5

A Sestakert nagy szőlő világ; lingő-lengő homokhát a Nagyerdő alján; ott volt Hitves Pálnak egy piciri kis háza. De olyan kicsi, hogy abban alig fért három ember. Alacsonyka volt, düledező falú, de hófehérre meszelve, hiszen ha a meszelés összetartaná.

Hitves Pál nagyon szegény volt, igen nagyon szegény; különben jóízű kis futrikáló ember, mindenütt szerették, ahová dolgozni ment, legalábbis szerettek vele elbeszélgetni, de fizetni nem szerettek neki. Volt benne valami gavallérság, rettentően szeretett szívességet tenni; ha ment az utcán, és elakadt kocsit látott, abban a percben ott volt, s úgy dolgozott körülötte, mintha fizettek volna érte, sőt mintha ő lett volna a legnagyobb károsult; és a nyelve is igen könnyen eljárt, nagyon szeretett dicsekedni; a kis viskóról úgy beszélt, hogy “a házam”, “saját tulajdonom”, “kertem-házam”, “ha minden vagyonom, házam-földem, rámegy is”… Egy olyan embernek nem lehet borravalót adni, akinek földje-háza van.

No, ez a ház ugyan nem mentette meg semmi gondtól, de most már két esztendeje még meg is szaporodott tekintélyben, mert disznóól is lett hozzá. Sose volt neki disznaja, de a múlt őszön, mikor a románok kimentek, ő nagyon nagy szívességet tett egy tanár úrnak, akit elrejtett, és az nekiajándékozott egy bódéfélét, ami az udvarán volt és egy malacot. A malacot felnevelték, most már hasas volt, szép nagy disznó, s mindennap számították, hogyha megellik, Zsuzsika kapja a legszebbiket a malacok közül hozománynak.

Zsuzsika aztán gondozta is a disznót, minduntalan kiszaladt, s megnézte, és úgy ellátta moslékkal, tökkel, hogy úri dolga volt a kocának.

Most is azt nézegette, mert roppant szerette nézni, ahogy csámcsogott, s nagy fejét a nagy tokájával felkapta a vályúból, és kétfelé csorgatta a híg moslékot, s hálásan nézett apró barna szemével őreá.

- Csak hízzál, hízzál disznócska - mondta neki -, maj jó lesz a kis malacaidnak, hetet fogsz fiadzani, tudod, ha sokat eszel, ha még többet eszel, akkor kilencet, milyen jó lesz.

És megvakargatta a disznó sörtés hátát, az pedig röfögve lefeküdt a lába elé a kerítésen belül, és fölfelé fordította a hasát, szétvetette a négy lábát, s engedte, hogy Zsuzsika a csiklandós részeit is vakargassa.

- Itt van a sonkája - mizserált a lányka -, így kerekítik ki neki a sódarát, így veszik ki neki a szép négy combját, így vágják fel a hasát, de szép lesz; kiveszik a bendőjét, én mosom meg a beleit, apám tölti meg a gömböcét, bizony, bizony! Lesz neki kolbásza! hurkája! lesz neki szép szalonnája, paprikás szalonnája, füstölt szalonnája! tepertője! jaj de jó lesz néki!

A disznó boldogan röfögött, és a hasa rázkódott a jó érzéstől.

Most az ajtó csattant, Zsuzsika visszanézett, egy katona állott, valami rongyos, szakállas, idegen katona.

Még először meg is ijedt, hogy már megint itt van valami ellenség, rekvirálni jöttek, de látta, hogy se fegyvere, se harciassága nincs a katonának.

- Kit tetszik keresni?

A katona csak nézett. Csöndesen nézett, mosolygós szemével, a nagy borzas orosz katona.

- Mondja, kedves húgom, nem itt lakik Hitves Pál?

Zsuzsika valami rebegően nézte.

- De.

- Tán maga a lyánya!

- Én.

A katona egyet nyelt vidáman, és rákiáltott:

- Menjen hát akkor befelé… osztán mondd meg! hogy itthun van Andris!

Zsuzsikának nagyra nyílt a szeme, s elkezdett rázódni a térde:

- Andris bátyám?

Evvel bement a házba, de mint a fergeteg.

- Idesanyám, idesanyám, gyűjjék mán.

A csontos sovány, fekete asszony rávetette szigorú, barna szemét.

- Mi kell.

- Andris, Andris! - kiáltotta Zsuzsika sikoltva, tenyerét csapkodva, szélforgó szívebuggyantan, és vissza ki.

Akkor már a katona az ajtóba állott, s lépett befelé. Derék alacsony, vállas katona vót.

- Idesanyám!

- Ides fiam! Fijam… én ides fijam!…

Kitárta az asszony a két karját, és keblére ölelte az elrongyosodott szegény katonafiát, akinek már hét egész esztendeje hírét se hallották.

Másfelől Zsuzsika borult rá a bátyjára, így sírtak hárman a pici szobában.

De már akkor az udvarról emberek, asszonyok jöttek, látták az idegent, s bekíváncsiskodtak utána, nem a régi fogoly-e?

Gyerekek is a szomszédból. Egy kis hároméves azt mondja:

- Katonabácsi, fogolyéktul gyütt?

- Fogolyéktul, fiam, fogolyéktul - kapta ölbe az anyja, és ő is sírt -, hát a te apád mikor jön meg, fiam!

Sírt ott mindenki, a vadidegen is.

Hát csak megáll a kis kapuba Jóska is, véletlen valahogy éppen most erre járt. Sose vót még itt, mióta a géptül hazajöttek. Nem tudta, hogy s miért állítson be lányos házhoz. És éppen most! istenadta boldog jó véletlen!

Zsuzsika meglátta, kiáltott.

- Gyüjjön csak, itt van bátyám, Andris.

Jóska bejött.

Andris mán akkor ott ült szótalan az ablak előtt a kis lócán. Mindenki őt nézte, s ő komolyan hagyta. Látszott rajta a fáradtság.

- Elfáradtál a hosszú úton, gyermekem - sírt anyja.

- Guta üsse meg ezt a magyar szokást - mondta a katona -, negyven napig tartottak zár alatt, ragály végett. Se enni nem adtak, se egy jobb ruhát adtak vón legalább; meg még azt is elnyűtték, ami vót. Mégis ennyire nem vótam, kietették a színit a gázzal. Hogy a gáz vesse fel ükét. Szigorúan a szabályok szerint. Hát maga ki fia?

Jóska valahogy észre se vette, hogy idegenül beállított, s mégis úgy állt a lány mellé, mint aki idetartozik. Istenem, hisz ő nem érezte magát idegennek. De hát még sose vót itt.

- Darabos Jóska - mondta Zsuzsika -, no, hát a Darabos Béni bácsi fia, akivel a gépnél együtt vótunk.

Egyre zavarosabb lett a dolog, mert anyja előtt se szólott még egy szót sem a legényről.

Zsuzsika lángvörös lett ennyi nép előtt, s furcsán vágta ki:

- Hát ű vót a rudasgyűrő - no, én meg a kis pelyvakaparó.

Mindenki nevetett. Andris, a messziről jött, most betoppant, még ülést sem melegített katona kinyújtotta a kezét, amely fekete volt a hosszú úttól, s azt mondta:

- Isten hozott, tesvír.

Jóska égő arccal tette bele a kezét az Andriséba.