De, még mielõtt a földet megpillantották volna, egyéb is történt. Délután négy óra tájban ugyanis Tony Renault hangosan lekiáltott:

– Hajó!

Öt-hat mérföldnyire, egyenesen az “Alert” orra elõtt, vékony füstoszlop szállt fölfelé a szemhatárról; látszott, hogy gõzös jár arra.

Ez a gõzös nagyon gyorsjárású lehetett, mert félóra múlva már egészen jól látható volt, s a következõ félóra alatt oly közel jött az “Alert”-hez, hogy alig volt tõle negyedmérföldnyire.

Az utasok kíváncsian találgatták a födélzeten, hogy miféle hajó lehet.

– Hadi gõzös, – mondta az egyik.

– Én már a zászlaját is látom... angol.

– A neve pedig “Essex” – toldta meg Tony Renault, a ki a kapitány messzelátójával kibetûzte a hajó nevét.

– És, úgy létezik, velünk van dolga...

Valóban, úgy látszott és úgy is volt.

Az “Essex” 5-600 tonnás cirkáló-gõzös volt, s miután fölhúzta hadi lobogóját, félgõzre fogta a gépjét s egyenesen az “Alert” felé tartott.

Képzelhetjük, mily szorongó aggodalmak szállták meg a banditákat!... Egyik rémkép a másikat váltotta föl izgatott képzelmükben, s egyik-másik már látni vélte magát az akasztófán!

Vajon nem lehetséges-e, hogy Queenstownban mindent megtudtak, s fölfedezvén a gyilkosságot, sürgönyöztek az Antillákra, hogy fogják el az “Alert”-t az ál-Paxtonnal és fegyenctársaival együtt?... S hátha az “Essex” most azért jött eléjük, hogy elfogja õket?

Eleinte ilyen rémes aggodalmak villantak át Harry Markel agyán, de a ravasz gonosztevõ csakhamar elnyomta szorongását és higadtabb lett.

...Nem lehet az, hogy az “Essex” az õ elfogatásukra jött elébük. Még ha fölfedezték is a gyilkosságot, senki se tételezné föl róluk azt a hallatlan vakmerõséget, hogy az Antillákra jöttek volna a helyett, hogy meneküljenek... Nem! errõl szó se lehet.

Így megnyugodva, Harry Markel elszántan és hidegvérrel várta a történendõket. Az “Essex” jelezte lobogójával, hogy beszélni akar vele; keresztbe kellett hát fordítani a vitorlákat, hogy a hajó megálljon, s egyúttal a lobogót is föl kellett húzni...

A döntõ pillanat közeledett: kitérni elõle már nem lehetett. Még ha az “Alert” szökni akart volna is, minden kísérlete hiába való lett volna; az “Essex” negyedóra alatt utóléri s akkor mindennek vége.

Most a cirkálóhajó egyik csónakját leeresztették, s mihelyt a csónak a vízen volt, azonnal két tiszt szállt le és ült bele.

Pár perc múlva mind a ketten az “Alert” födélzetén voltak.

– Hol a kapitány? – kérdezte az idõsebbik.

– Itt vagyok, – felelte Harry Markel elõlépve.

– Ön Paxton kapitány?

– Az vagyok.

– S ez a hajó az “Alert”, mely június 30-ikán indult el Queenstown kikötõjébõl?

– Úgy van, uram.

– S az “Antilian School” növendékei szintén a hajón vannak?

– Ott állnak a hídon – felelte Harry Markel, s rámutatott Patterson úrra meg az ifjakra, akik egy szót se vesztettek el ebbõl a párbeszédbõl.

A két tiszt, Harry Markeltõl követve, fölment a hajóhídra s miután köszöntötte az utasokat, az angolokat jellemzõ hideg udvariassággal fordult Harry Markelhez:

– Paxton kapitány, az “Essex” parancsnoka örül a szerencsének, hogy találkozott az “Alert”-vel s mi is örülünk, hogy jó egészségben látjuk önöket.

Harry Markel néma fõhajtással köszönte meg a jó kívánságot s várta, hogy a hadnagy megmondja, miért jött föl a hajóra.

– Jó útjuk volt – kérdezte a hadnagy: – s az idõjárás kedvezett?

– Nem panaszkodhatunk – felelte Harry Markel: – csak most, pár napja, értünk erõs vihart, amely ki is vert utunkból néhány száz mérfölddel.

– Ah, hát ezért késtek? – kérdezte a hadnagy közömbösen.

Majd, az utasok felé fordulva, így szólt:

– Patterson úr?...

Az érdemes mentor elõlépett, s tisztelettudóan meghajtván magát, így szólt:

– Engedje meg, uram, hogy bemutassam önnek fiatal útitársaimat, s egyúttal kérem, fogadja legmélyebb tiszteletem és kiváló nagyrabecsülésem kifejezését...

– Amellyel vagyok, alázatos szolgája, Horatio Patterson... – súgta a pajkos Tony Renault a szomszédja fülébe.

A két tiszt kezet fogott Patterson úrral, majd az idõsebbik odafordult Harry Markelhez:

– Hol a legénység?... kérem, sorakoztassa õket.

Harry Markel megdöbbent; de még nála is jobban megdöbbent John Carpenter, hogy mi lesz most?!... De habozni vagy tétovázni nem lehetett, s a banditák lassan sorakoztak a fõárboc elõtt.

A két tiszt önkénytelenül összenézett és a fejét csóválta: ennyi csúf pofát rég láttak egy rakáson.

– Csak kilenc legénye van? – kérdezte az idõsebbik.

– Csak kilenc – felelte Harry Markel.

– Pedig mi úgy tudjuk, hogy az “Alert” legénysége tíz ember volt... önt nem számítva, Paxton kapitány.

Ez a kérdés annyira kihozta sodrából Harry Markelt, hogy hamarjában felelni se tudott rá. Hogy idõt nyerjen, azt kérdezte:

– Minek köszönhetem a szerencsét, uram, hogy a hajómon tisztelhetem önöket?...

Ez a kérdés annyira természetes volt, hogy a hadnagy habozás nélkül megfelelt rá:

– Csak azért jöttünk önök elébe, mert Barbadosban már nyugtalankodtak az “Alert” hosszas elmaradása miatt. A szülõk és rokonok mind az Antillákon, mind Európában aggódtak. Mrs. Seymour Kethlen megkérte a kormányzó urat, hogy kerestesse a hajót s a kegyelmes úr az “Essex”-et küldte az “Alert” elébe. Ez az oka a mi látogatásunknak, de most, hogy látjuk, hogy minden rendben van a hajón, õszintén örülünk, hogy szerencsésen megérkeztek.

Ez a nagy figyelem és részvevõ aggodalom lelke mélyéig meghatotta Patterson urat, aki menten meg is köszönte a hadnagynak a meleg érdeklõdést. A maga és növendékei nevében megkérte a tisztet, hogy tolmácsolja õszinte hálájukat Mrs. Seymour Kethlennek és Barbados kormányzójának.

Harry Markel azonban megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy – mivel az “Alert” mindössze csak két napot késett – talán mégse volt elegendõ ok a nagy aggodalomra s az “Essex” mozgósítására.

– E két napi késedelmen kívül – felelte a hadnagy – még egyéb okunk is volt az aggodalomra.

John Carpenter és Corty megrezzenve néztek össze. Maga Harry Markel is megdöbbent egy kissé, azért vigyázott magára s a legcsekélyebb jellel sem árulta el belsõ nyugtalanságát.

– Mikor indult el az “Alert”? – kérdezte a hadnagy.

– A vasmacskát június 30-én este félnyolc tájban szedtük föl, – felelte Harry Markel. – De még jóformán ki se értünk az öbölbõl, mikor a szél már elállt s az “Alert” másnap egész nap szélcsöndben vesztegelt a hegyfok alatt.

– Harmadnap reggel pedig – mondta most a hadnagy – egy hullát találtak a parton, ahová a tenger áramlata vetette ki. Ruháiról s a gombjairól fölismerték, hogy a szerencsétlen, amíg élt, az “Alert” matróza volt.

John Carpenter és a többiek szinte megdermedtek a rémülettõl. Ez a hulla valamelyik áldozatuk hullája lehetett s az átkozott véletlen talán árulója lett gyilkosságuknak.

Az “Essex” hadnagya elmondta most, hogy Barbados hatóságait táviratban értesítették errõl az eseményrõl s leginkább ez a körülmény nyugtalanította õket, mikor az “Alert” nem érkezett meg a kitûzött idõre.

Majd azt kérdezte:

– Ön hát elvesztette egyik emberét, Paxton kapitány?

– Úgy van, uram, – felelte Harry Markel vakmerõen. – Bobnak hívták a szerencsétlent. Akkor esett a tengerbe, mikor még a Farmar-öbölben horgonyoztunk s bármennyire kerestük is, nem bírtuk többé kihalászni a boldogtalant.

– Ah, most már értem, miért van csak kilenc embere tíz helyett! – szólt a hadnagy. – Egészen természetes!

De Patterson úr nem találta oly egészen “természetes”-nek a dolgot. Izgatottan fordult Harry Markelhez s kérdõre vonta, hogy miért titkolta el elõttük ezt a szerencsétlenséget?

Harry Markel nyugodtan felelte, hogy nem akarta e gyászos hírrel megdöbbenteni utasait, akik talán rossz elõjelnek tekintették volna ezt a szerencsétlenséget.

A magyarázat eléggé ügyes és talpraesett volt, de azért a banditákban másodszor is meghûlt a vér, mikor a hadnagy így szólt:

– A Queenstownból jött sürgöny azt is jelentette, hogy a hulla mellén mély seb tátongott.

– Seb?! – kiáltott föl Clodion Lajos ijedten, míg Patterson úr a képébõl kikelve bambán bámult a hadnagyra.

Harry Markel hamar erõt vett megdöbbenésén s roppant lelki nyugalommal felelt:

– Ez a Bob a középsõ árboc vitorlarúdjáról esett le s estében neki vágódott a darunak; valószínûleg akkor sebesült meg s ez volt az oka is, hogy eszméletlenül hullván a vízbe, nem bírt többé fölszínre vergõdni.

Ez a magyarázat is eléggé ügyes volt, de a hadnagy fejét rázva mondta:

– A sebet nem az esés okozta. Késejtette mély, hosszú seb volt az s a gyilkos penge az áldozat szívét is átszúrta.

Most már mind oda voltak a banditák; kétségtelennek látszott, hogy az “Essex” hadnagya tisztában van azzal, hogy a szerencsétlen matrózt úgy gyilkolták meg. Csak az volt a kérdés, hogy miért jött az “Alert” födélzetére? Azért-e, hogy elfogja mindnyájukat, hogy esküdtszék elé állítsa õket az elkövetett gyilkosság miatt?

Ha elfogják és visszahurcolják õket Angliába, bizonyos, hogy az akasztófát egyikük se kerüli el. Ó, mennyivel jobb lett volna, ha ösztönükre hallgatva mindjárt indulás után meggyilkolják az utasokat s õk maguk, ahogy a szándékuk volt, kalózkodni mennek a Csöndes-óceánba.

De most már késõ volt ezen keseregni. Most már Harry Markelnek azon kellett fáradoznia, hogy tisztára moshassa magát meg társait a szörnyû vád alól.

S csodálatos, hogy ebben – bár akarata ellenére – Patterson úr segített nekik legjobban.

– Hogyan?! – kiáltott föl elszörnyedve, – hát gyilkos kéz ölte meg azt a szerencsétlent?

A mire a hadnagy így válaszolt:

– A távirat szerint a matróz még élt, midõn a parthoz ért, ahol akkoriban egy csapat fegyenc garázdálkodott... Valószínû, hogy ezeknek a kezeibe jutott, s a gazemberek valamelyike leszúrta õt.

– Ó, bizonyosan a Halifax kalóz legénysége gyilkolhatta meg, – vágott közbe élénken Hinsdale Roger. – Ezek a banditák éppen akkor szöktek meg a fegyházból, mikor mi Queenstownba értünk.

– A nyomorultak! – tört ki Tony Renault fölháborodva. – De azóta csak elfogták õket?

– A legutolsó hírek szerint még nem, – felelte a hadnagy. – Mindamellett lehetetlen, hogy megszökhettek volna Írországból s így elõbb-utóbb kézre fognak kerülni.

– Reméljük, hogy minél elõbb utóléri õket az igazságszolgáltatás keze! – fejezte be a beszédet Harry Markel, aki mindvégig megõrizte bámulatos hidegvérét.

– Ez aztán az ember! – súgta oda John Carpenter a cimborájának. – Nem igen jön ki a sodrából, mi?

– De nem ám! – felelte Corty elégedetten, – pedig ugyancsak a nyakára csavarodott a kötél.

A két tiszt ezután még néhány percig beszélgetett Patterson úrral, meg az Antilian School növendékeivel, s aztán elbúcsúzott tõlük.

Mielõtt ismét a csónakba szállt volna, az elsõ hadnagy odafordult Harry Markelhez s azt kérdezte:

– Nemde, Paxton kapitány: az “Alert” holnap estig már bizonyára elér Szent-Tamás szigetére, mivel csak ötven mérföld az út odáig?

– Minden esetre, uram, – felelte Harry Markel. – Sõt azt hiszem, hogy már déltájban ott leszünk.

– Akkor elõre sürgönyözünk, hogy várják önöket.

– Köszönjük uram, – felelte Harry Markel, – s egyúttal kérjük, hogy adja át tiszteletünket az “Essex” parancsnokának.

Harry Markel és cinkosai nagyot lélekzettek, mikor a csónak eltávozott hajójuktól. Öt perc múlva az “Essex” teljes gõzerõvel indult haza felé, még egyszer viszonozván az “Alert” zászlójának köszöntését.

A banditák a kezeiket dörzsölték. Az “Essex2 látogatása hajójukon hivatalosan rehabilitálta õket, s most már Harry Markel egész nyugodtan játszhatta Paxton kapitány szerepét.

A merész játéknak elsõ sakkhúzása tehát fényesen sikerült s valószínû volt, hogy a jövõben is sikerülni fog.

Az utazás többi része baj nélkül ment végbe. Estére kelve az “Alert” minden nagyobb vitorláját bevonta, mivel nem akart éjszaka nekivágni a szigettengernek.

Csak hajnal felé bontották ki újra a vitorlákat, s az elsõ, aki tíz óra tájban a szárazföldet megpillantotta, megint csak Tony Renault volt.

– Föld!... Föld! – kiáltotta tapsolva a fõárboc kosarából, amire társai ujjongó hurrával feleltek a födélzetrõl.