A Will Mitz vakmerõsége tehát rabbá tette a gyilkos kalózokat, akik a mit sem sejtõ ifjakat le akarták mészárolni. Most még csak az volt a kérdés, hogy az “Albert” új legénysége bír-e majd a hajóval s el tud-e jutni az Antillák valamelyik kikötõjébe, ahol bizonyosan fölakasztják Harry Markelt is, a cimboráit is?

Ez mindenesetre nagy kérdés volt. Will Mitznek mindenek elõtt számolnia kellett azzal, hogy a tíz kalóz, tudván, hogy a bõrérõl van szó, nem riad vissza semmitõl, sõt mindent kockáztatni fog, hogy a szabadságát visszanyerje. Lehet, hogy Harry Markel áttöreti a deszkafalat, mely a legénység födélközi lakását elválasztja a hajóüregtõl s onnan kísérli meg, hogy a szabadba jusson, a födélzet valamelyik terhelõ-ajtaján. De, ha megteszik is ezt, Will Mitz és az ifjak résen lesznek, hogy visszaverjék a támadást.

Most egyelõre fölhúzták a csónakból Patterson urat, aki még mindig félájult volt és úgyszólván azt se tudta, mi történik vele. Szépen levitték a kabinjába, lefektették és Patterson úr el is aludt: nem tudni, a fáradtságtól és kimerüléstõl-e, vagy a rémülettõl.

Will Mitz a födélzeten maradt és az idõt vizsgálta. Mint tapasztalt tengerész, a jelekbõl látta, hogy az idõ változni fog s a szélcsöndet csakhamar szél váltja föl. Csak azt nem tudta, még, hogy melyik oldalról támad a szél: keletrõl-e, nyugatról-e? pedig, ha nem is minden, de bizonyára sok függött ettõl. Mert, ha nyugatról kel a szél, akkor ki tudja, mikor és hogyan érnek partot s mi lesz a foglyokkal? Nem halnak-e étlen szomjan, ha az utazás esetleg több napig vagy hétig tart?

Még utóbb nekik kell majd leadogatniok az eleséget s örökösen kockáztatni a veszedelmet, hogy a kalózok minden ily alkalommal kitörhetnek börtönükbõl.

Ez az aggodalom azonban nem sokáig gyötörte Will Mitzet, mert a kalózok megtalálták a módját, hogy biztosítsák az eleségüket, még ha az utazás esetleg több hétig tart is.

Hét óra tájban, midõn Will Mitz éppen a vitorlákat akarta kibontatni, mert a szél már elég erõs volt, egyszerre csak Clodion Lajos hangos segélykiáltásait hallotta:

– Ide hozzám! Segítség!

Will Mitz és a többiek is mind oda szaladtak. Clodion Lajos testének egész súlyával ránehezedett a födélzeti terhelõ-ajtó egyik szájára, amelyet alulról feszegettek és fölemelni igyekeztek. Harry Markel és társai áttörték a deszka-falat, mely a födélközt a hajó-üregtõl elválasztotta s most a födélzeti terhelõ-ajtón át akartak kitörni. S a szándékuk bizonyára sikerült volna is, ha Clodion Lajos elejét nem veszi a veszedelmes kísérletnek.

Will Mitz, Hinsdale Roger és Vickborne Axel azonnal ráfeküdtek az ajtóra, mialatt a többiek ráhúzták a nehéz kátrányos vásznat, keresztbe fektették a vas-léceket s ezt az ajtót is úgy leszögezték, mint a födélköz bejárását. Ugyanezt cselekedték a harmadik ajtóval is, mely a hajó hátulsó részében volt s aztán Will Mitz visszament a födélközi csapó-ajtóhoz.

– Hallgassatok ide, – kiáltott hangosan – és jól figyeljetek a szavaimra.

Senki se felelt.

– Harry Markel, – folytatta Will Mitz, – tehozzád beszélek!

A kalózok megértvén ebbõl, hogy az ifjak mindent tudnak, írtózatos káromkodásra fakadtak felelet helyett.

Will Mitz azonban mit se törõdött ezzel, hanem, amint a zsiványok kissé alább hagytak az átkozódással, tovább beszélt:

– Harry Markel, jól tudd meg és tudják meg a társaid is, hogy mindnyájan fölhúzott revolverekkel járunk-kelünk. Az elsõt, aki csak a fejét is ki meri dugni, lelõjük, mint a veszett ebet!

Ettõl a pillanattól kezdve az ifjak valóban revolverekkel fölfegyverkezve jártak-keltek a hajón, készen, hogy lelövik a kalózokat, mihelyt a kitörést megkísértik. Egyikük továbbá éjjel-nappal õrt állt az ajtók elõtt, hogy minden esetleges veszedelemnek elejét vegye.

De mi lesz akkor, ha a kalózok a hajó-üregben talált rumtól, pálinkától ittasak lesznek? Ha nem hallgatnak a józan intelem szavára és részeg dühökben a halált is megkockáztatják inkább, semhogy rabok maradjanak?

A kalózoknak ezer okuk volt rá, hogy minden áron megkísértsék a szabadulást. Nagyon jól tudták, hogy az “Alert” legfölebb csak hetven-nyolcvan mértföldnyire van az Antilláktól s ha csak kicsit kedvez is a szél, két nap alatt oda érhet a hajó. Továbbá az is valószínû volt, hogy az “Albert” más hajókkal találkozik, mert az óceánnak ezt a vidékét sûrûn járják a hajók s akkor bizonyos, hogy Will Mitz segítséget kér. Így is, úgy is kétségtelen volt, hogy a “Halifax” kalózai akasztófára jutnak.

Harry Markel tehát jól tudhatta, hogy mi sors vár reá, hacsak másodszor is nem sikerül hatalmába keríteni a hajót.

S mivel jól tudta ezt, kétségtelen volt az is, hogy minden áron meg fogja kísérteni a kitörést és az “Alert” elfoglalását.

De jól tudta ezt Will Mitz is; mert, amint az ifjak köréje gyûltek és megkérdezték, hogy mit fog most tenni, a leghatározottabban kijelentette:

– Egyenesen az Antillák felé iparkodunk, még pedig a lehetõ leggyorsabb és legrövidebb úton.

– S mennyi idõ alatt érhetünk oda? – kérdezte Magnus Anders.

– Ha az idõ kedvez, holnapután estére ott lehetünk. Ámbár, – tette hozzá elgondolkodva – az ember soha se tudhatja, hogy merre fordul a szél ezen a vidéken.

– S mily irányban megyünk? – kérdezte Clodion Lajos.

– Egyenesen nyugat felé.

– S megtaláljuk az Antillákat?

– Mindenesetre, – felelte Will Mítz. – A szigettenger, Antiguától Tabagóig négyszáz mértföldnyi hosszúságban fekszik elõttünk nyugat felé; tehát okvetlenül neki kell mennünk valamelyiknek. Az, hogy melyik szigetet érjük elõbb, tökéletesen mellékes, mert akárhol kötünk is ki, mentve leszünk s a rendõrség megszabadít bennünket e zsiványoktól.

– Persze, hogy mindegy! – mondta Tony Renault is, – akár angol, akár francia, akár dán, akár hollandus kikötõbe jutunk, teljesen egyre megy, csak az a fõ, hogy eljussunk odáig!

– Ehhez pedig csak az kell, – fejezte be Will Mitz, – hogy kedvezõ szelünk legyen.

Pedig a kedvezõ szél egymagában még nem volt elegendõ.

Szükséges volt, hogy ne is legyen nagyon heves, mert Will Mitz különben nem boldogulhatott volna gyarló és tapasztalatlan legénységével.

Hisz mit is értettek ezek a fiúk a hajózáshoz? Nemcsak hogy vihart, hanem úgyszólván még rossz idõt se igen értek, midõn Angliából az Antillákra hajóztak s a vitorlákkal, hajókötelekkel bánni se tudtak. Mi lesz, ha esetleg vihar tör ki s a szél és a habok közös erõvel ostromolják a hajót? Meg tudják-e állni a helyüket ezek az újdonsült matrózok, akik még nem is látták a haragvó óceán szörnyû arcát?

De Will Mitz egyelõre nem gondolt erre. Utóvégre is csak harminchat, legfeljebb negyvennyolc óráról volt szó, mert ennyi idõ alatt kényelmesen elérhetik az elsõ kikötõt. S a remény meg volt rá, hogy el is érik: a szél kedvezni látszott, a tenger csöndes volt.

Nyolc óra lehetett. Az ifjak hallották, amint a kalózok vad lármával, káromkodással jártak-keltek a hajó fenékben. De félni nem féltek tõlük, hisz úgy be voltak zárva, mint a börtönbe, sõt még jobban, mert a queenstowni fegyházból meg bírtak szökni, a hajófenékbõl azonban még csak meg se kísérelhették a szökést.

Tony Renault ajánlotta, hogy reggelizzenek, amit a többiek nagy örömmel meg is fogadtak, mert valóban éhesek voltak és rászolgáltak egy kis erõsítõre. Fölhívták Patterson urat is, aki, amily beszédes volt máskor, épp oly csöndes és szótalan volt most. Õ, aki eddig szerette és dicsérte a tengert, most félni kezdett tõle.

Félkilenc tájban a szél mintha megerõsödött és állandóvá lett volna kelet felõl. Ez nagy szerencse volt és Will Mitz elhatározta, hogy azonnal hasznára fordítja a szelet. A felsõ vitorlákat nem merte kibontatni, mert félt, hogy ha esetleg hirtelen megfordul a szél, nem tudják idejében behúzni õket s abból baj lehet. Ellenben a három alsó vitorlát lebocsáttatta és a hajó orrát legott nyugatnak fordította.

Megmagyarázta az ifjaknak, hogy mit kell tenniök, hogyan kell kibontaniok a vitorlákat, hol kell megkötni a köteleket s aztán õ maga a kormányhoz állt s onnan parancsolt a fiúknak.

Úgy ment minden, mint a karikacsapás: negyedóra múlva az “Alert” már vígan szelte a habokat s hosszú, fehéren tajtékzó barázdát szántott a csillogó vízen.

Ebéd utáni egy óráig nem igen erõsödött a szél, csak idõnkint meg-megállt, ami aggasztani kezdte Will Mitzet. Továbbá nyugaton nagy fekete felhõk támadtak, amelyek lomhán úsztak a szemhatár fölött.

– Nos, jó idõnk van? – kérdezte Roger Hinsdale.

– Nem mondhatnám, – felelte Will Mitz, a fejét csóválva. – Mintha vihart érzenék, vagy legalább nagyon heves szelet.

– És éppen szemközt, nyugatról!

– Már most mindegy, – mondta Will Mitz vállat vonva, – mivel úgy se változtathatunk rajta, fogadjuk az idõt úgy, ahogy jön. Ha szemben fúj a szél, majd lavírozunk; csak vihart ne érjünk. Mindössze három napi járásra vagyunk az Antilláktól. Ezt csak kibírjuk?! A fõ az, hogy oda érjünk; haöt-hat mértföldnyire leszünk a parttól, bizonyos, hogy találkozunk révkalauzokkal s akkor pár óra alatt beérünk az elsõ kikötõbe.

Eközben a Will Mitz jóslata valóban beteljesedett. A szél megfordult s a hajó vitorláin is fordítani kellett, hogy a nyugati szél ne verje el messzire az Antilláktól.

Tony Renaultnak kellett megfognia a kormányt, míg Will Mitz a többiekkel szerencsésen megfordította a vitorlákat. Az “Alert” most éjszakkeletnek fordúlt s a jó széllel gyorsan szaladt a kissé fölkorbácsolt vizeken.

Bizonyos, hogy Harry Markel és cimborái megérezték ezt a mûveletet a hajófenékben. A hajó ingadozásáról, a hirtelen fordulattal járó zökkenésböl bizonyosan kitalálták, hogy a szél iránya megváltozott s az “Alert” távolodik az Antilláktól. Ez pedig az õ malmukra hajtotta a vizet, mert ha sokáig tart az utazás, ki tudja, nem lesz-e alkalmuk arra, hogy kitörjenek?

Este hat óra tájban Will Mitz elkezdte a lavírozást. Az “Alert” éjszakkeleti irányban futott, meg kellett hát fordítani, hogy délnyugatnak tartson. Ez a mûvelet fölötte nehéz és fáradságos volt. Mindenekelõtt a kormány segítségével annyit kellett fordítani a hajón, hogy a vitorla-rúdak szél mentén álljanak s mikor a vitorlák csapkodni kezdtek, mivel a szél nem fekhetett beléjük, hirtelen meg kellett fordítani valamennyit, úgy, hogy éppen kilencven foknyi szögben álljanak elõbbi állásukkal.

Will Mitz nagy óvatossággal fogott hozzá a mûvelethez. Maga vette kezébe a kormányt s miután elõbb tüzetesen megmagyarázott mindent s mindenkinek megjelölte a helyét meg a teendõit, szép lassan fordítani kezdte a hajót. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Az “Alert” gyönyörûen engedelmeskedett a kormánynak és szinte a maga tengelyén fordult meg. Mikor a vitorlák csapdosni kezdtek, az ifjak rögtön belekapaszkodtak a hajó-kötelekbe és lázas erõfeszítéssel húzták, fordították a vitorla-rúdakat.

– Rajta! Csak bátran! – bíztatta õket Wíll Mitz.

A fiúk nyögtek és izzadtak, a szálkás, érdes manilla-kötél véres hólyagokat tört a tenyerükön, de az “Alert” lassan, szabályosan fordult délnyugatnak s mikor a szél neki feküdt a megfordított vitorláknak, nagyot bukdácsolva szökkent elõre az új irányban.

– Bravó!... Bravó! – kiáltott föl Will Mitz. – Úgy dolgoztak, mint a született hajósok!

– Nem csoda! – felelte Clodion Lajos nevetve, – ilyen kitûnõ kapitánnyal, mint ön!

De Harry Markel és cimborái aligha örültek annak, hogy ez a mûvelet ilyen jól sikerült. Ha megérezték, aminthogy meg kellett érezniök, hogy az “Alert” irányt változtatott, bizonyára tudták azt is, hogy ismét közelednek az Antillákhoz, ez pedig a veszedelmet, a fogságot, a halált jelentette számukra.

Az ifjak gyorsan megebédeltek s aztán Will Mitz kiszabta az éjjeli õrséget és megosztotta a szolgálatot a “legénység” között.

Abban állapodtak meg, hogy öten fönn maradnak éjfélig, akkor fölkeltik alvó társaikat s azután minden négy órában kölcsönösen fölváltják egymást. Ha pedig még az éjszaka ismét meg kellene fordítani a hajót, akkor az alvókat is mind fölhívják a födélzetre segíteni.

Az elsõ õrség ez volt: Magnus Anders állt a kormánynál, Tony Renault és Hubert Perkins a hajó orrán vigyáztak, Axel Wickborn és John Howard pedig a fõárboc tövében álltak, éber szemmel õrködvén a hajófenékbe nyíló terhelõajtók bejáratánál, ha a kalózok esetleg kitörni szándékoznának.

Will Mitz egész éjjel fönt virrasztott; folyton járt-kelt a hajón és ott volt mindenütt. Vigyázott a kormányra, a vitorlákra, a szélre, egyszóval mindenre s legkivált az eget vizsgálta, hogy nem lesz-e vihar? Szerencsére a sötét felhõk még távol voltak s reggelig nem kellett félni, hogy elérik a hajót...

De hát aztán?

Az is szerencse volt, hogy Harry Markel és társai meg se kísértették a kitörést a hajófenékbõl. Talán úgyis tudták, hogy a kísérletük most még csütörtököt mondana, mert ezen az elsõ éjszakán az ifjak bizonyára éber szemmel vigyáznak és virrasztanak.

De mi lesz, ha majd kifáradnak és ellankadnak? Ha a munkához, erõfeszítéshez nem szokott, viharokhoz hozzá nem edzett szervezetük kimerül? Hogy fognak ellentállhatni akkor e vad martalócok és haramiák támadásának?

Erre maguk az ifjak se gondoltak most, bár néha-néha összerezzentek, mikor a hajófenékbõl fölhangzott a részeg kalózok dühös káromkodása és szilaj kurjongatása.

És volt is rá okuk, hogy összerezzenjenek, mert még nagy utat kellett tenniök az elsõ révig. Az ellenkezõ szél miatt csak 10-11 mértfölddel jutottak közelebb az Antillákhoz.