Ötvennegyedik fejezet

AZ ÁRAMLÁS

Sehol Semmikor

VITTORYA merev tekintettel nézte a kardot. Meg sem bírta mozdítani. Megérezte a szívét, ahogy görcsbe rándul, ahogy verni próbál, majd egy pillanat alatt leáll a működése. csípett, szúrt, fájt, majdnem beleőrült a tudatba, érzete a kardpenge hidegét a mellkasában. Lélegezni sem bírt, az ereje azonnal elhagyta; szédült, a látása sötétedni kezdett, ahogy az agya nem kapott éltető oxigént.

Koncentrálj a kardra!

Vittorya kihúzta a pengét a testéből, de nem emlékezett rá, hogy valaha lett volna ennél nehezebb feladata. Leejtette a földre. Az Áramlás ereje körülvette a fémet, végigfutott rajta.

Ennyi, nem bírta tovább; érezte, hogy másodpercei vannak hátra. Kinyújtotta a kezét, egyenesen előre, könyörgően.

- Mikael - suttogta utolsó erejével.

Aztán vége volt.

* * *

A tudat megfejthetetlen rejtély, így beszélt róla Seth. Mert ha valaki atomról atomra lemásolna az emlékeiddel együtt, akkor kétszer lennél jelen, vagy egyszer? Ha meghalsz, de felélesztenek, ugyanaz az ember vagy? Ha egyik helyen elalszol, és máshol ébredsz fel, mi történik? Ha a tudat nem állapot, hanem egy törés nélküli létfolyam, akkor, ha kikapcsol, és újraindul, mi lesz a személyiséggel? Csak azt hiszi magáról, hogy ugyanaz, aki korábban volt, de valójában már vannak benne megváltozott folyamatok?

Vittorya képtelen volt megmondani, hogy meghalt-e az énje, amikor a teste elpusztult, és a tudata felíródott az Áramlás hullámaira. Másolat volt csupán, vagy ugyanaz az elme, töretlen folyamban? Számára nem volt különbség.

Egyik pillanatban még az amfiteátrumban haldoklott, a következőben az Áramlásban száguldott tova testetlen tudatként.

Az agy, az emberi idegrendszer, ez az Áramlás kulcsa, így mondta annak idején Seth. A tökéletes biogépezet, ami képes felfogni a legfinomabb rezgést is, például az Áramlást, vagy Lilith esetében a Sötétség Kútját. Seth Ziuszudrától tanulta az évezredes titkot, hogyan lehet rávenni az agyat, hogy fordítva is végigvigye a parancsot. Hogy ne csak a háromdimenziós térbe vetítve használja ezt a képességét, hanem kezdjen információt írni az Áramlásba. Hogy ne csak felfogja az időhullámokat. Seth pedig Vittoryának tanította meg ugyanezt.

Vitt egyedülálló volt az Áramlás-használók között, de így is majdnem elveszett abban a pillanatban, hogy sikerrel járt. Az Áramlás nem kegyelmezett, tépte, vonszolta őt, kifacsarta és rángatta, darabokat mart ki belőle. Emlékeket. Tudást. Mire észrevette, hogy szertefolyik az énje, elveszített alapvető ismereteket saját magáról. Fel sem tudta idézni, hogy ezek miről szóltak. Ezért burkot épített maga köré, akaratból és bosszúvágyból, szeretetből és az otthon melegéből. Az éteri szelek fűrészfogakkal téptek belé, de aztán megragadta éles, fájdalmas szélüket, és megzabolázta maga körül az anomáliákat.

Aludt.

Nagyon sokat aludt, az énje képtelen volt egybefüggő létezésként felfogni az Áramlást. Ha a figyelme lankadni kezdett, azonnal elvesztett egy gondolatot. Üldözte, de mire megfogta, már el is felejtette, talán örökre. Az idő pedig lángolva sistergett tova, mint viharos folyó, mint kiáradó tenger. Rengés érkezett, amit az ezeregy üvöltés fájdalmas éjszakája követett, és Vitt világa kifordult önmagából.

Nyugalomra ébredt. A szelek nem hagytak alább, de elméje kompatibilissé vált velük, roppant erejüket kedves simogatásnak élte meg. Aztán megérezte a külső világot, megérezte Inisfaelt. Mintha üvegen keresztül nézte volna, mintha félálomban próbálna gondolatokat formálni, illékony, távoli gondolatokat.

Amikor hátrafordult, iszonyú fény vakította el: az univerzum születése. Ha előre nézett, ugyanaz várta a jövőben: hatalmas robbanás, egyesülés, egy igazi, világegyetemet rengető esemény. Megtanult utazni, megtanulta meglovagolni a szeleket, és keresztülcsúszott a téridő-kontinuumon. De Sethtel nem tudott többé kapcsolatba lépni. Mindketten ugyanazon rendszer részét képezték, örökké távol egymástól. Az Áramláson kívülről, a fizikai világból el tudta érni a férfit, de belülről nem volt kettejük között lehetséges a kapcsolat: oly közel voltak egymáshoz, mint a szerelmesek az éjszaka csendjében, a távolságuk mégis végtelen nagy lett. Keserédes állapot. Érezte az illatát. Érezte a jelenlétét, de tudatuk nem találkozhatott. Magányos volt, rettenetesen félt, dezorientáltságában emlékeket élt át újra. Néha nem tudta, hol van, máskor szinte érinteni vélte Inisfael homokját.

És a Féreg! Ott lapult, a rendszer mélyén, mint egy gennyes seb, egy undorító fekély, és közeledett, egyre közeledett Inisfael világához. Vitt elrejtőzött előle. Elbujdosott.

S végig tartotta, fogta, őrizte a saját kis integritását, de tudta, hogy el kell engednie, mert az az átalakulás, ami várt rá, nagyobb volt, mint ami halála pillanatában érte. Be kellett engednie. Át kellett alakulnia.

El kell engedned, mondogatta magának, de oly nehéz volt! Annyira félelmetes! Annyira rettenetes! Végül megadta magát a sorsának. Odalebegett a mélység kavargó felhői közé - belső szemének tájképnek tűnt az Elemi Fény világa -, és elkezdte lebontani a külső falait. Először csak lassan, de aztán már nem volt kontrollja az esemény felett: a fény beléhatolt, szinte megerőszakolta, és átjárta a teljes bensőjét. A fájdalom csak az elméjét érte, hiszen testhez nem kapcsolódott már, de mégis jéghideg, szúró kínként élte meg, és darabjaira bomlott, szétszakadt, megsemmisült, és újra meghalt, ezúttal az Áramlás mélyén.

Hosszú ideig csend volt az Elemi Fény világában.

Aztán az egyik felhő, ami egy gigászi csillag lenyomata lehetett, megrezdült. A fény örvényleni, forogni kezdett, és új formát vett fel. A lángoló fűrészfogak lesimultak, a gravitációs anomáliák egymásba omlottak, az éteri tér végtelenje egyetlen pontba sűrűsödött, majd újra kitágult, és magába szívta a környező energiákat. A fortyogó nemlét lassan új formát öltött magára.

Az Áramlás mélyén az Elemi Fény Szilánkja sisteregve, lázadva, villámok fényével testesült meg Vittorya Astarte szellemeként. Formát, emlékeket, akaratot szívott magába a fényívekre felírt információkból.

* * *

A végtelen semmi közepén lebegett, és szerelemről álmodott.

* * *

Nehezen rakta össze a gondolatait. Ki volt ő? Ugyanaz volt-e, aki elindult az útra? Kinek az emlékei ezek? Kik ezek az emberek? Miért szereti őket ennyire? Évek, évtizedek, évszázadok munkájával rakta újra össze az énjét, a szétszórt képekből, amiket az Áramlásba írt. Miután megtalálta az emlékfoszlányait, osztályozta a történéseket. Fakkokba csomagolta a tennivalókat. Újraélte az életét. Akár egy filmben, lepörgött előtte megannyi esemény. San Diego. A NASA. Inisfael. A féregháborúk. Ziuszudra. Mezopotámia. A családja.

Seth apró, bezárt kis világa a szíve helyén dobogott.

Siklott az időben. Száguldott a térben. Érzéseit követve megtalálta a lányát, Saidát: figyelte a munkásságát, figyelte a sorsát, az utat, amit Ziuszudra jelölt ki számára. Aztán szeretetét és akaratát egyetlen pontba sűrítve, szellemalakként, fényfoszlányként megjelent neki a távoli világon, ahol a lány rabszolgasorban éldegélt. Beszélt hozzá, tanította, mutatta az utat, mígnem eljött a búcsúzás ideje, és minden tudását átadta neki. Talán egy kicsit sokat is, mert utána száz évig pihennie kellett.

* * *

Nehéz döntés volt, de magára hagyta a családját és a barátait. A halottaknak nincs dolguk az élőkkel, Saida volt a kivétel. Nem törhette újra össze a szívüket. Nem bolygathatta meg az életüket. Nem szólhatott Darv00dhoz. Ha a férfit kérdezné, ő biztos azt akarta volna, hogy még egyszer, utoljára beszéljenek, de úgy volt helyes, ha halottként kezelik, mert akkor a gyász után új élet kezdődhet. Egy el nem engedett halott örökre bezárná a jövő lehetőségeinek kapuit. Darv00d tisztességgel meggyászolta, szobrokat állíttatott neki, siratta, egyik este csaknem önmagát is megölte, de aztán változott a szelek járása, és a férfi lassan, de biztosan összerakta magát, mire a második tavasz is beköszöntött. Mikor kibékült Stevennel, már volt egy új lány kilátásban, egy sayid kapitány, és ez volt az a pont, ahol viszont már Vittorya a saját lényét féltve hagyta őt végleg magára. Ehhez már nem volt köze többé.

Aurora haláláról sem akart már tudni. Egyetlenegyszer megnézte magának Marius Sen Danten-Astarte királyt, a sivatag őrzőjét, ahogy nevezték, a bölcs uralkodót, ereje teljében. Nem volt kivetnivaló a királyságban, amit felépített.

Amikor kétszáz évvel később kirobbant az Eshtar-skizma El-Sayidban, és a hívők tömegével mészárolták le egymást a nevében, majdnem feladta a küzdelmet. Iszonyú volt, leírhatatlan, látni a vérontást egy olyan könyv passzusai mentén, amit nem is ő írt valójában, amiben csak anekdoták szerepeltek róla. Sőt, az életéről szóló egyes szent iratok ötven-hetven évvel a halála után íródtak. s ahelyett, hogy a közös nevezőt, az egyetlen igazi üzenetét követték volna, a szeretetet, a hívők legyilkolták egymást.

A tér és az idő kacskaringós útjai elvesztették a linearitásukat. Vittorya szelleme az okok és következmények Möbius-szalagjain repült tova. Felkereste Jont, drága Jon Reemet, miközben a gouldi fogvatartói elől menekült Ziuszudrával és Dios Diodammal. Víziót küldött rá, mikor egy barlangban aludt.

- Kitartás - suttogta -, hamarosan érkezem, Jon. Kérlek, vigyázz rám majd nagyon!

Újra ugrott. Megkereste Pandorát. Nem mert szólni hozzá, a legutolsó percig, nem változtathatott a történteken, de a halálának pillanatában magához ölelte a lány tudatát, míg vége nem lett, míg végleg át nem csúszott az ujjai között.

Lilith. Dareeos. Fateena. Keyser. Thanatos. Raynia. Kreios. A maguk nevében lenyűgözőek voltak, egy új korszak hírhozói, és Vittorya őszintén remélte, hogy egyszer az Elemi Sötét is az emberiség szolgálatába állhat majd.

Kinyitotta a lelki szemeit. Az idő közeledett, ezt tisztán érezte, és kész volt, ó, nagyon is kész volt már a találkozásra.

Mikael.

A fiú egy gépezet belsejében ült, egy hajóban, és meditált; az Áramlást kereste. Megtalálta a kapuját, teljesen egyedül, ami óriási teljesítmény volt, talán az első yindi tettéhez hasonlatos, aki rálelt az Elemi Fényre. valamikor, egy sosemlesz világban. Felhozni még nem tudta, de közel volt hozzá.

Mikael szelleme tovaszáguldott, az Áramláson és a Sötétség Kútján keresztül, de felfigyelt rá a Féreg is, és Vittorya sietve iramodott utána. Megfogta a csuklóját, mielőtt a halálgép magáénak követelte volna. Az érintéssel átadta minden tudását, amit az Áramlásról felhalmozott, azokat az új diszciplínákat is, amikhez foghatót még soha senki nem használt korábban.

- Ne nézz rá többet a Féregre - szólt a fiúhoz, miközben énjének töredékét sem mutatta meg neki -, mert elemészt. Találd meg az Áramlást, Mikael! Találd meg, és mentsd meg a néped! Mindennél-Nagyobb közeledik.

- ÁRULÓ! - süvöltötte a Féreg a lélekgép belsejéből.

- Mi az az Áramlás? - könyörgött a fiú.

- A szél a szél mögött. A kő a kő mögött. A Lélek a lélek mögött. A fehér lepel minden mögött.

Kilökte Mikaelt a meditációjából, vissza a hajójára.

* * *

Figyelte Arkadyt is. Végül igencsak tehetséges vívó lett belőle. Növekvő izgalommal követte, ahogy Kleistrios felé száguldott a hajójával. Lenn, a városban Fateena Ulyanov sikoltozott az utcán.

- Eshtar! Méltó vagyok hozzád? Már méltó vagyok hozzád? Válaszolj, te áruló liba! - kiabált Lilith tanítványa félőrült állapotban. Vérrel kente be az arcát, mielőtt folytatta volna hisztijét. - Így már jobb? Így már olyan vagyok, mint te! Gyere, és mutasd meg! Mutasd meg!

Várd csak ki a végét, gondolta Vitt. Arkady mindjárt odaér.

* * *

Nem hunyta le többet a szemét. Figyelt. Várakozott. Lapult, és minél közelebb ért a Féreg, Vittorya annál kisebbnek mutatta magát. Engedte, hogy lesüllyedjen a mélybe, ahová már senki és semmi nem merészkedett rajta kívül. Innen nézte a háborút.

Innen látta a jelenen keresztül a múlt árnyékát és a jövő fényét. Arkady teljes életét addig a pillanatig, amíg Kleistrios ostroma után kettesben maradt Abdul-Azeez Sidorov sötét abberrációjával a fogdában, és elhalványult számára a túlélés esélye. Vitt döntött, és közbelépett. Fénnyel szúrta keresztül a szörnyeteget, de utána azonnal visszakúszott a mélybe. Nem akarta, hogy a Féreg meglássa.

Mindeközben falakkal vonta körbe Mikaelt. Kellett is: a fiú félelmetes erőt növesztett, az Áramlás iránti megértése határtalan méreteket öltött. El kellett rejtenie előle a jövőjét, ezért néhány kulcskérdésben sötétben tartotta a fiút, akire sajátjaként gondolt.

* * *

Megérkezett Fülad-Zereh.

Vittorya siratta Inisfaelt, a rengeteg halottat, gyűlt benne a düh, és amikor Mikael leszúrta a Férget, tudta, hogy eljött az idő.

Jöttek már. Hajóval érkeztek, nem is akármilyen hajóval: az ősi Furiosót hozták, a Rubicont.

Közelebb, suttogta Vitt. Közelebb. Ott a kard.

Egy kéz robbant a világába. Kinyúlt érte, és elkapta: hagyta, hogy húzza, kitépje őt, a megtestesülését a valóságba. Száz halál fájdalmával született ^újjá.

* * *

Az eseményt több tucat ember követte szemmel. Hiába, fogalmuk sem volt róla, hogy mi történt, ki áll ott lenn a király mellett. Csak a szívük szorult el megmagyarázhatatlan módon, nosztalgia, az otthon melege, szeretet járta át őket.

Vitt fellélegzett. Szívének dübörgő hangja csaknem megsüketítette. A rengeteg élmény! A szél a bőrén, a lámpák éles fénye, a hideg, a homok a meztelen talpa alatt. éhség, szomjúság, száz és száz apró fájdalom. Illatok. Hangok.

- Had. hadnagy, hozza a Rubicont! - nyögte végül Mikael az adóvevőjébe.

Arkady hitetlenkedve bámulta a lányt. Aztán lassan odalépett Rayniához, feltámogatta a földről.

- Jól vagy, Rayni?

- Igen. Az ég hajóira, mester! Mi történt?

- Csoda.

Vittorya nyögött, krákogott párat, dünnyögött, mire ki bírta préselni az első szavait.

- El. kell. mennünk.

- Tudom - válaszolta Mikael. - Mennyi időnk van?

- Két. nap. rendelj… mindenkit.

- Csinálom. Ne erőltesd meg magad! Gyenge vagy még. A Rubicon megérkezett, és leereszkedett a katlanba.

- Arcadia. Ő itt Vittorya - szólt a feleségéhez.

- Tudom - suttogta Arkady.

- Viseld gondját! Csatlakozom majd hozzátok!

* * *

- Hadnagy! Van már rádió? - kérdezte halkan Mikael.

- Részben, kis távolságra. De már át tudjuk játszani hajóról hajóra - tisztelgett Lana Al-Din hadnagy.

- Értem. Jöjjön, kérem!

Hátravezette a kormánytól a térképasztalig.

- Látja ezt itt? Ez az Omar-szurdok. Vegye fel a kapcsolatot Sabrya Khaleddel, Indronov tengernaggyal és Aslam Wahabival! Ide rendelek mindenkit.

- Mindenkit, uram?

- Indronov majd elrendezi. Adják fel a fővárost! Vonják ki az egységeinket, nem tudjuk tovább megvédeni, akkor sem, ha az egész ottani seregrészünket feláldozzuk. Bontsanak minden harcot, ahol lehetséges! A szurdokban akarok látni mindenkit, aki él és mozog. A fővárost igen gyorsan ürítsék ki, fél órájuk sincs. Csinálja!

- Igenis.

* * *

Mikor beért Arkadyhoz, Rayniához és vendégükhöz, Vittoryán már volt némi ruha, bár nagyon nem az ő mérete. A hajó legénységi ruhatárából hordtak neki össze mindenfélét, egy fél számmal nagyobb bakancsot, nadrágot, aminek a lábát feltűrték, trikót és szürke, kötött pulcsit, ami csak úgy lógott rajta, mint egy takaró.

A nagy királynő alacsony volt, huszonpár évesnek nézett ki, a bőrén mindenütt jelen lévő halvány sayid minták egészen varázslatossá tették. De a szeme! Gyönyörű, végtelen szemek, a halál ígéretével. Talán az hatott a legfurcsábban Mikaelre, hogy úgy egyébként nem volt benne semmi különleges. A kisugárzása egyedi volt, mintha mindenütt az ő illatát lehetett volna érezni, mintha mindenhonnan az ő teste melege áradt volna. Roppant erő és magabiztosság sugárzott belőle, de távolról sem akkora, mint azt Inisfael legnagyobb emberétől elvárta volna.

Nézték egymást.

- A nagyi jó lesz? - kérdezte Mikael hamiskásan.

- Nem - válaszolt Vittorya. - Hacsak nem szólíthatlak kisfiamnak.

Arkady elmosolyodott.

- Nem tudom, mit mondhatnék - sóhajtott végül Inisfael császára, és leült a szemközti priccsre. A szoba apró volt, mint minden a Rubiconon, így majdnem egymásra borultak egy hirtelen kanyar után. A gépezet gyorsítani kezdett.

- Pedig mondanod kell valamit, Mika. Muszáj, hogy feloldozz. Vagy kiabálj. Bármit, csak ezt a közönyt ne!

- Akkor magyarázd el! Nem értem.

- A Férget nem lehet legyőzni.

- Mostanra én is tudom.

- Akkor azt is tudod, mit fogok tenni vele.

- Csak sejtem. Miért rejtettél el előlem mindent? Hatalmat adtál, jövőbe látást, a gyógyítás és az öngyógyítás tudását, és mégis úgy vezettél, mint egy gyereket. Hát nem vagyok gyerek.

- Azért kellett, hogy vezesselek, Mika, mert te jó vagy. Igazán, valóban jóságos vagy. Sokkal hamarabb megteremtetted volna nekem ezt a testet. Sokkal hamarabb használtad volna az EMI-gépet. És ezzel elriasztottad volna a Férget.

- Miért lett volna az baj?

- Mert visszajön. Ha kell, százszor. Ha kell, ezer év múlva. Ha nem érted, akkor az unokáidért. De most, hogy leszúrtad a Zomorrodnegarral. most nem menekülhet. Idekötötted. Pont, mint az apám a többit. Ezt muszáj volt megtenned, Mika, különben örökké fogócskázhattam volna vele.

- Hihetetlen mértékű szenvedést és halált hozott az elmúlt pár hónap, vagy inkább év az itteni embereknek.

- Vagy még többet, ha jobban odanézel. Tudok mindenről. Értsd meg! Levettem a döntés terhét a válladról. A haláluk az én lelkemen szárad, nem a tiéden. Gyűlöljetek engem! Ez az utolsó ajándékom neked, drága fiam.

Mikael belevert egy egészen aprót a falba. Aztán elmosolyodott.

- Hihetetlen, hogy itt vagy.

- Ugye? - Vittorya gyomra jól hallhatóan korogni kezdett.

- Azt hiszem, éhes vagyok.

- Intézkedtem, mindjárt hoznak valamit.

- Remek. Na, muszáj megkérdeznem. Ti történészek vagytok. Mesélnetek kell.

- Miről?

- Hát Darv00dról.

- Kolmar király? Azt a kort nem igazán ismerjük. Inkább nekem lennének kérdéseim, hogy létezett-e Kerdorah, meg ilyesmi.

- Létezett.

- Ó. Hát nézd. Egyes források szerint Kolmar király túlélt téged.

- Igen. Meg is házasodott újra, ezt még tudom.

- A legenda szerint. figyelj, ünnepsége is van, meg emlékversenye. Úgy beszélik, megépítette a valaha volt leggyorsabb hajót, miután öregkorára lemondott a trónról, és nem látták többet. Baleset érte a rekord felállítása közben. Vagy ilyesmi.

- Az jó halál.

- Van olyan? - kérdezte keserűen Raynia.

- Van. Auroráról mit tudsz? Jól élt? Boldog volt? - Vittorya szemében könnyek kezdtek gyűlni.

- Értem a kérdést, de nézd, nemigen fogok tudni a családodról mesélni. Az egész egy nagy katyvasz. Szent Jonreemről, Lialla Hafranról, meg a legendás Marius Sen Danten-Astartéról francokat se tudunk. A hülye vallásod! Az az oka mindennek. Kialakultak mindenféle szent témák, amiket nem illett megpiszkálni. Rosszabb helyeken egy ártatlan kérdésért meg is ölnek.

- Igen. Majd te jól elrendezed ezt végre.

- Ha az olyan egyszerű lenne!

- Hát most majd az lesz.

- Tényleg te vagy az? Te vagy a nagy királynő? - kérdezte Arkady tétován.

- Aha. Bár királynő már nem vagyok. Hol az a kaja?

- Hogyne lennél királynő! Azonnal lemondok a javadra! Tiéd a fény országa, neked kell vezetned minket!

- Ne beszélj hülyeségeket!

Kopogtak; egy tiszt ételcsomagot nyújtott be az ajtón, majd gyorsan el is oldalgott. Vittorya rávetette magát, kiszórta a priccsre a tartalmát. Tanácstalanul kotort a kis tasakok között, végül mindet felbontotta, és rágcsálni kezdett.

- Nem mondasz le semmiről, drága Arcadia. Pontosan ott vagy, ahol lenned kell.

- Tudod, hogy mi történt velem? Tudod, mi van a szívem helyén?

- Igen. Na és?

- Meg kellene ölnöd engem.

- Eszemben sincs. Az vagy, aki vagy, és ezen nem változtat a gépezet. Dolgod lesz még. Mellesleg, abban ne reménykedj, hogy valóban örökké fogsz élni.

- Nem akarok örökké élni.

- Helyes.

- Miért nem látok túl a Férgen? Miért nem látom a jövőt? Biztos vagy benne, hogy meg tudjuk oldani a helyzetet?

- A jövőt azért nem látod, Mikael, mert a képességed az Áramlásból fakad. Ahol nincs Áramlás, azon nem látsz túl. Még.

- Te szent ég! Ezt akarod csinálni?

- Nem akarom, de meg kell tennem. Viszont ne féljetek, nem maradtok teljesen az Elemi Fény nélkül. Az Alapfolyam, így nevezik, marad. Ott lesz veletek a világ végéig. Ahogy a Sötétség Kútja helyén is csordogálni fog az Elemi Sötét, Raynia. Ha jól tudom, akkor már a Sötétség Fátylának fogják hívni.

- Miért mondod ezt nekem?

- Mert azt akarom, hogy te legyél a sötétség nagymestere az én nevemben, Raynia Mondrathon. Te leszel az utolsó, aki ezt a tudást őrzi, és azt kívánom, hogy fordítsd az emberiség javára. Ne vesszen el! Arcadia, arra szeretnélek kérni, hogy két gyermeked mellett legyen majd gondod Rayniára is. Ő fontos nekem.

- Úgy lesz.

- Mit jelent az, hogy Alapfolyam? - kérdezte Mikael.

- Nem tudod, de ti mindannyian egyszerre kezelitek a kettőt, mert így adtam át neked, és te így adtad tovább. Majd megérzitek. Az Alapfolyam, vagy más néven Áramlat, az Áramlás normál változata. Az Áramlás csak azért létezik, mert a Férgek kitéptek egy darab sötétséget a létezésből, így maradt a teremtő Fényből is. A Szilánk, ami itt pihen. Ha ez eltűnik, akkor meg kell tanulnotok figyelni a fény normál folyására. Az olyan lesz, mint amilyen az univerzum a Férgek nélkül lett volna. Egyébként sokkal mélyebb igazságokra lelhettek általa, de több türelem kell majd hozzá.

- Veled mi lesz? - rémült meg Arkady.

- Ne foglalkozz velem! Teszem a dolgom.

- Tanulni akarok tőled! Vívónak készültem egész életemben, taníts, kérlek!

- Egy kicsit majd foglalkozom veled. Végül is van rá két napunk.

- Hogy lehetsz te az Istennő? - kérdezte halkan Raynia. - Még nálam is kisebb vagy. Hol a glóriád? Hol a hatalmad? Azon gondolkozom percek óta, hogy Mikael elrontotta-e a méretarányod, vagy tényleg csak ekkorára nőttél?

- Nem mondtam, hogy Istennő vagyok, de. hm. Tisztázzuk. Ez itt - mutatott saját magára -, ez nem én vagyok. Ez csak egy test, aminek megőrizte az Áramlás a lenyomatát. A kardom kötötte Inisfaelhez. Nincs itt a teljes tudatom.

- És ha itt az idő, akkor majd felhozod az Áramlást Fülad-Zereh ellen? - kérdezte a lány.

- Raynia, én vagyok az Áramlás.