Tudjuk, hogy Kolumbus Kristóf, mikor 1492-ben fölfedezte Kuba szigetét, azt hitte, hogy Ázsia legkeletibb partjaira bukkant, s halála napjáig se tudta meg, hogy voltaképpen egészen új kontinensre tette a lábát.

Azóta az európai nagyhatalmak véres háborúkban versengtek az Antillák birtokáért, s a folyton meg-megújuló harcokban egyik sziget a másik után cserélt gazdát, míg legutóbb, 1898-ban, az Egyesült Államok elfoglalta, illetõleg elvette Kubát és Portoricót a spanyoloktól.

Az Alert a dánok legnagyobb szigete, Szent-Tamás elõtt vetett horgonyt július 26-íkán. Az Antilian School egyik növendéke, Niels Harboe, ezen a szigeten született, mely 1671 óta dán birtok.

Szent-Tamás kikötõje oly nagy, hogy ötven igen nagy és mélyen járó hajó kényelmesen megfér benne. Ezért, másfél-két századdal elõbb, mikor Európának tengeri hatalmasságai véres háborúkat vívtak egymással a Nyugat-Indiák birtokáért, Szent-Tamás szigete körül is nem egy rettenetes ütközet folyt le. De a dánok szívós kitartással védelmezték gyarmatukat, s a sziget végre is az övék maradt.

Niels Harboe bátyja, Khrisztian, Szent-Tamás szigetén lakott, s a két testvér már több év óta nem látta egymást. Természetes hát, hogy mind a ketten alig várták a pillanatot, midõn az “Alert” kiköt és megölelhetik egymást.

Charlotte-Amalia, a sziget fõvárosa, élénk kereskedést folytat mind az anyaországgal, mind a szomszédos Amerikával. Mivel útba esik Európa és Amerika között, nevezetes szénállomás is, ami szintén nagyban hozzájárul jólétéhez és forgalmának növeléséhez.

Harboe Krisztián háza a rakodóparton volt, úgy hogy az “Alert” csaknem vele szemben vetett horgonyt. Krisztián azonnal a hajóra sietett, s miután többször össze-vissza csókolta rég nem látott öcscsét, udvariasan odafordult Patterson úrhoz:

– Barátaim, kérem és reményiem, hogy a vendégeim lesznek, míg az Alert itt horgonyoz. Hány napig maradnak itt?...

– Csak három napig.

– Csak ily rövid ideig?

– Fájdalom, Krisztián, – felelte Niels, – nem szabták hosszabbra az itt tartózkodást, pedig oly rég láttuk egymást!

– Harboe úr, – szólt most Patterson úr, – a legnagyobb készséggel elfogadjuk szíves meghívását, s vendégei leszünk a rövid idõ alatt, a mit itt szabad töltenünk.

Krisztián köszönet helyett melegen megrázta a derék mentor kezét, s aztán odafordult Harry Markelhez:

– Ez a meghívás önnek is szólt, Paxton kapitány, s egyúttal engedje meg, hogy hálás szívvel megköszönjem önnek azt a gondoskodást, melylyel öcsémet az úton elhalmozta.

– Nemcsak õt, hanem mindnyájunkat! – kiáltott föl Patterson úr õszinte elismeréssel. – Mrs. Seymour Kethlen bizonyára nem választhatott volna jobb vezetõt és kapitányt, mint Paxton úr. Mellette és az õ hajóján még a tengeri betegség is igazán élvezetes volt.

A fiúk mind fölkacagtak e különös dicséretre, s még Krisztián is elmosolyodott; csak Harry Markel maradt rideg és komor. Udvariasan meghajtotta magát és kimérten mondta:

– Semmi ellenvetésem nincs az ellen, hogy az utasok az ön vendégei legyenek, amíg itt maradunk. Én magam azonban, bármennyire sajnálom is, nem fogadhatom el szíves meghívását, mert, mint kapitány, nem hagyhatom itt a hajómat.

Krisztiánt meglepte a kapitány rideg hangja s az a tartózkodó kimértség, mellyel szíves meghívását visszautasitotta. Mindamellett nem vette zokon Harry Markel nyerseségét; mint kereskedõnek, többször volt alkalma érintkezni angol hajóskapitányokkal, s tapasztalásból tudta, hogy az úgynevezett “tengeri medvék” elég gyakoriak köztük.

Fél órával késõbb Patterson úr és a növendékek mind elmentek Krisztián úrral, s a hajón csak a kalózok maradtak.

– A dolog fényesen kezdõdik, Harry! – mondta John Carpenter, örömmel dörzsölve a kezeit.

– Csak aztán el ne rontsátok! – felelte Harry Markel. – Legelõször is ügyelj, hogy senki se menjen ki a városba. Még leihatnák magukat valahol s akkor kifecseghetnének egyet-mást.

– Ettõl ne félj, Harry! Majd vigyázok én rájuk. S ha éppen inni akarnak, hát igyanak idehaza, a hajón: inkább mindegyiknek dupla porció pálinkát adatok.

S valóban, az “Alert” matrózai közül egyetlen egy se ment ki a partra a három nap alatt, – valamint a hajóra se eresztettek föl egyetlen egy idegent se. A bõrükrõl volt szó: tehát jól vigyáztak magukra és megfogadták Harry Markel parancsait.

Krisztián úr irodája, mint már mondtuk, a rakodó-parton volt, de lakóháza a városon kívül épült, körülbelül egy mérföldnyire annak a hegynek a lejtõjén, mely amfiteátrumként emelkedik a tenger partján.

Itt vannak a gazdag kereskedõk villái, melyek közt a Krisztián úré a legszebbek egyike volt, Harboe Krisztián hét évvel az elõtt nõsült, s két kis leánya született. Niels Harboe, az unokabátya, alig tudott betelni kis hugaival: hol az egyiket, hol a másikat kapta föl és csókolgatta.

– Milyen szépek!... milyen kedvesek!...

– Már hogy ne lennének azok? – szólt Patterson úr.

– Telis pater... ralis mater... quales feliae!...

Ezt a latin idézetet mindenki megtapsolta.

Mondanunk se kell, hogy az ebéd fölséges volt. De még fölségesebb volt a pihenés – a munka után: mikor ebéd végeztével mind kimentek a gyönyörû kertbe, ahol a tropikus természet csodás pompájának közepette oly édes volt a kényelmes semmittevés, a vidám csevegés, a pajzán, de ártatlan tréfálkozás!

Mindjárt az elsõ nap nagy kirándulást tettek a szigeten, mely természeti szépségekben igen gazdag s vadregényesség dolgában méltán vetekedik Svájc egynémely vidékeivel. Éjszaki csúcsán magas porfirszikla van, mely körülbelül tizennégyszáz lábnyira emelkedik a tenger színe fölé. Az ifjak minden áron meg akarták mászni ezt a szirtet, s fáradságukat bõven meg is jutalmazta a gyönyörû kilátás, mely a szirtfok csúcsáról nyílt. Éjszak felé, a meddig a szem látott, az óceán fényben csillogó sík tükre terült el, dél felé pedig egymást érték rajta az apróbb-nagyobb szigetek, melyek olyanok voltak, mintha óriási cetek pihentek volna a csöndes vízen.

Eltelvén a kiszabott három nap, az utasok nehéz szívvel, de pontosan megjelentek a hajón, hol már minden kész volt az indulásra. Patterson úr még egyszer megköszönte mindnyájuk nevében a szíves vendéglátást Harboe Krisztián úrnak, s az “Alert” július 28-ikán este fölszedte vasmacskáit.

A hajó legközelebbi állomása a 60 mérföldnyire fekvõ Sainte-Croig szigetecske volt, ahova 36 óra alatt értek el. Ez a sziget valamikor veszedelmes kalóztanya és véres küzdelmek színhelye volt. Az angol banditáktól 1760-ban a spanyolok foglalták el, de ezeket meg a franciák ûzték el onnan, akik 750000 frankért eladták a dánoknak.

Az utasok csak fél napig idõztek a szigeten. Ennyi éppen elég volt, hogy nagyjából megnézhessék, mert minden nevezetessége a cukornád termelés. A sziget háromnegyed részében ezt termelik, s a föld olyan termékeny, hogy hektáronként 16 métermázsa tiszta nádcukrot ád.