Harmincnegyedik fejezet

TERRORISTA

Inisfael, Új-Alexandria
Érkezés után 1009. évderék 22.

JON REEM napi négy órában kidobóként dolgozott a hangzatos nevű Swords & Roses bárban, kevés pénzért ugyan, de ez legalább tisztességes meló volt. Felmondani sem azért szeretett volna, mert nem tetszett neki a hely; épp ellenkezőleg. Őszintén hálás volt a tulajdonosnak, akit nem érdekelt a börtönviselt múltja, származása, és egyszerűen hagyta dolgozni. Viszont a „királyi gárda”, amit vezetett, kezdett túlnőni holmi esti hobbin. Jon csak örökölte a szervezetet, ahová maga is sihederként került, ám pár hónapja a nyakába szakadt az ügy teljes egészében.

A gárda célja egyszerű volt: kivívni El-Sayid szabadságát, visszaszerezni az elrabolt földeket, és újból felállítani a sayid királyságot. Vagy köztársaságot, mindegy. Ezért gerillaakciókat szerveztek, rajtaütöttek gouldi karavánokon, zavarták az energiahálózatukat, robbantottak, tüntettek és hangoskodtak.

Fáradozásaiknak felemás eredménye lett. Mert Gould azokon a területeken, ahol a régi El-Sayid feküdt, nem is igazán csinált semmit; nem tartott fent városokat, csak katonai helyőrségeket, nem vetette be a földet, és nem telepített gyárakat sem. A határt azonban őrizték, minden lehetséges eszközzel, és Jon csapatai valódi tűzharcba keveredtek velük. Ám a határ ettől természetesen egy centit sem mozdult el egyik irányba sem. Gould azzal alázta meg őket, hogy még a hírekbe sem kerültek bele; a szomszédos ország megtehette volna, hogy elégtételt követel Új-Alexandriától, de ez sem érdekelte. Új-Alexandria cserébe hivatalosan is elhatárolódott a sayid gerilláktól, és hallani sem akart róluk. Hivatalosan; mert nem hivatalosan bizony volt közük egymáshoz. Nem is kevés. Jon, mikor frissen csatlakozott a szabad csapathoz, nem is értette, honnan jön a felszerelés, a pénz, az információ. Mikor később elmondták neki, hogy maga Electra királynő pénzeli őket, csak bámult tátott szájjal, és nem akart hinni a fülének.

Ahogy ott állt a bár ajtajában, magának sem tudta volna megmondani, miért ragaszkodott civil munkájához. A fizetésre nem lett volna igazán szüksége. Akár havi fix összeget is leakaszthatott volna a titkos támogatásból magának, megélhetésre. A társai látták, hogy felőrli magát a rengeteg teendő között, ezért biztatták, hogy vegyen ki magának „fizetést”, de egyszerűen szégyellte megtenni. Minden egyes fillérből fegyvereket és töltényeket akart vásárolni. Minden lövedék számít, így szokta mondani. Bármelyik lehet az, ami végül leterít egy gouldi gazembert. Ám a több száz emberével is foglalkoznia kellett. Igaz, hogy ők is munkába jártak, hogy szabadidejükben dolgoztak csak a gárdának, no de ennyi emberrel és a felszerelésükkel már bizony rengeteg volt a teendő.

Xisouthros kancellár lehajtotta az italát, és odavágta a poharat a pultra. Ráncokkal terhelt arca aszalt qarqarira emlékeztette Jont. De erős volt ám, és büszke, és korát meghazudtoló fürgeséggel mozgott. Jon átlátott rajta. Hiába panaszkodott a kancellár állandóan a fájó csontjaira, a migrénjére, az ízületeire, valójában jobb bőrben volt, mint bárki, akit valaha ismert.

A kancellár nagy sóhajtozva lekászálódott a bárszékről, és a hatalmas férfi elé lépett.

- Ne kéresd magad, Jon! Tudsz róla, hogy már te magad vagy az akadálya, hogy a gárdád igazán naggyá válhasson?

- Kezdem kapiskálni, Xis. De mégis, mit vársz tőlem? Mondjak fel, és legyek főállású terrorista?

- Szabadságharcos, Jon. És igen.

- Éljek, mint Electra királynő zsoldosa?

- Soha nem gondolnék rá így. És ne beszélj ilyen hangosan, a királynő nem kompromittálódhat.

A bár lassan megtelt élettel; a nyitás korai óráiban még csak a takarítók lézengtek, de ahogy nyolcat ütött az óra, és lejárt a gyárban a műszak, egyre többen érkeztek. Kártyázni, inni, vagy egyszerűen dumálni egyet. Jon intett a társának, hogy vegye át egy percre a stafétát, és félrevonta a kancellárt, aki egyébként a kutyát sem érdekelte. Volt ebben valami nagy művészet, hogy közszereplő létére el tudott vegyülni a nép között. A tartásában volt a titok? A mimikájában? Nevetséges, de vígan iszogathatott a bárpultnál, miközben a tévé épp egy interjút sugárzott róla, és senki sem vette őt észre a kis lokálban.

- Pontosan tudod, kancellár, hogy ki akarom vezetni a sayid népet Új- Alexandriából, a saját földünkre. Viszont egy sayid felkelésnek sayid alapokon kellene nyugodnia, nem a királynő pénzén, titokban.

- Akkor dolgozz, mint az öszvér, öregedj meg munkásemberként, és nézd végig a gárdád bukását!

- Ezt nem akarnám. De mondd meg! Itt és most, mondd meg! Van ennek az egésznek jövője?

- Hát, ha te sem hiszel benne, én miért higgyek?

- Én hiszek benne, Xis. Csak nem vagyok túl művelt, te viszont mindent tudsz a világ dolgairól. Amikor az embereim között vagyok, úgy érzem, a teremtést is ki tudnám mozgatni a sarkaiból. De ha ránézek a térképre, annyira kevésnek látom magunkat. Te mit gondolsz?

- Azt, drága barátom, hogy meg fogod változtatni a világot.

- Én azt hittem, komolyan beszélünk.

- Én is. Senkit nem láttam még, aki eddig jutott volna, mint te. Gould valóban megsínyli, amit csináltok. No nem csak miattatok, most még kevesek vagytok ehhez. De hamarosan többen lesztek, sokkal többen, higgy nekem! Történetesen tudom, hogy odaát a Tanácsban egyre nagyobb teret hódít az az elképzelés, hogy fel kellene adniuk a korábbi sayid területeket.

- Rohadtul nincs ott semmi keresnivalójuk!

- Nekem mondod?

- Na jó. Mit vár tőlem a királynő?

- Ki mondta, hogy vár valamit?

- Én mondom. Tehát?

- Megduplázza a támogatás összegét holnaptól. Két hónap múlva pedig ismét megduplázza.

Jon hátrahőkölt. Ekkora összegből már valódi harci egységet szervezhet.

- Miért, Xis? Nagyon szeretném megérteni.

- Valami nem stimmel északon, Jon. El-Sayid szabadságát addig kell visszaállítani, míg Gould nem feszül be túlságosan. Most csak határ menti terrorakciónak minősül, amit műveltek. Electra királyné azt szeretné, ha eljutnátok odáig, hogy sayid szabadságharcosoknak nevezzenek titeket. Hogy gyűjts sereget. Igazi sereget. Igaziból támadd meg Gouldot!

- Igazi sereget?

- Igen. Hajlandó nagy mennyiségű pénzt áldozni az ügy oltárán.

Jon elgondolkodott.

- Valami nem stimmel északon, ezt mondtad.

- Igen.

- Háború lesz? Gould és Új-Alexandria között?

Xisouthros csak sejtelmesen mosolygott. Jon megvakarta az állát.

- Ti akartok egy független sayid hadsereget, amit neki tudtok küldeni Gouldnak, miközben mossátok kezeiteket.

- Nos. Ti akartok egy sayid hadsereget. Nem? Én nem látom az érdekellentétet - vonta meg a vállát a vénember. - Hogy ez Új-Alexandria saját érdekeit is szolgálja. azt hittem, ez eddig is egyértelmű volt. Fogadd el! Soha nem kaptok ennél jobb esélyt.

- Egy kérdésem maradt. Miért én? Nézz rám!

- Jon Reemet látom, azt az embert, akit minden sayid tisztel.

- Már aki ismer.

- Gondoskodom róla, hogy megismerjenek. Mögéd fel tudna sorakozni, aki számít.

- Nem vagyok politikus.

- Hát majd azzá válsz. Vagy ki tudja. Már csak két év, a jóslat szerint, és a Véres Hercegnő visszatér hozzátok. Hátha igaz a sztori. Hátha átveszi majd a sereg vezetését, és tudod őt segíteni.

Jon keserűen húzta a száját.

- Ennél azért több komolyságot várok el, ne rabold az időmet baromságokkal! Nem vagyok nagyon okos, de ennyire hülyének se nézz, mert megsértesz. Még hogy jóslat! Itt és most, Xis, csak ez van. Nyomor van, kilátástalanság van, és szerencsétlen népemet háborúba akarod küldeni. Legalább annyi tisztesség legyen már benned, hogy nem holmi népmesére alapozva küldesz minket a mészárszékre!

- Jó, de ne kiabálj! Igazából komolyan mondtam ám, de sebaj, maradjunk a realitások talaján! Azt akarom, hogy rázd gatyába a gerilláidat. Szervezz olyan rajtaütéseket a határon túl, amivel előre lefektetett stratégiát követsz! Toborozz embert! Fegyvert, felszerelést kaptok. Igaz, hogy ti lesztek ott az első sorban, de mi is óriási rizikót vállalunk. Gould bármikor hadüzenetnek veheti így is, amit csináltok, mármint új-alexandriai hadüzenetnek. Hogy ezt megcáfoljuk, természetesen szidni fogunk titeket nyilvánosan, adok interjút, hogy milyen becstelen alaknak tartalak téged, satöbbi. Talán még körözést is adok ki a fejedre, ha nagyon eldurvul a helyzet, és bűnbakká teszlek, ám igyekszem az elfogásodban egy kicsit sem jeleskedni. A színfalak mögött számíthatsz rám.

- Azt mondod, hogy segítesz nekem? Te, személyesen?

- Azt. De nyilván nem vezethetsz szabadságharcot kidobóként.

Jon észrevett egy szemrevaló sayid lányt a távoli sarokban. A mellette lévő bokszból megállás nélkül cukkolták. Verekedés lesz itt, érezte; úgyhogy rövidre zárta a beszélgetést.

- Holnap megadom a választ. Most menj, mert balhé készül.

- Tudom, Jon. Nagy balhé.

A lány ráfogott az üveg nyakára, ami előtte állt az asztalon, eltörte, felpattant a székéből, és a mellette ülőkre vetette magát. Jon teljes gázra kapcsolt.

* * *

Pandora fáradtan ténfergett az utcán, zsebre tett kézzel. Agyári munka monotonitása szinte megölte a lelkét. Volt, aki szerette a céget, hiszen adott volt a felelősség, a feladat, nem történt semmi új vagy meglepő, csak csinálni kellett a napi rutint. Neki maga volt a megtestesült rémálom.

Fegyvergyárban dolgozott, a Rutheford érdekeltségű RTM üzemben, ahol az új-alexandriai sereg önjáró lövegeit és tankjait rakták össze. A motorokat máshonnan hozták, a hatalmas, öntött testek egy részét is, de a roppant gépeket ott szerelték össze a város határában, négy darab ötvenezer négyzetméteres csarnokban. Pandora lánctalpakat épített, ehhez nem kellett más, mint hatodmagával egy egyszerű gépet kezelni, és bekalapálni a szegecset, ha a helyére került a több mázsás acéltalp.

Nem volt épp női munka, a vele egykorú lányok a gyárban inkább a finommechanikai részlegnél dolgoztak, esetleg programozták a fedélzeti egységeket, ám Pandora nem tudott megfelelő papírokat felmutatni, sőt.

Sőt.

Sayid volt.

Hát ki adna egy sayidnak finommechanikai munkát? Nincs annak szeme hozzá. Vagy ellopná. Micsoda mérhetetlen megalázás volt, hogy a kapun kifelé folyton megmotozták! Persze állt a kijáratnál fémdetektor, amin minden munkásnak át kellett haladnia a műszak végén, de volt, akit át is néztek. Mert bejelzett a kapu, hát persze hogy jelzett, sokan hordtak övet, meg kulcsokat, de ilyenkor az őr rájuk nézett, és kész, engedte őket tovább. Bezzeg Pandorát!

Megtehette volna, hogy nem tetováltatja a felkarját és a nyakát, akkor sok atrocitást elkerült volna. De nem tagadhatta le, hogy kicsoda. Számára a sayid szokások az utolsó mentsvár voltak, ahová lelke menekülhetett. Ezekbe temetkezett: történeteket, könyveket, jóslatokat olvasott népe múltjából.

Bárcsak jönne a Véres Hercegnő, és megmutatná az új-alexandriaiaknak, mit is jelent valójában sayidnak lenni!

Pandora sorsa sok sebből vérzett. Ügyes volt, és intelligens, de a szülei nem engedték jó iskolákba, hisz maguk is tanulatlanok voltak. Remekül lőtt, kitűnően verekedett, de egyetlen biztonságtechnikai cég sem vette fel. Próbált katonának állni, na, oda bezzeg felvették, de hamar kiderült, hogy neki a többiekkel szemben ahhoz kell gürcölnie, hogy évek után egyáltalán sorkatonát lássanak benne, nemhogy vezetőt!

Pedig vezetőnek született.

Tanult táncolni, lelkesedésből, de senkit sem érdekelt egy önmagát nyíltan sayidnak valló táncos. Végül egy toplessbárban is szerencsét próbált, mivel hónapok óta nem talált munkát, de pár napig, ha bírta. Rendőrt hívtak rá, miután beverte egy férfi arcát. Leülte a két hetet, amit kirótt rá a bíróság - milyen érdekes, mások bezzeg felfüggesztettet kapnak ilyenkor, de az ügyvéd így sem javasolta a fellebbezést -, mígnem beállt gyári munkásnak.

Az érzelmi élete is tragikusan alakult, ezért úgy érezte, a boldogság örökre elkerüli majd.

Beült kedvenc bárjába - a Swords & Rosesba -, kért egy melegszendvicset és egy ásványvizet, és elővett egy zsebkönyvet. Szanaszét gyűrött kis füzet volt, sayid népmesékkel és legendákkal. Ebben volt a kedvenc története is, a Nagy Királyról, aki kiállt az űrsárkányférgek ellen, és akinek a lánya a prófécia szerint visszatér majd egyszer, hogy vezesse a népét. A Véres Hercegnő.

Annyira ismerős volt az az öreg ott az ajtóban, de nem tudta hová tenni. A tagbaszakadt kidobóval beszélgetett. Ki lehet az? Talán egy celebféle, biztos látta már valahol.

- Az a mocsok tolvaj sayid - hallatszott mögüle -, biztos az lopta el, de beverem a pofáját.

- Rohadt kis strici mind.

A beszélgetés három munkás között zajlott, az egyiknek eltűnt a fűnyírója, és persze a szomszédját okolta, aki - természetesen - sayid születésű volt, és a francnak csinál az ilyen még több gyereket, biztos a támogatások miatt.

Csak a szokásos.

Pandora képtelen volt még egy falatot lenyelni. Csak nézte a sorokat, remegett a kezében a könyv, és teljesen leblokkolt. Valahol érthető volt, hiszen menekültek voltak egy világban, ahol nem nagyon volt helyük. Más volt a kultúrájuk, a vérmérsékletük, mások voltak a szokásaik. Bezzeg amikor száz évvel ezelőtt a vérüket adták, akkor ünnepelt hősök voltak mind, ugye?

De száz év olyan nagy idő. A világ egyfajta konok tagadásba menekült. a Férgek már csak távoli emlékekben éltek, talán nem is léteztek soha. Ki ellen folyt a háború? A száz év túl rövid idő volt ahhoz a feledéshez, amit Inisfael azzal az időszakkal kapcsolatban produkált. Történt valami megmagyarázhatatlan, az utolsó ütközetben, mert minden eszköz tönkrement, elpusztultak a felvételek, az írások, a gondolgépek java része. A múzeumokban állt néhány rémisztő csontváz azokból az időkből. sárkányok, szörnyetegek voltak, állítólag génmanipulált biofegyverek. Az iskolában úgy tanították, a háború Gould, Shard és Morn ellenében történt, akik elfoglalták El-Sayid végtelen sivatagait. Bárcsak ne tették volna! Bárcsak hagyták volna a sayid népet ott, ahová való! Vagy ölték volna meg mindet a háborúban!

A hivatalos, tudományos álláspontot persze árnyaltabban magyarázták felső tagozatban. Ott, ha Pandora jól értette, olyasmit fejtegettek, hogy volt egy háború, amiben az északi diktatúrák és a déli köztársaságok feszültek egymásnak, és végül észak győzött; bár nem tudtak Új-Alexandriánál tovább nyomulni. El-Sayid területén fékezték meg őket, közös erővel, de a sivatagi ország így is elveszett.

A történészek sokat vitatkoztak a pontos forgatókönyvön, a politikusok pedig az események értelmezésén. Most akkor Új-Alexandria hőstettei fogták meg az északi diktatúrákat, vagy nem? El-Sayid egyszerűen csak gyengének bizonyult, a gyáva népe délre menekült, vagy épp ellenkezőleg, a déli országok megmentői voltak? Az utca emberének is megvolt erről a saját véleménye, ami nem tett jót a sayid menekültek és a helyiek kapcsolatának. Egyébként is, még hogy menekültek! Három emberöltővel később miért nevezik őket még mindig így? Pandora személyi igazolványában az állt, hogy új-alexandriai születésű, teljes jogú állampolgár, akkor meg mit kell szívatni?

Nem létezett kiút. Az a sayid, aki integrálódott, és nem a polgári szintről való lecsúszás ellen küzdött, inkább megtagadta a származását. Bár a gyerekei nem viselték már a törzsi tetoválást, cserébe jó iskolákba járhattak, és bejuthattak akár a légierőhöz is. Mi haszna volt Pandorának abból, hogy nagydobra verte a nemzetiségét? Egyedül fog meghalni, nyomorultul, szégyenben, pedig azt sem lehetne rá mondani, hogy nem próbálkozott.

Nézte a könyvet, nem bírta tovább olvasni.

- Deportálni kellene az összeset a városból. Háromból két rablást ők követnek el. Semmi helyük itt. Én nem vagyok fasiszta - beszélt az egyik férfi Pandora mögött -, de hát nem illünk egymáshoz. Ha annyira integrálódni akartak volna, már túl lennének rajta.

- Ja, úgy hordják a rusnya tetoválásukat, mintha valami nagy büszkeség lenne, pedig annyit jelent: Nézz rám! Egy rakás szerencsétlenség vagyok.

Pandora nem fordult hátra, úgy szólt hozzájuk síri hangon:

- Hagyjátok abba, nagyon zavar, ahogy beszéltek rólunk. Váltsatok témát!

- Ez egy alexandriai bár, kisanyám, azt mondok, amit akarok!

- Azt mondasz, amit akarsz, csak vállald a következményét.

- Miért, mit csinálsz? Rám ragasztod a tetveidet?

- Hagyjuk ennyiben, kérlek! - mondta halkan Pandora. Minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne üvöltsön.

- Hagyd már szegény kurvát - lökdöste a társát a másik -, biztos szétdolgozta a seggét egész nap a sarkon.

Ezen jót röhögtek.

Pandora üres tekintettel nyúlt az ásványvízhez, megfogta a nyakánál fogva, és az asztalhoz csapta. A törött üveggel rontott neki a három férfinak.

Jon elkapta a lányt, de képtelen volt megtartani; kifordult a kezéből, és álló helyzetből fejbe rúgta az egyik vendéget. Amaz hátrarepült, húzta magával a terítéket, az asztalt és az egyik társát. A férfiak sem voltak restek, egyből visszatámadtak, az egyik akkorát húzott be a lánynak, hogy Jon azt hitte, menten eltöri az állkapcsát. Nem tudta megvédeni magát, mert a bal karját éppen Jon fogta le. Ezért odafordult a kidobóhoz, és villámgyorsan, akár egy kígyó, gégén csapta a keze élével. Jon önkéntelenül is elengedte a lány üveget tartó kezét, az meg belevágta a második férfi felkarjába, és bele is törte a szilánkot. Odaért a második kidobó is, hátulról ugrott a megvadult lányra, és mindkét kezét lefogta; Jon pedig jobb híján kiütötte őt.

- Hívj mentőt és rendőrt! - szólt Jon a társának. - Kiviszem hátul.

A három férfi még folytatni próbálta a verekedést, de addigra egy harmadik kidobó is a helyszínre ért.

Jon kilökte a hátsó ajtót, és kilépett a sikátorba, vállán a lánnyal. Letette a földre, átkutatta; megtalálta a tárcáját is.

Pandora Asael.

- Hülye - dörmögte, és felnézett a csillagokra. Pandora megrándult; nyöszörgött egyet, majd kezdett magához térni. A mindenit, ez gyorsan ment! A következő pillanatban kirúgta Jon lábát, és ráugrott, ütötte, ahol érte. A férfi alig bírta magát védeni, és vagy négy ütés be is talált, mire offenzívába kezdhetett. Közel került, ráfogott a lány tarkójára, és könyörtelenül gyomorszájon térdelte; Pandora összeesett, fogcsikorgatva csúszott a falhoz.

- Áruló - sziszegte.

- A francnak használsz törött üveget! Ezért éveket is rád verhetnek! - Jon a kezét nyújtotta, de Pandora félrelökte, hátát a falnak nyomva tápászkodott fel.

- Mi van, beárulsz a zsaruknak is?

- Nem. Elmenekülsz, és nem érlek utol.

- Remek terv.

- Hol tanultál így verekedni?

- Semmi közöd hozzá, baszod.

- Nagyon sok közöm van hozzá, ha nekem fogsz dolgozni.

Jon lepődött meg a legjobban saját mondatán.

- Neked? Soha nem dolgozom neked! Új-Alexandriai fejesek poros kutyája vagy! Egy kurva áruló!

- Jon Reem vagyok.

- Az a Reem?

- Van több is?

A távolban egy sziréna kezdett sivítani.

* * *

Jon másnap felkereste Xisouthrost, egyeztetett vele az alapvető keretekről, és belement az egyezségbe. Délután egy elhagyott raktárhelyiségben találkoztak. A kancellár tizenkét óriási katonai ládát hozatott, a királynő bizalmas testőrei által védve. Tíz láda fegyvereket rejtett; az utolsó kettő pénzt.

- Ennek egy részét fizetésként, megélhetésként szét kell osztanom a legjobbjaim között - dünnyögte Jon -, ha azt akarom, hogy mondjanak fel, és szenteljék a teljes életüket a harcnak.

- Fiatalokat keress! Család nélkül.

- Sejtem.

- Sokan meg fogtok halni, ha ebbe belekezdesz.

- Le akarsz beszélni róla hirtelen, vagy mi?

- Nem. Csak, gondoltam, beszéljünk nyíltan! Ennek ki kellett jönnie, hogy.

- Micsoda? - nevetett fel Jon keserűen. - Hogy tiszta legyen a lelkiismereted? Ugyan. Láttál te már egyáltalán embert meghalni?

Xisouthros arca elsötétedett.

- Többet, mint amennyit valaha ismerni fogsz, attól félek. De ez semmi ahhoz képest, hogy látnom kellett meghalni azt az egyet, akiért az életemet adtam volna.

- Hm. Egy null neked.

- Szuper, máris jobban érzem magam.

- Leadok egy névsort. A rajta szereplőket minden bűnügyi nyilvántartásból törölnöd kell. Holnaptól eltűnünk, nyilvánosan nem is létezünk.

- Ezt egy évig, ha csinálhatod. Ha a teljes népfelkelést ki akarjuk robbantani, ki kell lépned a nyilvánosság elé.

- Majd ha tisztességesen működünk már. Ha lesznek bizalmasaim, vezetőim, akik alá be tudom sorolni az újakat. Ha leszek már valaki.

- Úgy legyen! Viszont tudj róla, akkorra kicsúszik a kezünkből a gyeplő. Ha megvádolnak téged terrorizmussal, a minimum az életfogytiglan, bár lehet, hogy le is lőnek. Ha pedig Gouldban fognak el.

- Tisztában vagyok vele, hogy mik a kilátásaim.

- Tisztellek, Jon. Őszintén.

- Hát akkor hajrá! Hulljon a férgese!

- Tetszik a szóhasználat.

* * *

Pandora másnap visszatért Jonhoz. A bár melletti kis utcából figyelte, majd odalépett hozzá, mikor elhagyta a helyiséget.

- Gondolkodtam az ajánlatodon.

- És?

- Tényleg meg fogod tenni?

- Mit?

- Tényleg harcba szállsz El-Sayidért?

- Én eddig is harcban álltam Goulddal. De jól látod, holnaptól új világ kezdődik. Épp most mondtam fel.

- Beállok hozzátok.

- Nos, ennek igazán örülök. Csak hogy tudd, ez nem lesz egy életbiztosítás.

- Mindenki a halálba megy. Van, aki lassan, jelentéktelenül. Nem leszek egy közülük.

- Rendben. Fel kell mondanod, ha komolyan gondolod ezt az egészet.

Nem ígérek sokat, minimálbérért dolgozhatsz két műszakban.

- Az nem probléma.

A lány zsebre tett kézzel sétált Jon mellett. Hosszú barna haját befonva hordta, bal szeme alatt hatalmas kék folt éktelenkedett az előző este miatt.

Amikor megpillantotta őket aznap délután, Pandorát teljesen lenyűgözte Jon „királyi gárdája”. Szakadt egy csapat volt, csupa lázadó punk, agyontetovált, piercinges söpredék, vagyis igazán kedvére való banda. Pár hét alatt összebarátkozott velük. Ott volt például Aishya Al-Gahli, aki logisztikával foglalkozott; Hadeel Abbas, aki a lőfegyverekért felelt; Kayru El-Timida; Leonid Yudin; a yindi származású Dios Diodam, és még vagy egy tucat „veterán”, akik már jártak a határ túlfelén. Látszott rajtuk, hogy bármit megtennének a sayid szabadságért, de ugyanakkor tele voltak komplexusokkal, bizonytalansággal.

* * *

Egy évvel később Jon első embere lett. Eleinte küldetésekben vett részt, azonban hamar kiderült, hogy remek vezetői képességei vannak. Jon kiemelte, és bevetésszervezést bízott rá. Aishya segítségével olyan hátteret biztosított a gárdának, hogy végül kiléphettek az árnyékokból is. Fekete zászlót tűztek, ezüst sayid mintákkal, és nyíltan vállalták a konfliktust Goulddal.

Ekkorra igazi nemzetközi konfliktussá fajult az ügy. Új-Alexandria továbbra is tagadta a részvételét a sayid népesség mesterkedéseiben, Gould háborúval fenyegetett, miközben Jon gerillái sorra támadták a határvédelmet képező hadállásokat. Vesztett embert, de jóval több kárt okozott, mint amennyinek lehetségesnek szabadott volna lennie. Pandora csaknem tévedhetetlen pontossággal tervezte meg az akcióikat.

De amikkel találkoztak.

Páran tudni vélték, hogy Gouldban titkos génkísérletek folynak, hogy mindenféle harci szörnyeteget hoztak létre, ám ezeket a híreket a legtöbben afféle propagandának gondolták csak. Szinte horrorfilmbe illő jelenet volt, amikor szemtől szembe kerültek az első Féregfattyúval. Borzasztó jelenség, hatalmas, tagbaszakadt, páncélozott monstrum, ember méretű karddal és gépágyúval a hóna alatt. Legalább tíz emberrel ért fel az ereje. Videofelvétel is készült a lényről, ezt emberjogi aktivisták szivárogtatták ki Új- Alexandriában. Ők aztán hangos tiltakozásba kezdtek Gould tenyészprogramjai miatt, és teleírták a nagyobb újságokat a véleményükkel. Aztán hullani kezdtek, mint a legyek. Beszivárgó orgyilkosok végeztek velük, és ezzel a szabadságharc baljós fordulatot vett. Az újságírók is célponttá váltak, ha pozitívan nyilatkoztak a sayid törekvésekről, vagy negatívan a szomszédos országról. A terror az ellenfél legfőbb eszközévé vált.

* * *

Pandorát többen megpróbálták felcsípni a gárdából, még maga a nagy ember, Jon Reem is bepróbálkozott nála. Kisportolt alakja úgy vonzotta a férfiakat, mint kései virág a harmatlepkéket. Nagyon nehezen értette meg velük, hogy csak a lányok érdeklik, és nem, nem szeretné kipróbálni a másik nemet, hátha mégis bejön. Kizárólag Lialla Hafrannal feküdt le az egész csapatból, aki egy átborozott este után érdeklődőnek bizonyult a női testiség irányában. Pandora elbűvölőnek találta, ahogy a lány hangosan mondogatta magának másnap, hogy a jelek szerint tényleg biszexuális. Mégsem lett belőle hosszan tartó kapcsolat, és barátként folytatták a közös munkát. Ha Jon tudott is a dologról, nem tette szóvá.

Viszont bemutatta Pandorát a királyi udvarban az uralkodónak is. Pandora görcsösen próbált megálljt parancsolni az amúgy mocskos kis természetének, és Jon remekül szórakozott ezen. A lány ugyanis úgy káromkodott a hétköznapokban, mint a vízfolyás. Az audiencián nehezen állt meg egy helyben, illegett-billegett, mindent megpiszkált, illetlenségeket kérdezett, de ezenkívül remekül kijöttek Electrával, akit teljesen elbűvölt a lányból áradó büszkeség, erő és hazafias lelkület.

* * *

Egy újabb évvel később találkoztak ismét a királynővel, nem túl vidám körülmények között. Pandora ugyan rendelkezett néminemű engedéllyel, hogy a palotában tartózkodjon, de mivel elviselhetetlenül hosszú ideig - pontosan tizenhét percig - könyörgött hiába, hogy engedjék a királynő elé, akkora balhét csapott, hogy azt beleírták a nagykönyvbe is.

- Jont foglyul ejtették! - kiabált Pandora az ajtóból, keresztül a tróntermen, miközben hatan próbálták elcipelni a helyszínről. Electra kézjelére végül átengedték a királynőhöz.

- Ne itt!

- Mit bánom én, felség, csak gyors legyen!

Electra hátravezette Pandorát az intarziadíszes faborítású királyi főelőadóba, távol az udvartartástól.

- Mondd!

- Itt van a tetű kinn valahol! - kiabált a lány. - Már egészen biztos vagyok benne! Minden tervünk megbukik! Minden titkunk kiszivárog! Áruló van az emberei között, királyi felség!

- Mi történt Jonnal?

- Vártak rájuk. Egyetlen hívást kaptam, egy menekülő naszádunkról, hogy az embereinket foglyul ejtették vagy megölték, és Jont letartóztatták.

- Ki kell szabadítanotok! - csattant fel Electra, valódi aggodalommal a hangjában.

- Hát hogyne, de ehhez nincs erőforrásunk!

- Nekem miért mondod ezt? Nem folyhatok bele az ügybe ennél jobban!

- De Jonról van szó! Végre egy vezér, akire fel tud nézni a sayid nép! Könyörgök, Electra! Mindenre, ami szent, segítsen!

- Nem tárgyalhatok Goulddal egy terroristavezér kiadatásáról. Kopogás után Xisouthros lépett a szobába, hívás nélkül.

- Elnézést, hölgyeim, jöttem, ahogy vén csontjaim engedték.

- Kancellár, Jon.

- Tudom, Pandora kedves. Felség - hajtott fejet.

- Xisouthros! Egyrészt Gould rá fog jönni, hogy én állok a sayid akciók mögött.

- Jon soha nem köpne! Még a feltételezés is sértő! - kiáltott fel Pandora.

- .másrészt nem engedhetjük meg, hogy bebukjon a tervünk!

- Tudom, felség. De Gould eddig is tudta, hogy mi pénzeljük a sayid gárdát, erről ne legyenek illúzióid! Viszont Jon tényleg fontos személy. Engedelmeddel, intézkedem!

- Csináld, kancellár, de csendben! Azt szeretném, ha Jon úgy térne vissza Új-Alexandriába, hogy senki se venné észre, hogy egyáltalán eltűnt. És legfőképpen: nem kompromittálódhatunk.

* * *

Electra hangosan dühöngött, ami tőle azért szokatlan volt. Pandora maga is értetlenül állt a tárgyalóban pár órával később, amikor kiderült, hogy Xisouthros kancellár saját kezűleg vezeti a mentési akciót. Hogy ő maga lépte át embereivel a Gould határt, hogy kiszabadítsa Jont.

- Hogy csinálhatott ekkora marhaságot? - kiabált a királynő. - Magamra hagy, itt a háború, és magamra hagy, a jó életbe! Le fog bukni! Elkapják, és akkor tényleg nyílt konfliktus lesz!

- Visszamegyek a központunkba, hátha szüksége van ránk. Összerántom, aki csak van, és felkészülünk rá, hátha a kancellárt is ki kell szabadítani a végén.

Pandora nem értette a kancellárt. Miért nem küldött valakit maga helyett? Hadseregek várják a parancsát, miért ő ment? Idegesen hagyta maga mögött a palotát. Egyre gyorsabban lépkedett, míg végül már rohant, ahogy csak bírt, a gárda otthonául szolgáló raktárkomplexum felé. Mi a fenét csináljon? Mi legyen? Ha Jon nem tér vissza, mi fog történni? Ha Xisouthros meghal, Electra vajon elindítja a seregeit Gould felé bosszúból?

Mi lesz, ha Jon nem tér vissza?

Pár nap, és a jóslat a végéhez ér. Pár nap, és vagy eljön a Véres Hercegnő, vagy ez a jóslat is hamisnak bizonyul, mint az összes többi korábban. Pandora végül arra az elhatározásra jutott, hogy ha Jon elesik, ő maga viszi tovább a szabadságharcot. Ha pedig a jóslat bukik meg, kikiáltja saját magát hercegnőnek. Mert a népe nem viselne el több megaláztatást, még egy hamis ígéretet. Inkább beáldozza magát, de nem hagyhatja veszni Jon munkáját. Végül is az sem kizárt, hogy a jóslat eleve róla szólt.

Alig aludt az éjjel. Az emberei ott virrasztottak vele a központban; Kayru úgy nézte a rádiót, mintha puszta akarattal akarta volna életre kelteni. Hadeel és Ayshia fel s alá járkáltak, és önmagukat átkozták, amiért nem voltak Jon mellett a döntő pillanatban.

Akkor még nem tudták, de életük legcsodálatosabb napjára ébredtek ezertizenegy, széltelte hónap negyedike reggelén. Mint ahogy a régi bölcsek tanítják: a legnagyobb sötétben jelenik meg a fény magja. A legmélyebb elkeseredés nyit ajtót az új világnak.

Mert egyszer csak megszólalt a rádió hívójele. Pandora úgy kapta fel a kagylót, hogy majdnem leverte a berendezést. Hallgatta, hallgatta, a keze remegni kezdett, szeme elkerekedett. Mindenki köré gyűlt; vagy ötvenen virrasztottak vele, és mindenki feszülten várta a híreket.

- Sikerült! Jon megmenekült! Xisouthros, ez a kutyafattya tényleg kihozta őt! - kiáltott fel végül.

A hatalmas éljenzésben alig hallotta a következő hírt, el is csendesítette a harcostársait.

- Azt mondja. - kereste a szavakat, köhécselt egyet, aztán újra belekezdett - azt mondja, megtalálta a hercegnőt.

Néztek rá, mint guypa az új kötőfékre.

- Ne bámuljatok már ilyen ostobán! A hercegnőt. Ami hercegnőnket. A legendából, a jóslatból. Sőt, a pontosabb kijelentés, hogy a hercegnő találta meg őket. Azt mondja Jon, nos, azt mondta a rádión, hogy a hercegnő egymaga megölte az őket követő Féregfattyakat. Mind a hatot.