11

Zsuzsika azzal aludt el s azzal ébredt, hogy a szíve fáj.

Ó, már régen elmúlt, mikor úgy játszott a legénnyel, ahogy akart, most már csak a szíve fájt. Minden perc szörnyű volt, amit egyedül kellett töltenie. Akárhova nézett, őt kereste, akármihez nyúlt, őt szólította.

Milyen szép, mondta magában, milyen szép! Szép a feje, szép a homloka, szép a foga, szép a bajusza, szép a nyaka, szép a tenyere, szép a hangja, jólesik, olyan igen jólesik, úgy bugyog, bugyborékol, mint a víz a korsóból. Vannak olyan nagyhangúak, mint az asztalos a sarkon, inkább meghalni, mint örökké annak a hangját hallani. De ezt igen, ezt a kedves hangot, úgy belopja magát az ember fülébe, ottmarad… És miket mond, milyen kedveseket. Gyöngédeket, jókat, soha nem sért, egy kisfiú, mindig játszik, tréfál nem is lehet komolyan venni, hároméves gyermek.

Nem tudta, mi baja, mi történt vele, de forrósága volt és hidegsége volt. Ha arra gondolt, jön: akkor elöntötte a meleg, ha arra gondolt, elszólják tőle: szédült és meghalt.

Csörgött a kezében minden, s nem tudott magában maradni.

Az anyja látta ezt, s rászólt:

- Eredj a Bodollai nagyságához.

- Minek?

- Annak. Még nem is voltál, mióta megjöttél a géptől.

Nem lehetett maradni tőle, s őbenne is dolgozott az ördög. Mert a szerelmet egy angyal és egy ördög csatája vezeti. Hol egyik van felül, hol a másik, de ha az egyik nagyon győz, a másik rögtön annál nagyobb rohamot indít. Zsuzsika az este úgy odaadta magát a szerelemnek, hogy önkéntelenül kirohant az életbe. A szerelem lekötözi az embert egy pontra s egy lélekhez: de az élet hívja a magános szívet, és maga erejére erősíti.

Így jön a jóságra mindig egy rosszaság.

Mert a jóság elbágyaszt, elpuhít, más rabszolgájává tesz: a rosszaság visszaadja önmagának az embert, maga életének, maga sorsának urává.

Jóságnak neveztetik az adás és rosszaságnak az elvevés.

Zsuzsika tegnap oly sokat adott, hogy érezte, hogy ki kell futnia, és keresni önmagát, mert mindjárt elvész.

Lám, Jóska se jön.

Az este azt hitte volna, hogy már pitymalatkor itt lesz, hogy ezután mindig itt lesz és örökké itt lesz: s délfelé jár, nem jön!

Egyszerre csak megszígyenítve és megalázva érezte magát. Hogy kiszolgáltatta magát az este! És csak ő beszélt, a fiú hallgatott… Most hazament, otthon ellenzik, és nem jön… Büszke most: kéreti magát, váratja magát… Jaj, minek kellett ennek így történni. Hogy ő egyre jobban alólra kerül… Már igazán nem bír itthon lenni, és már sietve öltözik, hogy elmenjen. El is ment a mérnökékhez…

Bodollai nagysága egy mérnök felesége volt, igen nagy urak, vasúti főmérnök; az apja szokott náluk fát vágni, tíz év óta mindig ő vágja az összes fát, pedig sokat tüzelnek, s úgy megkedvelték a tréfás beszédjéért és úri módjáért, hogy a feleségét is be-berendelték kisegítőnek a konyhába, nagymosáshoz, takarításhoz, disznóöléshez. Meg kell becsülni az ilyen helyet a szegény embernek, mert sok háztól él a szegény.

A nagysága igen szívesen fogadta Zsuzsit.

- Nini - mondta -, de megnőttél.

- Kezit csókolom, naccsága, maga is.

A nagysága felnevetett.

- Én nem - és pajzánul másra gondolt. Aztán sóhajtott, már ő letett a reményről. Még ez az öröme sem lesz.

Üres ház, csönd, csönd… Hosszan és mélázva nézte a kislányt, aki hirtelen valami újnak tűnt fel előtte, új embernek, amilyennek még sose látta. Eddig gyermek volt, kicsiség, kedves, kis fátyolos hangú csöppség, édes kicsi lány: most mintha ember volna, aki önálló, magában álló, talán már titka is van, talán már valakivel terhesült a szíve, élet fonódott életébe, amit takar, titkol, amitől vár, remél egy nagy és ismeretlen boldog jövőt…

Varrónő volt a háznál, a Panka néni, tisztes öreg úrinő, aki sorra járja a várost, és mindenkinél otthon van, mindenkinek minden dolgát tudja, és igazi debreceni tartózkodással, senkiről soha rosszat nem mondva terjeszti a csúnya pletykákat.

Zsuzsika leült mellette, és fércet bontott neki.

Közben meg-megnézte a nagyságos asszonyt.

Gyönyörű szép asszony volt, szinte mintha nem is ember volna. Magas, barna, nagy szemű, szép testű, s olyan szépen tudott maga elé nézni, úgy elfeledkezett magáról, mintha nem is élt volna. De ha megszólalt, oly ártatlan volt, mint egy kicsi gyermek, olyan édes szavú s nevetős. Olyan volt, mint egy Csipkerózsika, aki mindig alszik, ébren alszik, vajon fel fog-e ébredni valaha?

Idefenn laknak a Poroszlai úton, a Sestában, egy gyönyörű szép villában, van két óriási kutyájuk, egy igen mérges, és két remek angol lovuk, igen gazdagok, százhetven hold földjük van bérbe adva, azon kívül a nagy fizetés. Van is olyan bundája, gyönyörű szilszkin, valódi.

Jóisten, hogy ilyen élet is van, s ez is lehetséges!

Mikor a nagyságos asszony kimegy, ketten maradnak a tágas “forcimmer”-ben, amely a családi szoba, nappali. Üvegajtó nyílik innen mindenfelé, és gyönyörű politúros bútorok, ragyogó tükrök, szikrázó csillárok odabent. De itt jó, itt csönd van, már tűz van a nagy cserépkályhában, s oly bizalmassá teszi e helyet, hogy mindenfelé a szobán szabdalt szövet-, kelmedarabok vannak szanaszét.

Zsuzsika zavartan kérdi Panka nénit:

- Régen itt teccik lenni?

- Igen.

- Mán meg teccet szokni?

- Mire megszokok, elmegyek…

Szemüvege fölött jóságosan nézi meg a kislány arcát, mire az elzavarodik, és elrejtőzik a kendője árnyékába, szép, lesütött arccal.

Panka néni elmosolyodik.

- Mikor lesz a lakodalmad, Zsuzsika?

Zsuzsi elvörösödött.

- A lesz még soká.

Panka néni még egy pillanatig ránéz, aztán tovább folytatja az öltögetést.

- Nincs vőlegény?

- Jó is vón.

Olyan zavarba jött, hát az kívülről látszik az emberen, hogy szerelmes?

Mély csönd van, a falon egy óra lágyan, zengően pengeti a perceket. Itt minden oly finom és úri. Belemerül a férc fejtésébe, olyan csönd van, hogy hallani a Panka néni lélegzését, ahogy felduzzasztott öreg ajkai fölött pöfög. Milyen szép lesz, ha ő Jóskával összekerül, és Jóska odakint fát vág, ő pedig idebent varr… mennyit fognak keresni, milyen szép fizetése lehet ennek a Panka néninek, és milyen jó a nagyságos asszony, már két blúzt adott neki is az idén, és ezt a cipőt is, ami most a lábán van, ezt is ő adta.

Bejön a cseléd, trampli lány, bekötött fővel.

- Fél szemire megsántult ez a kutya - mondja hangos nevetéssel. Egész felijeszti őket a nagy csöndességből.

Panka néni felemeli a fejét, s bizalmaskodva, egy kicsit felülről, mintha ő egy kissé úriasszony volna, kérdi a cselédet:

- Mér van a fejed bekötve, Mari?

- Mér?

- Mámma nem fésülködtél?

A lány nevet:

- Még ma nem.

- Meg mertem vón rá esküdni.

Jaj, de jó itt most - érzi Zsuzsika. Most egyszerre úgy van, mintha biztos, biztos volna a világon minden. Milyen jó, hogy olyan gazdagok az urak, itt minden örökös, örökkétartó, nem úgy, mint otthon, ahol sohase lehet tudni, hogy holnap mit esznek. De itt minden egy életre szól. Biztos annak a sorsa, aki egy ilyen helyre bekap, mert az urak nem engedik ám a szegényt bajba kerülni. Talán még a főmérnök úr tudna legjobban segíteni, hogy a Jóska jó keresetű legyen.

Szinte el is pirult, hogy ő már úgy gondol Jóskára, mintha az ő embere volna. Hol van a még. De egy ilyen helyen arra gondol az ember, hogy nem bolondság ám az élet.

Mintha Panka néni is ilyenféléket gondolna, és szinte szívbéli irigység van benne, ahogy felsóhajt:

- De jó helyed van neked itt, te Mari!

- Megszoktam, Panna néni.

- Jó helyen könnyű megszokni.

- Egen.

- Jó meleg szobába, jó itt puhán ülni. Csak a jó meleg szoba a fő. Meg a muzsika; be szépen mulattak ezek az iccaka, istenem.

- Nem is tudott aludni a néni.

- No, bánja az ördög, legalább hallottam szép nótát. De is szeretem. De jó, hogy nincs vagyonom, mer elvertem vóna. Én is szeretek danolni.

- Jaj, de jól tetszik adni, öreg létire - nevet a cseléd.

Az öreg varrónő felsóhajt.

- A fene egye meg az öregsíget, de csúnya is a.

- Nem csúnya a.

- Dehogynem, senki se szereti, és csak baj neki is, másnak is.

- Meg se kéne öregedni igazán, úgy halni meg fiatalon.

- Negyvenéves korba.

- Jaj, én nem bánnám, ha nekem húznák olyan szépen - szól Mari, mert harangszót hallottak be messziről, temetés.

Panka néni ránéz szemüvege fölött.

- Mert szerelmes vagy.

- Nem is tudom, mi a szerelem, nemhogy a vónék - tiltakozik a lány, és kimegy a kosárral, melyben tűzrevalót hozott be.

- Csinos kislány - intett utána a néni. - Nagyon életrevaló.

Zsuzsika hirtelen fölnézett rá:

- Mi az a szerelem, Panka néni?

Az öregasszony elhallgatott.

Hosszú csönd volt. A kályhában sistergett a nyers fa.

- Jófene tudja - szólt azután nyugalmasan. - Baj… Hétbaj… Megbolondul az ember…

Akkor nagyot sóhajtott.

- Fiataloknak illik… azoknak igen való… de öregeknek már nem illik.

És sóhajtott hozzá.

- Örökké tart? - kérdezte ravaszul, csendesen, ámultan Zsuzsika.

- Á, dehogy tart.

- Nem! - kiáltott fel ijedten a lány.

- Nem bizony. Két esztendeig.

- Csak?

- Hát jó embereknél húsz esztendeig.

- Ű jó ember…

- Kicsoda, te?

A kislány lángvörös lett, s nem mondta meg.

Az öregasszony közelebb hajolt.

- Nincs jó ember fírfiba, fiam, csak gazember meg bolond ember - és suttogva mondta: - A gazember minden szoknya után elrepül, a bolond ember meg ráül egy szoknyára, és vigyázza, őrizi, mint a kutya a koncot.

S nagy, fehér fejét, enyhén sárgás fehér haját hátrasimítva két tenyerével, még jobban suttogott:

- Ilyen bolond ez a főmérnök: mit félti úgy a feleségét, ezt a jó asszonyt. Megöli a féltíkenysígével. Még azt se akarja, hogy a légy rászálljon az asszonyára. Olyan szerencsétlen termíszetje van. Pedig e jó asszony, otthonülő, oszt ezt is boldogtalanná teszi, mert ezt mondja: hát minek félt? hát nem vagyok jó?

- Mit lehet tenni, Panka néni?

- Semmit, fiam, mer az ember marha, fiam. Mán azt hiszi, mással nem lehet élni. Pedig a nő, fiam, olyan lakat, améket minden kulcs kinyit, és a fírfi olyan kulcs, amék minden lakatba belepászol. Mire akkor az a nagy retteneteskedís?

Bejött a mérnökné, csendesen, enyhén mosolygott, mint az alvajáró.