A fiatal utasok a hajókorlátnak dõlve vizsgálták a szemhatárt. Kelet felõl elborult az ég s a támadó felhõk talán meghozzák a kis zivatart; mely egyúttal szelet is jelent.

De hátha nem?...

A kikötõbõl egyre-másra jöttek-mentek a hajók. A vitorlások vontató-gõzöst fogadtak és úgy mentek ki a nyílt tengerre, ahol mindig van szél, mellyel elindulhattak.

Ah, mily szívesen megfogadott volna Harry Markel is egy ilyen vontatógõzöst, de nem volt hozzá bátorsága. Mert hátha a gõzös kapitánya ismerte a meggyilkolt Paxtont?...

S hátha ennek a révén kiderült volna az a szörnyûséges gaztett, mely a Halifax kalózainak bûnlajstromát bekoronázta?!

Nem! ezt a veszedelmet nem volt szabad megkockáztatni; inkább várni, ha kell, még egy hétig is.

Délután három óra tájban sûrû füstszalag tûnt föl a dél-nyugati szemhatáron. Roppant gyorsjáratú gõzös volt, s félóra alatt már jól meg lehetett látni, hogy hadihajó.

A fiúk mind elõszedték messzelátóikat és kíváncsian vizsgálták a gõzöst, találgatva, hogy miféle nemzetbeli. Clodion Lajos, a kinek a messzelátója jobb volt, mint a többié, csakhamar fölfödözte a lobogót a hajó hátsó árbocán s ujjongva kiáltott föl:

– Francia hajó!... Látom a zászlóját.

– Akkor köszönteni fogjuk! – felelte Tony Renault lelkesedve.

S mindjárt futott is Harry Markelhez, hogy engedje meg, hogy a jelzõ lobogóval köszönthessék a hajót. A kapitány meg is engedte, sõt mindjárt mondta, hogy a francia hajó felelni is fog a köszöntésre, mert ez matróz-szokás.

A hadihajó másodosztályú páncélos cirkálóhajó volt, hét-nyolcezer tonna tartalommal, de roppant tömege mellett is oly gyorsan közeledett, hogy szinte repülni látszott a vízen.

A fiúk lassan kibetûzték messzelátóik segítségével a hajó nevét: a “Jemappes” volt, a francia hajóhad egyik legszebb hadigõzöse.

Clodion Lajos és Tony Renault a hajó farán álltak és fölhúzták az angol lobogót a francia hadihajó üdvözlésére, miközben társaikkal együtt lelkesülten kiáltották:

– Vive la France!

A nagy gõzösön pedig, mintha meghallották és megértették volna az ifjak lelkesedését, háromszor fölhúzták és leeresztették a hadilobogót, amivel a köszöntést viszonozták.

Öt óra tájban az ég még jobban beborult, s remélni lehetett, hogy ha ma este nem is, de holnap reggelre már bizonyosan megváltozik az idõ.

– Meglesz már a szél, Harry! – dörzsölte a kezét John Carpenter elégedetten, – holnap ilyenkor már aligha leszünk itt!

– Minden készen van? – kérdezte a kapitány.

– Minden; csak a vasmacskát kell fölhúzni és indulhatunk.

– Akkor ma éjfélre már megkerüljük a hegyfokot és minden veszedelmen túl leszünk.

– S megszabadulunk ezektõl a tejfölös szájú tintanyalóktól is, – tette hozzá a vitorlamester megvetõen.

– Már az igaz, hogy mindenütt láb alatt vannak, – dörmögte Corty boszúsan. – Lám, már megint jön kettõ... Ugyan mit akarhatnak?

Anders Magnus és Tony Renault tisztességtudóan köszöntve járúltak a kapitány elé.

A szót Tony Renault ûzte-fûzte.

– Paxton kapitány, – így kezdte: – a magam és társaim nevében tisztelettel kérdem: van-e remény, hogy az idõ megváltozik?

– Most már van, – felelte Harry Markel, – sõt biztosíthatom is az urakat, hogy éjfél tájban már nem leszünk itt.

– Eszerint az “Alert” ma este indul?

– Úgy van, fiatal barátom, s a vitorlamesterrel éppen errõl beszélgettem... Csak pár órai türelem, s aztán indulunk... Addig pedig mulassanak s hat órakor megehetik az utolsó vacsorát... úgy értem: az utolsó vacsorát, amit Írország partjai közelében kapnak.

A fiúk nem értették meg ennek a félig gúnyos, félig fenyegetõ célzásnak az értelmét, s örömmel vitték meg a jó hírt pajtásaiknak.

A jó kedv egyszerre visszatért közéjük, s végehossza nem volt a tréfának, élcelõdésnek mindaddig, míg a hajó pincérje értük nem jött jelenteni, hogy kész a vacsora.

Ez a pincér – Wagah volt a neve – a legveszedelmesebb álszenteskedõ volt. Színleg alázatos, szolgálatkész és mindenekfölött tanulékony, engedelmes fickónak látszott, voltaképpen azonban álnok hazug, furfangos gazember volt, akinek minden gondolata bûn és árulás.

Hízelgõ, elõzékeny és alázatos modorával a szó szoros értelmében meghódította Patterson urat, aki be nem telt a derék pincér dicséretével. Órákig el tudott vele beszélgetni, s egy ily alkalommal a ravasz Wagah tõrõl-hegyre megtudta az egész “Ösztöndíjas” históriát, még azt is, hogy mrs. Seymour Kethlen minden ifjúnak s magának Patterson úrnak is, hétszáz font jutalmat ad, ha majd a kirándulás befejeztével haza indulnak Angliába.

Ez fontos és érdekes adat volt, amely – mint nemsokára látni fogjuk – alaposan megváltoztatta és fölforgatta Harry Markel eredeti terveit s egyúttal, legalább egyelõre, biztosította az utasok életét is.

A vacsorát vidám hangulatban ették végig a fiúk. Még magának Patterson úrnak is jó kedve kerekedett, miután megtudta, hogy még az éj leszállta elõtt indulnak, mert most már, a két napi vízen lakás után, azt hitte, hogy nincs mit félnie a tengeri betegségtõl.

Természetes, hogy errõl is sok szó esett a vacsora alatt, ami alkalmat adott Patterson úrnak, hogy egy rövid, de csattanós példával bizonyítsa a megszokás erejét és hatalmát.

– Minden attól függ, fiatal barátaim, – így kezdte, – hogy beleszokjunk abba az állapotba, amelybe a körülmények sodortak bennünket. Így például tudok egy esetet...

– Halljuk! Halljuk! – kiáltoztak a fiúk tapsolva.

– Tehát, – folytatta Patterson úr, kényelmesen hátra dõlve a székében, – egy természettudós, a kinek a nevére már nem emlékszem, a halakon akarta kipróbálni a megszokás erejét és hatalmát. Volt egy pontya, melyet szép nagy víztartóban ápolt és dédelgetett: ezen próbálta ki a módszerét. Minden nap kivette a pontyot a vízbõl, elõször egy percre, aztán kettõre, háromra, négyre-ötre, tízre, végre egy órára, majd egy egész napra, – úgy hogy az értelmes állat lassanként végkép hozzá szokott a levegõhöz és szárazföldhöz s úgyszólván már élni se tudott a vízben.

– Szinte hihetetlen! – álmélkodott Magnus Anders.

– Pedig a tudományos kísérlet adatait nem lehet megcáfolni, – felelte Patterson úr komolyan.

– S mi lett ebbõl a furcsa pontyból? – kíváncsiskodott Tony Renault. – Még mindig él?

– Fájdalom, nem! – felelte Patterson úr. – Egy napon véletlenül a vízbe esett és belefulladt.

A harsogó kacagás, ami erre a nem várt befejezésre támadt, egyszeriben lerontotta a “tudományos kísérlet” adatainak a hitelességét s maga Patterson úr is versenyt kacagott tanítványaival a sikerült tréfán.

E pillanatban kívülrõl behallatszott Harry Markel harsány parancsszava:

– Minden legény a helyére!

A fiúk azonnal fölugráltak az asztaltól és fölrohantak a födélzetre. Éjszak-kelet felõl csípõs szél csapott az arcukba: – most már valóban indulhattak!

Négy matróz már beledugta a hosszú rudakat a vasmacska sarujába és forgatni kezdte a nehéz alkotmányt. A fiúk is azonnal neki feküdtek a munkának és versenyt izzadtak a hajóslegényekkel. Másfelõl John Carpenter és a többi matrózok a vitorlákkal bajlódtak és egymásután bontogatták ki õket.

– Keresztbe a rudakat; – parancsolta Harry Markel.

A nagy vitorlarudak csikorogva fordúltak féloldalt s a szél belekapott a vitorlákba, melyek duzzadni kezdtek.

E pillanatban a hajó érezhetõen megbillent: a vasmacska eleresztette a tenger fenéket s a szél azonnal vitte tovább.

– Elõre délnyugatnak! – parancsolta a kapitány.

Az “Alert” lassan délnyugatnak fordult és egyre távolodott a parttól, miközben a fiúk levegõbe hajigálták süvegjeiket és hangosan hurráztak.

– Bõgjetek csak! – dörmögött magában John Carpenter, holnap úgy is oly csöndesek és némák lesztek, mint a sír!

Majd, oda fordulva Harry Markelhez, csöndesen kérdezte:

– Ma éjjel végzünk velük?

– Se ma, se holnap! – felelte Harry Markel kurtán. – Mindegyik hétszáz font sterlinggel többet fog érni, ha Barbadosból elindulunk.