19

Zsuzsika néha átment a mérnökékhez. Egyszer takarítás közben kihúzott egy fiókot, s revolvert talált benne. Soká tartott, míg hozzászokott, hogy kezébe is tudja venni. Jó volna a homlokához illeszteni, s elpattantani, mindjárt vége volna a bánatnak.

Az utolsó pillanatban ostobaságnak tűnik fel az ember előtt ez a dolog. Mégis, életben maradni jobb, mindig van valami remény: a halálnál rosszabb nem történhetik, s akkor mindegy, mert az úgyis eljön. Csak egy izgatta: ha öngyilkos lenne, az egész világ sajnálná, siratná. Jóska is eljönne a temetésére és megsiratná. Ha meg életben maradna, híres lenne, mindenki ismerné, szánná, s Jóska is eljönne, hogy látná, mire képes érte, és azt mondaná: hogy csak őt szereti, kedveli, s feleségül veszi.

Ah, bolondság, csak az ember le tudna szokni arról, hogy ábrándozzon. Ha elgondolkozik, oly furcsaságokat épít magának, hogyha kinyitja a szemét, szinte szégyelli magát.

Mi köze neki Jóskához, aki nincs: ellenben itt van a suszter.

A suszter nem tudott mást, csak nézni, nézni, beszélni, beszélni, könyörögni, imádkozni és ajándékot hozni.

Az Andris esküvője is megvolt; nagyon egyszerűen, minden teketória nélkül. Kapott egy roppant helyes, eleven, fecsegő, magas, sovány kis feleséget, akinél csak meg kellett nyomni a gombot, és dőlt, dőlt a szó belőle.

És oly rettenetes szerelmest, hogy mindig, de mindig a nyakába lógott a medve urának, aki mosolyogva, csendesen tűrte, szerette, szívesen hagyta az asszony szeretetét.

A lakásuk is nagyon rendes volt, a mérnökék kisebbik kertészháza, egy pici szoba és konyha volt, csak nagyon kicsi. Kaptak bele kölcsön az úrtól egy sifont, egy asztalt meg két széket, mert nekik nem volt semmijök; az asszony egy ágyat kapott és egy régi ládát, de bizony elég üresen mindeniket. De így aztán olyan jó tele volt a lakásuk - a sparhert is az uraságé volt, meg a konyhában a stelázs.

András pár nap múlva már kék munkásruhát kapott, s bejárt a vasúthoz, nagyon büszke volt, hogy ilyen komoly gazdája lett: a Magyar Állam.

A szülők el voltak keseredve, de Andris megmondta nekik, hogy otthon maradhatnak, nem muszáj hozzá járni.

Az anyjuk meg is esküdött, hogy míg él, nem teszi be a lábát a küszöbükön. Most már egyetlen reménye az életben, lányának a suszterral való házassága volt.

- Mulass, fiam - biztatta -, addig mulass, míg lány vagy. Mire fogsz emlékezni öreg korodban.

Mire leesett a hó, itt-ott már disznót is öltek, de Hitves Pál egyre többet gondolkozott azon, hogy eladja a kocát. Nincs csizma télire, nincs mire számítani, se neki, se feleségének, se lányának, és hátha mégis valami lesz az esküvőből. Nehéz világ ez, napszámból élni, még meleg vizet se lehet szerezni. Irigyelte, hogy fiának egyszerre jó lett, meleg helyre került, állami ember lett, ezt ő sohase tudta elérni.

És péntek este Zsuzsiért jöttek a lányok, s meghívták Erdeiékhez másnap délutánra. Anyja nem hagyott neki békét, míg meg nem ígérte, hadd szóródjon a gondolata.

Nagy gonddal öltözött fel, megmosakodott erősen, tiszta fehérneműt vesz, legszebb ruháját s a fehér betétes lakkcipőt. De a suszter ajándékából semmit se vett magára, se egy szál virágot, pedig, pedig volt ott elég gyönyörű fehér krizantém, sem szalagot, sem csipkét, sem cukrot, semmit. Mintha valami titkos érzés lett volna benne: mintha valakivel gondolta volna, hogy találkozni fog.

Nyolc-tíz lány volt Erdeiéknél, nekik maguknak is három eladójuk. Ő nagyon kapós volt, magával hozta a pakli cigánykártyáját, mert régebben szeretett játszani a szavakkal, tudott kártyát vetni.

Már többeknek vetett; fiatalemberek is voltak, szép, derék szál cívisgyerekek, komolyak és vidámok, kényesek, rátartósak, akik nem látják meg a szegény lányt, vagy tanyájuk van, lovuk, tehenük, s csak úgy beszélnek hetykén a lányokkal. De ő bizony azoknak is megmondta kereken a magáét: “nem lesz boldog a kedves szeretőjivel, mer a fekete király útban van, nagy ellenség fenyegeti…”, pedig csudát, eszébe sem volt, hogy komolyan gondolja. Csak épp a szája járt, hogy nevessenek.

Egyszer csak elszorul a szíve, Jóska is ott volt.

Hamar lenézett, hogy ne lássa, és vidáman folytatta a kártyavetést. Tudja isten, nem volt zavarban, maga sem hitte, hogy ilyen könnyen tud még valaha az életben együtt lenni vele egy szobában.

Egyszer csak odalép hozzá Jóska.

- Vessél nekem is.

Hátat fordított, úgy tett, mintha nem hallaná.

Ez a fiút, úgy látta, bántotta, s visszahúzódott tőle. De aztán újra elszánta magát, és még egyszer odajött hozzá.

- Vessél nekem is, Zsuzsika.

Zsuzsika fölemelte a szemét, s büszkén nézett a legényre:

- Hanyagoljon el engem! - mondta finoman.

A legény lángvörös lett, és Zsuzsika látta, hogy egész arca s a nyaka tele van kiütéssel, úgyhogy csúfság ránézni. Darázsfészek!… eszébe villant, hogy hiszen ő átkozta meg ezzel a legényt.

És csodálatos, ő eddig sohasem hitte komolyan, hogy Jóska hűtelen őhozzá, de most igen, most már bizonyos volt benne: azért fogta meg az átok, mert megérdemli.

Csak egyetlenegy pillantást vetett rá, s ez elég volt neki, hogy mindent bizonyosan tudjon.

Hát érdemes egy ilyenért, érdemes egy férfiért szenvedni? Ez őt is szereti, és mást is szeret? Hozzá merészel közelíteni, és feleségül vesz egy másik nőt, akit szintén bolondít s hiteget.

Nem is tudta a kártyavetést jó szívvel folytatni, összecsapta a kártyát, pedig kár volt, hadd lássa a fiú, hogy ő milyen kedves az összes legényekhez…

Nagyon örült, mikor nemsokára érte jöttek, éspedig azért, mert üveges hintóval, kétlovas fiákerrel jött érte a cipész. Ez igen, ez kell neki! Sokat fog ő törődni ezután a férfiakkal. Hadd jöjjön. Hadd költsön. Egye meg őket a fene. Egy rongy, nyomorult szegényért fel tudta volna áldozni magát, az egész életét, halálig: és így bánni el vele!… Most aztán döglődhetik az egész férfinép. Eszébe jutott a mérnök, a nép asszonyára az sem sajnálna pár aranygyűrűt… fülbevalót… Nyomorultak: nem is fog cigánykodni. Ennyire sem becsüli többet, aki férfi…

Hogy Jóska lássa, egyre nagyobb mókával búcsúzott, s tetszett neki, hogy a cívislegények csak most vették őt figyelembe. Hogy megszorongatták a kezét, el se akarták ereszteni, a kapuig kísérték, s nicsak, a végén újra elébe áll Darabos Jóska:

- Tőlem is búcsúzz el, Hitves Zsuzsika!

Megállott, szembenézett vele, végignézett rajta:

- Én magától nem búcsúzok egyébbel, csak hogy soha az életbe ne legyen boldog. Tudja. Azér, amit velem csinál. Mindig boldogtalan legyen, akár kél, akár fekszik, hogy az én boldogságomat megölte. Isten ne áldja meg.

Ezzel sarkon fordult, kiment a kiskapun, s beült a suszter fiákerjébe.

Jóska, mint a halott, állott. Egyszerre mélységesen fájt a szégyen benne. Ó, milyen nyomorult ember ő, mennyire semmi és becsülettelen a lányhoz képest. Szégyen, szégyen és halál.

Megfordult vele a világ, és leborult az asztalra. Szeretett volna lefeküdni a földre, és csúszva menni, mint a kutya, utána, utána.

De ha már ez nem lehet, legalább keserű zokogásra fakadt.