A szörnyû gyilkosság tehát sikerült. Harry Markelnek ismét volt hajója s most már nem kellett rettegnie a rendõrségtõl. Mehet cimboráival kalózkodni a Csöndes-tengerre, csak föl kell szednie a vasmacskákat és kibontatnia a vitorlákat.

De mi lesz holnap, ha az Antilian School növendékei az “Alert” födélzetére akarnak szállni s hiába keresik a hajót a torki öbölben? Mit fognak mondani, hogy fogják megmagyarázni az “Alert” rejtélyes eltûnését.

Mit bánta ezt Harry Markel! Neki csak egy sürgõs dolga volt: hogy minél elõbb indulhasson innen! Csakhogy éppen ez volt a nehéz. A koromsötétben még egy gõzösnek is istenkísértés lett volna elindulni; annál kevésbé lehetett fölszedni a vasmacskáit ennek a vitorlásnak, mert a tenger sodra kétségtelenül a partnak vitte és összetörte volna.

Különben a tenger és az idõ is csöndes volt. Szél se rezdült s hiába feszítették volna ki a vitorlákat is, a hajó nem mozdult volna. Gondolni se lehetett hát arra, hogy útra keljenek.

Lett volna ugyan mód az indulásra az apály segítségével, de ez csak pár mértföldnyire vihette volna a hajót, ennek pedig semmi értelme se volt. Mert ha az “Alert” holnap reggel nem lesz a helyén, a tengerészeti hatóság mindenesetre kerestetni fogja s mi lesz akkor, ha például utána küld egy gõzcsónakot, pár mérföldnyire megtalálja és vissza akarja vontatni?

Errõl beszélgetett a kapitány John Carpenterrel, aki fogcsikorgatva káromkodott:

– Átkozott szél! Utóbb még itt ér bennünket a reggel s nyakunkra jönnek azok a tintanyalók!

– Eh, hisz összesen csak tizen vannak, – felelte Corty vállat vonva, – ha jönnek, hát majd velük is elbánunk.

– De hát az a csónak, amelyik hozza õket? Mi lesz, ha kérdezõsködnek Paxton kapitány felõl, akit bizonyára ismernek a városban?

– A csónakosokat nem eresztjük föl a hajóra – felelte Corty – s azt mondjuk mindenkinek, hogy a kapitány a városban van.

Harry Markel, szokása szerint, hagyta beszélni a többieket s ez alatt meghányta-vetette magában a teendõket. Most még csak tizenegy óra volt; lehet, hogy hajnalig változik az idõ és szél kerekedik. Ha nem, akkor is lesz idõ határozni a teendõk felõl. A legrosszabb esetben kirabolják a hajót, elvisznek minden pénzt, felöltöznek a meggyilkolt matrózok tisztességesebb ruháiba s aztán elszélednek a szárazon, ki-ki arra menekülvén, amerre tud.

Egyelõre azonban, mivel oly éhesek voltak mindnyájan, mint a farkasok, Harry Markel megparancsolta Ranyah Cogh-nak, hogy fõzzön vacsorát. A mesztic ezalatt már megvizsgálta a hajó éléskamráját, mely bõven el volt látva minden jóval s jó lakomát rendezett társainak. Bor és pálinka is került bõven s a jóllakott banditák egyszeriben megfeledkeztek minden veszedelemrõl, mikor vacsora után pipára gyújtottak.

A banditák lassankint aludni tértek s csak az õrt álló matróz maradt a födélzeten. De Harry Markelnek nem jutott eszébe a pihenés. Át akarta vizsgálni a hajó okmányait, hogy minden adatot megtudjon róla. Bement a kapitány szobájába, kiszedte a meggyilkolt Paxton kapitány zsebébõl a kulcsokat, kinyitott minden szekrényt, fiókot és elõszedett minden írást.

Legelõbb is megtudta, hogy a hajón legalább is három havi elsõrendû eleség van; ez bõven elég addig, míg a Csöndes-tengerbe eljuthatnak. Aztán megtalálta a pénztárt, melyben kerek összegben hatszáz font sterling volt.

A hajó okmányaiból megtudta, hogy az “Alert” csak három éves, Birkenheadben építették s eddig csak két utat tett Kelet-Indiába és pedig Bombayba, Kallkuttába meg Ceylon szigetére, ahonnan mind a két alkalommal Liverpoolba tért vissza.

Sokkal fontosabb volt ennél az a fölfedezés, amire Paxton kapitány naplójából bukkant rá: hogy a meggyilkolt kapitány sohase fordult meg az Antillákon s következésképpen Mrs. Seymour Kethlen nem ismerhette. Csak ismerõsei ajánlták neki, mint megbízható, jó tengerészt és Mrs. Seymour e jó ajánlatok alapján bérelte ki a hajót az Antilian School növendékei számára.

Fél egy tájban Harry Markel följött a födélzetre. Odafönt Carpenter Johnnal találkozott, aki még egyre fogcsikorgatva káromkodott és átkozta a szélcsöndet. Szó se lehetett hát arról, hogy elinduljanak.

A köd egyre sûrûbb lett s a levegõ meg se rezdült. Két óra tájban csöndesen hullámzani kezdett a tenger: az apály ideje közeledett.

– Most hányjátok bele a holtakat a tengerbe! – parancsolta Harry Markel.

Carpenter és Corty beültek a csónakba, két matróz pedig egyenkint leadogatta nekik a tíz hullát.

Aztán a két gonosztevõ lassan kievezett az öböl elõfoka felé s ott egymásután a tengerbe dobálták áldozataikat. A víz csöndes loccsanással nyelte el a boldogtalanokat – s a szörnyû bûntény áldozatait örökre elnyelte a tenger.