9

Jóska a nóta után elhallgatott, nem is akarta, hogy a Péterfián a rendőr meghallja.

Ellenben megállott a Hitves Pál háza előtt. Beóvakodott az ablakig, s belesett.

Ott ültek mind a négyen az asztal körül, és hallgatták az Andris beszédjét, bizonyosan Árkhangelről beszélt.

Könny futotta el a szemét. Milyen jó itt, milyen jó itt. Bánatosan ment el a maga útjára. Nem ülhet közéjük, pedig már csak arra, csak arra vágyik.

- Idesapámék hogy íltek azóta? - kérdezte András.

- A mindegy, fiam - mondta Hitves Pál. - A szegíny ember nem is él, csak van. Hát megvótunk. Nízz ránk, megvagyunk. Én is, az idesanyád is meg a kislyány is. A Feri öcséd is, látod, inas a henteséknél, pedig nem tudom, hogy fog végezni, mer hunnan győzzük a csizmát, ruhát. Három esztendőre van szerződtetve, osztán semmi fizetés, még nekem kell ruházni is. Fiam, nagyba vágtam a fejszimet egyszer. No de nem bánom, mert legalább úrikenyere lesz, csak megbecsülje magát. De nagyon kihajtják, most is tegnap éccaka Bárándrul jött tehénnel. Nagy strapa az ilyen gyereknek. Egész iccaka gyalogolt, csak másnap dílre írt be.

- Gyalogolni! Én is gyalogoltam, idesapám - mondta András. - Gyalog szöktem el a Kaukázusból, mentem, mentem felfelé, két nap étlen-szomjan, folyton csak mentem, akkor jöttek lovon a kozákok; tudja, mi a kozák? Olyan, mint itt vót rígen a nemesember. Neki van kardja, fegyvere, ő a csendőr is, katona is, úr is. Megfogtak, bezártak, átadtak egy transzportnak, az osztán hajtott gyalog felfelé, be az országba. Két egész hónapig folyton csak hajtottak. Mindig kít lábon. Csak akkor írtünk vonatot, úgy vittek osztán Szibériába.

Ezzel megindult újra a beszéd Arhangelszkről, ahol öt évet töltött.

Zsuzsika az asztal mellett hallgatta, hallgatta bátyja beszédét a csodálatos, idegen világról, hallotta is, nem is, hogy köpködik a moziban az orosz lányok a napraforgómag héját, úgyhogy a fiatalemberek mintha be volnának havazva, úgy jönnek ki az előadásról; azt is elhallgatta, hogy milyen tisztességtelenek az orosz nők; hogy neki is van Turkesztánban egy kisfia.

- Csak azt el tudnám hozatni - mondta, s lógatta medveforma, kerek fejét, s az orosz gyerek nevetése, amit idáig hall, megfájdította a szívét, de az anyja nem értette.

- Mit csinálnál itt vele, fiam? egy asszony se vállalná.

- Ha engem vállal, a fiamat is.

- Te se vállalnál olyan asszonyt, akinek fia van, hát egy asszony, hogy vállalja el egy orosz asszony fiát?

- Nem orosz asszony fia, az én fiam!

Erre elhallgattak.

- Hadiözvegyet kell neked elvenni - mondta vidáman az apa -, hadiözvegynek píze van. Gyereke is van, píze is van.

Andris hallgatott, tudta, hogy valakiről szól az apja; ellenszegült a gondolatnak, de hallgatott.

- Tanyája van az öregszüléjének, mán a szülei nem is élnek, az öregekrül mingyár a lyányra vagy a menyecskére marad. Mer az apja elesett a háborúban.

- Az ura is? - kérdezte Andris.

- Az ura is - mondta bizonytalanul az öreg.

- Vagy nem is vót ura?

- Én nem vótam a lakodalmukba.

És nevetett egy kicsit az öreg. Aztán elevenen tette hozzá.

- Más se? De a tanyájukba vótam, fiam. Kis tanya, de nagyon úri tanya. Van ott, fiam, minden. Szoba, konyha takaros, jó úri bútorzattal, tehénól, disznóól, annyi takarmány, hogy csuda. Liba, kacsa, tyúk, minden, két ló, csikó is van. Fiam, nem szabad istent kísérteni, nem szabad a szerencsével játszani.

- Pulya is van?

- No, az az egy kisgyerek, segítség lesz a hamar, ingyen kiskocsis nő belőle, fiam, sose kell neki fizetni.

Az öregnek régen borotvált arcán fehér volt a szakáll, furcsa volt, ahogy egyre közelebb tolta rózsaszínű arcát a fiához, aki szótalan volt, bumfordi és mogorva, anyja vére.

- Az az isteni parancsolat a bibliába, fiam, hogy a szegény legény gazdag jányt vegyík el, a szegíny jány meg módos legínyhez menjík, fiam. Csak mink vótunk ilyen emeletes marhák anyáddal ketten, hogy aszontuk, hogy összetesszük, amink van, éljünk osztán bódogan. Látod, milyen szeginysígbe cürhölődtünk egy íleten. Tik is azt akarjátok?

Zsuzsika nem mert felnézni, csak a bátyjára pislantott, s boldog volt, hogy az olyan komolyan, keményen ül.

- Mikor én anyátokat megníztem, hogy is vót, annyuk, avval a párnával?

- Ej, még mi nem jut eszibe.

- Megemeltem a párnáját, mikor jánynízőbe vótam, osztán nehíz vót.

- Hagyja mán - morgott az asszony, és hátrament a szoba sötétjibe.

- Még virtyogott e, hé! mondtam neki. Mert bizony, tyúktollú vót a, nem libapehely…

Elgondolkoztak.

Zsuzsika piros lett, mert az ő párnája is csak tyúktollal van tömve. Ha Jóska egyszer megemeli! Erre nem is gondolt, hogy a férfiak ilyen gonoszak.

- Egísz íletembe csak azon törtem magam, hogy tikteket olyan módba vigyelek hogy legalább a vőm azt ne mondja a lyányomnak, hogy “virtyogott e, hé”! De hát, biz abbul semmi se lett, mer nagyon nehéz szegény ember lenni, fiam. Aki abba eccer belekeveredett, nem mászik ki belőle soha. Mer sose tuttam életembe hozzájutni egy olyan garashoz, akivel ragasztani lehetett vón valamit. Így osztán még az is jó, ha a jányom párnájára azt mondja a jányníző, hogy “virtyogott”. Mer az is lehetne, hogy párnája sincs a kis bogárnak.

A gyerekek hallgattak. Most még az anyjuk se mondta, hogy “de sok bolondot összebeszél” - mert most igazat adott az urának. Bizony nem azér kímélte a lányát széltül-víztül, esőtől, munkától, hogy egy utolsó napszámosember felesége legyen belőle, és korpaciberén éljen haláláig.

- Azér mondom, fiam, hogy a derék szegény legény módosat keressik, a szép szegény lány meg várja meg a szerencséjét.

A fiú végre megszólalt:

- Mánpedig én aszondom magának, ídesapám, hogy én sok fődet bejártam, sok világot megnéztem, de nekem nem kell az isten vagyonja se, ha a személy kellemetlen. Inkább veszem el azt, aki a szívemnek kedves, egy szál ingibe, ha semmije sincs is.

Az öreg búsan mondta:

- De virtyog a párna alatta, fiam.

- Virtyog, nem virtyog, éppen úgy lehet tyúktollon aludni, mint pihén, csak szeresse az ember.

- De kedves fiam, ha szereted: akkor asse baj, igaz-e, ha van valami vagyonkája… Egy kis tanyája, lova, tehene, libája és kacsája…

- Gyereke.

- Az neked is van! Ott az orosz asszony kölyke.

- Az nem orosz asszonyé, má mondtam: az enyém.

- Esse a Nyalka Balogé, hanem a Maróti Marié.

A fiú elhallgatott. A lányon gondolkozott. Az apját kérdezte:

- Mék Marótié?

- A Kuczi Marótié.

- Amék elesett?

- Az. Ismerted?

- Ismertem.

- Vót köztetek valami?

- Nem vót… Egy szakaszba vótunk… csak ő öreg vót, negyven éven felül, én meg fiatal, húsz éven alul; komisz ember vót, mindenkivel kikezdett. De a nekem mindegy vót… csak nem állhattam… nagyon szeplős vót.

- A fene a szeplőit; betakarja a píze. Minden szeplőjére tehet a Maróti lyány egy ezüstöt.

- Nohát, csak tegye, akinek kell. Én nem szeretem a szeplőst. Még hogy az én gyerekem szeplős legyék!

Ezen aztán mindnyájan igen jól nevettek, s avval le is feküdtek, mert késő volt.

Zsuzsika, mint egy álmodó ült ott köztük, s egyetlen szót sem értett, egy gondolatot se gondolt; csak érezte a Jóska csókját, a Jóska ölelését.

Kell itt még szó és gondolat és több boldogság?