Harmincadik fejezet

EGY UTOLSÓ KAVICS

Inisfael, ÚjAlexandria és El-Sayid partvidéke
Érkezés után 1020. lángolkő 17.

ZIUSZUDRA biztonságban volt, de kezét nem vitte pár centivel messzebb a pisztolyától. Távolról nézte az ütközetet, a sisakjába épített rendszer a csata bármely apró részletét fel tudta nagyítani. Vittoryát figyelte. Észrevette saját magát is, odalenn a csatában. egy korábbi önmagát. ahogy apró dolgokon változtat, hogy ezzel védje az idővonal tökéletességét: egy katonát arrébb terelt, hogy a roham egy picit később induljon, így egy hajó lezuhan. Emlékezett ezekre a változtatásokra, ami nagyon jó hír volt.

Nemegyszer kiverte már a verejték, amikor egy olyan énjét pillantotta meg, aminek létezéséről nem volt emléke. Négyszer harcolt önmagával, és mindannyiszor győzedelmeskedett. az első önmaga, akit meggyilkolt, még egy Fülad-Zereh-hű síkból származott; a másik három valószínűleg baleset vagy véletlen folytán jutott túl az örvényeken, mindenféle sosemlesz világból.

De lenn a csatában, ami történt, az jó volt. A lezuhanó hajó oldalba lökte az egyik bárkát, s ezzel megváltozott a csata összképe. Pár méter, ennyi volt a különbség élet és halál között. Vitt erről mit sem sejtve terjesztette a sayid kultúrát a heliosi seregben.

Vén szíve már annyi fájdalmat és keserűséget megélt, annyi elbukott remény romjaival kellett megbirkóznia, hogy szinte szenvtelenül nézte mások fájdalmát. De Vittorya más volt. Egész életét végigkísérte többször is. Látta fizikailag és spirituálisan is megszületni. Látta fiatalon, idősnek és öregasszonynak is. Küzdött vele vállvetve. Segítette távolról, mint egy árnyék, őrizte és vigyázta. Párszor végigcsinálta már a temetése körüli ügyeket is. de mindig visszatért, mert az eredmény szuboptimális lett. Többször abba akarta már hagyni az egészet. Egyszer, ki tudja, hány száz év után, eszébe jutott, hogy ki volt ő valójában, hogy miket tett, mielőtt időkovácsnak állt volna. nem volt kellemes élmény. Volt egy olyan időszaka is, amikor úgy döntött, hogy számára az egész univerzumot Vittorya Astarte jelenti, és nem számít, ha a világ elpusztul, hiszen úgysem ér nélküle semmit. Furcsamód pont a lány rakott rendet a fejében. Csupán egy életet engedett magának párban leélni a lánnyal, akire az életét tette fel. Keserédes élmény volt, hiszen az a Vittorya elvesztette az egyik karját az időkovácsokkal vívott harc közben, és abban az életben is minden a Férgekről és a legyőzésükről szólt. De a tervük remek lett, tökéletesen passzolt a lányhoz, hiszen benne volt a megalkotásában, és ismerte saját lelki működését.

Ziuszudra tartotta magát az esküjéhez, ami a királynőhöz kötötte, de pár dolgot nagyon fájdalmas volt megtennie, vagy hagynia, hogy megtörténjen. Például a térde; megakadályozhatta volna a balesetet, vagy elvihette volna olyan világokra, ahol meggyógyítják. Mit meggyógyítják, adnak neki génmanipulált lábakat, meg szárnyat, meg mellé még két kezet is, mindegyikbe egy-egy hosszúkarddal. Nem, ennek így kellett lennie. Vittorya büszkeségét, haragját, bizonyítási vágyát fel kellett korbácsolnia. Ezzel Fegyverré vált, a tökéletes Fegyverré, amivel fel lehetett végre szabadítani az emberiséget.

És persze minden más népet is.

Aurora. gyönyörű Aurora! Úgy vigyázott rá, akkora szeretettel, mintha a saját lánya lett volna, és mégis a halálba küldte újra és újra, míg át nem vezette élve az űrcsatán. Mert végső soron ez számít; s ott száguld most, a távolban, apja hajóján, a végzete felé. Nephirone, készülj! Uralmad utolsó óráit élvezheted! És akkor már csak egyetlen - ámde annál nagyobb - akadály áll mindannyiuk előtt: maga Fülad-Zereh.

Ám Saida eltűnését ő sem értette.

A kisebbik lánynak azután veszett nyoma, hogy ő elragadta Aurorát, és nem tudta megmagyarázni magának ezt az eseményt. Ezért kijött a hegy tetejére. Ránézett az órájára. Sóhajtott egy utolsót.

Ez volt a döntése annak idején, hogy így rendezi az ügyeket a jövőben. Csak egyetlen Ziuszudra létezhet, aki végigviszi a történetet. Ha változtatni kell, nem maradhat életben; jövőbeli énjét várta, hogy visszajöjjön az időben, és végezzen vele. Így meghal ugyan, de mégis él. Bonyolult gondolat volt, de veszélyes lenne, ha két önmaga létezne tovább. Az egyik nem tudná, mit csinál a másik, hiszen nem osztoznak már az emlékeiken. Olyan változások történhetnek így, amik, ha baj van, visszakövethetetlenek lennének. Tökéletes idővonalak mehetnek tönkre. Így megvolt a hely, és megvolt az idő a halálra, és Ziuszudra várta, hogy jöjjön a sötétség, egy golyó formájában, a fejébe.

De a pillanat eltűnt, és ment tovább a mutató. Hátrafordult; meglátta saját magát, pisztollyal a kezében.

- Lőj! - mondta neki. - Lőj már! Megtetted százszor.

Az újonnan érkezett Ziuszudra még nála is öregebb volt. Páncélja megkopott, lehetett vagy ötven reálévvel későbbi énje, mint akkori önmaga.

- Miért? Miért küzdök? El kell mondanod! - kérdezte az idősebb Ziuszudra.

- Nem értem. Mit akarsz tőlem? Mit változtattál?

- Elvesztettem az okot. Már nem tudom, miért küzdök. Elvesztem a kérdések tengerében.

- Te vitted el Saidát?

- Azt hiszem, igen. Még egy utolsó hajrá. Még egy utolsó változtatás. De tudnom kell, hogy valóban ez a helyes út, hogy megéri, hiszen hamarosan meghal! - mutatott le a csatába. - Mi értelme van bárminek is utána?

- Van utána? Láttad a végét?

A másik nyelt egyet.

- Amit láttam. ami jön. arra nem számítottam. Arra nincsenek szavak. Illetve csak egy van.

- Istennő?

- Ő azt mondta, hogy nincsenek istenek. És tényleg nincsenek, te és én, mi ketten tudjuk.

- Emlékezz az esküdre! Őmiatta csinálod. A többiek nem számítanak.

- Tévedsz! Megváltoztam. A többiek is újra számítanak. Saida is számít. Eljönnek. az apokalipszis lovasai! Nagyobb a történet, mint azt gondoltam. Csak a Férgek, mindig csak a Férgek, erre figyeltem. De. már nem találom a fókuszt. Meg akarok halni.

- Visszamész hozzá, hogy megöljön? Eljött az időd?

- Még nem. De nem tudom folytatni sem. Segíts! Segíts…

A fiatalabb Ziuszudra még egyszer lepillantott a csatába, ahol kezdett eldurvulni a helyzet. Középen egyetlen hatalmas fényforgatag őrjöngött. Vittorya kész volt felhasználni a teljes hatalmát. Ó, ha tudná, hogy mire lesz egyszer képes!

- Tessék! Vedd el!

Egy apró kavics volt, nem több. Vittorya egyetlen, utolsó ajándéka, mielőtt Ziuszudra eltörölte a közös idővonalukat.

- Mi ez?

- Nem emlékszel?

A vén harcos közelebb lépett, és átvette a kavicsot.

- Ez. ez.

- Tőle kaptam. Elvesztetted?

- El. Most már emlékszem. Jó volt vele élni?

- Hány éves vagy?

- Sok. Nem tudom. A világ eseményeinek nincs értelme. A sorrend. Az agyam összekeveri az emlékeket. Kiszűri. Azt hiszem, így őrzi meg az épségét. Jó volt Vittoryával?

- Jó volt. Mindent megért. Megesküdtem, megesküdtél neki, hogy végigcsinálod. Nem hagyhatod cserben!

- Egyetlen öleléséért feláldoznám az egész világot. Folyton kívülről látni, ez maga a pokol.

- A sorsunkat nem választhatjuk meg. De azt igen, hogyan viseljük.

- Ezt ő szokta mondani.

- Tudom. És a lányai? Velük mi van?

- Aurora. nem tudom. Azt hiszem, gyűlöl. Saida pedig nagyszerű lány. De egyet mondj el! Megéri?

A fiatalabb Ziuszudra elmosolyodott.

- Megéri, barátom.

- Mennem kell.

- Nem ölsz meg?

- Nem. Halvány emlékem van erről a beszélgetésről, ezért jöttem ide.

- Vidd a kavicsot! Biztos itt vesztetted el. Ha szükséged van rá, vidd! És fejezd be! Ne merészeld félbe hagyni! Nem merészeld feladni! Hinned kell. Az ő áldozata talán kisebb lesz? - mutatott le a csatába.

- Nem, nem lesz kisebb. Sőt.

Az idős harcos eltűnt.

Ziuszudra elgondolkodva nézte tovább a fényvihart. Felnagyította az ütközet közepét. Fröcsögött a vér.

* * *

.Vittorya páncéljára. Szemüveget viselt, amit ugráshoz használt, hogy ne menjen a szemébe a vérpermet, de az orra, a szája, még a füle is véres volt már belülről.

Új páncélt kapott, a legutóbbit Pandorával együtt eltemették. Egy kicsit megmosolyogta a lányát, hogy képes volt éjszakákat tölteni azzal, hogy befesse, személyes jelekkel lássa el a vértezetét. Nem tudja még, hogy hamarosan úgyis cserélnie kell majd.

Vitt csak a tetoválását festette fel a jobb vállvasára, egyedül ezt tartotta fontosnak, hogy a csatában, sisakban is felismerhető legyen.

A francba az új vértekkel! Mindig más volt kicsit a szabása. Ezen kényelmesebben elérhető volt a rádió, és nem zötyögött a kardtok sem annyira, cserébe meg tudott volna esküdni, hogy hónaljban a mellvért íve egy leheletnyit kisebb lett, mint a régin volt. Törte a vállát a súly, mert meggyűrődött az aláöltözete. Eleve haragos volt, de ettől még jobban felhúzta magát. Hát nem elég neki az ellenfelekkel harcolnia, a saját felszerelésével is küzdenie kell?

Fúj!

Hát nem befolyt a vér a nyakán keresztül a ruhája alá? Csömcsögött a hátán a páncél, de a mellén is érezte a folyadékot. Undorító!

Amikor annak idején Shard szörnyetegeivel harcolt, azok nem véreztek ennyit. Igaz, nem is volt mit vérezniük. Néha folyattak egy kis gépolajat, de ennyi. Cserébe, emlékeztette magát, ott volt az eső. Na jó, Mornban pedig a hó, a latyak meg a sár, úgyhogy sehogy sem volt ez jó.

Köpött, hogy legalább levegőhöz jusson. Kitépte a kardját a szarvas szörnyeteg szívéből. A lény még nem volt halott. illetve elviekben halott volt már, de még ütött egy utolsót. Vitt kifordult, felvágott egy kisebb heliosit, visszafelé pedig lecsapta a kezét az előző ellenfelének, kardostul.

A három faj közül a középső volt a legdurvább ellenfél. Aurora ajinaioknak nevezte őket; vörösek voltak, díszesek, agancsuk nőtt. Ők voltak a legagresszívabbak, a legharciasabbak. Kétszer voltak magasabbak az embernél, súlyosak voltak, és gyorsak. Az Áramlás jövőbe látása nélkül képtelenség lett volna harcolni velük.

Ott volt a gond, hogy hiába látja az ember lánya előre a jövőt, kerüli el újra és újra a halálát, előbb-utóbb elfárad. Inkább előbb, mint utóbb. Egy ilyen ütközet akár órákig is eltarthat, márpedig aktívan vívni csak pár percig lehet. Így az Áramlás használói minden fedezéket, minden nyugodt másodpercet ki is használtak a pihenésre. Számukra a harc nem egyetlen esemény volt, hanem sok kis apró epizód véget nem érő folyamata, pihegéssel megszakítva. Ettek is, ittak is az ütközet alatt, másként nem bírták volna szusszal. Enni. hogyne. Kiáltozó haldoklók, levágott testrészek, szétfröccsent belső szervek között. Ezért cipelt magával Vittorya csokit, mert az legalább gyorsan eltűnt benne. De aznap véríze volt annak is.

Az ajinai végül csak kimúlt. Vittorya őszintén tisztelte ellenfelét. Ez legalább igazi élőlény volt. És hogy tudott harcolni! Támadt a farkával, a kardjával, harapott, lőtt, embertelen gyorsan, megállás nélkül, és volt benne egy kis, a sayid harcművészetre jellemző hozzáállás is: csak úgy védekezett, ha közben támadott is. Mindezeken felül kitűnő páncél volt rajta, amin nem fogott a kard, de sokszor a golyó sem. Meg kellett keresni a gyenge részeket. Szúrni kellett, csapdákat felépíteni, soha meg nem állva, mert az álló ember halott ember.

Egy luxa túl közel merészkedett. Vitt felemelte a generátorának teljesítményét, felugrott, és lefejezte. Ezekkel könnyebb volt; épp egy picivel voltak csak magasabbak egy átlagembernél.

Jó lett volna lőfegyverekkel eldönteni az ütközetet. De a heliosi tüzérség jobb volt, és nagyon jól céloztak; hiába az Áramlás, hiába érzi valaki a másodpercek múlva bekövetkező halálát, ha egyszer nincs mit tenni ellene. A szörnyek legalább egymás elől takarták a kilátást.

Ezt jelentette Nephirone háborújában Áramlás-használó gárdistának lenni. Sietni, közelebb és közelebb az óriási lényekhez, hogy biztonságban legyenek a lőfegyverektől, majd birokra kelni kardokkal, karmokkal, patákkal és csupafog-pofákkal, s közben figyelni a ruházatukat, páncéljukat, hol lehet egyáltalán találatot bevinni. Eleinte sikeres volt az egyesített inisfaeli sereg, de aztán jött a fáradtság, ólmos lépteivel, ami azt jelentette, hogy a halál elkezdte beszedni a jussát az emberek között is. Vitt szívesen leült volna beszélgetni a szuperagresszív ajinaiokkal. Láttak már olyat, mint az ember? Mikkel harcoltak odakinn, a távoli világokon? Szokva voltak ahhoz, hogy valaki köztük is osztja a halált, vagy újszerű volt az élmény?

Megcsúszott valamin. Csak ekkor vette észre, hogy kiért a tengerpartra. Iszonyodva döbbent rá, hogy egy halott sayid katona többnapos vízihulláján tapos éppen, amit javarészt eltemetett a homok, amit a visszavonuló, kíméletlen apály hagyott hátra maga mögött. Hadeel futott oda hozzá; a gárdista gyilkos hangulatban volt. Imponált Vittoryának, hogy ilyen férfiak vigyáznak rá.

- Vitt, már megint elveszett a rádiód?

- Mondd, hogy van nálad másik!

- Van, hoztam!

Mindketten rohanni kezdtek. Lövedékek csapódtak arra a partszakaszra, ahol álltak, egy lezuhant hajó mögött találtak fedezéket. A Véres Tizenkettő már közeledett; amott Jon végzett egy csapat luxával, Lialla pedig épp egy oggont szúrt fejbe a szemgödrén keresztül. Hogy került fel a hátára?

Hadeel felcsatolta az új rádiót a királynő páncéljára, feltekerte a vezetéket, és átnyújtotta a fülhallgatót.

- Itt az idő a visszavonulásra. Kicsit el is késtük vele. A srácok vágtak nekünk visszafelé egy vonalat. Indulhatunk? - kérdezte tőle.

Vitt körbenézett. Az esélyeit latolgatta.

- Persze. Várj, iszom egy kortyot.

Kiöblítette a száját, kiköpte a véres nyálat, és mélyeket kortyolt a kulacsából.

- Megsérültél - mondta szemráncolva Hadeel. Nem kérdés volt, kijelentés. Vitt lenézett a bal kezére. Addig észre sem vette, hogy remeg.

- Azt hiszem, eltört egy csont a középső ujjamban. Au. Aú! Ez fáj. A francnak kellett szólni! Tessék, már szédülök is.

- Szerzek orvost. Sínbe tesszük.

- Hogyne! Majd este, ha megéljük. Jon, vétel.

Sistergés, majd egy ismerős hang.

- Ó! De örülök, hogy újra csatlakozol hozzánk. Hol pihentél?

- Ne is mondd, itt masszíroztatom magam egy ajinaijal. Meg tudjuk kezdeni a visszavonulást?

- Add ki a jelet!

- Akkor hajrá!

És megindultak. Fedezékből fedezékbe rohantak, miközben Vittorya nagy műgonddal, a lehető legnagyobb fényszárnyakat hozta fel a valóság felszínére, hogy lássák, ki is ő valójában, hogy maga után csalja az idegeneket. A testőrök a gondosan lefektetett haditerv szerint követték őt. Odafenn is megváltozott a taktika: Steven elkezdte kivonni a hajókat, menekülést szimulálva.

Mindenki fejében ugyanaz a kérdés forgott már percek óta: vajon merre járhat Aurora hercegnő?