Két napon és két éjjelen át próbálkozott Obi-van azzal, hogy az Erő segítségével hatástalanítsa elektromos nyakbilincsét. A sérülései lassan gyógyultak. A testét kimerítette a bányában végzett munka.

A bányászokat szinte az éhhalál küszöbén dolgoztatták, de ha bárki megbotlott, az őrök kegyetlenül ellátták a baját elektromos ösztökéikkel. Az összes őr az imbat fajba tartozott, és ezeket a teremtményeket a nagy testi erő és a kegyetlenség jellemezte, nem az intelligencia. Akkorák voltak, akár egy fa; viaszos bőrrel és oszlopszerű lábakkal, amelyek széles, fogásra is alkalmas lábujjakban végződtek. Fejük a testükhöz képest kicsi volt, és hatalmas fülek uralták.

Liftaknák szállították a bányászokat a tengerszint alá. A szűk tárnák rendkívül veszélyesek voltak. Gyakran előfordultak szivárgások, néha beszakadt valamelyik alagút, s aki ott tartózkodott, az megfulladt. Ám a bányászok leginkább az elhasznált levegő visszaáramlásától rettegtek. Ez a fajta fulladásos halál sokkal lassabb volt.

– Alig vártam már a mai napot – jegyezte meg Guerra, miközben arra vártak, hogy rájuk kerüljön a sor a liftakna előtt.

Obi-van szíve megdobbant. Amikor Guerra különösen elégedett hangot ütött meg, Obi-van tudta, hogy baj van. Guerra úgy tekintett a bányászat rémségeire, mintha valami óriási tréfát játszanának mindannyiukkal.

– Miért? – kérdezte Obi-van óvatosan.

– Ti ott! – harsogta egy őr. Obi-van megmerevedett, az őr azonban egy mirihez ment oda, aki azért torpant meg egy pillanatra, hogy megigazítsa a szervo-szerszámövét.

– Ne tartsd fel a sort! – ordította az őr, és lecsapott az ösztökével. A bányász felsikoltott, és a padlóra rogyott. Az őr oldalba rúgta. – Ezért három napig nem kapsz kaját!

Senki sem próbált segíteni a mirin. Mindannyian tudták, ugyanabban a bánásmódban részesülnének. Obivan Guerrával együtt bepréselődött a felvonófülkébe.

– Ma a legmélyebb szintre megyünk – folytatta Guerra. – És ott ionit van.

– Mi a baj az ionittal? – kérdezte Obi-van.

– Ennek az ásványnak még a maradványai is különleges töltést hordoznak – magyarázta Guerra. – Nem pozitív, nem negatív, üres. Úgy bizony! A műszerek összezavarodnak. Ha az elhasznált levegő visszaáramlik, nincs, ami jelezze. Ettől lesz érdekes a munka! Haha! Nem is igaz!

Sárga szeme a fehér karikák közül zordan meredt Obi-vanra.

– A múlt héten Bier időzítő egysége romlott el a magas ionitkoncentráció miatt – mondta egy másik bányász. – Búvárruhában térképezte fel a tengerfeneket. Elfogyott a levegője, és már nem jutott vissza időben a tárnába.

Obi-van a kijelzőt figyelte, amint egyre mélyebbre ereszkedtek. Ő maga is üresnek érezte magát. Teljességgel eltűnt. Mélyen az óceán szintje alatt van, olyan helyen, ahol Qui-gonnak eszébe sem jut keresni.

És még ha Qui-gon tudná is, hogy hol van – vajon megmentené? Xanatos gúnyos szavai csengtek Obi-van fülében. Vajon Qui-gon cserbenhagyja őt, mint ahogy Xanatos állítása szerint cserbenhagyta előző tanítványát? Vajon Qui-gon hagyja őt meghalni?

Obi-van azt hitte, semmi sem lehet rosszabb, mint az egész napos lélekölő munka. Éjjelente azonban az őrök lazítottak a felügyeleten. A bányászoknak szükségük volt valamiféle kikapcsolódásra. A verekedés volt az egyetlen lehetőségük a szórakozásra. Nem volt vesztenivalójuk, így hát meglehetősen bonyolult rendszerben fogadtak arra, hogy kit miképpen lehet a legszörnyűbben megcsonkítani. Múlt éjjel az egyik bányász elvesztette a fél szemét. Obi-van nem akart részt venni ebben az őrületben.

Felment a fedélzetre, és ott talált rá Guerrára. Metsző hideg volt, de úgy tűnt, Guerra ezt nem érzi. Kinyújtózva hevert a fém fedélzeten, s a csillagokat fürkészte.

– Egy napon visszakerülök majd oda – mondta.

Obi-van leült mellé.

– Biztos vagyok benne, hogy így lesz, Guerra – felelte.

– Úgy bizony! Én is biztos vagyok benne – morogta Guerra, aztán halkan, szinte lehelve hozzátette: – Nem is igaz.

– Guerra, te mindenütt jártál már a fúrótornyon. Láttál valaha egy dobozt, megszakított körrel jelölve? – kérdezte Obi-van.

– De még mennyire – válaszolta Guerra, Obi-van legnagyobb meglepetésére. – Én is részt vettem a leltározásban. Felosztották a munkát, hogy senkinek se legyen esélye lopni. Láttam egy olyan dobozt a robbanószeres raktárban. Az én lapomon nem szerepelt, az őr pedig azt mondta, hallgassak róla. Én hallgattam. Nem vagyok hülye!

– Mit gondolsz, be tudnál juttatni a robbanószeres raktárba?

Guerra felpattant.

– Remélem, ez csak valami vicc, Obavan! Lopásért ledobnak a fedélzetről!

– Nem fogok ellopni semmit – ígérte Obi-van. – Csak szét akarok nézni.

Guerra elvigyorodott.

– Remek ötlet, Obavan! Gyerünk! – És visszafeküdt. – Nem is igaz, hazudtam. Senkiért sem kockáztatom a nyakam, nem emlékszel?

– És ha tudok egy módszert, hogy hatástalanítsam az elektromos bilincsedet? Ellophatnánk egy hajót, és visszatérhetnénk a szárazföldre.

Guerra vetett rá egy ferde pillantást.

– Ha ez igaz, barátom, a te bilincsed miért zümmög?

– Meg tudom csinálni – győzködte Obi-van. – Csak a kellő pillanatra várok. – Tudta, hogy amint teljesen felépül a sérüléseiből, képes lesz hasznosítani az Erőt. Muszáj lesz. – Bízz bennem!

– Én nem bízok senkiben – sziszegte Guerra. – Soha. Ezért van az, hogy három év után még mindig élek.

– Na és, mit veszíthetsz? – kérdezte Obi-van sietve. – Csak vigyél oda az őrhöz, azután pedig mutasd meg, hol láttad azt a dobozt. Ha elkapnak, én vállalom a felelősséget.

Guerra megrázta a fejét.

– Az őr sohasem adná ki a kezéből a kulcsokat. Ellenkezik a szabályzattal.

– Ezt bízd csak rám – suttogta Obi-van.

– El kell végeznem néhány rendkívüli ellenőrzést – vetette oda Guerra az őrnek. – Szükségem van a kulcsokra.

Az őr megemelte elektromos ösztökéjét.

– Tűnj el, vagy a korlát túloldalán találod magad!

Obi-van magába gyűjtötte az Erőt. Tisztában volt azzal, hogy nem áll rendelkezésére annyi erő, hogy megváltoztasson különféle tárgyakat. Azonban úgy gondolta, egy imbat apró, korlátolt agyát talán képes lesz befolyásolni.

– Ez nem rossz ötlet – mondta Obi-van. – Ellenőriznünk kell a felszerelést még egyszer.

– Nem rossz ötlet – ismételte az őr, és közben átnyújtotta a kulcsokat Guerrának. – Ellenőrizd a felszerelést még egyszer.

Guerra Obi-vanra meredt.

– Mit csináltál, Obavan?

– Ne törődj vele! – felelte Obi-van. – Siessünk! Guerra a robbanószeres raktárhoz vezette.

Kinyitotta az ajtót, Obi-van pedig sietve belépett.

– Hol a doboz? Guerra, csak mutasd meg, aztán elmehetsz.

Guerra lecövekelt a bejáratban. Sárga szeme elkerekedett.

– Lépteket hallok – suttogta. – Futnak. Ezek az őrök! Biztosan hangtalan riasztó van az ajtóba szerelve.

– Gyere be, és zárd be az ajtót! – sziszegte Obi-van. Ehelyett azonban Guerra kiabálni kezdett.

– Itt van! Megtaláltam! – Szomorúan Obi-van felé fordult. – Még ha bajban is vagyok, soha nem árulnék el egy barátot. Nem is...

– Nem is igaz – fejezte be a mondatot Obi-van helyette, ahogy az őrök berontottak.

Guerra rámutatott, mire az őr rátámadt az ösztökéjével Obi-vanra. A fiú térdre rogyott a fájdalomtól. Érezte, ahogy a börtöncellához hurcolják, és belökik.

– A lopás büntetése a fedélzetről való lehajítás – hallotta az egyik őr szavait.

– Lejárt a munkaidőm – ásított a társa. – Ráér az holnap reggel is.