18

Jóskát persze nem lehetett látni! Kint dolgozott a Maróti-tanyán.

Pénteken testvére, Zsófi is kiment vele háztűznézőbe. Tetszett is neki minden, mert kinek nem tetszene a szép jó ház, nagy istálló, jó boglyaszénák, disznóól s állatok, két pejló, igen jó lovak, nagyon szép riskatehén, két fiatal malac, mert a nagy hízót már leölték, az is nagyon remek lehetett, mert tiszta súly volt benne százhatvanegy kiló. S jövőre már készen van beállítva a két süldő. No és a sok tyúk, szép nagy tarajos kakas, liba is hat darab. Csak a tojás annyi volt, hogy mikor véletlenül bepillantott a mellékszobába, ahova nem vezették be, isten ments csak ajtónyitáskor látta meg, egy nagy kosárt látott tele tojással, volt abba háromszáz is, ha nem ezer.

De annyi dolgot adtak, hogy a karja majd leesett a rostálásban, már setét este volt, nem is láttak, a kamarában meg csak egy igen kicsiny olajmécses volt, de azért oly szívesen tudták kínálni, hogy “no, még ezt a szuszékot, még ezt a zsákot rendezzük el”, hogy nem lehetett “fájrontot” csinálni. Másnap meg neki a nagytakarításnak, mintha csak őtet várták volna ezek esztendő óta, most kellett minden sarkot kiüríteni, kiszellőztetni, pókhálót seperni. Szombaton délre: nevetség volt, hogy mennyit végeztek. Zsófi pedig nagyon szemérmes volt, nem úgy, mint némelyik lány, akinek fel van vágva a nyelve, ő bizony nem tudott se kérni, se elfogadni, igazán nem volt szegény embernek való.

Lebbencslevest kaptak ebédre, semmi mást. De avval nagyon erőltették őket, hogy egyenek, egyenek.

Lé a csak - mondta magában Jóska…

Zsófi is elmosolyodott egy picit, de félt, hogy még öreg Marótiné mit gondol.

- Egyen kedves, szeresse. Szeresse mán, no! - mondta az öregasszony.

- Jaj, mán nagyon köszönöm szépen, nem kírek.

- Ejnye hát, szeressítek mán - unszolta őket, s nem szűnt meg kínálni, amíg Zsófi utálattal még egyszer nem szedett.

- Többet, többet - mondta az öregasszony, s maga rakott a tányérára. - Nem jó ez, úgyi? Otthon bizony maguk jobbat esznek.

- Dehogyis.

- Tudom én, hogy mások nem fogják el a hasuktól az ítelt - mondta a vénasszony -, de mán mink csak ahhoz szoktunk világíletünkbe, hogy az ember csak a hasán spórolhat. Mer úgyi, lelkem, a csizma elkopik, osztán a csizmadiával nem lehet alkudni, de még a botossal se, ha ruháravalót vesz az ember, pedig a ruha sincs ám plébül, az is kilyukad, elnyövik, itt az uramon ez e, lám, mán is elíg vásott; ijent maguk nem is vesznek fel mán.

- Ó, istenem, dehogynem.

- Mer a szegíny ember azt mondja: minek spóroljak? Kőtsük el, ami van, majd más ad; mert mástul íl a szegíny ember, igaz-i? Jól is teszi, mert a napszám mindig megvan: mindig megvan, kivált ahun már többecskén keresnek. De itt csak hárman vagyunk, mink öregek meg ez az egy jány meg a kisgyerek, hát nincs kire számítani.

Így dőlt a vénasszonyból a szó egész nap, pedig a szót is olyan nehezen mondta, mintha a hasából szakadna ki minden szó, mint az éhes embernek. Azt a sok adót! azt a sok kőtséget! azt a sok bajt! betegséget! sorolta.

- Ejnye, de hát mír nem eszik mán, lelkem?

- Eleget ettem, köszönöm alássan.

- Hát osztán, hogy spórolunk, van, hála istennek, mindenünk van. Mikor az én jányom kétéves volt, mán akkor hozzáfogtam én gyűteni neki. Itt vannak a víg vásznak meg a sifonok meg az abroszok, ágyhuzat, minden, amit a szepessígi nímettül vettünk-e.

Kinyitotta a szekrényt, amelyben fel volt halmozva a fehérnemű.

- Jaj de fíltünk is a fóradalomba meg a komunba, hogy elrekvirálják, még ha az ember eldugta, ott meg féltette a nedvessígtül. Nízze, lelkem, milyen virágok vannak ebbe beleszűve.

És elkezdte szemük előtt egyenként kiteregetni a fehér darabokat, simogatta, fogdosta, mutatta, az ujja reszketett a gyönyörűségtől, olyan jó volt neki fogni, fogdosni, valaki előtt sorra mind megbabrálni.

Eleinte csak nézték, nézték, csodálkoztak, hogy mennyi minden van itt, de aztán elkezdett unalmas lenni, utálatos ez a dicsekedés… Nem lesz ebből semmi hasznuk nekik.

- Mit gondol, ides jó fiam, máma csak egy darab vóna ebbül százezer papír, jaj, istenem, nincs is tán annyi píz a világon, amennyiír meg tudnánk venni ma az ijeneket, rémisztő dolog e. Oszt, hogy a jányom, szegíny, ojan hirtelenbe meghalt (gyerekágyba feküdt, s hamar fel kellett neki kelni, mer akkor is ijen sok vót itt a jószág, disznó, minden, osztán megfázott, gyulladást kapott, jaj, elvette a jóisten), hát így maradt itt minden, mind ezé lesz e.

Hát tik vajon mijen hamar haltok meg? - mondta magában Jóska.

- Ez mind spórolás! - szólalt meg az öregember is, aki elég nagy görbe ember volt, igen jó természetének kellett lenni, hogy ezt a vénasszonyt el bírta viselni egy életen át.

- Ez mind spórolás! Nekem… mikor én… megházasottam… Nem vót ám tizenhat hold földem, mint jelenleg is van, hanem csak nígy hold födem vaót. Ezt mink gyűjtöttük össze.

Jaj! még tódítja ez a felesége szavát! - nézte Jóska. - Nicsak, hogy rácsap az öregasszony.

- Együtt gyűtöttük. Negyvenkét esztendő alatt! mert csak annak van, fiam, aki gyűt, könnyű már annak, aki kíszbe, vagyonba ül, mikor mán együtt a szíp birtok, a gyönyörű fődek, jószág, iga, lú, állat, eke, borona, szekír, gíp, minden kísz. De mikor mink keztük, még semmi se vót, csak a kapa-kasza meg a két kezünk szára, mégis mennyire vittük, tik is, ha megszoriccsátok s dógoztok, spóroltok! tik is haladhattok odafentebb, de csak legalább megtartani tarthassátok, ami van, mer könnyű ám elfecsérelni, de az én öregem soha nem ivott meg egy pohár bort, soha nem ismeri az ízit, mijen az a zónapörkölt a debreceni vendéglőkbe, mer ha bement, vitt a tarisznyába két fej vereshagymát, kenyeret, sót, úgy jött vissza. Este osztán vót.

Lebbencsleves - mondta magában Jóska. - Iszen csak én legyek itt eccer gazda! majd én kipótolom, amit az öreg elmulasztott.

- Ennye, de tik nem is laktatok jól - szólt az öregasszony -, hozzál csak, Mari lányom, a pallásrul egy kis fagyos szalonnát. (Aha, azér haragszik, hogy a sok beszéd alatt megéheztek, s még sokat esznek a szalonnából; inkább levest ettek volna!) Szárazkolbászt is, te - szólt utána, mintha a lány messze járna, pedig az szegény még meg sem mozdult a kemence padkájáról. - Hozzál, hozzál, elíg lesz nekünk újig.

Elég lesz, ha nem esztek - mondta magában Jóska, mert folyton csak magában beszélt. Hangosan nem merte megmondani, hogy az aratóknak jól kell főzni! ezt ő jól tudta, mert ő csak mint arató szokott így gazdák földjére kerülni.

- Mer mink csak magunk arassunk - mondta a vénasszony; aki mintha boszorkány volna, mindig megérti a Jóska gondolatát. - Nem szeressük a ríszes aratót. Felkelünk magunk a szíp hajnalba, s nekilássunk, mer aztat is maga teszi meg az ember legszebben saját magának. Az én kezem után nem pereg el egy szem sem. De azok a cudar napszámosok, isten verje meg űket, törik, tiporják a búzát, az embernek mintha a szívit taposnák.

Jóska lángvörös lett, de nem szólt, gyáva volt, nem mert szólani, csak égett a váratlan ostorcsapás a lelkén, “a cudar napszámosok, az isten verje meg”.

Megrántotta a fejét, s csak azért nem szólt, még csak nem is köhintett, mert a nyaka tele volt gyulladással, keléssel.

- Ejnye, lányom, még most sem hozod azt a kis szalonnát? - szólt rá lányára a vénasszony.

Most mindnyájan ránéztek Marira, mert igazán furcsa volt, hogy az még meg sem mozdult. Ott ült a kemence padkáján, s mosolyogva nézte, ölbe tett kézzel a gyönyörű szép legényt, folyton csak Jóskát nézte, hogy ez belevörösödött. Kellemes, hallgatag lány volt, puha bőrű, olyan vánkostestű, aki nemigen mozog, fekvésre való, kicsit nehéz felfogásúnak is látszik, de ez nem baj, elég az asszonynak, ha nem áll a csurgóba, mikor esik. És nem is olyan szeplős, inkább oly fehér bőre van, mint a malac, amely tejet szopik, jó puha, csókolni való kövér fejérség.

Most gyorsan felállt, s zavartan indult. A termete bizony egy kicsit olyan süppedt, már most is elkelt, mint a tészta, a fejét mindig beejti a válla közé, s oly fáradtan jár, mint aki alszik.

Jóska utánagondolt. Mikor a lány kiment, úgy eltűnődött, hogy egy szót sem hallott többet a vénasszony beszédiből.

Furcsa ez az élet. Minden lány kellemes tulajdonképpen, de mindnek kellemetlen anyja van. Nem érez ő magában semmi rossz érzést evvel a Marival szemben, inkább jól meg tudná szorongatni, van rajta kövérség, és kedves az a csendes mosolygása, azért nemigen mer illetlen lenni vele szemben, mindig érzi a gazdagságát is, hogy ez nincs ám neki kiszolgáltatva, ez csak addig ölelteti magát, amíg neki is jólesik.

Zsuzsika!?… hm, az egészen más. Az vékony húsú, és ideges, mint egy csikó. Ha az megmozzan, akkor már neki minden vére úgy fickándozik, hogy rögtön elveszti a fejét. Mindig szeretne rácsapni, csak nem mer, őreá, mert ugyan nincsen vagyona, de elszédül, ha csak eszébe villan. Ha kimondanák előtte a nevét, azt hiszi, megnyílna a föld a lába alatt. S most, ahogy itt ül a széken, előrebámuló szemmel, a fülében zúgást hall, a szíve körül kavargást, zakatolást, bódulatot, s az egész teste úgy fő, mintha tűzbe volna betéve, vagy forralnák a vérét titkos tüzekkel.

Mari hozott egy kis szalonnát, de szó szerint vette az anyja szavát, s olyan vékony szeletet hozott, kikanyarintva az oldalszalonnából, s oly rövid darab kolbászt, hogy Jóska mosolygott: ezt ő maga is megenné, mit fognak ezen ketten enni Zsófival?

A vénasszony feltűnően tette az asztalra, mintha azzal megszaporodna, hogy annyira kínálja.

- Egyík, ídes fijam, egyík szivessen! - mondta - ha mán erőszakkal el akarnak menni. Kelmed is egyík, öregem, te is egyél, jányom, énnye, de nehezen mertek belefogni, mán még én mennyek elöl jópéldával. - Nevetett avval a két ócska fogával, s kés után nyúlt, s egy picit levágott a szalonnából.

Ez jól níz ki - mondta magában Jóska. - Öten erre a kis szalonnára.

- Én nem kérek - mondta Zsófi.

- Mér? Nem szereti?

- Nem, de úgy jóllaktam, igazán, nagyon szeretem a lebbencslevest, igazán nagyon jóllaktam, hogy egíszen.

- Jaj, jó is a, nagyon kedvemre van a száraz tísztaleves, jó vereshagymával felpirítva - mondta az öregasszony, s rágicsálni kezdte a szalonnát.

Jóska először azt gondolta, nem is eszik belőle. De a fene egye meg üket, gondolta aztán, ne szokjanak ahhoz, hogy ű haragból nem eszik, mer akkor azt fogják kívánni, majd azután is, hogy haragudjík, s ne egyík. Fogta hát a bicskáját, s a nagyobb felit levágta a szalonnának s kenyeret hozzá, s kezdte enni.

A vénasszonyban megállott még a szusz is, de csak nyelt, s úgy tett, mintha semmit se venne észre.

Jóska érezte ezt a hallgatást, mit jelent, s gondolta: vagy eszek én itt valaha, vagy se. Bizony, ha nem siettek, azt a kis kolbászt is megeszem! Azt szokta mondani az én apám, hogy: “fiam, az a miénk, akit lenyelünk!”

Csakugyan, még a menyasszony is a kolbászhoz nyúlt, s evett, nagyon csinosan tudott rágcsálni, olyan kicsit mozgott csak a szája, s egészen befogta az ajkát közben, és félrehajtott fejjel, mint a Szűz Mária, mindig csak Jóskára nézett.

Ha Zsuzsika nézett volna valaha így rá.

Már megint elöntötte a hőség, még az evéstől is elment a kedve, csaknem kifordult a szájából a falat, vajon mit csinál most az a lány, most így ebéd után? lefeküdt? lehevert bánatában, s ábrándozik? és most megint tisztán látta az arcát, ahogy legutóbb ránézett, s forrni kezdett a vér a bőrén… vajon van-e már udvarlója: tud-e szóba állani más legénnyel, vagy sír őutána…

Felnevetett kínjában.

Sír?… az?… hm… Jó. Az egész világgal nevet s beszél. És vidám: és mégis mindegy, csak még egyszer látná! csak még egyszer láthatná! Csak még egyszer ülhetne mellette az óra alatt, olyan édes csendes beszélgetésben a sarokban, ahogy összebújva szoktak ülni, a gyékénydíványon, egész behorpadt a dívány, s itt is, ott is szúrt, de jó volt, istenem! úgy ülni három óra hosszig is, hogy csak ölelte, ölelte, s érezte testében a forróságot, s nem is tudta, mit beszél, és hogy járt az ő szája, mennyit tudott mondani neki, mért nem tud most is e mellett az idegen mellett.

Minek jut is eszébe az a jány, csak baj lesz egyszer belőle, mert ezek úgy átnéznek rajta, mint az üvegen, még meglátják egyszer a gondolatait.

S most felfigyelt, s lám, mit mond a vénasszony:

- Mer a házasság csak akkor lehet boldog, ha az ember engedelmes. Mert az asszonynak kell mindent elszenvedni. Az asszonynak se szabad haragudni, az én akaratommal nap le nem ment soha az én haragomon, pedig nagy sor volt közöttünk nemegyszer. Úgyi, öregem, mikor azt mondtam, vegye meg, kelmed, a Pénki szőlőjit, először azt mondta dühösen: “mibű?” De hogy én nem hagytam békit, a végin is csak azt mondta: “Eridj, add el a pendejedet, egyebed úgy sincs.” Jaj, be haragudott, be haragudtam; azír nem hagytam bíkin, addig noszogattam, amíg elment, megvette. A fírfinak kell megvenni, az asszony osztán kifizeti - és súgva, mintha valami nagy titkot árulna el, tette hozzá: - megspórolja a hasukon.

Jóska kedvtelenül nézte a Marit: úgy látszik, ez is tud a hasán spórolni. Mégis jobb a szegény élet, mert ott nincs spórolás. Amit keresnek, megeszik. Hát igen, ha nincs kereset, koplalunk: az más. Mer ojankor tudja az ember, hogy nincs: nincs. De akkor koplalni: mikor van?… Ki hallott ojat, hogy százhatvan kilós hízót öl valaki, osztán nem mer enni, mikor még kettő van az ólba! Hiszen ha ők egy harminckilós malacot ölnek, akkor egy hétig olyan lakodalom van náluk, hogy a keze szárán végigfolyik a zsír mindenkinek! Micsoda élet ez?… Hogy ezek egész esztendőben nem vesznek marhahúst?… Azt az egy disznót rágják?… Hiszen az ő apja minden vasárnap reggel két kiló színhússal jön haza, de még csontos velős koncot is külön vesz hozzá s úgy kenik el kenyérre, mindenki kap egy darabot a meleg velőbül, az a jó a leves előtt, s micsoda levest főz abbul az ő édesanyja, s hozzá még tésztát is, olyan lekváros derelyét, mint az öklöm, prézlivel, van mit enni rajta… Hiszen legyen csak ő gazda egyszer itt, majd ő megtanítja ezeket…

Hátha még a nyaka nem fájna! De ez a sok kelés, ezt is az ördög hozta rá, ezt a sok kelést, amely fájdalmas és csúnya, fordítani se tudja tőle a fejét.

- Azír mondom, ides fiam, azír mondom, hogy csak az asszonynak legyík esze, nem kell fílteni a házat. Nem is szabad ám az asszonynak ellentmondani, mert az tisztára istenkisírtís. Mer az asszony ugyan csak egy asszony, de azír az ű ujjába van a jó mód.

Zsófi felállott, mert bizony ideje volt indulni, hogy a távoli Debrecenbe éjszaka előtt beérjenek.

- No, ha mennek - mondta az öregasszony -, Mari jányom, hozzál csak egypár tojást… Ó, jó lesz az a háznál…

Zsófi nem találta illőnek, hogy szabadkozzék, ha itt annyi van, s ő bizony nem szégyelli, ha kap, nem esik ingyenbe, megdolgozott itt a barátságért meg azért a kis lebbencslevesért.

De Mari már megint annyira betű szerint vette az anyja parancsát, hogy két tojást hozott, s mikor Jóska nagy szemet meresztett, az öregasszony maga elrestellte, s azt mondta:

- Menny el mán - s bement a kamarába, hogy még hozzon hozzá.

Az öregember ebbe a percbe kint volt az udvaron, tán az is akart valamit hozni, az öregasszony a kamarába, Jóska intett Zsófinak, hogy forduljon el, s átölelte a Marit.

Mari úgy elolvadt, mint a vaj, s el is szédült rögtön, odatette a fejét a legény mellére, s engedte, hogy az már gyakorlott szájjal, hej, Zsuzsika! megcsókolgassa, s kis ügyetlen módon vissza is csókolta, s boldogan hagyta, hogy a legény keze végigmásszon rajta.

Mikor az öregasszony visszajött, alig akart elválni a legénytől, úgy kellett eltoszítani, mert Jóska nem akarta még oly igen nyilvánosan a dolgot.

Egy csupor lisztet hozott a vénasszony s tíz tojást. Ettől aztán Jóska eléggé meghidegedett, mert mi az otthon nekik, még egy rántottára se elég, mikor hét gyerek van a háznál meg egy unoka meg egy nagyanya: tizenegyen ülnek ott ma vacsorához! Bizony ennél nagyobb napszámot is el tudott képzelni magának.

Hallgatva siettek hazafelé a havas téli úton, a távoli Debrecenbe. Fújt a szél, nem lehetett beszélgetni, mert belefújt az ember szájába a keleti szél.

Gondolkodni lehetett egy kicsit, de az amilyen egyszerű, olyan forró volt: Zsuzsika, Zsuzsika, folyton vele beszélt, hogy “te büdös kutya, nem volna jobb, ha most nálad ülnék a jó melegbe, itt kell nekem a csizmámat nyűni idegen jány után, jaj, de milyen buta vagy, hiszen neked is az volna a jó, ha melletted ülnék: így elszalasztani ezeket az édes jó együttléteket…”

És a Zsuzsika nem szólt egy szót sem, csak mosolygott, édes kis vékony szájacskájával titokzatosan mosolygott. Meg tudta volna enni; milyen jó így vitatkozni vele: sose szól ellent…

Jó későn értek haza, már mindenki aludt, bizony éhesek voltak, s kaptak is ennivalót. Miska öccse felébredt, s azt súgta a fülébe: “Te, Jóska, aszonta Erdei Rózsi, hogy hónap eredj el hozzájuk, ott lesz Zsuzsi is…”

Jóska némán állt, rémülten nézett, aztán szakadó lélegzettel kiment az udvarra. Azt hitte, megfúl a házban.