Xanatos nem volt könnyű tanítvány. Noha nagyon fiatalon hagyta el Telost, arra emlékezett, hogy nagy hatalmú családból származik, egy nagy hatalmú bolygóról. Az információt arra használta, hogy megpróbált más tanítványokat befolyásolni, legfőképpen azokat, akik kevésbé kiváltságos háttérrel rendelkeztek.

Qui-gon türelmes volt ezzel a hibával szemben, gyerekes gyarlóságnak tartotta, amely majd eltűnik az idő múlásával és a tanítással. Amikor először érkeztek meg a Templomba, a gyermekek nagy része még honvágyat érzett a szülőbolygója és a családja után. Sokan közülük meséket eszeltek ki a származásukról, vagy újra és újra elmondtak emlékezetes történeteket. Xanatos valójában nem különbözött tőlünk, mondta magának Qui-gon. A fiú a sznobságát zseniális tanulási vággyal egészítette ki és kiváló rátermettséggel a Jedi-tudományok elsajátítására. Amikor eljött az idő, Qui-gon Xanatost választotta tanítványának.

Miután látta, hogy a szótlanul duzzogó Obi-van felszállt a járatára, Qui-gon sétálni indult. Gondolatai a reggeli találkozó körül forogtak. Ki találta ki, hogy felkérjenek egy Jedit, járjon közben bandomiri ügyekben? Ha Xanatos volt az, mi volt ezzel a célja? Csapdába csalta Qui-gont?

Qui-gon eltűnődött a kérdéseken, de válaszokra nem talált. Ha valahol csapda van előtte, akkor nem látja. Nehéz lenne bevallania SonTagnak, hogy nem segíthet nekik, mivel felbukkant egy rejtélyes alak a múltjából, aki még mindig neheztel rá. Az egyetlen, amit tehet, hogy végzi a dolgát. A küldetése Bandomiron valóság. SonTagnak és VeerTának segítségre van szüksége.

SonTag üzent Qui-gonnak, hogy a találkozó az Újvilággal a Szülőbolygó Bányatársaságnál lesz. A megbeszélt időpontban elindult a szállásáról, és azt látta, hogy maga SonTag igyekszik felé az előcsarnokban.

– Örülök, hogy találkoztunk – kezdte a nő. – Megváltoztattuk a találkozó helyszínét. Úgy gondolom, jobb mindkét félnek, ha semleges helyen találkozunk. Talán, ha hivatalos hangulatban zajlik az eljárás, mindenki udvariasabb lesz. – SonTag grimaszolt. – Legalábbis ebben reménykedem.

– Én szintúgy – helyeselt Qui-gon. Hosszú lépteit a nőéhez igazította.

A tárgyalóteremben VeerTa várakozott. Szürkéskék bányászegyenruhát viselt, és türelmetlennek tűnt.

– Ez a találkozó kész időpazarlás – vetette oda Qui-gonnak nyersen. – Az Újvilág tesz nekünk néhány csinos kis ígéretet, aztán megszegi azokat.

– Azért vagyok itt, hogy biztosítsam, ne így történjen – felelte Qui-gon. Tetszett neki a temperamentumos VeerTa. Remélte, hogy a találkozó a nő kedve szerint és persze Bandomir javára fog lezajlani.

Az ajtó kinyílt, és Clat'Ha, az Arkónai Ásványkitermelő Bányatársaság kinevezett igazgatója lépett be. Qui-gon enyhe meghajlással üdvözölte. A nő viszonozta azt, eleven zöld szemét melegen rávillantotta. Szövetségesek voltak a Bandomirra vezető hajóúton; a Jedi-lovag azt remélte, itt is azok maradnak.

Vártak néhány percet, de az Újvilág képviselője nem mutatkozott. Amióta Jembát, a huttot megölték Bandomirra vezető útján, senki sem tudta, ki lehet az új képviselő.

Az Újvilág hatalmi struktúráját rejtély fedte. Még soha senki sem tudta, ki a vezetője. Végül a bosszús SonTag a vánkosok felé intett.

– Elkezdhetjük a megbeszélést – mondta. – Ha megpróbálnak megfélemlíteni, nem fogom hagyni magam.

Mindenki elfoglalta a helyét. A vánkosok beszabályozták a magasságot, így mindenki szemmagasságba került egymással. Clat'Ha és VeerTa elkezdték tájékoztatni SonTagot a bányában végbement fejlődésről. Qui-gon hallotta a szavaikat, de valami sokkal fontosabb nyugtalanította. Zavar mutatkozott az Erő működésében. Ráhangolódott a zavarra, mert bizonytalan volt annak jelentését illetően. A sötét hullámok figyelmeztetések, de mire?

Az ajtó váratlanul kivágódott. Egy fiatal férfi állt a bejáratban. Fényes fekete köpenyén a csíkok olyan sötétkéken tündököltek, hogy szinte azok is feketéllettek. Egy megszakított kör alakú forradás díszelgett az arcán.

Qui-gon merev tekintete összefonódott a belépőével. A pillanat félbeszakadva függött a levegőben. Azután Qui-gon legnagyobb meglepetésére Xanatos arcán elragadtatott vigyor terült szét.

– Öreg barátom! Szóval itt vagy! Alig mertem remélni. – Xanatos előrelépett; jóképű volt és impozáns. Fekete haja a vállára omlott, sötétkék szeme pedig illett a köpenyén húzódó csíkok sötétjéhez. Miri módon üdvözölte SonTagot, majd meghajolt. – Kormányzó, bocsánatot kell kérnem a késésem miatt. A hajómat egy ionvihar tartóztatta fel. Semmi sem volt fontosabb számomra, mint hogy időben érkezzek. A nevem Xanatos, az Újvilág képviselője.

SonTag üdvözölte a fiatalembert, tenyerét felfelé fordítva.

– Látom, Qui-gont már ismeri.

– Igen, van szerencsém. – Xanatos Qui-gon felé fordult, és biccentett. – Ám jó pár éve nem láttam.

Nem volt semmi gúny a biccentésben, jegyezte meg magában Qui-gon. Csak tisztelet. Mégsem bízott benne.

– Megkaptam az üzenetedet, amint megérkeztem – közölte a Jedi-lovag semleges hangon.

– Igen, hallottam, hogy ideküldtek a Coruscantról – felelte Xanatos. – Amióta az Újvilág képviselőjévé neveztek ki, azóta tudom, hogy találkozni fogunk. Semmi sem nyújthat számomra nagyobb elégtételt.

Qui-gon a fiatal férfit tanulmányozta. Őszinteség csengett minden szavában. Mi folyik itt?

– Látom, nem bízol meg bennem – folytatta Xanatos. Éjsötét kék szeme szúrósan sugárzott Qui-gonra. – A vészjelző-érzékeid nem változtak. De biztosan akadnak más Jedi-növendékek is, akik elhagyták a Jedik ösvényét anélkül, hogy bizalmatlan lennél irántuk.

– Minden tanítvány szabadon elmehet, bármikor. Te is tudod – válaszolta Qui-gon változatlan hangnemben. – Ha tisztességesen távoznak, nincs irántuk bizalmatlanság.

– Tehát kiléptem. Így a legjobb számomra és a Jedik számára egyaránt – biccentett Xanatos csendesen. – Nem sikerült hozzáidomulnom ahhoz az élethez. Egyelőre még nem bántam meg. Nem gondoltam komolyan, hogy egy Jedi életét éljem. – Váratlanul mosolyt villantott SonTagra, Clat'Hára és VeerTára. – Nagyra értékelem a kiképzést, amelyet Jedi-növendékként kaptam, de nem készített fel a visszatérés megrázó élményére. Be kell vallanom, néhány évig tévúton jártam. Mint ahogy legutóbb is, amikor Qui-gont utoljára láttam.

Tévút? Qui-gon csodálkozott. Xanatos így gondol arra az időszakra?

– De immár megváltoztam – folytatta a fiatal férfi. – Az Újvilág adta ezt az esélyt. – Xanatos előrehajolt, VeerTára szegezett tekintettel. – Ez az, amiért csodálom magát, VeerTa. Az Újvilág azért küldött, hogy elmondjam, a Társaság nem fogja keresztezni a tervezetét. Egy gazdagabb, biztonságosabb Bandomir mindannyiunknak jobban szolgálja a céljait. – Xanatos megérintette a mellkasát. – Csodálom a vezetői képességét, mivel én is szeretem a szülőbolygómat. Telos mindig a szívemben van. SonTaghoz fordult.

– Talán, ha az Újvilág a haszna tíz százalékát ajándékozná a Bandomir termővé tételét segítő erőfeszítésekre, az meggyőzné az őszinteségünkről?

SonTag zavarodottnak tűnt. Qui-gon tudta, az Újvilág hasznának még a tíz százaléka is óriási összeg. És az Újvilág sohasem adományoz jótékony célokra.

Az ajánlat csak trükk lehet. Qui-gon nem bízott benne. De azt láthatta, hogy Xanatos meghódította SonTagot és VeerTát. Csupán Clat'Ha tűnt óvatosnak. De neki több oka volt kételkedni az Újvilágban. Az utóbbi időben támadt velük némi bonyodalma.

Xanatos megtörni látszott Clat'Ha bizalmatlanságát is. Mélyreható, sötétkék tekintetét a nőre szegezte.

– Amikor átvettem ezt a pozíciót az Újvilágnál, megértettem velük, hogy változtatni kell bizonyos módszereken. Nem hiszek a bolygók kifosztásában, majd hátrahagyásában, miután mindazt kinyertük belőle, amit akartunk. A Bandomiron fogjuk először demonstrálni az új politikánkat.

SonTag bólintott.

– Bölcs elgondolás. És Bandomir hálás lesz a segítségükért...

Váratlanul hatalmas robbanás rázta meg a szobát. VeerTa a padlóra zuhant. Mielőtt a többiek reagálhattak volna, Qui-gon talpon termett, kezében a fénykardjával.

Qui-gon úgy érzékelte, a robbanás a palotán kívül történt. Az ablakhoz rohant. VeerTa nagy nehezen lábra állt, és követte.

Egy fekete felhő teljesen beborította az alattuk elterülő városképet. Aztán a szél elsodorta, és kitisztult a látvány.

Füstcsóva emelkedett az egyik bányatelepről. Qui-gon egy hatalmas épület romjait pillantotta meg. Egy fúrótorony leomlott, egy másik veszélyesen megdőlt. Ahogy figyelték, lassan eldőlt és leomlott, lerombolva egy ócska épületet, talán a munkások szállását. Qui-gon alakokat látott botorkálni vagy éppen elszaladni a baleset helyszínéről. Mások pedig csapdába estek odabenn.

A szirénák megszólaltak, magas hangon, szinte jajveszékelve. Mellette VeerTa állt inogva, majd megkapaszkodott az ablakpárkányba, hogy egyenesen tartsa magát.

– Ez a Szülőbolygó Bányatársaság – suttogta.