Az utazás elég kellemes volt. A többnyire szép és derült idõt csak ritkán zavarta meg egy-egy futó, nyári zivatar, de ez is oly jelentéktelen volt, hogy az “Alert föl” se vette.

Az ifjak, hasznukra akarván fordítani a kedvezõ alkalmat, csupa mulatságból beálltak hajós inasoknak, s ha kellett, versenyt dolgoztak a matrózokkal. Különösen Tony Renault és Magnus Anders buzgólkodtak nagyon, és Patterson úr sokszor aggódott is volna értük, ha ott nincs Carpenter John, aki mindig nagyon vigyázott reájuk.

De hogy is ne vigyázott volna... hisz mindegyik ifjúnak az élete hétszáz font sterlinget ért neki!

Az ifjak egyik legkedvesebb szórakozása a horgászás volt, s ezt a mulatságot nem is eredménytelenül ûzték. Legtöbb sikere volt a hidegvérû Leuwen Albertusnak, meg a türelmes Perkins Hubertnek, akik ketten több ízben ellátták a konyhát az ebédre való hallal.

Sok mulatságot szereztek a pajkos delfinek is, melyek csoportosan úszkáltak, bukdácsoltak a hajó körül. Az “óceán bohócai”, ahogy e fürge és ügyes állatokat jellemzõen elnevezték, bámulatos gyorsan és merészen játszottak a hajó mellett. Egymás után ugráltak ki a vízbõl, fél-két méter magasra, s aztán fejjel lefelé buktak ismét a tengerbe, s átbújván a hajó alatt, a másik oldalon szökkentek föl ismét.

A matrózok több ízben megkísértették, hogy megszigonyozzák õket, de eredménytelenül. A fürge állatok egyetlen farkcsapásukkal oly hirtelen vetették magokat odább, hogy mindig sikerült kitérniök a szigony elõl, rendesen abban a pillanatban, midõn már azt hitték, hogy a gyilkos fegyver beléjük fúródik.

De nem csak delfineket láttak, hanem cápákat is. E roppant falánk állatok folyton tátott szájjal úszkálnak a vízben, mindig készen, hogy mindent elnyeljenek, ami útjukba téved. Mindegy nekik, akármit kaphatnak: kalap, fadarab, boros palack, kötélvég, ételmaradék, szóval akármi, ami a hajóról a vízbe húll, kedves zsákmányuk nekik. S amit egyszer elnyeltek, soha többé napvilágra nem kerül.

Július 7-ikén az “Alert” matrózai fogtak egy cápát, amely legalább is két öl hosszú volt. Mikor elnyelte a vashorgot, melyre egy darab sózott húst tûztek csalétkül, oly irtózatos erõvel rángatta a kötelet, hogy hat ember is csak igen nehezen tudta fölhúzni a födélzetre.

Clodion Lajos és társai mind odacsõdültek a tömérdek szörnyeteg köré, melyet kíváncsisággal vegyes borzadállyal vizsgáltak, de John Carpenter figyelmeztetésére hallgatva nem igen mertek közel menni hozzá, mert a vonagló és végét járó cápa farkcsapásai könnyen veszedelmesekké válhattak volna rájuk nézve.

A matrózok, mihelyt a cápa fönt volt a födélzeten, azonnal szekercével estek neki, s elõször megölték, aztán pedig földarabolták. A húsa ugyan élvezhetetlen, de az úszóiból kítûnõ kocsonyát lehet készíteni, s a hajó szakácsa ki is tett magáért ezzel az ízletes fogással.

Az idõ tehát nem telt unalmasan; az ifjak még vadásztak is. Néha ugyanis egész sereg sirály és viharmadár keringett a hajó fölött, és Hinsdale Roger, meg Clodion Lajos, akik legjobban tudtak a puskához, sokat lelõttek belõlük.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a hajó legénysége és az utasok között soha se lett bizalmasabb a viszony. Az ifjak voltaképen csak a födélzetmesterrel, meg Cortyval és Wagahval érintkeztek. A többi matrózok úgyszólván bújtak elõlük, Harry Markel pedig mindig oly rideg, tartózkodó és kimért volt velük szemben, mint az elsõ napon.

Gyakran találkoztak vitorlásokkal és gõzösökkel is, de ezek sokkal messzebbre voltak tõlük, semhogy szóba állhattak volna velük.

Különben Harry Markel, amennyire tehette, azonnal eltért rendes irányától, mihelyt hajót pillantott meg, s messzire elkerülte, csakhogy ne kelljen vele érintkeznie.

Egy napon azonban még se térhetett ki. A “Portland”, egy igen nagy személyszállitó amerikai gõzös, mely szintén az Antillák felé igyekezett, utolérte az “Alert”-t s mellette elhaladtában átszólt hozzá:

– Minden rendben van a hajón?

– Minden! – kiáltotta vissza Harry Markel.

– Semmi újság?

– Semmi.

– Hová mennek?

– Az Antillákra... És önök?

– San-Diegóba.

– Szerencsés utat!

– Szerencsés utat!

A “Portland” köszönt a zászlójával s pár óra múlva már el is tûnt a szemhatárról.

Tony Renault és Magnus Anders, akik legtöbbet törõdtek az út irányával – sõt naplót is vezettek róla – július 19-ikén kiszámították, hogy már csak 50-60 mérföldnyire lehetnek a szárazföldtõl.

Ez a szárazföld a Bermuda-szigetcsoport volt, amely körülbelül négyszáz szigetecskét számlál. Mindannyi angol birtok, és Bermuda, Szent-György, Cooper, meg Sommerset a legnagyobbak köztük.

John Carpenter, a kinek olyan szeme volt, mint a hiúznak, már délelõtt figyelmeztette a két ifjút:

– Nézzenek csak jobbra: a vasmacska meg a latin-vitorla közt, egyenesen...

– Nos? – kérdezte Tony Renault izgatottan.

– Nem látják a magas hegyeket?

– Én nem látok semmit, – jelentette ki Magnus Anders.

– Pedig a hegyek itt vannak, – felelte a matróz. – Látni amint túlemelkednek a felhõkön. Estig bizonyára önök is észreveszik õket.

S valóban, mielõtt a nap nyugovóra szállt, már jól lehetett látni a hatalmas hegyfokot, másnap reggel pedig alig tíz mérföldnyire voltak a Szent-Dávid-szigettõl, mely a szigetcsoport legkeletibb pontja.

De ez napon hirtelen heves zivatar támadt. A józan ész azt tanácsolta volna Harry Markelnek, hogy megkerülve a hegyfokot, mögéje menekülve várja meg, míg az orkán végigsöpri a tengert és elmegy mellette: de õ nem merte ezt tenni.

Bermuda angol birtok: hátha ismerik ott Paxton kapitányt? Ettõl való féltében inkább maga is a viharral rohant dél-keletnek, mit se törõdve utasaival, akiknek nagyobb része megkapta a tengeri betegséget, s ugyancsak keservesen szenvedett.

Patterson úr, aki már túl volt ezen a nyavalyán, bámulatraméltó önfeláldozással ápolta növendékeit, s fölötte büszke volt, hogy még csak az étvágyát se rontotta el a vihar.

Ez az orkán egyébként alaposan kiverte útjából a hajót, s midõn harmadnapra elállt a szél, s a tenger is csillapodni kezdett, legalább 300 mérfölddel messzebb voltak céljuktól, mint a vihar elõtt.

Tony Renault és Magnus Anders, mihelyt a hajó nem himbálózott oly veszedelmesen, azonnal fölmásztak az árbockosárba, szétnézni, hogy nem látnak-e földet valahol...

Sehol semmi: köröskörül a sivatag tenger, ameddig a szem látott.

Mikor Harry Markel délben fölmérte a napmagasságot s kiszámította a hajó állását a földgömbön, kétszázötven tengeri mérföldnyire voltak az Antillák legközelebb esõ szigetétõl.

Kétszázötven mérföld: két-három nap még akkor is, ha nagyon kedvezõtlen a szelük...

Itt volt a “Rubicon”. Most még volt idejük megfontolni a banditáknak, hogy mit tesznek.

Elõre menjenek-e, vagy... visszaforduljanak és a tengerbe hányják utasaikat: ez volt a fontos kérdés, amelyben határozniuk kellett.

Ha elõre mennek: sokat kockáztatnak, de sokat is nyernek; ha visszafordulnak: két hét alatt elérhetik a Csöndes-óceánt és kedvükre kalózkodhatnak...

A banditák egy részének éppen nem volt kedvére a kockázattal járó elõremenetel. Igaz, hogy a hétszáz font sterling fejenként nagyon csábította õket; de viszont a hátuk is borsózott félelmükben, ha arra gondoltak, hogy valaki rájuk ismerhet az Antillákon.

...Most még van idõ – mondogatták...Holnap, vagy akár ma éjjel is, meglephetik álmukban a gyanútlan utasokat, s pár perc alatt végezhetnek velük. Aztán az “Alert” délnek fordul s megy az útjára...

De Harry Markel hallani se akart errõl. Cinkosainak minden okoskodására és ellenvetésére csak ezt felelte:

– Bízzatok bennem! Nincs mitõl félnünk!

S ezt oly meggyõzõdéssel s akkora elszántsággal mondta, hogy a banditák lassanként maguk is bízni kezdtek, s végre vállat vonva mondták:

– Hát legyen!... Utóvégre Harry is vásárra viszia bõrét!... Hátha õ jobban tudja, mit csinál?

Így aztán július 25-ikén már csak hatvan mérföldnyire voltak az Antilláktól, s valószínû volt, hogy még estének elõtte megpillantják Szent Tamás partjait.

Ezt a napot Tony Renault és Magnus Anders ismét odafönt töltötték az árbockosarakban: sõt fogadtak is, hogy ki látja meg elõször a földet...