Huszonkilencedik fejezet

FÜLAD-ZEREH

Inisfael, El-Sayid, Llaintől északra
Érkezés után 1427. holdhava 10.

A NAP KEGYETLENÜL perzselte a sivatagot; elmúlt tíz óra, ilyenkor már nem volt ildomos árnyéktalan helyen tartózkodni, még télvíz idején sem. A homok élettelennek tűnt, de Arkady tudta, hogy pár méter mélyen, a viszonylag hűvös, nedves homokban ott várakozik a sivatagi élőlények garmadája, hogy enyhüljön a forróság.

Pár, simára csiszolt sziklát tettek meg táborhelyüknek. Két nagyobb között sátrat feszítettek ki, kaptak is vagy jó száz négyzetméter árnyékot. Itt pakolták elő a kempingasztalokat és székeket, a kis mobil grillezőt, egy nagyobb szőnyeget, amire nem szabadott cipőben rálépni, pár vízipipát. Amott egy hűtőláda duruzsolt halkan, áramellátását napelemek adták.

A környéket egy csatahajó őrizte, de alig volt látható a távolban. Abram és Mikael az árnyékban üldögéltek, és férfias dolgokról beszélgettek, mint a marokfegyverek dizájnja és a gümbleball, egy helyi labdajáték szabályai, amit a környező falvakban űztek. Abram arról próbálta Mikaelt meggyőzni, hogy a jövő a kis kaliberé; a király cserébe hatalmas kézmozdulatokkal próbálta imitálni, micsoda szörnyetegek járják Inisfaelt épp abban a pillanatban.

Svea szintén ott volt a kicsivel, Ariana gügyögve mosolygott a világra. Testőrök lézengtek körülöttük, laza volt a fegyelem, mert a környéket nagyon komolyan védték vagy kétszáz kilométeres körzetben. Annál nagyobb biztonságban, mint ott és akkor, úgysem lehetett volna a királyi pár.

Arkady elnézést kért a tanítványoktól, akik a napon izzadtak, és félrevonult; újrakötötte a szemfedőjét. Hiába, sehogy sem volt igazán kényelmes viselet.

- Jól vagy? - lépett oda hozzá Dana.

- Persze. csak ez. mindjárt jövök.

- Hadd segítsek!

Arkady szégyellte magát, próbált volna kifogást találni, de Dana már oda is lépett mellé, és szakszerűen megigazította a szemfedőt.

- Így már jó lesz?

- Igen. Köszi.

Svea, miután megnyugtatta, visszaadta Abramnak a kislányát. Majd ismét felvette a kardját, és felhozta a Sötétség Kútját, pár méterre tőlük. A királynő összerezzent.

- Sosem fogom megszokni - sóhajtott.

Svea elég jól haladt a gyakorlással. Nem volt kardvívó, de Mikael alámerítette őt az Áramlásba, ezért Arkady vele is foglalkozott egy keveset, majd átadta Rayniának. Megkérte a lányt, hogy eddze Sveát a sötétség művészetében; s bár ő maga nem tudta volna használni ezt az erőt - na nem mintha vágyott volna rá -, ő is figyelt ilyenkor. Svea jó tanuló volt, de halvány kis szárnyai voltak csak Rayniához képest, aki maga körül szinte éjszakai sötétséget tudott produkálni.

- Gyertek középre! - kérte a tanítványaitól Arkady. - Beszélnünk kell a vívásotokról.

Körbegyűltek, simlis sapkájuk alól hunyorogva figyelték mesterüket. Már mindannyian mintásra izzadták ruháikat, majd éhen-szomjan haltak, fáradtak voltak, de vidámak és érdeklődők.

- Darabosak vagytok, és túl nagy erővel kardoztok - kezdett bele, miután megropogtatta az ujjait. - Ez nem jó. Nem szabad az erőre építeni, mert mindig lesz nálatok erősebb ellenfél. Ha megszokod, hogy izomerővel gyűröd le a társad, rajtavesztesz a döntő pillanatban. Mellesleg éppen attól harcművészet, hogy a gyenge is le tudja győzni az erőset. Ha az erős legyőzi a gyengét, azt verésnek nevezzük, nem pedig művészetnek. Találd meg az egyensúlyt! Patton, nem lépsz ki eléggé. A mozdulat jó lenne, de szinte a középvonalon mozogsz, ezt bárki ki tudja így védeni. Calvert, ne erőltesd állandóan az átváltást! A tiéd volt a középvonal, mégsem szúrtál be.

- Viszont.

- Nincs viszont. Figyelj jobban! Minden centi számít, amikor döntened kell. Raynia, magasabbra a kardot! Elhiszem, hogy fáradt vagy, de ha lent van a kezed, átütik a hegyénél a védelmed. Sabrya, ki fog menni a térded, ha nem jó irányba néz a lábfejed. Svea, te harci rutinból ellensúlyozod a hibáidat. Jó, hogy titkosszolgálatis vagy, de ha egy kardforgatóval küzdesz, ki fogja használni a kis figyelmetlenségeket.

- Melyiket?

- Őszintén? Elég sok van. Kezdj el precízen dolgozni! Használd a Sötétség Kútját!

- Az Áramlás jobban megy.

- Éppen azért. Dana, üttess a srácokkal háromszázat, majd jövök - mondta végül Arkady, és elindult a sátor mélye felé. Lehuppant a férje mellé; megcsókolták egymást.

- Segíts ki, Arcadia! - mondta tettetett elkeseredéssel Abram, vállán a gyermekével. - Mondom a királyunknak, hogy váltanunk kell könnyebb, nagyobb lövésszámú, kisebb kaliberű gépkarabélyokra, de ha rajta múlna, mindenki ágyút cipelne magával.

Arkady előhúzta a böszme pisztolyát, amit Abramtól kapott, és jelentőségteljesen meglóbálta.

- Tizenkét milliméter. Ha jól emlékszem, Kleistriosban egy standard pygmi három találattól feküdt ki.

- De nem is te cipelted a lőszert hozzá! A kutatások szerint nagyon kevés a célzott lövés, amit a katonák vagy a gárdisták az ütközetben leadnak. A lövésszám egyértelműen fontosabb, ahhoz pedig sok lőszer kell. Én lehet, hogy lemennék öt milliméter alá, az új karabélyokkal.

- Csak szívatlak! - legyintett Mikael, és belefeküdt Arkady ölébe. - Nyilván úgy lesz, ahogy javaslod. A devoniait szeretném megbízni.

- Honnan tudod, hogy van devoniai cég a tenderben? Várj! Honnan tudod, hogy már van tender?

Mikael Svea felé bökött az állával.

- Van titkosszolgálatom, nem emlékszel? Már nekem jelent elsősorban, nem neked.

- Hát ez csodás. A szexuális életünket is kidumálja?

- Azt nem, de vannak videóim.

Abram olyan szemeket meresztett, mint egy guypa az inszeminátornak munka közben.

- Nehogy már mindent bekajálj! Csak vicceltem. Nincs videóm.

- Remek. Devonia? Azt a diktátort akarod pénzelni?

- Igen. Kell, hogy kiszervezzünk oda is ipari megrendeléseket. Így is majdnem minden a kék-fehérektől jön már.

- Mondjuk, Új-Alexandria jobb minőséget is produkál, mint bárki más.

Valami történt.

Lehetett érezni a levegő mozgásából, a homok rezdüléséből, a hűtőtáska duruzsolásából. Svea és Raynia egyszerre kiáltottak fel döbbenetükben. Arkady a szeméhez kapott, Abram felpattant, és már elő is vette a lőfegyverét.

Mikael kezében fény gyúlt; felkelt, megragadta a feleségét, erőszakkal elhúzta a tenyerét az arcától, és hozzáérintette a pici Elemi Fényt a szemfedőjéhez. Arkady rángatózása megszűnt.

- Mi a fészkes fene történik? - kiáltott fel Dana.

- Egy hatalmas fal közeleg a sötétség mélyén! - mondta Raynia.

- Nyugalom - monda nekik Mikael kedvesen, szomorúan -, nyugalom! Messze van még.

- Mi van messze?

- Fülad-Zereh. Megjelent a rendszerünkben. Megérkezett. De napokig nem lesz még lőtávolságban.

- Te tudtad ezt? - kérdezte Arkady halkan. Teljesen kiverte a víz a fájdalomtól.

- Igen. Tegnap óta. Ezért vagyunk itt. Az utolsó napokat éljük, barátaim. De nem kell elkeseredni. Hagyd, Abram, nincs kit riasztani, az egész birodalom erre készül már hónapok óta. Amit lehetett, megtettük.

Feltápászkodott, leporolta magát, és odalépett a grillhez.

- Azt hiszem, jó a szén. Kezdhetjük a sütést. Meddig kínzod még a srácokat?

- Ha jól sejtem, vagy húsz perc, mire teljesítik, amit kiosztottam nekik.

- Az pont jó. Abram, gyere, adogasd a kolbászokat! Várj, kezdjük a nyers hússal!

- Mika.

- Semmi baj, kedvesem. A tanítványaidnak szükségük van rád. Semmi baj.

- Megyek, ütök én is párat - mondta a királynő, és kézbe vette a hosszúkardját. - Mit pihentek? Masszázs nem kell? - üvöltözött velük, ahogy kilépett az árnyékból.

* * *

A problémát minden Féreg másként oldotta meg. Normál, hétköznapi technológiával ugyanis lehetetlen meghódítani még egy galaxist is, nemhogy az univerzumot. A távolságok oly roppant nagyok, hogy belekezdeni is felesleges. Generációk életben tartására képes hajókkal is óriási kihívás lenne az út még a legközelebbi galaxis, az Androméda felé is: két és fél millió fényévre van, márpedig a fénynél gyorsabban nem haladhat semmi a térben. Miféle hajó lenne az, amiben két és fél millió évig lehetne utazni? A legegyszerűbben Skebdesh és Irkalla rendezték a dolgaikat: senkit sem vittek magukkal. Gyilkolni érkeztek egy-egy világra, tobzódni a hús örömeiben, pár évig, míg az adott bolygót teljesen lakhatatlanná nem tették. Számukra röpke pillanatoknak tűntek ezek, a szinte végtelen eónok tükrében. Anzu játékokat játszott az élőlényekkel, feladatokat adott nekik, és átrendezte körülöttük a világot, hogy ne unatkozzon. Napokat robbantott be, és szupernóvák porával fenyegette a népeket. Tiamat megpróbált civilizációkat alkotni, ám képtelen volt életben tartani őket: haldokló napok mellől próbált fajokat menteni, hogy az övé legyen mindegyik. De nem nagyon jutott annál tovább, hogy testeket szálljon meg, és gyilkoljon, erőszakkal közösüljön, zabáljon és büntessen. Felbomlott elméjében az idő megszűnt létezni. Ebeh és Ereskigal keveset utaztak. ha megérkeztek valahová, inkább ott építettek birodalmat, míg meg nem unták. Ebeh rendelkezett a valaha volt legnagyobb uradalommal az univerzum kezdete óta, de elpusztította és otthagyta azt is. Végül azt is elfelejtette, hogy egyszer ekkora roppant rendszernek parancsolt. Alattvalói belekezdtek egy csaknem végtelenül vékony Dyson-gömb építésébe, ami egy csillag teljes energiáját fel tudta volna fogni, ám félúton rádöbbent: rohadtul nem érdekli az egész. Bezúzta a teljes civilizációt, és gyerekesen élvezte azt a napot. Özönvizet és más pusztító csapásokat küldött rájuk.

Nephirone más volt, mint a társai. Ő vágyott az imádatra, a társaságra, így inkább elnyomta gyilkos vágyait, és építkezett. Lényeket és világokat alkotott, hajókat, társadalmi rendszereket. Feltalálta a nekrofágot, amivel belekezdhetett a galaxis teljes kolonizálásába. A heliosiak nem voltak épp a legjobb alapanyag - nagyon gyorsan adaptálódtak és változtak, így félő volt, hogy pár százezer évvel később nem ismer rá a saját alattvalóira -, de megalkotta az időeltolódásra épült birodalmát, melyben alvó, utazó flották szelték a végtelen űrt.

Ő, például, küldött hajókat az Androméda-galaxis felé. Úgy tervezte, hogy arra is ellátogat egyszer. Persze nem számolt az Astarte családdal.

Micsoda végtelen átverés! Sok jel utalt arra, hogy Fülad-Zereh a vesztükre tör. Amikor kiderült, hogy létezik az az erő, ami képes elpusztítani egyet közülük - bár sötétben suttogott mendemondánál nem volt ez több -, szinte egymással versenyezve akarták magukénak tudni Inisfaelt. Egyszerre érkeztek az apró világhoz, bevárták egymást, mert a kétség beette magát a lelkük mélyére.

A Férgek hódítva, pusztítva, tobzódva haladtak világról világra.

Azt hitték, ismerik Fülad-Zerehet. Azt hitték, száműzetésével megoldódnak a gondjaik. Azt gondolták, ő is olyan, mint ők maguk. Talán rövid életű birodalmakat épít. Talán pusztít és zabál, és a világ kicsi lényein bosszulja meg társai haragját. Ki tudja? És kit érdekel?

Fülad-Zereh viszont annyira más volt, hogy nem is lehet egy napon említeni velük. A többi Férget Mestereknek nevezték a leigázott népek - ki-ki a saját nyelvén -, de ha ők Mesterek voltak, akkor Fülad-Zereh igazi Nagymesternek számított. Géniusz volt, talán az egyik legnagyobb elme, aki valaha az univerzum alapjaival foglalkozott. Túlélőgépe szinte végtelen hozzáférést biztosított a világegyetem energiáihoz, folyamataihoz. S amit nem tudott a Sötétség Kútjából elérni, azt rabszolgáival végeztette el. Sikerét annak is köszönhette, hogy képes volt megőrizni elméje épségét a felfoghatatlan eónok során, miközben társai őrült, vérszomjas istenekké degenerálódtak. Elismeréssel adózott Nephirone nekrofágja iránt, amikor hallott róla, de ez egy roppant primitív megoldásnak számított saját módszeréhez képest. Ő ugyanis belemártotta a leigázott népek hajóit a világegyetem alapjaiba, a Sötétség Kútján innen, de a fizikai valóságon túl. Belefúrta őket a világ húsába, mint élősködő, vérszívó parazitákat, és az utazók számára leállt az idő.

A kozmikus nagyságrendekhez képest így rettenetesen gyorsan haladt.

Az ő otthona a Centaurus A nevezetű lentikuláris galaxis volt, tizennégymillió fényévre Inisfaeltől; de ő és flottája alig négyszáz év alatt tették meg ezt az utat. Innen származott a cessk faj, ez a rendkívül találékony, fejlett civilizáció, amit maga mellé emelt több másik, jelentéktelenebb fajjal egyetemben.

A cessk nép már akkor is nagyszerű kultúrával bírt, amikor rájuk talált. Próbaként háborúra kelt velük. Sanyargatta őket, és rájuk küldte öt galaxis népeit, és rájuk szórta mind a hét csapást. Találékonysággal és fegyverekkel válaszoltak, hősiességgel és alázattal. Ellenséget láttak benne, de furcsa kapcsolatot ápoltak vele: minden kommunikációjuk tiszteletteljes volt. Mintha tudták volna, hogy nem azért érkezett, hogy népirtást végezzen, hiszen azt megtehette volna több tucatszor már. Pár évszázad folyamatos készenlét és háború után Fülad-Zereh békét kötött velük, és megmutatta nekik, mit jelent igazán naggyá válni.

Hatalmával fixálta a génjeiket, hogy ne változzanak többé, csak az ő kénye-kedve szerint; létrehozta belőlük a másod-, majd a harmadfajt is, akik tökéletesen adaptálódtak ahhoz az élethez, amit szánt nekik. Becsületre tanította őket, és odaadó szolgálatra, hősiességre és nemes tartásra. Címert adott a legjobbjaiknak, lovagrendeket alapított. Hatalmat kaptak, de rabszolgáivá tette őket; életük, fejlődésük értelme megszűnt, mert csak és kizárólag Mindennél-Nagyobbért éltek. Smit kaptak cserébe? Hajókat, fegyvereket, tudást és erőt. Némely erő szinte mágiával volt határos.

És jaj volt annak a népnek, akikre rászabadította őket!

Amikor létrehozta az időkovácsokat, annak a csoportnak a felét is cessk lovagok tették ki.

Fülad-Zereh egyszerre volt boldog, és frusztrált is. Valami félrecsúszott, valami nagyon félrecsúszott. Az időkovácsok eltűntek. Az utolsó szelencét a legjobb lovagjának adta, de neki is nyoma veszett. Nagy baj nem történhetett, hiszen elpusztult a többi ifrit, és elpusztult Nephirone is, és ezzel Fülad-Zereh végre a végére ért tizenhárom és fél milliárd éves bosszújának.

Mert egyetlen dologgal nem lehet játszani, és az a szerelem.

Négyszáz éves útra kelt hát. Nem akart korábban érkezni, bár megtehette volna. Ha ügyesen lavíroz a világ alatti enyvben, akár két év alatt is legyűrhette volna a roppant utat, de nem, nem. Várni akart, hogy Eshtar írmagja is kihaljon Inisfaelen. Egy kicsit azért tartott tőle.

A másik ok, amiért a lassú utat választotta, az volt, hogy teljes egészében ki akarta tölteni a többi ifrit halálával keletkező űrt, és az nem ment egyik évszázadról a másikra. Így majd a világ egyetlen uraként, saját maga által kreált istenként teheti magáévá az Áramlás forrását.

Fülad-Zereh nem holmi hódító flottával indult útnak. Háromezer űrhajóval közeledett Inisfaelhez.

A flottát az Aravien kapitális hordozó vezette, egy húsz kilométer hosszú, félelmetes gépezet. Tíz szupercsatahajó követte, egyenként hét-hét kilométer méretűek, majd számtalan romboló és cirkáló következett, és megannyi, landolásra is alkalmas rohamnaszád. Másfél millió cessk harcos, akik számára a négyszáz év egyetlen szemvillanásnak tűnt csak.

* * *

- Királyom - hajolt közelebb Abram -, az Űrkutatási Hivatal van a vonalban.

Nagyon szeretnének beszélni veled. Nagyon-nagyon. Dr. Rangi úgy dadog, mint még soha.

- Mondd meg neki, kérlek, hogy tudunk róla. Számolják át az űrflottánk pályáit úgy, hogy két és fél nap múlva mindannyian legalább ötszáz kilométerre legyenek a bolygótól! Szükségünk lesz a roncshajó-övre, és ők nem lehetnek alatta.

- Rendben.

Felesége tanítványai hullafáradtan estek össze a szőnyeg szélén.

- Cipőt le! - szólt rájuk Mikael. Raynia volt az első; otthonosan rúgta le sivatagi bakancsait, és odasietett hozzá kotnyeleskedni. Minden fedőt megemelt, mindenhová belekukkantott.

Mikael kedvelte a lányt, de nem tudta volna megmondani, miért.

- Ha már így beleturkálsz a kajába, Rayni, akkor legyél kedves osztani is! Ott vannak a tányérok. Jusson a testőröknek is!

- Nagy király, te nem félsz? - kérdezte az egykori Sötét Apostol, miközben a salátát kezdte porciózni.

- Mindennél-Nagyobbtól?

- Ja.

- Úgy mondjuk: igen. Nem ja.

- Ühüm.

- Reménytelen vagy. És igen, félek. Nem vagyok bolond. De tudod, mit? Tartogatunk néhány meglepetést annak a szörnyetegnek. Ideje lenne neki is félnie, nem gondolod? Eshtar birodalma felé közeleg. A helyében én visszafordulnék.