Huszadik fejezet

NEKROFÁG

Inisfael, Új-Alexandria és El-Sayid partvidéke
Érkezés után 1020. lángolkő 17.

SHARRU Rakin egyszerűen gyűlölte a nekrofágot. Amikor megszilárdult, az felért egy halállal; mikor felolvadt, a születés fájdalmával tért belőle magához. Mintha a semmiből kúszott volna elő. Elsőre légnemű volt, majd lassan megszilárdult. Amit körülölelt, az konzerválódott, szinte tetszőleges ideig. Amire ráeresztették, azt elzárta a világegyetem normál folyamataitól. Nephirone saját találmánya volt, az árnyékvilágból hozta. Egyfajta fegyver volt ez, terjeszkedésének eszköze.

Sharru, vagyis flottaparancsnok. Amikor kinevezték, roppant boldog volt, ez lett élete legnagyobb megtiszteltetése. Ővolt az 1386. Sharru, akit a Mester felemelt erre a pozícióra. Rakin tudta, ez azt jelentette, hogy a Helios bolygó számára meghalt; soha nem fog visszatérni, vagy ha igen, mindenki, akit valaha ismert és otthon hagyott, addigra halott lesz már. Persze Nephirone feltámaszthat belőlük párat, akár jutalom gyanánt majd, s bár az is jobb, mint a semmi, azért mégiscsak csontvázakról lesz szó hús-vér lények helyett. Viszont világot láthat.

Az éteri szférákhoz képest, melyekben Mestere is lakott, a világ anyaga - még a légüres tér is - durva volt, kemény és sűrű. Törvények uralták, például a fény sebessége, ami köré minden felépült.

Nehezen volt érthető, de ennél a sebességnél már nem létezett idő, ezért a fény születése és halála a fény szemszögéből azonos pillanat volt. S ahol máshogy nem ment, ott maga a tér kunkorodott fel, mert a fény sebessége abszolút volt, egy áthághatatlan törvény. Rettenetesen gyors, és mégis oly lassú.

Lassú ahhoz, hogy szárnyain be lehessen utazni a világmindenséget. Lassú ahhoz, hogy akár szomszédos bolygók között ugráljon az ember.

Ráadásul hajóval csak megközelíteni lehetett ezt a sebességet, elérni nem. Mert ahogy gyorsult és száguldott az anyag, úgy nőtt a további gyorsulás energiaszükséglete is, gyakorlatilag a végtelenig. Így vagy úgy, a fajok a bolygójukhoz voltak kötve. Egy igazi, intersztelláris kultúra lehetetlennek tűnt. Ekkor jöttek el a Mesterek, a hét Mester, a hét Istenség.

Tiamat.

Anzu.

Irkalla.

Skebdesh.

Ebeh.

Ereskigal.

Nephirone.

Hozzájuk Nephirone, az Építész szállt alá, és Sharru Rakin mindennap elmondott ezért egy hálaimát. A többi Mester lehet, hogy inkább elpusztította volna Heliost. De ők nemcsak a pusztulástól menekültek meg, hanem megkapták ajándékba a csillagokat is.

A nekrofág.

Amikor egy flotta felkészült az útra, a hajók megteltek egy szörnyű anyaggal, mely lenullázta a világ folyamatait. Számukra egy öt-hatszáz fényéves utazás röpke másodpercnek tűnt; eközben persze Helios mindennapjai folytatódtak tovább. A flottában szolgáló minden egyes heliosi családja, aki otthon maradt a bolygón, hozzájuk képest halál fia volt. Míg ők utaztak, házuk elporladt, nevükre csak az emlékezés csarnokában lehetett rábukkanni. Ezért minden flotta indulása egyszerre volt tragédia és dicsőség; hatalmas veszteség, de óriási nyereség is. Egy temetés nyomorúsága és a születés öröme, egyetlen ünnepség alatt.

Mindez persze kizárólag azért működhetett, mert Nephirone örök volt. Mert Helios nem változott meg ezer, kétezer, háromezer év alatt sem. Más fajok ennyi idő távlatában több tucat vezetési rendszert, ideológiát és vallást váltanak. Egy visszatérő flotta ezért homlokegyenest más kultúrát találna, mint ahonnan elindult. Talán már arra sem emlékezne senki, hogy egyszer útnak eredt egy csillagflotta, és valamikor haza is fog térni.

Rakin úgy tudta, minden Mester más módszert választott a hódításaihoz. Egyes módszereknél az utazók valami egészen mást áldoznak fel, de sebességük - relatív sebességük, az indulás és érkezés viszonylatában - jóval meghaladja a fényét. Nephirone valamiért a nekrofág módszerét írta elő a saját szolgáinak, ezzel feldarabolva, de konzerválva is a heliosi kultúrát az örökkévalóság felé vezető úton. Minden flotta vitt egy szeletet a saját világából, mindegyik újrakezdhette az életet. Egyszerre voltak hódítók, harcosok, kutatók és papok.

Amit cserébe kért. nos, igen. A szolgálaton és az engedelmességen kívül megkövetelte az áldozatot is. Néha azt akarta, hogy alattvalói szabad akaratukból rendeljék magukat alá a legszörnyűbb halálnemeknek; máskor azt várta el, hogy erőszakkal ragadjanak el tiltakozó egyedeket a sajátjaik közül.

A papok azt mondták, egyetlen faj sem tud annyira szeretni, annyira szenvedni, annyira üvölteni, annyira elkeseredni, mint a heliosi életközösség.

* * *

Sharru Rakin oggon volt. Ez azt jelentette, hogy két társfajánál jóval nagyobbra nőtt, fizikailag erősebb volt bármely ajinainál vagy luxánál. Ám hiába volt náluk nagyobb tömegű, az oggon faj inkább gondolkodó, tudós nép volt, mélyen vallásos és spirituálisan aktív. Érzékeny a világ apró rezgéseire, miközben egy ajinai leginkább azon agyalt, miféle új módszerrel lehetne hatékonyabban küzdeni a Mester ellenségeivel szemben. Amikor fiatal volt, azt hitte, az univerzumban az intelligens lények hasonló közösségben élnek, mint ők. Döbbenetét nem tudta elrejteni, mikor megtudta: sehol sem sikerült az evolúciónak egyetlen bolygón több intelligens faj békés együttélését létrehoznia, Helioson kívül. Úgy tanulta, különlegesen erős empatikus képességüknek köszönhető ez. No meg a környezet furcsa változásainak, amire az egyedfejlődés így válaszolt. Mint kiderült, a három faj csak nagyon távoli rokonságban volt egymással. Teljesen más ágakról jutottak el a kultúra hasonlóan magas szintjére. Volt egy időszak Helios történetében, amikor a három hatalmas földrész egymástól a legtávolabb volt, és a túlélés zálogává a magas intelligencia vált, és. hát igen. Sokan próbálták magyarázni, amit csak részben sikerült, annyira valószerűtlen volt a köztük létrejövő harmónia.

* * *

Innith-Fael, ez volt a célállomásuk neve. Itt lakott az egyik legszörnyűbb lény, amióta világ a világ: az ember. Nephirone hadat üzent ennek a fajnak, egyelőre fel nem fedett okból, s mint kiderült, ugyanígy tett a többi Mester is. Amikor ennyi isten egyetlen faj kiirtása mellett dönt. akkor ott kő kövön nem maradhat.

Amikor Sharru Rakin meglátta azt a rengeteg hajót, ami Innith-Faelhez érkezett. A megannyi fajt, akiket összekötött a Mesterek imádata. szinte könnyek gyűltek a szemébe. Ezerszámra érkeztek a bolygóhoz különböző utazási módszereik ellenére szinte ugyanabban a pillanatban, ütközés nélkül. Az istenek flottája óramű pontossággal működött.

Az emberek reakciója a megjelenésükre meglepő volt, és határozott. Valódi félelmetes, meghátrálást nem ismerő szörnyetegeknek tűntek. Őrült fanatizmussal vetették magukat az isteni szuperflottára, és jelentős sikereket értek el. Persze Rakin nem értette, miért nem bombázták egyszerűen a bolygót bele a nagy büdös semmibe, hogy mi volt ott, ami ennyire sokat ért, hogy a Mesterek egymással versenyt futva próbáltak landolni. Egyetlen Mester, bárminemű támogatás nélkül is képes lett volna egyben elnyelni a világukat. Mindegy, az emberek veszte elkerülhetetlennek tűnt. Behozhatatlan technológiai és létszámbeli hátránnyal indultak, végük oly bizonyos volt, mint az idő szövete.

Ekkor borzasztó dolog történt.

Az egyik istent letaszították a trónjáról, és megölték.

Rakin borzasztóan megrémült. Valószínűleg mindenki ugyanígy érzett abban a pillanatban: a végtelennek vége lett. Meghalt Tiamat, a quantidok istene, ki oly szörnyű hatalommal bírt, hogy légiónyi serege éjfekete felhőként lepte el a világokat. Szörnyeinek, démonainak és gépeinek se szeri, se száma nem volt. Talán ezért lett ő az első, aki megkísérelt landolni, áttörve a blokádot, és ő lett az, akit a halandó Ember-Isten, Qadir Astarte megölt.

Ó, az a lény, ha Rakin rá gondolt, minden tolla az égnek meredt. Apró volt, mint egy luxakölyök, csúnya, csupasz, tömzsi és rémisztő. Egyetlen rádióadás jött tőle, egyetlen próbálkozás bárminemű kommunikációra, és az nem ám holmi rimánkodás volt a békéért, a kegyelemért. Csupán egyetlen mondat:

- Mind itt haltok!

Nem telt sok időbe, és Tiamatot a második Mester, a kilenckezű Anzu is követte a nemlétbe.

Anzu, akárcsak Nephirone, különböző és sokféle fajokat állított a seregébe, és átadta nekik a mennyek kulcsát, hogy azon keresztül utazhassanak világai között.

Úgy tűnt, eljött az istenek alkonya. Akárcsak maga Qadir Astarte, a testőrei, harcosai és számtalan hadiszolgája is mind-mind különleges erővel bírtak, amivel halálba parancsolták az árnyékok lényeit, s erre nem volt példa korábban. Sharru Rakin kezdte megérteni, miért is érkeztek az Ember világához. Ennek a szörnyű aberrációnak pusztulnia kell. Istentelen lény, egyeduralkodó gondolatokkal. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a vezetőjüket saját fajtársa árulta el. Ám Qadir Astarte utolsó tettével lezárta a Mesterek isteni árnyékgépeit.

Az összesét. Csend lett, szörnyű csend, ahogy az istenek elhallgattak.

A tanácstalan flották hetekig, évekig kitartottak bolygó körüli pályára állva, hiába várva az uraik visszatértét. Volt, akinek az üzemanyaga fogyott el. Mások egyszerűen éhen haltak. Páran megkíséreltek landolni, vesztükre, megint mások megpróbáltak hazatérni, nem sok sikerrel. Anzu lényei például örökre elvesztek a mennyek birodalmában, mert Mesterük nélkül a kulcs törvénytelen világokra nyílt. Sok hajó eleve nem volt alkalmas arra, hogy a bolygón landoljon. Egyedül Helios gépei, egyedül ők voltak egy ilyen eseményre felkészülve. Mert ha valamihez kitűnően értettek, akkor az a várakozás volt.

Nephirone több mint százéves fogsága számukra egy szempillantásnak tűnt csak. S bár ez azt jelentette, hogy Sharru Rakinnak ismét el kellett rendelnie a nekrofág bevetését, aminél semmit sem gyűlölt jobban, magában mégis vigyorgott. Mert Qadir Astarte halandó isten volt csak, és mire a Mesterek - akiket az Emberek aljas módon Férgeknek csúfoltak - felébrednek, halott lesz már, és halott lesz mindenki, aki akkor élt. És oly szinten tönkreverték Innith-Faelt, hogy Rakin kételkedett benne, talpra tudnak állni azután. Végtére is, mire Qadir Astarte kilehelte a lelkét, a legtöbb Mester már landolt a felszínen.

Szúró, éles érzéssel jött a nekrofág, majd ezután az ébredés, nehezebben, mint valaha.

A hídon döbbent csend honolt. Elképedve bámultak ki az ablakokon.

A többi faj hajói ronccsá verődve keringtek a bolygó körül, mint valami csupa acél és műanyag meteoröv. Mikor Rakin lehunyta a szemét, még ép flották lebegtek az ablakon kívül, flották, amik kétségbeesetten próbálták kitalálni, hogy mihez kezdjenek magukkal. A jelek szerint nem jutottak sokra. Segítenie kellett volna ezeknek a lényeknek annak idején? Tartozott volna nekik ezzel? Taktikailag helyes lett volna? Lehet. De ő kizárólag egyetlen isten felé tartozott engedelmességgel, a többi néppel foglalkozzon a sajátja! Azt nem láthatta előre, hogy a végén egyedül maradnak majd az Emberrel szemben.

És lám, máris támadta őket valaki. Egy olyan pici hajó, hogy elsőre nem is vették komolyan. De aztán felvillant az Elemi Fény a végtelen sötét mélyén, és Rakin rádöbbent, hogy ismét egy nagy hatalmú lénnyel van dolga. Komolyan vette hát a kihívást, és minden erővel azon volt, hogy kilője a kis űrhajót.

Hiába. Az ajinai uruln, vagyis a tüzérek vezetője, Manishtu már a saját beosztottjait végezte ki tehetetlen dühében. Egyetlen pici gép, de botrányosan nagy pusztító erővel, és valami félelmetes, túlvilági képességgel, amivel csodával határos módon elkerülte a pusztulást. Egyszerűen képtelenség volt. Az uruln már olyan fegyvert is be akart vetni ellene, ami akkora területre hat, hogy mindegy lenne, mennyire jól kerülgeti a lövedékeket, úgyis elpusztulna. De folyton rossz oldalon repült, állandóan takarásba került, úgyhogy az igazán nagyszabású fegyvereket nem használhatták ellene. Végül az árnyékromboló, a legnagyobb gépük is odalett. Pedig Sharru Rakin úgy tervezte, azzal fogja pozdorjává lőni az emberek városait.

Nephirone beszélt hozzá. Ez nagyon ritka eset volt. Az Építész közvetettebb módon szokott kommunikálni, de a jelek szerint igazi kihívás elé értek mindannyian.

- Sharru, nem tűröm tovább a flottám pusztulását.

- Igenis, hatalmas Isten - válaszolta Rakin a szellemalaknak, aki megjelent mellette. Nephirone általában lángoszlopként mutatkozott meg. Ezúttal is tűzhöz hasonlított leginkább, de volt keze és szeme és lángszínű, izzó páncélzata is.

- Ez csapda volt. Átvertek minket. Ki tette. Ki tette? - kérdezte a jelenés.

- Nem tudom, hatalmas Isten - válaszolta az oggon, aki még mindig remegett a nekrofág utóhatása miatt.

- Ő volt az - mondta Nephirone, és hirtelen olyan forró lett körülötte a levegő, hogy füstölni kezdett a legközelebbi konzol. Megszólalt a tűzjelző; az egyik biztonsági őr előzékenyen elhallgattatta. - Ővolt az. Hát persze. Sharru, landolj a bolygón! Foglald el! Fogd el a vezetőjüket! Hozd elém, hozd elém! Kell nekem.

És Rakin így is tett. De a reménye, hogy a borzasztó kis hajót ezzel lehagyják, semmivé lett; eleinte azt hitte, egy ilyen gép képtelen belépni a légkörbe. Jól is gondolta, csak arra nem számított, hogy volt a törpe űrhajónak egy eldugott pajzsa a roncshajó-övben. Mire megfelelő vektort talált a landoláshoz, a szemtelen gép is ott száguldott mögöttük, de tehetetlenül bámulták csak, mert a dinamikus nyomás és a hőterhelés miatt képtelenség lett volna az atmoszférába lépés közben lelőni. Utána pedig, utána meglőtte a Mester hajóját, amin a fizikai testét építette épp. Micsoda szégyen! Micsoda istenkáromlás! Zuhant az óriási gépezet, messze a tenger felé, és Sharru Rakin nem tehetett mást, mint követte a sebesült hajót. Pár gépet azért a két legnagyobb város felé rendelt. Pazarlásnak tűnhetett, de már egyedül voltak, és tudnia kellett, mire képesek száz év távlatából az ellenségei.

Hát, nem olyan sokra, mint régen, nyugodott meg. Megtalálta a rezidenciát, ahol annak idején Qadir Astarte lakott, és leromboltatta. Az emberisten valóban halott volt, egy egyszerű kis emléktáblát állítottak neki. Rakint a röhögőgörcs kerülgette.

Nephirone rászolgált a nevére, mert mire a hajója leért a tenger aljára, kész platform várta, amit a mélység köveiből parancsolt össze. Egy magas, lapos tetejű zikkurat emelkedett hatalmas robajjal a víz alatt a tengerfenékből, hogy fogadja gépét, lépcsősorral, oszlopokkal és hosszú sugárúttal a sötét mélység felé, ami mentén a heliosi hajók is landoltak. Szerették a víz alatti hadviselést.

Igazán nem kellett azzal számolniuk, hogy az űrben, súlytalanságban eltöltött idő hatással lesz az izmaik teljesítményére, ha újra talajon kell harcolniuk. Szubjektív idejükben alig pár napja még Helios gravitációs mezejében éltek. Mindenesetre a víz alatti mozgás ezt az időt is hamar feledtetni fogja. Regenerálódás-serkentőt kapott mindenki, és elkezdtek felkészülni a háborúra.

* * *

Könnyeivel küszködve nézte a plafont. Luxa orvosok látták el, és jól végezték a dolgukat. Attól még piszkosul fájt. Fájt maga a seb, bal karjának hiánya vállból, fájt a megaláztatás, hogy a hídon mindenki végignézte a büntetését, és fájt, hogy megérdemelte.

Nem tudta elfoglalni a partot.

A kicsi űrhajó pilótája túlélte az atmoszférába lépést, túlélte a landolást, és a sereg élére állt. Talán nélküle is győztek volna az emberek előző nap, de amit ő művelt! Ő volt az, ugyanaz az erő, ugyanaz az elszántság. Astárte volt ő is, egy leszármazott. Hercegnőnek hívták, ami azt jelentette, hogy várományos volt a trónra maga is. Valaki, valahogy átmentette Qadir Astarte erejét a száz év idősivatagán. Ahogy Nephirone mondta, tényleg csapdaszaga volt az eseményeknek. De ki merészelne csapdát állítani az univerzum isteneinek?

A vesztett csata után megjelent előtte Nephiorne, lángoló páncéljában. - Sharru, vágd le a bal karod, mert hibáztál - mondta. - És üvölts és szenvedj közben, mert ha nem tetszik az áldozatod, elégetlek!