Will Mitz azonban nem érte be ezzel a magyarázattal, s a nap folyamán még más egyéb furcsaságokat is tapasztalt a hajón. Például, Harry Markel, mint az egész utazás alatt rendesen, most is külön étkezett; mikor a villás-reggelit föltálalták, nem jött le az ebédlõbe, hanem a maga szobájába vitette a villás-reggelit, holott Will Mitz nagyon jól tudta, hogy a kereskedelmi hajókon a kapitány maga szokott ülni az asztalfõn.

Még furcsábbnak találta Will Mitz, hogy se John Carpenter, a födélzetmester, se a legénység közül senki nem akart szóba állni vele. Ha megszólította valamelyiket, az illetõ morgott, dörmögött valamit és sietett odább állni.

... Mi volt ennek az oka?...

Will Mitzet eleinte bosszantotta a dolog, de aztán nem sokat törõdött vele. Pipára gyújtott, s a fiúkkal együtt a hajó farára ment, horgászni. A hajó ugyanis oly lassan ment, hogy kényelmesen bevethették a horgot, s mivel a hulladékokra éhes halak mindig tömegesen kísérik a hajókat, a horgászás most se volt eredménytelen, s pár óra alatt két napra való halat is fogtak.

Voltak e halak közt mindenfélék: tengeri csukák, süllõk, heringek, szardiniák, fiatal tokok, tányérkeszegek, kardorrú halak, sõt még gymnoták is, a tenger ángolnái, melyek egészen hasonlók voltak a kígyókhoz.

Ez a furcsa formájú hal annyira megtetszett Patterson úrnak, hogy amidõn Tony Renault ügyesen fölrántott egyet a vízbõl, kíváncsian oda ugrott hozzá és fölkapta.

Hanem aztán röpült is ám!

A gymnota ugyanis elektromos hal és úgy védi magát, hogy ha hozzányúlnak, villamos ütést mér az ellenségére. Ilyen ütést kapott tõle Patterson úr is, még pedig akkorát, hogy menten hanyatt vágódott és úgy gurult a fõárbocig.

A fiúk rémülten szaladtak hozzá, fölemelték és részvéttel kérdezgették, hogy nem történt-e baja, de beletelt jó néhány perc, míg Patterson úr egészen fölocsúdott kábultságából.

– Veszedelmes dolog, puszta kézzel megfogni ezeket az állatokat! – jegyezte meg Will Mitz.

– Veszem észre! – nyögte Patterson úr, az oldalait tapogatva. – Kár, hogy elõbb nem tudtam.

– Azt mondják, hogy ezek a villamos ütések nagyon jók a köszvény ellen, – szólt most Tony Renault.

– Akkor sebaj! – felelte Patterson úr filozófusi nyugalommal. – Engem úgyis gyötört a köszvény: most legalább kigyógyultam.

Legjobban érdekelte azonban az utasokat az a három-négy cethal, amelylyel találkoztak.

A cetek általában ritkák az Antillák környékén, s a cetvadászok nem is járnak erre soha, csak átmenõben.

– Inkább a Csöndes-tengerben vadásszák õket, – magyarázta Will Mitz, – éjszakon is. Brit-Kolumbia tágas öbleiben, ahol kicsinyeiket szülik, meg délen is, Új-Zéland partvidékein.

– Ön már volt ilyen cetvadászaton? – kérdezte Clodion Lajos.

– Voltam, – felelte Will Mitz. – Egy egész nyáron vadásztam rájuk a Uranyel hajóval az Okhocki-tengerben, a Kurili-szigetek körül. Sok minden kell oda! Öt-hat csónak, szigonyok, szigonyosok, s a cetvadászat nagy veszedelmekkel jár.

– De legalább sok hasznot hajt? – kérdezte Niels Harboe.

– Nem mindig. Az ügyesség, persze, sokat tesz: de a szerencse még többet ér, s minden attól függ, találkozik-e a hajó cetekkel, vagy sem. Néha bizony megesik, hogy egész nyáron egyetlen egy cetet se látnak a vadászok, s akkor kárba veszett a nagy költség.

Azok a cetek, melyekkel az “Albert” találkozott, három-négy mérföldnyire úszkáltak a hajótól, s nem lehetett közelébb férkõzni hozzájuk, az utasok nagy bosszúságára. Mert a roppant állatok oly sebesen úsztak kelet felé, hogy az “Albert” még csak lépést se tarthatott velük, nem hogy utolérte volna õket.

Mégis, hogy legalább színleg kedvében járjon az utasoknak, Harry Markel leeresztetett egy csónakot, hogy esetleg üldözõbe vegye a cethalakat, ha az “Albert” közelebb érhet hozzájuk.

De a cetek rohamosan távolodtak, a szél pedig lassanként annyira elcsöndesedett, hogy a hajó csaknem megállt. Mivel a tenger is nyugodt volt, semmi szükség se volt rá, hogy ismét fölhúzzák a csónakot, ami azért is jó volt, hogy másnap, ha az idõ megint csöndes lesz, odamehetnek az ifjak horgászni.

Másnap?... ki tudja hol lesznek másnap?... Harry Markel és gaz cinkosai már alig várták az éjszakát, hogy lemészárolhassák a gyanútlan utasokat!

Hat óra tájban Harry Markel bevonatta a vitorlákat; mert, ámbár úgyszólván teljes szélcsönd volt, ezen a vidéken mindig lehetett attól félni, hogy éjszakára váratlanul vihar tör ki, akkor pedig már késõ lett volna bevonni a vitorlákat.

A vitorlák begöngyölésében az ifjak is segítettek a matrózoknak; különösen Tony Renault, Clodion Lajos és Magnus Anders dolgoztak derekasan, mert Will Mitz segítségével és felügyelete mellett, õk hárman göngyölték be a tatvitorlát. Mikor lejöttek az árbocról, Will Mitz puszta kíváncsiságból betekintett a kormányos-házba, hogy megnézze a delejtût.

Az “Albert” reggel óta körülbelül ötven mérföldet futott délkelet felé s Will Mitz azt hitte, hogy a kapitány most már éjszakkeletnek fordul, mert hisz ez volt a helyes irány Anglia felé.

Harry Markel nagyon jól észrevette Will Mitz meglepetését, de úgy tett, mintha nem is látta volna a dolgot. Will Mitz pedig, tudván, hogy semmi beleszólása sincsen a kapitány teendõibe, szótlanul tovább ment és az eget vizsgálva, leült a fõárboc tövébe.

Corty, mivel a szavait úgyse hallhatta meg senki, oda fordult Harry Markelhez és gúnyosan mondta:

– Úgy látszik, hogy Mitz barátunknak nem tetszik ez az irány... No de ma éjszaka majd errõl is teszünk!... Ha belehányjuk õt is meg a többieket is a tengerbe, vígan utazhatnak haza Liverpoolba, ha csak a cápák föl nem falják õket addig!

S annyira megtetszett neki a tulajdon szellemessége, hogy hangosan röhögni kezdett, s Harry Markelnek rá kellett szólnia, hogy hallgasson, mert Will Mitz még gyanút foghatna, hogy õrajta nevet.

E pillanatban odajött hozzájuk John Carpenter is.

– Ne húzzuk föl a csónakot, Harry? – kérdezte.

– Csak hadd maradjon ott, John. Az éjjel még szükségünk lehet rá.

Ezen a napon csak félhétkor tálalták föl az ebédet. Ranyah Cogh, miután már tudta, hogy ez lesz az “utolsó vacsora”, ugyancsak kitett magáért és Patterson úr ki is jelentette, hogy soha életében nem evett jobbat. Különösen ízlettek neki a halak, melyeket az ifjak fogtak, s bezzeg buzdította is õket, hogy holnap csak halászszanak megint szorgalmasan.

Ebéd után mindnyájan fölmentek a hajóhídra, hogy beszélgetve töltsék az idõt addig, amíg üt az alvás órája. A nap a fellegek mögé bújt, de még nem áldozott le, s jó másfél óra bele fog telni, míg egészen sötét lesz.

Beszélgetés közben Tony Renaultnak úgy tetszett, hogy valami sötét tömeget lát libegni a vízen az alkonyat félhomályában, – s csaknem ugyanakkor a hiúz-szemû Will Mitz is elkiáltotta magát:

– Hajó elöl, jobbra!

Valamennyien arra néztek. Valóban, egy nagy, háromárbocos hajó közeledett az “Albert” felé, s a hogy a távolságot megbecsülhették, körülbelül négy mérföldnyire lehetett tõlük.

– Átkozott hajó! – dünnyögte John Carpenter fogcsikorgatva. – Egy óra múlva itt lesz a nyakunkon!...

Ugyanezt gondolták a többi kalózok is, és valamennyiüket féktelen düh szállta meg. A szél már egészen lecsillapodott; ha végkép eláll, a vitorlás egész éjjel ott marad a szomszédságukban s a tervezett mészárlást el kell halasztaniuk.

– Hát már sohase szabadulunk meg ezektõl a tintanyalóktól!? – fakadt ki Corty elkeseredve.

A “tintanyalók” ez alatt figyelmesen vizsgálták a hajót, mely lassan közeledett. Fölhozták ugyan a messzelátójukat is, de mivel már sötét volt, s a lobogóját, mint a hajók rendesen, napnyugtakor lebocsátotta, nem tudták kitalálni, hogy miféle nemzetiségû.

– Úgy ránézve, – mondta Will Mitz, – az építésérõl azt hiszem, hogy amerikai.

Háromnegyed óra múlva a két hajó már csak két mérföldnyire volt egymástól... Harry Markelt majd a guta ütötte meg dühében... Meg se kísérelheti utasainak a legyilkolását, mert az áldozatok sikoltozását bizonyára meghallanák az amerikai hajón, s akkor mindennek vége lenne... És az átkozott tengeráramlás egyre közelebb sodorta egymáshoz a két hajót: egy óra múlva már alig fél mérföld választotta el õket.

Körülbelül tíz óra lehetett és Patterson úr már oly álmos volt, hogy majd leragadtak a pillái.

– Rajta barátaim – motyogta fölkelve: – ideje, hogy aludni menjünk ...

– Ó, még nincs késõn, – tiltakozott Axel Wickborn. – Tíz órától reggel hétig... egy kicsit sok az alvásból.

– És, aki sokat alszik, nagyon meghízik! – toldotta meg a tiltakozást Tony Renault.

– Akinek tetszik, még fönnmaradhat, – jelentette ki Patterson úr: – de én megyek, mert már alig állok a lábamon.

A fiúk még fönt is maradtak vagy háromnegyedóráig és vígan beszélgettek arról, hogy milyen derék is lesz, ha majd otthon, Angliában eldicsekedhetnek a kalandjaikkal!... És hogy fogják õket bámulni a többiek, ha meghallják, hogy mennyi mindenen mentek keresztül!...

De tizenegy óra tájban õk is elálmosodtak, a jó éjszakát kívánva Will Mitznek, aki még a födélzeten maradt, hogy elszívjon egy pipa dohányt, mindnyájan aludni mentek.

Csönd lett a hajón. Will Mitz nem gyújtott rá, hanem elgondolkozott; haza gondolt, Barbadosra, ahová talán 3 év leforgása elõtt nem térhet vissza... Fájt neki, hogy ily hosszú ideig nem fogja láthatni édes anyját, akit pedig oly nagyon szeretett!...

Sóhajtva fölkelt és lassan a hajó orra felé ment, ahol a legénység lakása volt. A szíve annyira csordultig volt szomorúsággal, hogy beszélnie kellett valakivel. Nem vigasztalást keresett a beszélgetésben, hanem szórakozást, hogy elterelje gondolatait szülõhazájáról és édes anyjáról.

A födélzet oly kihalt és csöndes volt, mint nyári éjszakán a temetõ. Harry Markel, miután ezen az éjjelen úgyse hajthatta végre gyilkos szándékát, már rég lefeküdt. Aludtak a matrózok is, csak John Carpenter és Wagah voltak fönt a hajóhídon, s az egyik a kormányt fogta, a másik pedig vigyázott a tengerre és mérgesen nézte a háromárbocos amerikai hajó lámpásait.

– Vigyen el az ördög! – mormogta dühösen.

És volt is miért dühösködnie. Az amerikai hajónak legalább harmincöt-negyven fõnyi legénysége lehetett, s ha ezek meghallják az áldozatok sikoltozását és a segítségükre sietnek, a túlerõ lebírja õket s mindnyájan akasztófára jutnak...

Will Mitz már éppen föl akart menni a két banditához a hajóhídra, mikor közvetlen maga mellett halk beszélgetést hallott. Éppen a konyha mellett állt, melynek az ajtaja nyitva volt, s onnan hallatszott ki ez a párbeszéd:

– Annyi szent, hogy Harry nagyon óvatos, Corty! – szólt az egyik: és Will Mitz megismerte a hangjáról, hogy ez Ranyah Cogh, a szakács.

– Meglehet, hogy az, – felelte Corty, – de bizonyos, hogy igaza van. Ha tudnánk, hogy egy se ébred föl álmából, ha rajtuk ütünk, akkor meg lehetne kisérteni... De hátha egyik-másik fölébred és sikoltozni kezd?

– El kell vágni a torkukat, – mondta a szakács megvetõen.

– Ebben igazad van... De hátha védelmezik magukat, ha kiabálnak?... S ez az átkozott amerikai hajó itt a szomszédunkban minden legkisebb neszt meghallhat!...

– Hát aztán? – kérdezte Ranyah Cogh megvetõen. – Azt hiszi, hogy a legénység összeverekedett, ami egy hajón se ritkaság.

– És ha ideküld húsz-huszonöt embert, hogy megnézzék, mi történik? – felelte Corty. – Mindnyájunkat megkötöznének s úgy szállítanának vissza Angliába. S ha még egyszer a fegyházba jutunk: elhiheted, hogy jobban fognak vigyázni ránk, mint most mikor megszöktünk!

– De hát meddig várunk még? – türelmetlenkedett a szakács. – Én már alig várom, hogy a Csöndes-tengerben legyünk!

– Mindennek ez az átkozott hajó az oka! – mondta Corty bosszúsan. – De holnap majd csak megszabadulunk tõle, s fogadom, hogy holnapután reggelre csak magunk maradunk a hajón.

– Akkor hát várjuk meg a holnapi éjszakát, – nyugodott bele a szakács. – Most pedig igyuk meg a Szent-János-áldást, aztán jó éjszakát.

A két mákvirág koccintott, aztán Ranyah Cogh bezárta a konyhát s mind a ketten elõre ballagtak a hajó orrába, lefeküdni.

Will Mitz pedig, aki végig hallgatta ezt a szörnyû beszélgetést, szinte megdermedve állt a sötétben. Most már mindent tudott!... Tudta, micsoda gaz, alávaló cinkosok kerítették kézre a hajót; tudta, hogy a kapitány nem Paxton, hanem Harry Markel, a kalózvezér, a börtönébõl kitört fegyenc...

Tudta, hogy ezek a gazemberek mindnyájukat meg akarják gyilkolni, hogy aztán kalózkodni mehessenek a hajóval a Csöndes-tengerre; s végül tudta azt is, hogy a tervezett gyilkosságot csak az amerikai hajónak véletlen közelsége akadályozta meg.