy nekimentek a nagy tükörnek, amely oly igen nagy, mint a fal, s az ember csak akkor veszi észre, hogy nem mehet tovább, mikor a saját orrába ütközik. Néhány suhanc épp ezt leste. A szerelmesek póruljárását, mert a szerelmes nem lát, se hall, belelép a tűzbe is, s nevettek. De elhallgattak, mert Jóska az öklét marokra fogta, s Zsuzsika megérezte, hogy szép szál legény ez, emellett nem kell félni…

Végre a helyükön ültek, balra, közepe táján, szélen ketten egymás mellett.

- Jólesik az ülés? - kérdezte Jóska.

- Jól.

Mikor sötét lett, a karjuk összeért; összenyomták; összeszorították, ahogy csak bírták. És a szemük könnyes lett. Akkor jött a mozi, valami bolondság, ugrabugra, nagyokat lehetett volna nevetni, de ők csak néztek, nevetős szájjal, de nevetés nélkül.

Csak ott ébredtek fel, mire jött a nagy képség.

Nemigen értették, igen nagy urak, igen gazdag amerikai népek. De azt megértették, hogy volt egy fiatal, szép fiatalúr, akinek el kellett volna venni az unokatestvérét a vagyonáért és a pap bácsi kívánságára, és mert a lány is szereti őtet. Csakhogy ő mást szeret, egy másik nőt, nem is szebb, nem is fiatalabb, özvegy is, és mégis szereti, a Lucretiát.

Jaj, azok a szép kézfogások, lágyan, csendesen, markolva, azok a szép szemezések, ahogy egymásra néznek, egymásba merülnek, a szemük nedves lesz, a szájuk fojtottan mosolyog, jaj, hogy szeretnék már megcsókolni egymást, hogy minden porcikájukon érzik… És nem lehet, és nem lehet, egy óra hosszáig ez a tűz, ami süti a nézőt, hogy úgy pirul és fő, mint nyárson a pecsenye, amit tűzön forgatnak.

No és melyiket veszi el? Izgalommal lesték…

Jaj, megvolt a vallomás is, a csók… De milyen szépen! A nő félrefordította a fejét, s föladta a száját, mint egy kis galamb, és a férfi lassan, lassan rá…

Nem jó ilyet látni.

De méket veszi el?

A pap nagybácsit baleset éri, a lány agyonlövi véletlen, az haldokolva összeesketi a fiúval, s nem lehet ellentmondani, Lucretiának nézni kell, hogy a fiú a Marit csókolja (a pap bácsi kedvéért, s őrá néz vissza, annak a feje fölött).

De méket veszi el?

Pap bácsit a férfiak beviszik a kórházba, a két nő egyedül marad az erdei kastélyban, összeharagudva. Külön feküsznek le, külön szobában, de éjjel kigyúl az erdő, kigyúl a kastély, és futni kell, és akkor összeölelkezve futnak tűzben, égő lépcsőn, égő kapun, farkas az útban, medve az útban, égő erdő, az egész hegység ég, olyan szálfák égnek, égig érő fenyőfák, mikor átmennek alatta, lezuhan - jaj! - mindenkiben meghűlt a vér… Hídra kell érni, híd a rettenetes sebes vízen; jön az autó, nem ér ide, híd fel fog robbanni, mert puskaportorony, hídra jutnak, szarvas is átmegy, hídon leülnek, jaj! itt az autó, puskaportorony felrobban, összedől, híd fele leszakad, ők a hídon, jaj, autó nem mehet hídra, híd lezuhan, nők a vízbe, úsznak, deszkába kapaszkodnak, nagy kőbe, lesiklik kezük, özvegy Lucretia jól úszik, tartja Marit, de keze folyton lecsúszik a kőről, a víz rettenetes sebes, zuhog, autóba a fiatalember kabátját leveti, kezét föl, szép fejest a vízbe, eléri őket: “Csak Marit, mert gyenge!” kiviszi, de milyen keservesen, partra teszi, akkor vissza, Lucretiát is, az csak vállára teszi kezét, s vele úszik, de milyen nehéz kivenni a vízből, hetvenkilós nő, szép kövér, erős, milyen karjai, mellei combjai vagynak, remek nő…

No de kit vesz el?

Mari megbocsát, megáldja őket: tik vagytok egymásnak valók, és meghal.

Lucretiát veszi el a szép erős fiatal.

Feláll a nép, s tódul ki, mindenki hallgat és bódult, be jó a friss levegő.

Már minden villanylámpa ég az utcán, a hó egyre erősebben esik. Visszafelé ballagnak. Jóska szeretné megfogni a Zsuzsi kezét, de nem meri. Az az úr a képen bátrabb volna most.

Így mennek szótlanul, szívük szerelmében forrva, vissza a korzón végig, csak úgy remeg a térdük, a lábuk. Jóska végre nekidurálja magát, s ügyetlen nagy kezeivel megfogja a Zsuzsi jó kis gömbölyű karját.

- Szeretsz? - kérdi a fiú.

Zsuzsika lehunyja a szemét, úgy suttogja:

- Gyűlölöm.

Jóska boldogan les rá.

- Úgy értsem, ahogy gondolod?

Nem felel, de az arcán az üdvösség áruló vallomása.

S ő megmarkolja a drága karját.

Zsuzsika hagyja, istenem, egyszer fiatal az ember, mire emlékezzen, ha öreg lesz. Hagyja, és éppolyan szelíd és olvadó és odaadó, mint Lucretia a filmen. De jó volna, ha a Maróti lány szépen meghalna, mint a Mari, vagy megütné a guta legalább…

Már a Károly király úton vannak, közeledik az elválás.

- Ezért hívott? - szólal meg halkan Zsuzsika.

- Nem.

- Hát?

Jóska egész úton azt szerette volna megmondani, de nem merte… Milyen jól kigondolta még a szavakat is, és nem bír rámenni.

De lám hirtelen lehajlik, és a csizmaszárából kihúz egy hosszú kést.

- Nesze…

Zsuzsika bámulva nézi.

- Vedd el… Fogd a kezedbe…

Zsuzsika habozva elveszi.

- Zsuzsikám, ha nem teszem meg, amit most mondok, vagy nem teljesítem: evvel a késsel ölj meg.

Zsuzsika fázósan húzza össze kabátját, és ellenségesen néz a legényre, aki szemben áll vele, és erősen néz rá, de mintha meg volna zavarodva.

- Zsuzsikám: mibelőlünk nem lesz egy pár soha, hacsak te nem akarod megtenni velem, hogy szeress, és akkor, ha gyerekünk lesz, semmiféle isten és anya el nem választhat.

Zsuzsikában minden vér leszáll, szinte megfagy.

Csak néz, néz, az ajka is kinyílik a brutális szótól, s hosszú, kínos csönd.

Akkor egyet kap, egyet lélegzik is:

- Csak ezt akartad mondani?

- Csak ezt.

Erre Zsuzsika fölemeli kemény karját, erős kis tenyerét, s úgy vágja arcul a legényt, hogy annak a sebes nyakán harminc kelés fakad ki egyszerre.

Másik kézzel pedig fogja azt a kést, s úgy elvágja az utcán keresztül, hogy máig se lelte meg emberfia.

Avval megfordul, s keményen el.

- Isten áldjon!

Jóskát iszonyú fájdalom szúrja, feje, nyaka majd széthasad, de a szíve még százszorta jobban fáj.

Sose látja többet a lányt: mindennek vége!…