– Elsõ kitûnõk: ex Equo, Clodion Lajos és Hinsdale Robert, – olvasta hangosan Ardagh Julian úr, az igazgató.

Hangos tapsvihar zúgott föl e szavakra s a diáksereg lelkesen megéljenezte kitüntetett társait.

Mikor csönd lett, az igazgató tovább folytatta a névsor fölolvasását, abban a rendben, ahogy a tanulók megérdemelték a kitüntetést.

– Második kitûnõ: Wickborn Axel...

– Harmadik kitûnõ: Leuwen Albert...

A taps, az éljenzés ismét megújult, annak jeléül, hogy maguk a diákok is igazságosnak találják az osztályozást és örülnek társaik kitüntetésén.

Ardagh Julian úr megvárta, míg az örömujjongás lecsillapult s aztán tovább olvasott:

– Negyedik kitûnõ: Howard John...

– Ötödik kitûnõ: Anders Magnus...

– Hatodik kitûnõ: Harboe Nils...

– Hetedik kitûnõ: Perkins Hubert...

A taps és az éljenzés újra meg újra kitört a nevek mindegyike után s most már csak az utolsó volt hátra, mert, amint látni fogjuk, a furcsa ösztöndíj alapítója kikötötte, hogy alapítványát a kilenc legjobb tanuló élvezze.

Az igazgató tehát fölolvasta az utolsó, kilencedik nevet is:

– Nyolcadik kitûnõ: Renault Tony.

Ámbár ez a francia fiú utolsónak maradt, azért mégis õ kapta a legtöbb tapsot, a leghangosabb éljeneket. A derék fiút valósággal bálványozták az “Antilian-School” növendékei, mert egyenes, nyílt szívével, tréfás jókedvével mindenkit meg tudott hódítani. Most is kis híja, hogy társai a vállukra nem kapták.

Mind ez az Antilian-School tágas udvarán történt. Ardagh igazgató úr magas dobogón állva olvasta föl a névsort s a kitüntetett diákok egymásután fölmentek hozzá, hogy kezet fogjanak vele. Aztán pedig mindegyik ismét visszament társai közé s együtt tapsolt és éljenzett velük.

Az olvasónak bizonyára föltûnt, mily különbözõ e kilenc kitüntetett diák neve. Majdnem mindegyik más és más hangzású s a viselõje következésképpen más és más nemzetiségû volt, ami azonban könnyen érthetõ lesz, ha megmondjuk, hogy az Ardagh Julian úr iskolája nemzetközi intézet volt Londonban, az Oxford-utcában s “Antilian-School” néven igen jól ismerték mindenfelé.

Ezt az intézetet körülbelül 15 évvel elõbb alapították a Kis- és Nagy-Antillák serdülõ ifjúsága számára. Az ottani gyarmatosok ugyanis legtöbbnyire ebbe az iskolába küldték fiaikat, akik rendesen 21 éves korukig maradtak ott s mindenféle oktatásban – úgy elméleti, mint gyakorlati oktatásban – részesültek. Irodalom, tudomány és mûvészet, ipar, kereskedés és földmívelés mind helyet találtak az Antilian-School tantervének a keretében, úgy, hogy a növendékek, ha az iskolából kikerültek, bátran neki vághattak az élet küzdelmeinek, mert az emberi tevékenység és munka minden ágát-bogát ismerték.

Történetünk idejében vagy hatvan növendéke lehetett az Antilian-School-nak, akik mind meglehetõs magas díjat fizettek az oktatásért és a kollégiumi ellátásért, tehát általában jómódú szülõk gyermekei voltak. Az utolsó esztendõ végeztével ki jobbra, ki balra ment; egy részük Londonban kapott hivatalt és ott maradt, más részük pedig visszament az Antillákra, a szülõi házba.

Ritkaság volt, hogy a növendékek sorában évrõl-évre ne lett volna néhány spanyol, dán, francia, hollandus és svéd, sõt akadt venezuelai is s mindnyájan a Nagy- és Kis-Antillák szigetein születtek, ki ezen, ki amazon, már a nemzetisége szerint.

Ezt a nemzetközi iskolát, természetesen több jeles tanár segítségével, Ardagh Julian úr igazgatta, aki fölötte derék, okos, komoly és körültekintõ úri ember volt, úgy, hogy minden tekintetben megérdemelte a családok föltétlen bizalmát. A kiváló tanári kar nagy gonddal nevelte a reá bízott ifjúságot, még pedig nem csupán betûvel és tudománnyal tömték õket, hanem a sport minden fajtáját is gyakoroltatták velük: a cricket- és crocket-játékokat, az úszást, vívást, táncot, bokszolást és evezést, továbbá a lovaglást és a kerékpározást is.

Természetes, hogy ez a sokféle nemzetiségû növendék sokféle nyelven is beszélt. Ezt a körülményt úgy aknázta ki Ardagh úr, hogy rendeletet adott ki, mely szerint a növendékek fölváltva más és más nyelven beszélgettek minden héten: egyszer angolul, majd franciául, aztán ismét dán, svéd, spanyol vagy hollandisi nyelven. Legtöbben voltak persze az angolok, akik iparkodtak is maguknak biztosítani a számarány szerint õket illetõ hegemóniát, de azért a többi nemzetiségek is elég szép számmal voltak, így például a kis Szent-Bertalan-szigetrõl – az egyetlen svéd birtokról – több növendék került az intézetbe s köztük volt Anders Magnus is, aki, amint láttuk, ötödik kitûnõ lett.

Bizonyos, hogy nem volt könnyû dolog kordában tartani annyiféle nemzetiséget s megakadályozni, hogy a vetélykedés, a nemzeti gyûlölködés ki ne törjön köztük. Az irigységre és féltékenységre például csábító alkalom kínálkozott az évzáró ünnepély alkalmából is, de a tanárok igazságossága, mely a legméltóbbnak juttatta az érdem és elismerés pálmáját, minden keserûségnek és irigy torzsalkodásnak elejét vette. Különben is, a véletlen kedvezése folytán, a két elsõ eminens egy francia meg egy angol lett s ez a körülmény már magában kizárta a két nemzet fiainak a féltékenységét.

Miután az igazgató fölolvasta a kilenc elsõ eminens nevét, a taps és éljenzés csillapultával oly kijelentést tett, amely nagyon meglepte a diák sereget, a kitüntetett növendékeket pedig fölötte megörvendeztette.

– A kilenc legjobb tanuló – kezdte Ardagh Julian úr ünnepélyesen – utazási ösztöndíjat kap. Mrs. Kethlen Seymour, egy gazdag angol özvegy, aki Barbadosban lakik...

– Éljen!... Éljen! – vágtak közbe a növendékek újjongva.

– Mrs. Kethlen Seymour – folytatta az igazgató – nagyobb alapítványt tett az intézet javára oly célból, hogy a kilenc legjobb tanuló az évzáró vizsgálat után tanulmányútra mehessen.

Ez volt a furcsa ösztöndíj, amelyrõl maga az igazgató se tudott többet, mint amennyit elmondott. Mrs. Kethlen Seymour ugyanis az alapítólevélben csak kitûzte az utazási ösztöndíjakat, de azt nem írta meg, hogy mely vidékre óhajtja küldetni a növendékeket.

Mindegy. Az igazgató még ma megsürgönyzi a kábelen az évzáró vizsgálat eredményét Barbadosba s egyúttal megkérdezi azt is, hogy hová induljanak a növendékek és meddig tartson az utazás.

Mindezt elmondta a növendékeknek, akik egészen oda voltak a nagy örömtõl és izgatottságtól. Legkivált a kilenc elsõ kitûnõ volt izgatott; egyebet se tettek, csak azt találgatták, hogy merre fognak utazni és meddig tarthat az utazás.

– Azt hiszem, – mondta Hinsdale Roger, ez a tetõtõl-talpig angol fiú, – hogy valamelyik angol gyarmatot fogjuk meglátogatni.

– Bizonyára Közép-Afrikát, – helyeselte Clodion Lajos, – ahol mindenütt a nagy felfedezõk és kutatók nyomdokain járhatunk.

– Már én csak jobb szeretnék az éjszaki sarkvidékre menni, – szólt közbe Anders Magnus, aki, svéd létére, égett a vágytól, hogy hírneves honfitársa, Nansen “nyomdokain” járhasson.

– Legjobb lenne, ha Ausztráliába mehetnénk, – mondta Howard John, – mert ott még Tasman, Dampier, Burna, Vancouver, Baudin és Dumont d'Urville után is elég sok fölfödözni való akad, – például néhány gazdag aranybánya.

– Eh, többet érne, ha valamelyik európai országot járhatnók be, – felelte Leuwen Albert, aki, mint hollandiai, szerette a kényelmes utazást. – Elég lenne egy kirándulás Skótországba vagy Olaszországba.

– No, én meg fogadni mernék, hogy körül utazzuk a világot! – kiáltott föl Renault Tony, aki legvérmesebb volt mindnyájuk közt.

– Errõl szó se lehet! – szólt Wickborn Axel vállat vonva. – Mindössze csak hét-nyolc hetünk van az utazásra, ennyi idõ alatt pedig nem igen messzire juthat az ember.

A fiatal dánnak alighanem igaza volt, már csak azért is, mert hosszabb és veszedelmesebb utazásra se az igazgató, se a szülõk nem igen eresztették volna el a növendékeket. A vita és találgatás mindamellett tovább folyt s csak akkor szakadt vége, mikor Ardagh Julian úr tudtára adta a kilenc szerencsés növendéknek, hogy már megsürgönyözte a nevüket Barbadosba s egyúttal utasításokat és bõvebb részleteket is kért Mrs. Seymourtól.

– Reménylem, – végezte szavait az igazgató, – hogy 5-6 nap alatt itt lesz rá a felelet.

– Öt-hat nap! – békétlenkedett Renault Tony. – Én tartom, hogy sose érem meg a végét!

Valószínû, hogy a társai is így gondolkoztak s épp oly türelmetlenül várták Mrs. Seymour levelét, mint õ. Pedig, mivel még csak június közepén voltak, alighanem sokáig kell majd várniuk az indulással még akkor is, ha már a Mrs. Seymour levele megérkezett; mert ha az utazás csakugyan 6-8 hétig fog tartani, akkor csakis a vakáció idejében kelhetnek útra, ez pedig csak hat hét múlva kezdõdik.

Másrészt, ha az utazást a vakáció idejére tervezik, akkor semmi esetre se tarthat két hónapnál tovább; ily rövid idõ alatt pedig nagyobb utazásra gondolni se lehet. Le kellett hát mondaniuk arról, hogy meglátják Szibériát, Közép-Ázsia sivatagjait, a “portentosa Africa” belsejét, vagy Amerika mezõségeit. Ami egyébként nem nagy baj volt, mert hisz Európában is elég oly ország van, amit meglátogatni és tanulmányozni érdemes.

Hanem a felelet Ardagh úr sürgönyére csak nem érkezett meg. Elmúlt egy nap, két nap – és semmi válasz! Az eminensek nyugtalankodni kezdtek, csak az “Antilian-School” igazgatója volt nyugodt; tudta, hogy most már nem sürgönyt, hanem levelet fog kapni.

Mielõtt azonban e levélre térnénk, meg kell magyaráznunk, miért hívták ezt az iskolát “Antilian” iskolának. Földrajzi nevükön Karibi-szigeteknek hívják az Antillákat az angolok s mind az amerikai, mind az angol nyelvû térképeken így is nyomtatják a nevüket. De mivel a karibok valamikor emberevõ vadak voltak, nem igen illett volna róluk elnevezni az iskolát. Ezért keresztelték “Antilian-School”-nak, ami körülbelül annyi, hogy az Antillákról származó tanulók számára alapították.

Tehát a sürgöny hiányában meg kellett várni a levelet.

S valahányszor a levélhordó vörös zubbonya föltûnt a szemhatáron, – pedig a vörös szín nagyon messzirõl látszik s azonnal szembe ötlik, – a kilenc eminens hanyatt-homlok szaladt le a lépcsõkön s közre fogván a levélhordót, hevesen ostromolta, hogy nem jött-e meg az Antillákról a várva-várt levél.

Nem! A levél nem jött meg!

– Mi lehet az oka? – tûnõdtek az érdekeltek. – Talán csak nem érte baj a posta-gõzöst, mely a levelet hozta? Talán csak nem süllyedt el a mindennél drágább levéllel? Talán csak Barbados se pusztult el ama ciklonok és földrengések valamelyikében, melyek oly gyakoriak Nyugat-India sziget-tengerében? Vagy – Isten óvja! – talán csak nem érte baj Mrs. Seymourt, a nagylelkû és gazdag özvegyet.

– Szó sincs róla! – nyugtatta meg Ardagh úr aggódó és türelmetlen növendékeit. – Ha bármi efféle szerencsétlenség történt volna, már rég tele lennének vele a lapok.

– Minõ kár, – sóhajtott Renault Tony, – hogy nincsen galamb-posta az Antillák és Anglia közt! Akkor már mindent tudnánk s nem kellene aggódnunk azon, hogy lesz-e valami az utazásból.

Hát ez igaz volt; de mivel a galamb-posta még nem volt meg Anglia és az Antillák közt, türelemmel kellett várni, míg a rendes posta-gõzös meghozza az óhajtott levelet.

Különben a késedelem természetes volt. Mrs. Seymour ugyanis csak hosszú, részletes levélben felelhetett, ha tüzetesen el akarta mondani terveit és az utazásra vonatkozó szándékait.

Ezt mondta Ardagh úr a türelmetlen és aggódó növendékeknek, akik talán meg is nyugodtak volna abban, hogy várakozniok kell, ha a többiek nem gúnyolták és ingerelték volna õket. A többiek ugyanis, akik nem vehettek részt ebben a tervezett utazásban, részint irigységbõl, részint tréfából, egyre azt hajtogatták, hogy az egész utazási ösztöndíj-história csak mese, hogy az a szoknyás Mecenás, már mint Mrs. Seymour, voltaképen nem is él s az egész dolog afféle humbug, aminõ ezrével terem Amerikában, akár csak esõ után a gomba nálunk. Az Antilian-School növendékei lassankint két táborra szakadtak és órák hosszán át hevesen vitatkoztak azon, hogy valóban élõ asszony-e az a Mrs. Seymour s hogy csakugyan tett-e alapítványt az utazás költségeire, vagy sem.

Magát Ardagh urat is nyugtalanította a hosszú hallgatás. Nem tudta mire vélni a dolgot s elhatározta, hogy ha a legközelebbi posta-gõzös nem hozza meg a várt levelet, azonnal sürgönyözni fog másodszor is Mrs. Seymournak.

Erre azonban nem volt szükség. Június 23-án a délutáni posta meghozta a várva-várt barbadosi levelet. S ennek a foglalatja röviden az volt, hogy a kilenc ösztöndíjas az Antillákra fog utazni.