„Még egy végső feladat", Qui-gon mindössze ennyit mondhatott Xanatosnak Yoda engedélyével. „Azután Jedi-lovaggá válsz..."

Si Treemba semmit sem tudott. Clat'Ha annyit mondott Qui-gonnak, hogy Si Treemba az egyik pillanatban elaludt, a következőben pedig arra ébredt, hogy Obi-vant az Újvilág biztonsági emberei hurcolják el. Obi-van eszméletlen állapotban volt. Qui-gon szíve erre a hírre elfacsarodott.

Si Treemba senkit sem látott, aki hasonlított Xanatoshoz. Qui-gon mégis tudta, hogy ebben benne kell lennie. Távol járt Bandortól. Ez egész biztosan nem csupán véletlen egybeesés. Hallotta volna SonTagtól, ha Xanatos azóta visszatért volna.

Yoda azt mondta, ne szálljon szembe nyíltan Xanatosszal. De ez még azelőtt volt, hogy megtudta, Obi-vant elrabolták. A játékszabályok megváltoztak.

Természetesen megtehette volna, hogy ismét felveszi a kapcsolatot Yodával, és megvárja a Tanács instrukcióit. De nem tette. Belefáradt a játszadozásba. Ez már nem csak játék. Xanatos gúnyolódik rajta, nyíltan szembeszállt vele, és most belekeverte a fiút is.

Tanítványként Xanatos legfőbb gyengéje a túlzott önbizalom volt. Qui-gon remélte, hogy még mindig az.

Qui-gon tudta, hogy Xanatos az Újvilág legnagyobb azuritbányájának működését tekinti meg Bandor külvárosában. Várt alkonyatig.

Figyelte Xanatost, ahogy elhagyta a kicsiny, szűkös igazgatási épületet, amely a bányát szolgálta, és határos volt az olvasztó berendezésekkel. A műszak éppen váltott, és a térségben nem voltak bányászok. Minden adminisztratív dolgozó elment. Pontosan úgy, ahogy Qui-gon remélte.

Salakhalmok emelkedtek az udvaron mindenfelé. Az Újvilág sosem törődött azzal, hogy a bányaterületet tisztán tartsa a hulladéktól. Az ég sötétszürkéből feketébe hajlott. A lámpákat azonban még nem kapcsolták fel az udvaron, talán takarékossági célzattal. Ha valaki késve érkezett a műszakba, az érzékeire hagyatkozva kellett eltapogatóznia a tárnákig.

Qui-gon kivárta, amíg Xanatos kijön az udvarra. Akkor kilépett a salakdomb árnyékából.

Xanatos megtorpant. Nem látszott meglepetés az arcán. Nem engedte meg magának, hogy kimutassa, még egy ilyen kihalt, homályos udvaron sem, amikor legrégibb ellenfele szinte a semmiből bukkant elő.

Qui-gon nem várt tovább.

– Ha terveid vannak Bandomirral, tudnod kell, hogy itt vagyok és megállítalak – jelentette ki.

Xanatos maga mögé vetette köpenye egyik oldalát. Keze mintegy véletlenül megpihent fénykardja markolatán. Megszegett egy komoly szabályt azzal, hogy távozása után is megtartotta a kardot.

Xanatos megcirógatta a fénykardot.

– Igen, még megvan. Mindazok után, hogy annyi éven át gyakoroltam vele, miért adjam fel, mint egy tolvaj, amikor kiérdemeltem a viselését?

– Mert már nem érdemled meg – válaszolta Qui-gon. – Szégyent hoztál rá.

Xanatos arcán enyhe pír futott szét. Qui-gon megjegyzése célba talált. Aztán, amikor megnyugodott, elmosolyodott.

– Látom, még mindig szókimondó ember vagy, Qui-gon. Volt idő, amikor bosszantott. Ma már csak szórakoztat.

Xanatos körözni kezdett a férfi körül.

– A végén már inkább barátok voltunk, semmint mester és tanítványa.

– Igen – mondta Qui-gon, követve Xanatos mozgását, vele együtt fordulva. – Azok voltunk.

– Mindez csak eggyel több ok volt számodra, hogy elárulj. A barátság neked nem jelentett semmit. Élvezted a kínlódásomat.

– Az árulást te követted el. És te vagy az, aki élvezted mások kínlódását. Ezt már a Teloson felfedezted. Yoda előre látta. Ebből tudta, hogy kudarcot vallasz.

– Yoda! – szinte köpte a nevet. – Az a kis térdig érő troli! Azt hiszi, hatalma van. Még csak nem is álmodhat annak az Erőnek a tizedéről sem, amit én ismerek!

– Amit te ismersz? – kérdezte Qui-gon szelíden. – Hogyan ismerhetsz te olyan hatalmat? Egy vállalati középvezető, akit azért küldenek, hogy képviselje az igazgatótanácsot?

– Senkit nem képviselek, csak önmagamat.

– Ez az, amiért itt vagy? Bandomir csupán egy vizsga a képességeid mérésére?

– Nem vizsgázok – csattant fel Xanatos. – Én alkotom a szabályokat. Bandomir az enyém. Mindössze annyit kell tennem, hogy kinyújtom érte a kezem és elveszem.

Közelített, köpenye Qui-gonhoz súrlódott, gyengén hozzáért.

– Ez egy aprócska bolygó. Galaktikus szemszögből jelentéktelen. Engem mégis gazdagabbá tesz majd. Ha egyszer majd beleunsz a fárasztó Jedi-rendszabályokba, részesülhetsz belőle te is. De nem, Qui-gon túlságosan becsületes. Őt nem lehet megkísérteni. Őt sosem lehet megkísérteni.

– Bandomirt nem birtokolhatod. – Qui-gon kartávolságba húzódott Xanatostól. – Mindig is önhitt voltál. Ezúttal túl messzire mentél.

– Nem. – Xanatos sötétkék szeme csillogott. Előhúzta a fénykardját. – Csak most fogok túl messzire menni.

Egy villanás, és Qui-gon fénykardja feléledve zümmögött. Amikor Xanatos előreszökkent, hogy első ütésével lesújtson, Qui-gon már mozdult is, és eltérítette azt. A fény-kardjaik találkozásakor sistergés hallatszott. Qui-gon érezte, hogy Xanatos ütésének ereje elmozdította a karját.

Xanatos nem jött ki a gyakorlatból. Még inkább megerősödött, mozdulatai kiszámítottak és kecsesek lettek. Fénykardja vibrált, és ő újra meg újra döfött, mindig valami meglepő csavarással vagy váratlan irányból.

Qui-gon védekezett. Tudta, hogy nem lesz képes kifárasztani Xanatost a Jedik egyik stratégiai módszerével sem.

Xanatos nem csupán fizikálisan volt erős. Qui-gon érezte elméjének erejét is. Xanatos még mindig kapcsolatban állt az Erővel. Csakhogy a sötétség erejét gyűjtötte össze, nem a világos oldalét.

Qui-gon oldalra ugrott, hogy elkerüljön egy újabb csapást. Xanatos felnevetett. Ideje volt változtatni az összecsapás menetén. Elég a védekezésből!

Qui-gon rátámadt Xanatosra; fénykardja villogva zümmögött. Egyik csapást a másik után osztogatta, ám ellenfele sorra kivédte azokat. Füst és sistergés töltötte meg a levegőt. Xanatos ismét felnevetett.

Qui-gon célja az volt, hogy megpróbálja ellenfelét az épület falához szorítani. Xanatos azonban felszökkent a salakdomb tetejére, majd onnan elrugaszkodva átszaltózott Qui-gon feje fölött, és a háta mögött ért földet.

– Mindent elpusztítottál, amit szerettem – kiáltotta vádlón Xanatos, miközben fénykardja épphogy elhibázta Qui-gon vállát; olyan közel suhant el, hogy megperzselte tunikájának anyagát. – Engem is elpusztítottál azon a napon, Qui-gon. Én mégis újjászülettem. Erősebben, bölcsebben. Felülmúltalak.

Fénykardjuk vadul sisteregve csapódott egymásnak. Qui-gon érezte karjában az ütések erejét, de nem ingott meg. Xanatos feléje rúgott, Qui-gon azonban számított rá, és oldalra kitért előle. Xanatos elveszítette az egyensúlyát. Majdnem elesett, de még időben visszaküzdötte magát.

– A lábmunkád mindig is a gyengéd volt – jegyezte meg Qui-gon szárazon, miközben egy csapást mért ellenfele vállára. Xanatos hátrébb rándult, azonban Qui-gon még láthatta arcának fájdalmas grimaszát. – Ha felülmúltál engem, az csakis a gondolataidban történhetett meg.

Talán a gúny miatt. Vagy talán azért, mert Qui-gon valódi fájdalmat okozott neki. Xanatos a köpenye másik szárnyát is a válla mögé dobta, és egy másik fénykardot is előrántott.

Qui-gon megrezzent, és egy pillanatra elveszítette a fókuszát. Felismerte, kié lehet ez a fénykard.

– És hol az új tanítványod? – gúnyolódott Xanatos.

Tehát ő a felelős Obi-van eltűnéséért. Most már biztosan tudta.

Xanatos látszólag balról indított egy támadást, aztán jobbra lépett, majd ismét visszatáncolt balra. Qui-gon emlékezett erre a cselre a Templomból. Könnyedén blokkolta a csapást.

A múlttal harcolt. A saját múltjával. Talán képes legyőzni Xanatost, a csatát azonban nem nyerheti meg. Csak a jövő számít most már. Obi-van a jövő. A múlt várhat.

Qui-gon megtorpant, tudva, hogy Xanatos készen áll a küzdelem fokozására. Bevetné a halálos csapást is, amint módjában állna.

Xanatos váratlanul megperdült, három hosszú lépéssel a salakdomb tetején termett, elrugaszkodott, és ahogy átszaltózott a levegőn, mindkét fénykarddal Qui-gon felé kaszált, minden izmával irányítva a halálos csapást.

Xanatos azonban csak a levegőbe suhintott. Qui-gon oldalt szökkent, és egy váratlan mozdulattal kirántotta Obivan fénykardját a meglepett ellenfél kezéből.

Aztán, életében először, Qui-gon megfutamodott. Meg kell találnia Obi-vant. Hideg szél fütyült a füle mellett, miközben teljes sebességgel átrohant az udvaron.

Még hallotta Xanatos hangját a ködből.

– Fuss csak, te gyáva! Előlem úgysem menekülhetsz!

– Úgy tűnik, mégis! – kiáltotta vissza Qui-gon. Xanatos nevetése vérfagyasztó volt.

– Csak átmenetileg, Qui-gon. Csak átmenetileg.