12

Zsuzsika úgy gondolta, hogyha már itt van, megebédel, mert tudta, hogy otthon az anyja összeszidja, ha éhesen megy haza.

Bement a szobába, mint szokott, és teríteni kezdett. De akkor jött haza a mérnök, aki azelőtt mindig szelesen, kötekedve beszélt vele mint kislánnyal. Most nem szólt, csak mosolygott rá, és furcsán nézett: de olyan furcsán, hogy Zsuzsika már nagyon szerette volna, ha kész volna a terítéssel és mehetne kifelé a szobából. Idegesen csörömpölt az eszcájggal, s egyszer csak úgy érezte, hogy ölelik.

A mérnök nagy, erős, kopasz ember volt, jó szivarszagú ember, és két tenyerével marokra fogta Zsuzsit hátulról, s igen megszorította a mellén keresztül.

Zsuzsi szólni se tudott, lélegzete elállt, sikítani pedig nem mert, attól is félt, leejti a tányért. Rettenetesen meg volt ijedve.

De a nagyságos úr egyre illetlenebb lett, mire kitört belőle a szó:

- De mennyík, mer olyat sikótok, hogy ledül ez a ház!

- Nem bolondultál meg - mondta az úr.

- Mennyík má!

- Te vércse!

Ezzel vége is volt, az úr tovább cigarettázott és tovább sétált, de neki minden tagja remegett.

- Zsuzsika - kiáltott kívülről Panka néni a mély csöndben.

Zsuzsi boldog volt, hogy kifuthatott.

- Vagy dógod van? - mondta Panka néni.

- Nincs - mondta Zsuzsi.

- Gyere hát, fűzz be nekem.

Zsuzsi betette az ebédlő ajtaját maga után, aztán bomlott sietséggel ment a varrógéphez. Csak nézett és kapkodott, még ilyen eset nem történt vele; ő ebben a házban eddig kislány volt, akivel szóba se álltak, és most, jóisten, a nagyságos úr…

Fogta a tűt-cérnát, de úgy táncolt a keze, hogy világért nem tudta volna befűzni.

Hirtelen fölnevetett. Csak úgy magában. Tudja szösz, mintha valami büszkeség csapott volna belé. Hm. A nagyságos úr… Még mit nem tud!… És rögtön ki is pattant belőle a lánybüszkeség. Meghalt volna, ha el nem dicsekszik a sikerével.

- Jaj, olyan az ujjom - mondta durcáskodva -, nem is tudok befűzni.

- Mír?

- Összevesztem valakivel.

- No.

De Zsuzsi nem szólt egyebet. Panka néninek azonban olyan fülei voltak, mint a bagolynak, s olyan esze, mint a király tanácsosának. Nem is volt az oly igen véletlen, hogy kiáltott a Zsuzsinak. Istenem, a tekintetes asszony minden percben beléphet, és ezek a férfiak, ezek a férfiak…

Nem szólott Zsuzsinak egy szót sem, mert megirigyelte. No, istenem, Panka néni is volt fiatal… Később alaposan megnézte Zsuzsit, s megbírálta… No, vannak férfiak, akinek az ilyen tetszik.

Ebéd után megszólalt, hogy ketten voltak:

- Mer az a féltékeny, fiam, aki magárul ítél.

Zsuzsi lesütötte a fejét, s úgy tett, mintha nem értené.

- Tudod-e? mer aki rossz, ha csak gondolatba rossz is, az a féltékeny… tudod-e! mer magárul nem tesz fel semmi jót, hát a másikrul se… Látod, ez a szegíny asszony, ez nem féltékeny… mer ez asse tudja, mi az, ami rosszalkodás… Bezzeg féltékeny az ura, hallod!… Phű, de féltékeny… mer a tudja, hogy csak egy percre maradjon magába egy bizonyossal, megesik a baj… mán ha a bizonyos haggya is… Érted?…

Sokat jelentően elhallgatott. Zsuzsi már pirult: szóval nem az ő sikere… Biztosan minden lányt megölel…

- Sok selyemblúz kitellik ebbül a vagyonbúl - mondta Panka néni őszintén.

Zsuzsi felcsattant.

- Nekem nem kell kitelni.

Panka néni gondolkozott.

- Jó van, ha van az embernek valakije. Akkor az ember nem gondol másra. Pedig nagy szamárság. De hát hiába… Nono, nono, semmit se szóltam… De csak nízd meg jól, akihe menni akarsz, hogy féltékeny-i?

Zsuzsika lesütötte a fejét, s szorgalmasan dolgozott. Nem tudott gondolkozni, pedig lett volna itt elég kigondolni való. Panka néni se beszélt, mert félt ettől a mérges kislánytól, hogy még letromfolja vagy elárulja magát.

Zsuzsika már lassan lecsillapodott. Istenem, hát ilyen csúnya az élet? - mondta magában, de érezte, hogy nem is érezte igazán csúnyának, csak hát meg volt ijedve nagyon.

Akkor bejött a nagysága, s leült köztük ártatlanul, mint egy gyermek. Zsuzsi rá-rápillantott: ha a nagysága tudná, amit ő… s valahogy nagyobbnak, okosabbnak, valakibbnek érezte magát, mint mikor idejött. Milyen jó is ez a nagyságos asszony. Milyen jó lélek, biztosan buta, azért ilyen jó. No, ő nem tudna ilyen vidám lenni. Ő nem hinne az urának, ha a helyébe van. És ő nem engedné, hogy másnak hordja a selyemblúzokat és a szerelmet.

De viszont a mélyben valami gonosz érzés ébredezett benne: ő ugyan utálja az urat, fuj… De hát istenem, ezt a gazságot is, amit most tett, jóvá kell ám valamivel tenni… Hiszen ha ő most elsikítja magát, az úr mehet a fenébe…

Erre a gondolatra, erre az egy szóra elpirult, s Jóska volt előtte, az alázatos, duruzsoló könyörgéseivel, s most rögtön, rögtön hozzá kellett, úgy érezte, futnia. Jaj, megölelni azt a drága, jó lelket, megpihenni a karján és megsimogatni az arcát.

Ment is, ment is, már köszönt, és futott.

Mikor hazament, otthon nagy újság várta, azzal fogadták, hogy rögtön megy a tanyára.

Nagyon csodálkozott rajta, mert nem volt híre se eddig. De még nagyon ráestek, hogy rögtön induljon, hogy estig kiérjen, vasárnapra minden okvetetlen ott kell lenni.

Úgy nekiállott mind valamennyi, hogy nem mert ellenkezni. Jóskától sem búcsúzhatott el, jaj, s nem is merte volna mondani se, említeni se, fájó, keserves szívvel indult a nagy útra.

A tanyán csakugyan szükség volt rá, mert bátyjáéknál minden összejött, disznóvész volt, és sűrűn kellett leszúrni egyik malacot a másik után, vére is alig jött némelyiknek. Majd jó lesz télen, füstölve eladni az uraknak…

Ott volt vasárnap, hétfőn, kedden, csak szerdán jött haza. Annyi dolga volt, ideje sem volt magára gondolni, csak a szíve szorult el egész nap, de különösen délután öt-hat óra tájban, a szerelemtől.

Már a furcsa esetre nem is gondolt, elmúlt a kopasz mérnök, ha eszébe jutott is, csak nevetett rajta egyet. Csak azt röstellte, hogy a Panka néni előtt elárulta; jaj, nincs az a kincs, hogy valaki előtt még valaha ilyet kikottyantson.

Mindig lángba borult, ha eszébe jutott. Panka néni még valahol elkotyogja: isten őrizzen! isten őrizzen! Ha ez a fülébe jut Jóskának! Inkább meghalni!

Nem bírt, nem volt maradása, futni kellett a tanyáról haza, mit gondol a Jóska, hogy se köszönés, se semmi…

Mikor hazaért, mintha itthon valami történt volna ez alatt a pár nap alatt.

Nagyon furcsán fogadták, mindjárt feltűnt neki. De nem mert kérdezősködni se, hogy ugyan mi történt. Szerette volna megkérdezni, de a világért sem merte, csak jött-ment ki s be, leste a kaput, senki se jött. Vajon mi van Jóskával, már alig bírt élni, lélegzeni, hiába kérdezték, hogy volt a tanyán:

- Eh, dög vót, büdös vót.

Egyebet nem mondott.

De senki sem szólt kérdés nélkül, ő pedig nem kérdez, ha belehal se. Jóskának lett vón kötelessége valahogy hírt adni. “Én nem mehetek utána.” De ha nem tette, haljon meg, az egész világ haljon meg. És várta, csak várta, hátha mégis szólnak ezek a szülők.

Csak este, lefekvés előtt mondta meg az apja.

- Zsuzsikám.

- ?

- Itt vótak tennap.

- Ki?

- Siket Darabos.

- Mír?

- Megkírte a kezedet… a Jóskának… Elmígy hozzá?…

Zsuzsika a kendőjét a szemére húzta, és elszédült: ez váratlan. Csak nézett egy pillanatig, most mit feleljen… Úristen, ilyet… és dünnyögve fordult el.

- Menjen a fenébe - dünnyögte.

De a szíve reszketett a boldogságtól.

Egyebet nem tudtak belőle kivenni, hanem mikor este lefeküdt, az ágyba, vacogott a foga, és ujjait összekulcsolta, úgy imádkozott, és az imát azzal végezte be, hogy:

- Menjen a fenébe, menjen a fenébe, ámen.