23

A kést! - mondta magában Zsuzsika. - Ő maga hatalmasított fel rá.

Kendőt kapott a vállára, s elszaladt az utcán a Károly király útjára, megkeresni a kést.

Csak mikor odaért, akkor szégyellte el magát. Hol van az a kés azóta. Már valamelyik konyhába használják… Nem is tudja, mely tájon volt, ahol eldobta.

Megesküszik, megesküszik az esett Maróti lánnyal - folyton ezt mondta magában, s úgy futott, nem tudta, mért, hova, csak ki, csak ki a világból. Az agya pattanásig, a szíve szakadásig. Szeme előtt setét karikák; oly hosszú minden perc és rövid.

Hazatért, megint elfutott, ha kérdezték, mosolygott, és a mosolygónak azt mondják: “mitől van jókedved?”

Lehetséges ez?… Lehet az, hogy az a Jóska, aki csak egy van… Hiszen igaz… Kapkodva mindent végiggondolt… Köszöni, nem éhes, nem kívánja, nem fáradt, hagyják már békén, no…

Hallja a hangját:

- Gyere mán, mer kajdásznak.

- Azér van szájuk.

- Nyelves vagy…

Összevissza verdesett az esze, mint az ijedt kis egér. Ő nem futott utána. Mindig büszke volt! Sose futott senki után… A fiú jött. Ki híjta?… Ő a pillangót kergette. Minek lépett egyet is? “Ne eriszd el… Mír ne?… Vedd le a fejit… hogy amit megfogsz az a tiéd…” Eleresztette. Nem vette le a fejit: “akkor már nem fájna a szívem…” Nyomorult, hogy tudott hízelegni! hogy nézett azzal a büdös két szemével. Miért is nem vájta ki. Akkor nem ment volna el. Akkor itt volna. Vakon. Lehetne ütni, vágni, cibálni, pofozni, simogatni, csókolni, nem látná, nem szégyellené az ember magát előtte.

Egész éjjel nem aludt. Ha elszundított, oly ijedten riadt fel, mintha vétkezett volna vele. Mit csináljon, mit csináljon.

Éjféltájban az jutott eszébe:

- Van kés más is!

Ettől mindjárt megnyugodott. Minden késsel egyformán lehet ölni. Már gondolatban végig is kereste az összes késüket. A kenyérszelő nem jó, mert igen hosszú és hajlik. A kis, ételhez való késeknek gömbölyű az orra, nincs hegye, nem jó. De van egy dikicsforma késük, barna erős fanyelű, olyan jó formájú nyele van, ez széles is, erős is, szép jó hegyes is. Ez lesz jó.

Most aztán száz módját eszelte ki, hogyha kimegy az utcára, Jóska szembejön rá, mellbe szúrja.

Nem jó. Most tél van, vastag ruha: torkába!

Csak a torkába.

Borzasztó ez, hogy egy gazember férfi mit tud egy szegény nőből csinálni. De ott hagyja másnak? Hogy csak elvigye egy idegen nő? Soha. Haljon meg.

És már látta, ahogy felbukott és a földön hever a legény, és ő ott hagyja az úton. Dögöljön meg. El is fordítja a fejét, befelé, falnak az ágyon, s egész teste reszket és undorodik. Gyilkos. És ő szidja gyilkosnak a vérében fetrengő legényt. Mit akart vele? Csak megbecsteleníteni? kitenni a világ szájának? hát nem tudja, hogy egész világ tele van a pletykával, hogy mindenki csak róluk beszél?

- Kolonba jársz a Jóskával?

Majd meghalt.

- Bár igaz lenne - rebegte rá. Hisz a mozi óta nem is látta.

Pedig azt kellene. Tánciskolába menni és moziba és Nagyerdőre és Városháza elé a korzóra, de a gazember érdekből házasodik. Ki hitte volna, hogy éppen ez… Ez a mulya… Hogy ez fog szerencsét csinálni. Andris nem. Kolduslányt vett. Ő sem. Fülbevalója, gyűrűje, mindene lehetne. És ez a nyomorék, aki szólni se tud, csak nézni és darálni, ha rájön, ez fog szerencsét csinálni: tanyája lesz, vagyona lesz, esett Maróti lyányt fogott magának: jaj, hát nem kést a torkába?

Kell neki egy sötét szövetruhát csináltatni vagy selyem, vagy szövet gálablúz… Temetésre nem is tudna menni… vagy a bíróság elé… De honnan… eladni a malacot? mert apjáék nem tudnak venni… Jaj, a fene egye meg ezt a szegénységet…

Sok ábránd után elaludt.

Másnap kábult volt.

- Te újra nem akarsz enni, fiam? - kérdezte az anyja, aki már nagyon kezdett megijedni rajta.

- Nem vagyok éhes.

Még délelőtt kebelébe dugta a kést, s jólesett érezni annak a félelmetes hidegségét, és hogy szúrta kicsit, ha nem vigyázott, az éle.

Így ment el Erdeiékhez. Most, hogy kés volt nála, vágyott az utcára. Sohase szeretett kimenni, de ma otthon nem érezte jól magát, mintha a kés kikergette volna a békés házból.

Ha most Jóskát meglátná!

Úgy gyűlölte, de úgy gyűlölte, s az öklét úgy szorította, egy pillanat, és torkában a kés.

De nem látta sehol.

Erdeiékhez egy kis mészért ment, hogy kellene a kemencét kimeszelni, füstös a szája körül.

Nem is hozta szóba, elmondták, hogy a Jóska munkában van, az orvosnál dolgozik a héten, aki a nyakát gyógyította; az esküvő harmadik kihirdetés utáni kedden meg is lesz.

Kedden! Ez maga elég egy halálra, őt is kedden kérette meg!

Szédülve és rohanva vitte a meszet egy bögrében. Anyja csodálkozott a fürgeségén, hogy jut eszébe kemencét meszelni, sose tette magától életében.

Aztán meszelőt kért, vakarót kért szomszédoknál, folyton talált ürügyet, hogy az utcára menjen. A feje állandóan fájt, zúgott, nyomorult volt és beteg; a kés volt egyetlen barátja.

Mulatott, mikor jött a suszter s udvarolni kezdett.

Most nyúlj hozzám - gondolta -, beléd szalad a kés.

Eltelt a hét, s nem volt képes Jóskával találkozni.

Vasárnap felöltözött nagyjából, kapkodva, és templomba ment, a kistemplomba. Maga fülével akarta hallani a kihirdetést. Egész istentisztelet alatt némán és megmerevedve ült, s folyton a papot nézte, a pap száját: ez fogja kimondani az ő halálos ítéletét. S mikor végighallgatta azok névsorát, akiket első ízben hirdetnek ki, eszébe villant, hogy ő már el is késett volna. Ő már nem esküdhetne meg olyan hamar senkivel, mint Jóska fog, mert törvény, hogy háromszor kihirdetni a párokat, csak akkor esküdhetnek.

“Másodszor hirdettetnek: Darabos József Maróti Máriával…”

Elalélt. Mindjárt első. Ő az első. Őt mondják legelőre.

De sietett. Hétfőn reggel legelső jelentkező volt a papnál.

Hm. Vasárnap este megkapta a pofont. Hétfőn reggel már futott a paphoz. Vagy tán még éccaka. Álmából zörgette fel. Gazember. Az isten verje meg, hogy ne tudjon a kölykeinek kenyeret keresni.

Már régen a kimenő éneket énekelték, neki folyton csak az a szó hangzott a fülében: “Darabos Jóskát hülye bolond megesett Maróti lyánnyal.” Maga se tudta, miért, de mindig így hallotta, mintha így mondta volna a pap.

Ezt a hetet újra az utcán kóborlásra szánta. Már olyan bolond volt, hogy senkivel se állott szóba, hanem futott az utcán, egész Debrecent bejárta, mégse találkozott soha Jóskával. Már olyan sovány volt és gyenge, hogy elszédült, és falhoz támaszkodott minduntalan, mégse tudott enni, sem aludni. Szülei meg voltak rémülve, s nem tudtak vele mit csinálni, a legrosszabbtól féltették. Csak már meg volna az az esküvő. Ki lehet az az orvos, akinél dolgozik. Nem mert kérdezni, büszke volt és gyáva Jóskát szóba hozni. Ahol orvost tudott, mindet környékezte, udvarába lesett, s markolta a kést.

Következő vasárnap újra templomba ment, és új kínnal hallgatta, hogy “harmadszor hirdettetnek…”

Hogyne haragudnék - mondta a jóistennek, összekulcsolt kézzel -, édes jó istenem, és szerelmes jó atyám istenem, te tudod egyedül, hogy milyen bánatba ejtett, hogy még az az örömöm se lett meg, hogy a szerelmem neki adhattam…

Szemét elborította a könny, és lehajtotta fejét, hogy ne lássák sírását. Egész teste égett, és a gerincén forróság zsibongott.

Úgy bánom, mint a kutya, halálig, hogy nem tettem meg: ha gyerek lett volna, a suszter azt mondta, ha három gyerekem van, akkor is elvesz.

Mikor hazaszédelgett, a suszter ott volt. Ez már éjjel-nappal itt lakik?

Le se tette a zsoltáros könyvet a kezéből, hozzáfordult.

- Kérem, ha maga ki tudja csinálni, hogy kedden megesküdhetünk: megesküszök magával, de ha nem csinálhatja, az Isten látja, hogy soha.

A suszter elsápadt, aztán elfehéredett.

- Zsuzsika kisasszony - mondta -, megpróbálhatom a diszpenzációt beszerezni, de ma már vasárnap, főispán, alispán, polgármester… Csak legalább reggel szíveskedett volna mondani.

Zsuzsika keményen nézett rá:

- Megmondtam, kérem, ha ez nem lesz meg, sose megyek férjhez, míg élek. Vagy igen: de nem magához!

Szegény suszter úgy szaladt, mint a bolond.

Ő pedig leült magának, s hozzá beszélhettek, nem szólott senkihez egy szót sem.

A suszter egész napra megfogadta a kocsit, de este letörve jött meg. Nem tudott végezni semmit. Mindenütt kinevették. Az urakat ebédnél, uzsonnánál, délutáni álomból zavarta fel. Mind azt kérdezte:

- Olyan sürgős?

Zsuzsika nem értette.

- Milyen?

- Hát hogy reggelig már lebabáz?

Ezért a szóért iszonyúan megutálta a susztert. Hogy az még nevetni tud rajta.

Éjjel belátta, hogy Jóskát késsel nem tudja megölni. Hogy ez eddig eszébe sem jutott, hiszen erősebb nála, csak a kisujját emeli, és ő le van törve.

Revolverrel!

Roppant megörült ennek a gondolatnak.

Reszket.

Ellopja?…

Nem lopja.

Elkéri?

Nem kéri.

Csak elveszi.

Akkor aztán kedden a lakodalomba. Felöltözik maszkának, és “egy golyó neki egy golyó nekem” mindennek vége lesz.

Hiszen csak az emberi érzékek oly bután kurták s korlátoltak ne volnának: ha távolba érezni úgy lehetne, mint közelre látni s hallani. Ha Jóska csak egy foszlányát el tudta volna kapni a szegény kislány kétségbeesésének. De nem tudunk többet, csak amit a szemünk, a fülünk közöl a szívvel. És a tapintóérzékünk: ez pedig nem valami csábító emlékkel fejezte be a viszonyt: az a pofon igen kemény pont volt a szerelem végén.

- No, idesapám, intízkeggyík - mondta, ahogy a pofon után hazament -, elveszem a Maróti jánt.

- Ez az okos szó, fijam. Tudtam én, hogy jobban szereted anyádat, mint ahogy ezek vartyogják.

Mindjárt fogja is a kopott, prémes, kurta kabátját, báránybőr sapkáját, görbe botját, s elment.

Másnap már megvolt a megbeszélés, hogy Jóska még egypár napot a Maróti-tanyán dolgozik, mert be kell végezni, amit megkezdtek, de szerdán átmegy a Jóna uram tanyájára, neki dógozik vasárnapig, ajándékba, amért összesegítette őket. Második héten muszáj a doktornál, aki gyógyította, a harmadikon meg a városi tanácsosnál, akivel az apja régi ismeretséget tartott, s aki úgy ígérte, hogy felveszi a városhoz, ha úgy fordul, hogy szükség lenne rá. Ő pedig nem akarta elmulasztani ezt se, mert már nagyon a vagyonszerzésen járt az esze, s nem akart egyre szorulni. Ha vén Marótiék nem úgy csinálják, ahogy ő gondolja, akkor otthagyja őket, s keres magának jobb helyet, de nem fogja engedni, hogy rajta szánkázzanak.

Mióta megvolt az eljegyzés, azóta egy fillért sem adott haza. Még jólesett neki, hogy a szülei nem mertek kérni se.

Most nem követelitek - mondta magában -, mert a gazdag jányhoz készülök, arra gyűjtök. Bezzeg, ha szívem szép szerelmét, Hitves Zsuzsikát jegyeztem volna el, akkor megölnétek, hogy minden garast kiszedjetek belőlem.

Dúlt-fúlt, s elment vásárolni. Vett magának három inget, s készült, hogy vesz apródonként három gatyát, hat zsebkendőt, de szépeket. Vesz egy új sapkát, urasat, s alkudni kezdett egy ruhára.

Mikor a legelső vásárt, a három inget hazavitte, anyja ijedve nézte. A nagyanyja mindjárt bele is vartyogott:

- Ó, fiam - mondotta -, minek az… Majd vesznek ott… Majd kiruháznak ott…

Megértette, ez azt jelenti, hogy: ne vegyél semmit, add inkább haza a pénzt. Aztán látta az öccsei arcán az irigykedést, hogy: Jóskának már vagyona van. Három új inge!… Nagyon sok szó volt arról is, hogy még odáig felveszik, meg hogy az esküvőre abba fog menni a két nagyobb fiú…

Nem akart civódást, csak egyet mordult: “Veszed az anyád… szoknyáját…” De többet nem hozott haza semmit. Mit uszítsa őket. Elment Siket Daraboshoz, s az öregnek adta: őrizze meg az esküvőig.

- Elmúlt? - kérdezte az öreg a másikra célozva.

- El.

Az öreg Darabos megértette, hogy annak idején hiába járt lánykérőbe, lógatta a fejét.

- Pedig szíp vót.

- Szíp.

- Szeretett is.

- Szeretett.

- Ez is?

- Fene bánja.

Az öreg csak csóválta a fejét. Nem helyeselte. Már csak azért sem, mert a másikba ő is bele volt avatva, ezt pedig nála nélkül csinálták.

- Anyád?

- Örül.

- Apád?

- Fütyül.

- Nagyanyád?

- Kását eszik.

- No.

- De az én pízembül többet nem fog húst rágni.

Az öreg fejbólintva rakosgatta el neki a selyempapírba csomagolt fehérneműeket s egyebeket a sifonjába.

De mit ér ez, ha az ember lehajtott fejjel s minden percben könnyes szemmel készül esküvőre. Ahol jött, ahol ment, minduntalan csak megállt, s felnézett az égre: Te magasságos jóisten…

Élet ez?

Csak még egyszer látná azt a lányt. És akkor megdögleni.

Tud élni? nála nélkül? az a bestia?

Már hallotta a susztert!… Úriasszony lesz hát!… Kalapba… Ölelteti magát. Csókoltatja magát… Ő is, ha rájött, a Maróti jányt úgy ölelte, hogy csaknem megfojtotta dühében. Behunyta a szemét, úgy csatázott vele, úgy csókolta, de nem lelte soha a Hitves Zsuzsika testének illatát.