Huszonharmadik fejezet

AZ ELSŐ HÍRNÖK

Inisfael, bolygó körüli pálya, háromszáz kilométer
Érkezés után 1427. holdhava 3.

AUISS VITTORYA gyönyörű hajó volt. Százhetven méter hosszú, közel tízezer tonna. Az Armstrong-Harris-generátorokkal szerelt Redstone-hordozó nélkül képtelenség lett volna pályára állítani. Így viszont csak a szökési sebességre gyorsulás maradt a tudósok megoldandó problémája, az űr határán, vagyis nagyon kis légellenállással szemben. Újratölthető rakétahajtóműveket szereltek rá, a gyorsításhoz, ha netán szüksége lenne komolyabb pályamódosításokra. Normál manővereit ionhajtóművekkel oldották meg. Ezek kevesebb üzemanyagot fogyasztottak, viszont nagyon kicsi volt a teljesítményük.

A hajó elejét teljesen szokványos öklelőnek építették meg. Mögötte, a hajó középső részén viszont nyolc különböző irányba álltak ki belőle ágyúk, körkörös szimmetriában. A híd ezek fölé magaslott jó tíz méterrel. Hátul néhány rakétavető tubus és a hajtóművek kaptak helyet. Méretéből fakadóan leginkább csak cirkálónak lehetett volna mondani, bár az űrfegyverkezésben lehet, hogy épp a minimumnak számított, amivel egyáltalán érdemes volt csatába menni. Egy ekkora gépet négyszáz fővel szereltek volna fel atmoszférában, de kinn a végtelen űrben nem lehetett ennyi embert ellátni tiszta levegővel, vízzel, élelemmel, így a legtöbb rendszert automatizálták. Hatvanöt ember szolgált rajta, akik így nagyon, nagyon kevesen voltak egy ekkora hajóhoz. A tizenkét testvérhajója hasonló méretűnek épült, nagyságrendileg ugyanekkora legénységgel, vagyis hétszáznyolcvan tengerész szolgált a déli császárság űrflottájában abban a pillanatban. Ennek a nehezen felmérhető erejű flottának volt az űrtengernagya Allan Al-Sharrif kapitány, aki mégis holtsúlynak érezte magát egy kicsit.

A hajó tele volt hibákkal, mindenféle elektromos, mechanikai problémákkal. Volt szivárgásuk, tűzesetük, voltak bedöglött légszűrőik, minden, amit az ember csak el tud képzelni a másfél hónap alatt. Állandóan szerelni kellett valamit. A hibalista hatszáz soros volt, bár ez idáig nem okozott halálos balesetet egyik sem. Egy kicsit szerencsétlen volt, hogy pont a zászlóshajó lett az első, ami elkészült. A UISS Jonreem már a hibák felét sem produkálta, hiszen folyamatosan jelentették Inisfaelnek, mit kellene legközelebb máshogy megépíteni.

Allan Al-Sharrif visszakapcsolta magát a kapitányi székbe, bár még mindig vizesnek érezte magát. Képtelenség volt megszokni a súlytalan fürdőzést. A víz is kevés volt, meg az egész olyan. hah. Persze kellett, mert ő volt a soros az erősítő gépeken, márpedig annak a használatát előírta a doki. Tulajdonképpen vicces volt, hogy a király arról beszélt, hogy úgysem élik túl a Férget, az orvosok mégis azon dolgoztak, hogy ne szenvedjenek izomsorvadást, ha visszatérnek a bolygóra.

De a kapitány nem is igazán hitt a jóslatban. Tudta, hogy meghalhat, elfogadta, hogy a bevetés akkor is életveszélyes lenne, ha csak kutatni szálltak volna fel, nemhogy háborúba! De hogy előre elrendeltetett? Hol marad az egyén személyes felelőssége, tetteinek következménye? Például, ha azonnal vészleszállást rendelne el, a jóslat máris érvényét vesztené.

Egy tizedmásodpercig őszintén elgondolkozott azon, hogy megteszi, hátha ezzel is a józan ész útjára tudná terelni a vallási fanatikusokat. Persze nem tenné meg, dehogy tenné, sőt kész volt meghalni a bolygó védelmében.

Allan hívő volt, de régimódi hívő. Látta Mikael erejét, szolgált a seregében, ott volt, mikor legyőzte Dareeost. Ám ő inkább egyfajta küldöttet látott a királyban, valami angyalt, de nem tudta elképzelni Eshtarról, hogy csak ennyi lett volna annak idején. Egy ember, meg némi varázslat. Mikaelt fanatikusan követte, de nem vehette át Eshtar helyét a szívében. A nyakláncon hordott, kicsi, ezüstszínű hosszúkard, az Istennő jelképe, lassan elúszott a kapitány szeme előtt a súlytalanságban. Nem kellett volna hordania, állandóan beleakadt mindenbe, ahogy a hajón teremről teremre lökte magát, de nem tette le, és senkinek nem engedte volna, hogy leparancsolja róla.

- Kapitány, még három perc - nézett hátra az operátor. Fiatal férfi volt, szemrevaló teremtés, Jerone Al-Rusatinnak hívták. Annak idején Allan válogatta be a saját emberei közé, és nem csak a képességei miatt.

- Ennyi volt két perccel ezelőtt is.

- A telemetria akadozik. Az Arion még mindig tizenöt méterrel alattunk jár. Llain arra utasított, hogy inkább lassabban szedjük fel, csak ne kerüljön el minket.

Tessék, megint egy hiba. A telemetriával állandóan gondjuk volt, minden műszer tönkrement az űr abszolút zérójában. Egy részét már lecserélték, de a jelek szerint nem sikerült tökéletesen a váltás.

Nem először randevúztak feltöltő hajóval; friss legénység, utánpótlás, üzemanyag és további töltetek folyamatosan érkeztek Inisfaelről.

* * *

Amikor Allan először hallott arról, hogy űrhajót fog irányítani, nem akart hinni a fülének. Hiszen nem erről álmodik mindenki? A létező legnagyobb kaland, még ha egyirányú is a jegy. Látni akarta a végtelen űrt, látni akarta a sok száz éves hajóroncsokat a saját szemével. Látni akarta Insifael ősi szuperflottájának temetőjét, látni akarta a halott Férgek szétmarcangolt seregének maradékát is. Odaadta volna a látványért az életét is, és, a jelek szerint, pontosan ezt történt. De, hogy ilyen lesz, mármint maga az űrrepülés, erre nem gondolt. A megbízás volumenéből adódóan fokozott felelősségre számított, arra, hogy kifejezetten gyorsabb döntéshozásra lesz majd szükség, dinamikusan változó manőverekre. Azt sosem gondolta volna, hogy. unalmas lesz, lassú, hogy olyan végtelen bonyolult, hogy igazából ő lesz a legszükségtelenebb személy a fedélzeten az esetek többségében. Alig volt szükség arra, hogy döntéseket hozzon, hiszen az irányokat és vektorokat, az égetés idejét, a szögeket mind-mind gépek vagy matematikusok számolták, tucatszor ellenőrizve mindent.

Az első sokk, ami érte: a filmek képi világával ellentétben nem létezett olyan, hogy egy űrhajó „állt” volna a térben. Odakinn minden test pontosan két dolog egyikét tette, nem számolva a rengeteg fizikai anomáliát, ami nyilván nagy csodákra képes a kozmoszban. Vagy zuhant valami felé, vagy pályán állt valami körül. És a pályán állás is egyfajta zuhanás volt, folyamatosan elzuhant a mellett a test mellett, ami vonzotta. Ezért az irányvagy magasságváltoztatás nagyon veszélyes manővernek bizonyult. Ha egy hajó bolygó körüli pályán haladt, és meg akarta változtatni a keringés irányát az ellenkezőjére, akkor először lassítania, majd az ellenkező irányba újra gyorsulnia kellett, de pont ez szinte lehetetlen vállalkozás volt. A lassítás ugyanis zuhanással járt, a gyorsulás során pedig vissza kellett nyerni a szökési sebességet, és az ehhez szükséges energia egyszerűen nem állt rendelkezésre a hajón. Így mindent előre ki kellett számolni. A vízszintes gyorsítás magasabbra vitte őket a pályán, nem csak egyszerűen felgyorsította, a lassítás pedig alacsonyabbra tette a pályájukat, vagy zuhanással fenyegette őket. Értette ő ezt elméletben, de mire igazán ráérzett! Hogy minden sebességhez egy pálya tartozik, nem lehet rajta lassabban vagy gyorsabban haladni! Hogy lehet így egyáltalán űrcsatát vívni? Hogy lehet így megvédeni egy bolygót?

Aztán kiderült, olyan nagyok a távolságok, hogy bőven van lehetőség optimális vektorokat számítani, akár gyorsulási szándékkal megkerülni a bolygót, mire lőtávolba érnének a seregek. Sőt, a lőtávolság is újraértelmezett fogalom lett számára, hiszen egy lövedék akár emberöltőkig tartani tudja kezdeti sebességét. Így az igazi kérdés az, hogy mi az a távolság, amiből már nem tud reagálni az ellenség, hogy elkerülje a találatot.

Úgyhogy újszerű csata közeledett, valami olyasmi, amihez már ötszáz éve nem értett senki. De szerencsére voltak fizikusaik és matematikusaik, akik éjt nappallá téve dolgoztak a problémákon.

- Kontakt - szólalt meg az operátor. Ezek szerint a laza háromórás fogócska végére értek, és az utánpótlás-hajó sikeresen érintkezett az űrcirkálóval. Na persze. Most jön a több órás dekompresszió, a több tucat ellenőrzés, és talán estére - mármint llaini idő szerint estére - el is kezdhetik az átpakolást. Az jó hír, mert állítólag valami igazán finom, frissen sült kaját is felküldtek nekik ezzel a szállítmánnyal.

A másik tizenkét hajó más és más pályán haladt. Egymásnak derékszögben vagy ellentétes irányban; volt, ami nagyon közel az atmoszférához, és volt, ami hétszáz kilométeres távolságban repült. Az egyik gép, a UISS Apollonia konkrétan geocentrikus pályára állt, közvetlenül Llain felett, ezért el tudta látni a rádióközpont feladatát is.

Allan lekérte a többi hajó pozícióját a monitorra, és nézte pár percig, hogy minden rendben van-e.

- Rádiós - szólt oda a második sorban ülő nőnek, aki aznap csak helyettesített -, a Hadeel Abbas pályát változtatott az elmúlt két percben. Tudja meg az okát!

- Erre most is tudok válaszolni, benne volt a napi parancslistában. Feljebb mentek tizenöt kilométert, hogy elkerüljék a biztonsági folyosót, amire a holnapi utánpótláshajónak van szüksége.

Tessék, már megint! Hát csoda, hogy Allan feleslegesnek érezte magát?

- Mikael merre van? - kérdezte leheletnyi rémülettel a hangjában Arkady.

- Úton van, de még pár óra, míg ideér. Kezedbe veszed az ügyet? - nézett fel a jegyzeteiből Dana.

- Nem tudják a hajójára kapcsolni a jelet?

- Azt még talán, de az adatokat nem tudják átküldeni, a vezetés meg nagyon szeretne valakit, aki felelősséget tudna vállalni most rögtön. Gyorsan pörögnek az események. Mész?

- Hát persze. Hozass hajót, odamegyünk az űrközpontba.

- Már bátorkodtam hívni egyet.

- Akkor gyerünk!

Reggel történt, hogy megjelent egy tárgy a radaron. Inisfael felé közeledett, majd irányt módosított, amivel akár bolygó körüli pályára is állhat, vagyis hajó volt, és csak egyetlen darab, nem holmi flotta. Méretét tekintve akkora lehetett, mint egy új-alexandriai csatahajó, és jeleket sugárzott, amit elsőre nem is tudtak megfejteni.

Arkady és Dana érkezésekor már tótágast állt a központ. Ősrégi tévéket, rádiókat, gondolgépeket tologattak ide-oda, hogy a segítségükkel megpróbálják lejátszani az adást.

- Dr. Rangi - biccentett a sötét bőrű tudósnak a királynő -, összefoglalná, amit eddig tudunk?

- Hogyne. A tárgyat hajnal óta követjük a radaron. Akkor jelent meg, nagyságrendileg százezer kilométerre tőlünk. Minden kétséget kizárólag valamiféle űrhajó lehet.

- Eddig hol volt? Hogy került ilyen közel?

- Fogalmunk sincs. Az égbolt fél százalékát sem tudjuk jelenleg figyelni.

- Értem. És a jel?

- Hullámok. Analóg, szerencsére. Rádió, és talán kép is. Eddig csak statikus zörej, de még van néhány opciónk, mielőtt feladnánk.

Arkady megigazította a szemfedőjét, és besétált az irányítóközpont közepébe. Érdekes, hogy mennyire megszokta már a bal szeme hiányát. Elmúlt a szégyenlőssége is, a dolog hírértéke is csökkent már, nem maradt más hátra, mint élni az életet. Valóban fel kellett keresnie egy pszichológust, de kidobott pénznek és időnek tűnt, hiszen a doki ugyanazt mondta, amit Arkady magától is tudott. Fogadja el magát, járjon emberek közé, tegye az élete részévé a dolgot, ilyesmi. A gyulladás már lelohadt, a seb begyógyult, s bár néha érzett fájdalmat a szeme helyén, amikor a fejfájás a szemgödrébe sugárzott, már együtt tudott élni a helyzettel. Végül a szemfedő mellett maradt. Aműszemet inkább egyfajta protézisnek gondolta, és nem kért belőle.

- Tudok beszélni Al-Sharrif tengernaggyal? - nézett körbe a teremben.

- Igen, kihangosítom - válaszolt a rádiós, és átbillentett egy kapcsolót.

- Allan, itt Arkady. Hall engem?

- Igen, királynő.

- A flotta harckészültségbe állt?

- Igen. Mindenki a helyén van. Átszámoltuk a pályákat. Bármit is tervez a jövevény, folyamatosan legalább két hajónk lőtávolságban lesz.

Pár perc szerencsétlenkedés után az egyik technikus felkiáltott:

- Megvan! Szavamra, megvan!

Egy régi, ócska analóg tévén, amit összekapcsoltak a konzollal, egy kép jelent meg.

Aki látta, beleborzongott.

Egy alak látszott a képen, egy humanoid alak felsőteste és feje. Rémálomba illő ábrázata volt, csontos koponyája, ami hátrafelé valamiféle agancsban teljesedett ki. Zöld-fehér páncélban ült, és némán tátogott, mutogatott.

- Hang nincs? - kérdezte Arkady.

- Biztos van, keressük - dünnyögött a technikus, fülén fülhallgatóval, és bőszen tekergette a műszereit. - Ez az… ez az. Kihangosítom.

- .elé! Boruljatok le, könyörögjetek az életetekért! - Aztán a kép elsötétült.

- Hát ez remek! - dobta le a papírjait dr. Rangi.

- Nincs több? Vége? - kérdezte idegesen Arkady. Ám mielőtt bárki válaszolhatott volna, az alak ismét megjelent. Inisfaeli angol nyelven beszélt, de nagyon durva tájszólással. Selypített, és sok ismeretlen szót használt, de így is érthető volt a mondandója. Hangja keserédes volt, szinte kellemes.

- Ez a világ már nem a tiétek - mondta. - Fülad-Zereh sajátjának nyilvánítja, és hamarosan érkezik. Szerencsések vagytok, mert kiléphettek a csillagok közé az Ő oldalán, nyomorult bolygólakók. Rangot kaptok, hajókat és feladatot, célt és boldog jövőt. Nincs nagy ára; Fülad-Zereh végtelen bölcsességében csak az Astarte család tagjainak fejét kéri tőletek. Díszes tálcán, a legszebben, mit világotokon találtok. Boruljatok le Fülad-Zereh elé! Boruljatok le, könyörögjetek az életetekért!

Az üzenet innentől ismétlődött. Minden szempár a királynőre meredt. Arkady nyelt egyet, mire meg bírt szólalni.

- Tudunk válaszolni?

- Nem. Nincs elég nagy teljesítményű adónk itt. A hajók, odafenn, talán el tudnak küldeni egy üzenetet, de ott meg nincs ilyen típusú analóg berendezés.

- Remek. Sebaj. Allan, itt van még?

- Itt vagyok, Arcadia királynő.

- Hallotta?

- Hallottam.

- Lője szét azt a hajót, kapitány!

- Igenis!

* * *

Ha a légkörben tizenhárom cirkáló kipécézne magának egy csatahajót, az eset elég egyértelmű lenne, és gyorsan le is zárulna. Ha a tisztképzőn feltennék ezt a kérdést, bármely kadét azt vágná rá, hogy egy cirkáló talán elsüllyed, talán kettő megsérül, de a végén a csatahajó, legyen bár sokkal masszívabb, mint ellenfelei, úgyis megsemmisül.

Al-Sharrif kapitány nem volt ilyen optimista. Az idegen jármű ugyanis, szemben a kísérleti UISS Vittoryával, igazi hadigépezet volt, kipróbált forma, fedélzetén ki tudja, hány csatát megjárt veteránok szolgáltak.

- Elkészültek a számítások! - kiáltott fel a tüzérségi tiszt.

- Tűz! - csapott a karfájára a kapitány.

Az elkövetkező percek taktikáit ő maga találta ki, az elmúlt hetek tanulságaira építve. Fogalma sem volt róla, hogy a kozmosz népei között ez a manőver ismert volt-e, hogy épp egy klisét sikerült elrendelnie, vagy valami igazán újszerűt. A tizenhárom cirkáló egyszerre nyitott tüzet vagy negyven különböző irányba. A legtöbben lefelé és előre, a bolygó irányába tüzeltek ágyúikkal. Akimeneti sebesség ugyanis akkora volt, hogy ez a szög vált szükségessé ahhoz, hogy a lövedékek megkerüljék a bolygót, majd utána az idegen űrhajó irányába ismét elszakadjanak tőle. A lövésekkel egy időben, a cirkálók ágyúival ellentétes oldalon az ionhajtóművek pár másodperces löketet adtak le, hogy megőrizzék a roppant gépezetek pályáját.

A lövedékek egy része közvetlenül az idegen felé tartott. Mások az előtte lévő teret hálózták be.

- Torpedó kilövés, három, kettő, egy - kántálta a ballisztikai tiszt. Ennek kisebb lökete volt; a híd mögötti tubusokból rakéták indultak el, de rugóval nyomták ki őket, nehogy arrébb tolják az űrcirkálót. Amikor szabaddá vált körülöttük a tér, beindultak a hajtóműveik, és megindultak az ellenfél irányába.

- Kapitány, viszonozzák a tüzet! - törte meg a csendet a radaros, hangjában a profizmus nyugalma csengett.

- Mivel?

- Nyolc kisebb tárgyat észlelek. Talán torpedók. És.

Villanás.

A UISS Jonreem nem volt többé.

A jövevény pár másodperc alatt halálos precizitással átlőtt ötvenezer kilométert. Sínágyút használt, és lehetetlenül kicsi lövedéket gyorsított fel döbbenetes sebességre. Hiába volt ez alig tűnyi méretű, akkora kinetikus energiával csapódott be, hogy a szerencsétlenül járt űrhajó egyszerűen szétkenődött vagy ötven kilométeres sávban, a pajzsai ellenére.

A légkörben tucatnyi választ lehetett volna erre adni. Allan viszont nem tehetett mást, mint várt és tűrt, mert nem volt olyan manőver, ami megmentette volna őket egy ilyen torkolatsebességű fegyvertől.

- Még tíz másodperc - nézett hátra a kormányos.

Tíz halálos másodperc, mire a bolygó végre kitakarja őket. Mindenki, a személyzet minden egyes tagja imádkozott Eshtarhoz, vagy Nasa-Rethez, ki kihez, hogy óvja meg őket még erre a kis időre.

Az ablak elsötétedett.

A kapitányt kirázta a hideg, ahogy végre maga mögött tudhatta Inisfaelt. Kezével az ezüst hosszúkardot morzsolta.

Valami apró csillag villant az atmoszférában; az egyik cirkáló volt az, ahogy megcsillant rajta egy kóbor fénysugár.

* * *

Allan növekvő haraggal nézte a napfelkeltét a bolygó túlfelén. Hamarosan megtudják, mit ért a manőver.

És, mint kiderült, Al-Sharrif kapitány elkönyvelhette Inisfael első űrbéli győzelmét ötszáz év után.

Az idegen csatahajó a szemük láttára vált tűzgolyóvá.

- Valaki megmagyarázná, mi történt? - kérdezte szájtátva Arkady.

- A kapitány több különböző vektorból lőtte az idegen hajó előtti teret - magyarázta az egyik fizikus -, ami így kénytelen volt lassítani, hacsak nem akart beleszaladni a lövedékekbe. A lassítási és elkerülési vektorainak egy részén pedig a torpedóink várták. Ezeknek nem kellett eltalálniuk, elég, ha pár kilométeres távolságban robbantak mellette, a lökéshullám így is pusztító erejű volt számukra. Gondolom, alkalmaztak közelségi védelmi ágyúkat, csak a jelek szerint nem eleget.

Hatalmas éljenzés tört ki a központban.

De arról nem tudtak, hogy piszkosul nagy szerencséjük volt. Az idegen gép remek védelemmel rendelkezett több tucat sugár- és sínfegyver ellen, amik „tipikusnak” számítottak űrcsata esetén. Az, hogy ilyen csigalassúságú ágyúkkal lövik őket, eleinte nevetésre késztette a fedélzetén szolgálókat. Csak amikor kiderült, hogy pályamódosítások nélkül nem tudják elkerülni a vesztüket, kezdtek komoly munkába. Elkéstek. Nem sokat, pár másodpercet, a puszta ámulattól, de az elég volt a torpedóknak, hogy mögéjük kerüljenek. Mire észbe kaptak, már nem volt menekvés. A sínágyúkat a torpedókra fordították, szét is robbantottak vagy tízet, de hiába.

Hatvan torpedó szelte körülöttük az űrt.

* * *

Sok különbség volt egy űrcsata és egy légköri csata között, az egyiket saját bőrükön voltak kénytelenek megtapasztalni. Attól ugyanis, hogy az idegen hajó megsemmisült, a korábban kilőtt rakétái még mindig célpontot kerestek. Pályára álltak a bolygó körül, és robotpilótáik szisztematikusan levadászták Inisfael cirkálóit. Három teljes napig számolták folyamatosan újra és újra a flotta megmaradt hajóinak pályáját, hogy az idegen lövedékeket egymással kereszttűzbe hozzák. Volt rajtuk valami nyomkövető rendszer, de nem egyszerűen fémre vagy hőre mentek. Olyan eszközt használtak, ami meg tudta különböztetni a cirkálókat a roncshajóktól, amik között menedéket kerestek. Végül egy további gép árán sikerült a rakétákat ártalmatlanítaniuk.

- Mit is mondott Mikael, hány ilyen hajó közeledik épp felénk? - kérdezte keserűen a kapitány.