Mikor a nap fölkelt, úgy látszott, hogy az idõjárásban nem lesz változás. Csak talán a szél ereje csökkent egy kicsit, de viszont a szemhatáron úszó felhõk lassan emelkedtek a zenith felé s valószínû volt, hogy esni fog. Ez lehetett jó is, meg rossz is; jó azért, mert esetleg megváltozhatott a szél iránya s rossz azért, mert heves szélrohamok támadhattak és kényszeríthették volna a hajót, hogy bevonja a vitorláit.

Annyi bizonyos, hogy ha a szél iránya nem változik, ismét lavírozniuk kell egész nap s megint csak tíz-tizenkét mértfölddel jutnak közelebb az Antillákhoz. Ha pedig a szél továbbra is állandóan nyugat felõl fúj, akkor, ki tudja, hány napba telik, míg partot érnek, sõt az se bizonyos, hogy egyáltalán partot érnek-e valaha.

Ilyen gondolatokkal tépelõdött Will Mitz, midõn Clodion Lajos hat óra tájban feljött a födélzetre és oda ment hozzá.

– Jó reggelt, Will! – mondta vidáman. – Nos, milyen idõnk lesz?

– Ha én azt tudnám!

– Nem változik a szél?

– Egyelõre nem... legalább úgy látszik.

– Ez pedig nagyon hátráltat bennünket, úgy-e?

– Hátráltatni ugyan hátráltat, – felelte Will Mitz, – de azért nem kell búsulni; Majd csak elérünk valahogy az Antillákra. Aztán meg valami hajóval is találkozhatunk.

– No, én ugyan nem búsulok, – mondta Clodion Lajos vállat vonva. – Hanem ön bizonyára álmos lesz. Nem fekszik le egy kicsit?

– Egyelõre még nem. Higyje el, nem is vagyok fáradt. Késõbb, ha talán álmos leszek, nem mondom, hogy nem dûlök le egy-hét órára; de most még nem érzem, hogy rászorulnék a pihenésre.

Voltaképpen azonban nagyon is ráfért volna Will Mitzre egy kis pihenés, de nem mert lefeküdni. Nem tetszett neki a tenger s a hajósok finom ösztönével megsejtette, hogy valami fordulat lesz az idõjárásban.

Hét óra felé Patterson úr is feljött a födélzetre, odament Will Mitzhez, kezet fogott vele és azt kérdezte:

– Nos, még nem látszik a föld?

– Még nem, Patterson úr.

– És még mindig nyugat felé van?

– Még mindig, uram.

Patterson úrnak be kellett érnie ezzel a megnyugtató válasszal. Színleg be is érte, de titokban komoly aggodalmak emésztették. Mi lesz, ha az “Alert” nem bír eljutni az Antillákra? Mi lesz, ha a szél viharrá erõsödik és kiveri a hajót a nyílt tengerre? És legfõképpen mi lesz akkor, ha a kalózok, megunván a rabságot, akár az életük kockáztatásával is kitörnek börtönükbõl?

Mialatt a derék mentor e kétségbeejtõ gondolatokkal vívódott, Will Mitz halálra fáradtan ledõlt pihenni a födélzeten, a kormány mellett, mely ekkor a Clodion Lajos biztos kezében volt.

De alig aludt két órát, midõn Hinsdale Roger és Wickborn Axel újjongása megint fölverte. A két fiú a hajó orrában õrködött és kiabálva, lelkendezve szaladt a kormány felé:

– Hajó!... Hajó!

Will Mitz azonnal fölugrott és a hajó keleti oldalára rohant. A jelzett hajó valóban ott volt, illetõleg látszott a füstje, mert gõzös volt. A gyors járású posta- vagy személyszállító hajó ugyanabban az irányban igyekezett elõre, mint az “Alert”.

Csakhamar föltünedezett a szemhatáron mind a két kéménye, majd az egész törzse is és az “Alert” utasai lázasan vizsgálták a messzelátóval minden mozdulatát.

Nem csoda! Hiszen talán pár óra alatt vége lesz minden aggodalmuknak, szenvedésüknek, mert ha a gõzös észreveszi õket, bizonyára a segítségükre jön és megszabadítja õket.

Félóra múlva a gõzös már csak három mértföldnyire lehetett tõlük. Hatalmas transzatlanti hajó volt, de azt még nem lehetett látni, hogy francia-e vagy angol. De Will Mitz már kiszámította, hogy ha nem változtat az irányán, oly messze a hátuk mögött fog elhaladni, hogy nem érintkezhetnek vele.

Tony Renault Will Mitz parancsára fölhúzta a középsõ árbocra a kék és fehér lobogót, annak jeléül, hogy a hajó segítségre szorul; ugyanakkor Axel Wickborn fölrántotta az angol lobogót a hajó utolsó árbocára.

Negyedóra telhetett el a legkínosabb várakozásban. Az “Alert”, mely szemben kapta a szelet, nem közeledhetett a gõzöshöz, mely három mértföldnyire éjszak felé futott. S mivel nem is felelt a jeladásukra, Hinsdale Roger és Clodion Lajos leszaladtak a kabinba és fölhoztak két puskát. Ötször-hatszor is lõttek, de mivel a szél a gõzös felõl fújt, nagy kérdés, hogy meghallották-e a puskák durranását?

De ha a gõzösön nem is hallották meg a lövéseket, annál jobban meghallották Harry Markel meg a cimborái a hajófenékben. És kétségtelenül meg is értették, hogy mirõl van szó, mert irtózatos káromkodással, szilaj ordítással estek neki a hajófenék ajtajának, melyet vad erõszakkal döngettek.

Szerencsére a hajó oly szilárd szerkezetû volt s a vaspántok úgy leszorították az ajtót, hogy a kalózok minden erõfeszítése hiábavaló volt. Különben is Will Mitz, aki közvetlenül az ajtó mellett állott, kezében a fölhúzott revolverrel, kíméletlenûl agyonlõtte volna a legelsõt, akinek sikerült volna a fejét kidugnia.

Nagyobb baj volt ennél, hogy a gõzös nem vette észre az “Alert” segélykérését, nem hallotta a puskalövéseket, hanem csak ment a maga útján s magával vitte az ifjak reménységét is. Félóra múlva már öt-hat mértföldnyire volt tõlük s a következõ negyedórában végkép letûnt a szemhatárról.

Will Mitz szomorúan fölsóhajtott, de nem csüggedt. Mivel nem tehetett mást, folytatta a lavírozást, de magában erõsen aggódott, hogy már ezt se bírja soká. A szél ugyanis egyre erõsödött s a hullámok járása is folyton magasabb lett, úgy, hogy vagy be kellett vonnia a vitorláknak legalább felét, vagy pedig szél mentében kellett haladnia, ami ismét távolabb vitte az Antilláktól. Valahányszor a komolyabbak: Clodion Lajos vagy Hinsdale Roger kérdõleg néztek rá, mindig félrefordította a fejét.

A közelgõ éjszaka nagyon aggasztotta Will Mitzet. A szél ahelyett, hogy csökkent volna, egyre erõsödött és a tenger is hatalmasabban hullámzott. Minden áron csökkenteni kellett a vitorlákat, mert a lavirozással már nem boldogultak s ha éjszaka véletlenül vihar támad, nemcsak a vitorlákat tépi le a szél, hanem az árbocokat is ketté törheti.

De azért is csökkenteni kellett a vitorlákat, mert a nyugati szél nagyon messzire elhajtaná õket különben az Antilláktól. Nekik pedig itt kell maradniuk közel ahhoz a földhöz, ahonnan a szabadulást remélhették. Mert mit várhattak volna, ha rábízzák magukat erre a nyugati szélre, mely ugyan gyorsan vitte volna õket, de egyenesen Afrika keleti partjai felé, ahol vademberek, sõt talán még azok se laknak?

Will Mitz megmagyarázta az ifjaknak, hogy mirõl van szó s aztán kiosztotta a szerepeket. Leuven Albert és Perkins Hubert a kormánynál maradnak, a többiek pedig fölmennek vele a tatvitorlára és elõször is azt göngyölik be.

– De jól megfogózzanak a kötelekben! – intette Will Mitz az ifjakat.

A hajó erõsen ingadozott a heves szélben s a hullámok szilajon jártak rajta keresztül-kasul. A vitorlarúd egyik vége néha szinte a felhõket súrolta, mialatt a másik csaknem szántotta a tenger színét, de a bátor ifjak azért serényen dolgoztak és egymás után behúzták a felsõ vitorlákat.

Most már csak a fõárboc födélzet-vitorlája, meg a hajó orrán kifeszített latin vitorlák vitték a hajót. Ez éppen elég volt arra, hogy az “Alert” ne legyen a hullámok játéka s a szél erejével uralkodhassék a tomboló habokon s viszont meg volt az a haszna is, hogy nem nagy sebességgel távolodott az Antilláktól.

Will Mitz el is határozta, hogy egész éjszaka így hagyja a hajót. Amennyire lehetett úgy kormányzott, hogy az “Alert” lehetõleg éjszakkeletnek tartson, mert így remélhette, hogy talán eléri a Bermuda-szigetcsoportot, bár ez nem lett volna valami túlságos szerencse, mivel a szigeteket környezõ szirtes zátonyokon könnyen elpusztulhattak.

Az ifjak egy része aludni ment, hogy négy óra múlva pihent erõvel válthassa föl társait. Csak Will Mitz nem feküdt le. Egész éjjel szinte egymaga kormányzott s nem egyszer egész erejére szüksége volt, hogy megtarthassa kellõ irányában a hajót, melyet a szél és a hullámok szilaj erõvel hánytak-vetettek.

Hajnalhasadáskor, mihelyt világosodott, Will Mitz aggódva nézegette a szemhatárt, de az idõ nem nagyon nyugtatta meg. Igaz, hogy a szél nem növekedett az éjszaka folyamán, de az ég fölötte borult volt és záport, sõt orkánt is várhattak.

Patterson úr ismét megkapta a tengeri betegséget és lent nyögött, jajgatott a szobájában. Az ifjak, bármennyire szerették volna ápolni, nem értek rá, mert mindnyájukra szükség volt a födélzeten. Valamennyien viaszos vászon matrózgúnyában voltak tetõtõl-talpig, de még így is bõrig átáztak, mert a tenger minduntalan végig mosta a födélzetet.

Valószínû, hogy a banditák örültek ennek a viharnak. Bizonyára azt remélték, hogy ha az orkán ereje végsõ pusztulással fenyegeti a hajót s ha már Will Mitz nem tud megbirkózni az elemek irtózatos dühével, a kétségbeesett ifjak hozzájuk folyamodnak segítségért s kieresztik õket börtönükbõl.

Pedig ezt ugyan hiába remélték, mert Will Mitz elszántan dacolt a viharral, az ifjak pedig nemhogy kétségbe nem estek, hanem szinte észre se látszottak venni a veszedelmet s épp oly készséggel, ügyességgel, mint bátorsággal teljesítették Will Mitz parancsait.

De ez az állapot nem tarthatott így soká. A szél erejének növekedtével a hullámverés romboló támadásai is gyakoribbak lettek s az “Alert”, hacsak kockáztatni nem akarta, hogy oldalt dõljön, kénytelen volt megváltoztatni az irányát és együtt futni a széllel.

Viharos idõben ez a szorongatott hajó egyetlen menedéke, de ez is tele van veszedelmes kockázatokkal. Mert ha a hajó nem bír gyorsabban menni, mint a hullámok, akkor a habok utólérik, hátulról fölrohannak rá s a kormánytól az orráig végig söprik, elsodorván mindent, amit útjukban érnek.

Will Mitz, aki jól tudta ezt, leküldte az ifjakat a hajószobába s megkérte õket, hogy csak akkor jöjjenek föl, ha õ hívni fogja õket.

– Ha szükségem lesz a segítségükre, – mondta, – minden esetre hívni fogom önöket. De addig jobb lesz, ha lemennek, ahol nem érheti baj, mert idefönt kegyetlen “rókatánc” kezdõdik mostan.

Az ifjak nem szívesen ugyan, de mégis lementek a hajószobába, Will Mitz pedig hozzákötözte magát a kormánykerékhez, hogy a hullámok el ne ragadhassák. Aztán szélmentébe fordította a hajót s a “rókatánc” valóban megkezdõdött.

Az “Alert” roppant szökéssel bukott elõre s törzsének a fele, az orrától a közepéig víz alá merült. A tatja, ahol Will Mitz a kormányt fogta, majdnem hatvan fokos szögben meredt az égnek s úgy látszott, hogy le se tud többé ereszkedni, aminthogy az orra se tudott fölbukni a víz alól.

Néhány pillanatig tartott ez a rettenetes, válságos állapot. Aztán az “Alert”, reszketve szinte, s minden eresztékében recsegve-ropogva a ránehezedõ víztömeg súlyától, lassankint kezdett vízszintes állásba jönni s a következõ percben, mint a megsarkantyúzott paripa, szilajon vágtatott elõre a tarajos hullámhegyek hátán.

Így ment ez egész nap; minden óra, minden perc meghozhatta a halálos katasztrófát, hiszen csak az kellett, hogy valami hevesebb szélroham elszakítsa, letépje azt a három kis vitorlát, amely még vitte a hajót! S vajon lehetetlen volt-e ez?

Will Mitz úgyszólván étlen-szomjan, emberfölötti erõvel küszködött. De az ifjak se igen ettek: néhány kétszersült és hering volt az eledelük ezen a szomorú emlékû szeptember 25-én, amelynek borzalmait bizonyára holtuk napjáig se felejtik el.

Hát még az éjszaka! Midõn a sötétség még fokozta a vihar borzalmait! Az orkán most már teljes erõvel kitört s az volt a kérdés, hogy kibírja-e az “Alert” még huszonnégy óráig ezt a rettenetes harcot?

Will Mitz egyedül volt a kormánynál és minden erejét megfeszítette, hogy megtarthassa szél mentében a hajót. Éjfél tájban egy óriási hullám, mely másfél öllel magasabbra tornyosult, mint a hajó fara, oly iszonyú erõvel zuhant le a hajóra, hogy majdnem beszakította a födélzetet. Aztán, neki zúdulván a hajóhídnak, letépte róla a mentõ-csónakot, mindent összezúzott szilaj rohanásában, elvitte a konyhát, a tyúk-ketrecet, a két nagy édes-vizes hordót, mely a fõárbochoz volt kötve s még a második csónakot is magával ragadta.

Most már csak egy csónak maradt: az, amelyen az ifjak legelõször menekülni akartak a hajóról. De ennek se vehették hasznát: a szilaj tenger legott elnyelte volna, ha vízre bocsájtják. A rettenetes robajra, mely talpától a tetejéig megrázta a hajót, rémülten rohantak föl az ifjak a födélzetre. De Will Mitz, túlkiabálván a vihar szörnyû harsogását, visszaparancsolta õket:

– Menjenek le! Vissza, ha mondom!

– Hát nincs remény? – kérdezte Hinsdale Roger.

– Istennél a szabadulás...

E pillanatban nagy roppanás, majd süvöltõ zúgás hallatszott a fejük fölött s amint föltekintettek, mint valami óriási fehér viharmadár röpült el a fõárboc középsõ vitorlája.

Az “Alert” most már csaknem teljesen a vihar játéka lett. Az a két latin-vitorla, mely még az elején ki volt feszítve, nem volt elegendõ arra, hogy a kormánynak engedelmeskedjék s most már a szél és hullámok ragadták magukkal kelet felé.

Hol lesz reggelig? Hol lesz, mire a vihar eláll? S föltéve azt a legjobb esetet, hogy az orkán szüntével a szél is megfordul és kelet felõl fog fújni, hány száz mértföldnyire lesznek az Antilláktól s eljuthatnak-e oda vitorlák híjával?

Ez gyötörte Will Mitzet, mialatt az “Alert” szédületesen táncolva szaladt kelet felé. De a vihar, mintha beérte volna azzal, hogy a hajót megfosztotta vitorlájától, lassankint csillapodni kezdett és kelet felõl már a szemhatár is tisztulni látszott.

A tenger ugyan még erõsen hullámzott s bizonyára beletelik egy nap, míg lecsöndesül, de a szél már alább hagyott.

Az ifjak följöttek a födélzetre és szorongva, kérdõen néztek Will Mitzre.

– Igen, igen! – mondta Will Mitz, – már nemsokára vége lesz.

Déltájban a szél már tûrhetõ volt és lassankint úgy megfordult, hogy délrõl fújt. Ha most meg lett volna a vitorlájuk, szépen visszafordulhattak volna az Antillák felé, ha nem is egyenesen nyugatnak, de legalább északnyugatnak, ami körülbelül mindegy volt.

Will Mitz elhatározta, hogy pótólni fogja az elvesztett vitorlát. Rábízta a kormányt Clodion Lajosra, ö maga pedig a többiekkel gyorsan kiszabta, összevarrta és nagy erõfeszítéssel fölvitte a vitorlarúdra a hevenyészett vásznat.

Ez a munka eltartott esti öt óráig, de éppen midõn a vitorlát oda akarták kötözni a rúdjához, szilaj káromkodás, vad ordítozás hangzott föl a hajófenékbõl és a kalózok kétségbeesetten döngették az ajtót.

Mi volt ez? Talán Harry Markel és cinkosai elszánták magukat a végsõre és élet-halál árán is ki akarnak törni?

Will Mitz gyorsan leszaladt az ifjakkal a födélzetre, s még jóformán le se ért, mikor Clodion Lajos rémülten fölsikoltott:

– Ég a hajó!

S valóban, a hajófenékbõl sûrû füst szûrõdött fölfelé az ajtó nyílásain keresztül.

A rab kalózok valamelyike, bizonyára részegségében vagy vigyázatlanságból fölgyújtotta a hajót s már hallani lehetett a födélzetet tartó tölgyfagerendák ropogását, amint égtek.

El lehetett-e oltani ezt a tüzet? Talán el, ha kinyitják a hajófenéket és vizet bocsájtanak rá. De akkor Harry Markel és a bandája is kiszabadul s bizonyos, hogy a haramiáknak az lesz az elsõ dolguk, hogy lemészárolják az utasokat.

Lent a hajófenékben tombolva õrjöngtek a kalózok tehetetlen dühükben és kétségbeesésükben. A födélzet parketjének eresztékei között olvadozni kezdett a kátrányos szurok s a füst egyre sûrûbben tódúlt kifelé. Majd hangos robbanások hallatszottak a hajófenék elejérõl. – Ott voltak a rumos és pálinkás hordók!

– Will! Will! – kiabáltak az ifjak és esdöleg nyújtották feléje a kezüket.

Talán kegyelmet kértek a nyomorultaknak? Nem, nem!

A maguk veszedelme rémítette meg õket: szabadulni, menekülni akartak az égõ hajóról.

Valóban, nem is volt idõ a habozásra. A födélzet minden pillanatban keresztül éghetett vagy beroskadhatott s akkor a banditák kitörhetnek. Ezt meg kellett elõzni, mert ha az egyetlen csónakot, amit a vihar még meghagyott, el nem viszik a banditák elõl, akkor a kalózok ülnek bele, õk pedig elpusztulnak az égõ hajóval együtt.

Will Mitz rátekintett a tengerre, amely már nem hullámzott oly szilajon; végig nézett a hajón, amelynek fenekébõl már kitörtek a lángnyelvek s hirtelen elhatározással fölkiáltott:

– Mindnyájan a csónakba! Elõre!