Az “Albert”másnap kora hajnalban fölszedte a vasmacskáit és tovább indult Santa Lucia felé. Mivel kedvezõ éjszakkeleti szél fújt, egy nap elegendõ volt rá, hogy a hajó megfussa azt a nyolcvan és néhány mérföldet, mely Saint-Pierret elválasztja Castriestõl, az angol sziget fõkikötõjétõl.

Ez a kikötõ gyönyörû fekvésû amfiteátrumhoz hasonlít. Csakhogy a feneke nem fövény, hanem maga a tenger. Öble keletre nyílik, tehát mind a szelektõl, mind az erõs tengerjárástól védett, s oly mély és tágas, hogy a legnagyobb hajók is horgonyt vethetnek benne.

Hinsdale Roger tehát méltán büszke lehetett szülõföldjére, ahol, – noha már régen Angliába költöztek, – szüleinek még mindig voltak birtokai. Ezeket mister Falkes Eduárd kezelte akkor, s már elõzetes utasítást kapott, hogy mihelyt az “Albert” oda érkezik, azonnal lássa vendégül õt is, meg útitársait is.

Harry Markel nem akart éjszaka bevitorlázni a kikötõbe s ezért megvárta a reggelt a nyílt tengeren. Hinsdale Roger azonban már kora hajnalban a födélzeten volt, lesve a percet, amikor a szürkülõ világosságban megpillanthatja szülõföldje körvonalait. Ott volt Patterson úr is, aki, mint rendesen, ha valamely állomáshoz közel jártak, röviden és nagyjából elmondta a sziget történetét.

Ezen a szigeten, melyet még szintén Kolumbus Kristóf födözött föl, a karib-indusok laktak. Az idõt, hogy mikor telepedtek meg rajta az elsõ európai gyarmatosok, ma már nem tudjuk pontosan, csak az bizonyos, hogy a spanyolok 1639 elõtt semmiféle gyarmatot nem alapítottak ottan, az angolok pedig csak tizennyolc hónapig bírták, a XVII. század derekán.

A karibok azonban már 1640-ben föllázadtak s úgyszólván az összes európaiakat lemészárolták; csak néhány család bírt elmenekülni a spanyol gályákon.

Tíz évig nem is tette lábát a szigetre fehér ember. Ekkor azonban negyven francia, akiket bizonyos Rousselan vezetett, ismét gyarmatot alapított Santa Luciában. Ez a Rousselan roppant bátor és erõs akaratú ember volt; hogy megszilárdítsa az uralmát, indus nõt vett feleségül, amivel aztán meg is nyerte a benszülöttek jóindulatát.

Négy esztendeig tartott a békés egyetértés az indusok és a fehérek közt. Ekkor azonban Rousselan meghalt, s az ellenségeskedés újra kitört a rézbõrûek és a franciák közt. Az angolok fölhasználták a sziget zilált állapotát; brit kalózok és kalandorok törtek be a francia gyarmatba, s az utrechti békéig Santa Lucia örökös háborúk, rablások és gyilkosságok színtere volt. Az utrechti békében az európai nagyhatalmak semlegesnek nyilvánították, de ugyanakkor megengedték, hogy d'Estrées tábornok 1718-ban francia csapatokkal megszállja a szigetet, a gyarmatosok védelmére.

Ettõl kezdve az angolok és franciák többször elvették és ismét visszafoglalták egymástól Santa Luciát, míg végre az amiensi békében (1803) végkép Anglia birtokába került, noha a szokások, erkölcsök és hagyományok még ma is épp úgy francia eredetûek, mint akárcsak Martinique vagy Guadeloupe szigetén.

Az “Albert” valamivel kilenc óra elõtt vetett horgonyt Carénage kikötõben, mely a legjobbak egyike az Antilla-szigeteken. Alighogy az ifjak partra szálltak, azonnal elébük sietett Falkes Eduárd úr, aki már várta õket és elvezette a Hinsdale-család ültetvényes birtokára.

A családi kastély, mely a város szélén állt, elég nagy volt arra, hogy a fiatal vendégek kényelmes szállást találjanak benne. Mindegyik csinos kis szobát kapott, együtt étkeztek a nagy ebédlõben, s az ültetvény lovait, kocsijait mindenkor használhatták.

Mindjárt megérkezésük napján ki is rándultak. Az erdõk majdnem a sziget négyötödrészét borítják és szépségre, dús, csodás növényzetre vetekednek Dél-Amerika õserdeivel. Megmászták a Fortuna hegyet, mely 234 méter magas és a tetején szanatórium épült; azután megnéztek két alvó krátert a sziget belsejében, amelyek azonban könnyen fölébredhetnek, mivel a szomszédos tavak és mocsarak vize állandóan forr.

Este felé, mikor kint pihentek és beszélgettek a kertben, Hinsdale Roger figyelmeztette Patterson urat:

– Itt se árt óvakodni a kígyóktól. Körülbelül a mi szigetünk is épp úgy tele van kígyókkal, mint Martinique, s ezek is épp oly veszedelmesek...

– Nekem már nincs mit félnem tõlük! – jelentette ki Patterson úr nagy hangon; – mialatt itt leszünk, kitömetem azt, amelyet agyonvertem... Ez lesz a diadaljelem.

És Falkes úr, akinek Hinsdale Roger titokban megsúgta, hogy a kígyó már régen ki van tömve, mindjárt másnap reggel elvitte az állatot egy preparátorhoz. Ez, akit szintén beavattak a titokba, magánál tartotta a kígyót néhány napig s aztán, az indulás elõtt való estén ismét visszavitte a hajóra.

Ugyanaznap este, mivel saját dícsõségének a mámora a fejébe szállt, hosszú levelet írt haza Patterson úr is és szegrõl végre elmondta benne hõsies kalandját, melynek levét a kígyó itta meg, és feleségét megkérte, hogy már most jelentse meg az Antilian School igazgatójának, hogy a kígyót, mihelyt hazaérkeznek, azonnal az intézet múzeumának ajándékozza.

Mivel az “Albert” csak másnap déltájban indult, az utasok még kint töltötték ezt az estét a szárazföldön. Falkes úr meghívta néhány jó barátját a búcsúvacsorára, amely csak késõ éjfélkor ért véget.

Míg azonban õk jól mulattak és vígan tréfálva töltötték az idõt, az “Albert” födélzetén, illetõleg az egyik matrózzal olyasvalami történt, ami csaknem a nyakukat szegte a banditáknak.

Tudjuk, hogy Harry Markel csupa óvatosságból egyetlen egy kikötõben se eresztette ki a legénységet a szárazföldre. Félt, hogy valamelyik betéved egy csapszékbe, leiszsza magát s aztán részegségében elárulja szörnyû titkukat.

De, mivel minden kikötõben kellett venni friss húst, tejet zöldséget s más egyebet, ami a konyhára kellett, Harry Markel úgy intézkedett, hogy ezeket a bevásárlásokat mindig a szakács végezze, még pedig csak az utolsó órákban, kevéssel elõbb, mint a hajónak indulnia kell.

Így történt ezen a napon is. Ranyah Cogh délután három órakor kiment a szárazföldre és Morden, az egyik matróz, cipelte utána a kosarakat. A csónak, mely kivitte õket a partra, azonnal megfordult és visszament az “Albert”hez.

Négy óra tájban, amikorra valószínû volt, hogy Ranyah Cogh mindent megvásárolt, amire csak szüksége lehet, elment érte a csónak, hogy visszahozza a hajóra a kikötõbõl.

De a csónak nem tért vissza. Elmúlt félóra, háromnegyed óra, s a csónak csak nem jött!

Harry Markel, John Carpenter és Corty nyugtalanul dugták össze a fejüket... Mi történhetett?... Miért nem jön a csónak?... Talán Európában fölfedeztek valamit és...

Mindnyájuknak ég felé állt minden hajuk szála és már látták magukat a bitófán függeni...

Végre, valamivel öt óra után megpillantották a csónakot, mely lassan közeledett. De, még mielõtt odaért volna az “Albert”-hez, Corty megdöbbenve kiáltott föl:

– Ranyah csak maga ül benne!... Mordan nincs vele!

– Ugyan hol lehet? – ijedezett John Carpenter.

– Bizonyosan holtrészegen hever valami csapszékben! – mondta Corty elkeseredve s nagyot káromkodott.

– Azért Ranyahnak mégis haza kellett volna õt hoznia! – bosszankodott Harry Markel. – Ez az átkozott Morden nem tudja befogni a száját, ha ivott egy kicsit!...

Valóban úgy is történt. De, hogy Morden hová lett, azt Ranyah Cogh se tudta. A részeges matróz megszökött tõle, s alighanem valamelyik csapszékben iszik. Ranyah kereste õt egy darabig, be is tért több csapszékbe, de Morden sehol se volt; úgy eltûnt, mintha a föld nyelte volna el!

– Minden áron meg kell találnunk – kiáltott föl John Carpenter.

– Az igaz, hogy nem hagyhatjuk itt, – mondta Corty is. – A gazfickó nem tud hallgatni, ha ivott, s minket nemsokára nyakon csípne valami angol hadihajó, ha...

Elhallgatott, mert maga se merte kimondani, amit gondolt. De Harry Markel érezte, hogy a cimborájának igaza van... Nem volt szabad itt hagyniok Mordent; sõt mindent el kellett követniök, hogy megtalálhassák.

Ez különben kötelessége is volt a kapitánynak, aki nemcsak felelõs a legénységéért, hanem ügyelni is tartozik a matrózaira. Harry Markel tehát elhatározta, hogy kimegy a városba és a kikötõ kapitányságnál tudakozódik Morden felõl. Már éppen le akart menni szobájába, hogy fölvegye az uniformisát midõn Corty fojtott hangon fölkiáltott:

– Jön a rendõrség!

Mindnyájan megdöbbenve néztek arra, amerrõl a révkapitányság csónakja jött. Valóban féltucat rendõr ült benne, s a csónak egyenesen az “Albert”-nek tartott.

– Morden is köztük van! – mondta John Carpenter elfehéredve.

És Morden csakugyan “köztük” volt: holtrészegen hevert a csónak fenekén. A nyomorult leitta magát, s egy révkalauz találta meg az utca közepén, ahol elbukott és föl se bírt többé kelni. Oly részeg volt, hogy egyetlen tagját se bírta már mozdítani, s csigával, kötéllel kellett fölvonszolni a hajó födélzetére.

A révkapitány szintén feljött a hajóra s azt kérdezte:

– Hol van Paxton kapitány?

– Itt vagyok, uram, – felelte Harry Markel elõlépve.

– Ez a részeg matróz az ön embere?

– Valóban az, uram, s már éppen kerestetni akartam, mert holnap reggel indulunk.

– Nos, én hát visszahoztam... látja, mily állapotban!...

– Meg fogom õt büntetni, – felelte Harry Markel.

– De némi magyarázatot is kell kérnem, Paxton kapitány, – folytatta a révkapitány. – Ez a matróz sok mindenfélét összehadart a részegségében... Valami kalózkodásról beszélt a Csöndes-óceánon... meg arról a “Halifax” nevû kalóz hajóról, amit nem régiben fogtak el... És dicsérte Harry Markelt, a banditák fejét, aki egész bandájával együtt meg szökött Queenstownban...

Képzelhetõ, mily roppant erõfeszítésbe került Harry Markelnek, hogy el ne árulja magát!... Az elsõ pillanatban szólni se tudott, Corty és John Carpenter pedig lassanként elsomfordáltak mellõle.

Szerencsére a révkapitány mit se gyanított s ezért nem is vette észre a kalózok rémes megdöbbenését; csak udvariasan kérdezte Harry Markeltõl:

– Mit jelent ez, Paxton kapitány?...

– Valóban nem mondhatom meg uram, – felelte Harry Markel. – Ez a Morden javíthatatlan iszákos, és ha részeg, sohase tudja, hogy mit beszél... Bizonyára nem volt az eszén.

– E szerint hát sohase szolgált a “Halifax”-on?

– Soha, uram; hisz már több, mint tíz éve mindig velem hajózott!

– De hát akkor, hogy beszélhetett errõl a Harry Markelrõl?... és mit tudhat róla? – firtatta tovább a révkapitány.

– A “Halifax” esete nagy zajt csapott, uram, – felelte Harry Markel, – s a kalózok, akiket elfogtak, éppen akkor törtek ki a fegyházból Queenstownban, mikor mi indulóban voltunk onnan... Akkoriban sokat beszéltek róluk a matrózaim... Talán ez maradt meg ennek a részeges fickónak a fejében... Egyéb magyarázatját nem tudnám a dolognak, uram...

Úgy látszott, hogy a révkapitány beéri ezzel a magyarázattal, mert helybenhagyóan bólintott és azt kérdezte:

– Most mit csinál ezzel a matrózzal?

– Lezáratom egy hétre a hajófenékbe, – felelte Harry Markel: – hadd aludja ki a mámorát... Ha nem lennék oly szûkiben a legénységnek, – egy matrózomat még Queenstownban elvesztettem, – itt hagynám ezt a gazembert Santa Luciában... De a szükség törvényt ront... Nem lehetek el nélküle, mert így is kevesen vagyunk...

– S mikorra várja haza az utasait Paxton kapitány? – kérdezte a révkapitány.

– Holnap reggelre, uram, mert még délelõtt indulunk.

– Akkor hát szerencsés utat!

– Köszönöm, uram.

A révkapitány lement a csónakjába, mely csakhamar eltávozott az “Albert”-tõl; a részeg Mordent pedig valósággal úgy rugdalták le társai a hajófenékbe, amelyet azonnal rázártak...

Hogyne! hisz kis híjja volt, hogy bitófára nem juttatta õket!...

– Nekem még most is gyöngyözik homlokomon a hideg veríték, – mondta Corty, a homlokát törülgetve.

– Harry, – tanácsolta most John Carpenter: – még ma éjjel meg kellene szöknünk!... Nagyon ég itt a föld a lábaink alatt!...

– Ha megszöknénk, mindjárt tudnák, hogy ez a zsivány Morden igazat beszélt, – felelte Harry Markel. – Azonnal utánunk eredne valami hadihajó s harmadnapra utól is érne bennünket!... Ha kedvetek van akasztófára jutni, ám jó! De nekem nincsen ám... s azért itt maradok!

Az utasok másnap reggel már nyolc órakor a födélzeten voltak, s tíz óra tájban az “Albert” kivitorlázott Castries kikötõbõl, s délnek fordulva, egyenesen utolsó állomása felé tartott.