Délelõtt tíz órakor az “Albert” már annyira kint járt a sík tengeren, hogy Barbados körvonalai végkép letûntek a szemhatárról.

A mit sem sejtõ utasok azt hitték, hogy a hajó Európába tér vissza, pedig Harry Markel csak a holnapot várta, hogy az “Alert” orrát délnek fordítsa és a Csöndes-oceán felé kormányozza.

Úgy látszott, hogy a banditák gonosz szándékát mi sem hiusíthatja meg többé. Ha leszáll az éjszaka, s a gyanútlan utasok elszunnyadnak, orozva rajtuk ütnek és legyilkolják a védteleneket... A szörnyû, véres drámát még csak sejteni se fogja senki. Ha az “Albert” nem jön meg félév, egy év múlva: azt fogják hinni, hogy a vihar összetörte és minden utasával együtt elmerült. Harry Markel pedig más nevet ád neki s más lobogó alatt fogja ûzni kalózkodását a Csöndes-tengeren.

Igaz, hogy az utasok most már – a tegnap jött tengerésszel együtt – tizenegyen voltak, míg a banditák csak tizen; de amazok mit se gyanítottak, s ha éjjel, álmukban törnek rájuk, még elõbb végezhetnek velük, mint fölébrednének...

S a banditák szándéka ez is volt.

A tizenegyedik utas, Will Mitz, közepes termetû, de széles vállú és erõs ifjú volt. Gyerekkorában kezdte a hajózást, melynek minden csínját-bínját és fogását mesterien értette. Most huszonöt esztendõs volt, de már több mint tizenkét éve hajózott, s a hadnagyi vizsgát is rég letette. Liverpoolba igyekezett, ahol már várta a hajó, melynek másodkapitánya volt.

Midön szeptember 21-ikén az “Albert” födélzetén jelentkezett Harry Markelnél, mindjárt így szólt hozzá:

– Paxton kapitány, nagyon szeretném, ha hasznomat vehetné a hajón. Mivel megvan a hajóstiszti oklevelem, szívesen fölváltom önt a szolgálatban, akár nappal, akár éjjel parancsolja.

– Majd meglátjuk, – felelte Harry Markel kurtán.

Ez a fogadtatás, valamint az “Albert” legénysége, nagyon kellemetlenül lepte meg Will Mitzet. Soha életében nem látott ennyi bandita-pofát egy csomóban. De a kalózok se jó szemmel nézték õt; s midõn Will Mitz a legelsõ alkalommal be akarta bizonyítani szolgálatkészségét azzal, hogy segített a vitorlát megfordítani, John Carpenter, aki éppen Harry Markellel beszélgetett, gúnyosan mondta:

– Ez se igen húzná ám a kötelet, ha tudná, hogy a pokolba siet!

– Lassabban! – mordult rá Harry Markel: – még utóbb meg találja hallani!... Nem tudod befogni a szádat még huszonnégy óráig?

John Carpenter elsomfordált a dolgára s nem is szólt többet. Sõt arra is ügyelt, hogy társai egyike se fecsegjen, s titokban közölte velük Harry Markel szigorú parancsát, hogy senki ne merjen beszédbe elegyedni Will Mitz-zel, s ha meg is szólítja valamelyiküket, csak kurtán és röviden feleljenek neki.

Ez az érthetetlen neveletlenség nagyon bosszantotta Will Mitzet; le akart menni a kabinjába, hogy lefekszik és alszik, de az ifjak megállították és szívesen hívták õt, hogy üljön közéjük. Különösen Tony Renault és Magnus Anders környékezték meg, mert egész oda voltak a boldogságtól, hogy "vérbeli hajóssal" beszélgethetnek a tengerészetrõl.

Lassanként köréjük gyülekeztek a többiek is és a hajó farán egész kis klub támadt, melyben Will Mitz vitte a szót.

Az ifjak mindenek elõtt arra voltak kíváncsiak, hogy hol és merre járt, miféle országokat látott és voltak-e kalandjai?...

– Én már tizenkét év óta hajózom, uraim, – mondta Will Mitz; – tehát körülbelül a gyerekkorom óta tengeren vagyok.

– Ó, akkor ön már többször megjárta az Atlanti-óceánt meg a Csöndes-tengert? – kérdezte Tony Renault.

– Valóban többször, – felelte Will Mitz; – még pedig vitorlásokon is, gõzösökön is.

– Hát hadihajón szolgált-e már? – kérdezte Magnus Anders.

– Hogyne!... Sõt éppen akkor szolgáltam, mikor Anglia a Pecsili-öbölbe küldte a csöndes-tengeri flottát.

– Ön Kínában is volt?!...

– Oh, hiszen Kínába se nehezebb az út, mint az Antillákra, – felelte Will Mitz mosolyogva.

– És melyik hadihajón volt Kínában? – kérdezte John Howard.

– A Standard páncélos cirkálógõzösön, melynek sir Harris-Walker ellentengernagy volt a parancsnoka.

– Voltak-e nagy ágyúk a hajón?

– Voltak bizony... Tizenkét darab húsz tonnás...

– Hisz az kétszáz métermázsa! – szörnyûlködött Tony Renault.

– Éppen annyi, – felelte Will Mitz; – s a golyója, mely kúpban végzõdõ henger, magasabb, mint a legszálasabb ember.

Az ifjak meghökkenve néztek össze. Ez szinte hihetetlen volt... Akkora golyó, mint egy ember!... Mekkorát durranhat ez az ágyú, ha el sütik!...

– De többet hajózott kereskedelmi hajókon, ugy-e, mint hadihajókon? – kérdezõsködött tovább Tony Renault.

– Természetesen – felelte Will Mitz. – A haditengerészetben csak három évig szolgáltam, s a többi kilencet mind kereskedõ-hajókon töltöttem.

– S milyen hajókon?...

– Legelõször a Great Britainre szegõdtem el...

– Nagy hajó volt? – vágott közbe Louis Clodion kíváncsian.

– De nagy ám!... Negyedfélezer tonna kõszenet vitt Melbourneba, Ausztráliába.

– S mit hoztak onnan?

– Búzát és gyapjat vittünk Leithbe, Edinburg kikötõjébe.

– És most melyik hajóra megy?

– Az Elisa Nordenre, amely most jött meg Liverpoolba, Újkaledóniából, négyezer tonna nikkel-teherrel.

– És mit visz Liverpoolból és hová megy?

– Liverpoolból semmit, – felelte Will Mitz. – Üresen megy Cardiffba, ott megrakodik szénnel és Californiába, San Franciscóba vitorlázik.

– Hát onnan?...

– Onnan déligyümölcsöt, búzát visz Dublinba.

– S meddig tart az utazás?

– Oda-vissza eltart vagy egy esztendeig, ha nem tovább, – felelte Will Mitz mosolyogva.

– Egy esztendeig!... – kiáltott föl Tony Renault lelkesedve. – Micsoda gyönyörûség lehet: egy álló esztendeig a víz és a tenger közt lebegni!...

– No, no: én ugyan nem kérnék ebbõl a gyönyörûségbõl! – szólt közbe Patterson úr, aki éppen akkor érkezett oda. – A meddig csöndes és szép idõ van, nem mondom, hogy nem kellemes az utazás; de ha a tenger megharagszik és ide-oda hányja a hajót...

– Bizony nem kellemes annak, aki meg nem szokta, – folytatta Will Mitz nevetve.

– Még annak se igen lehet kellemes, aki megszokta, – okoskodott Patterson úr. – Mert a hajó csak hajó és össze is törhetik, meg el is süllyedhet: a tengernek pedig nincs gerendája. Ami azt jelenti, hogy nem bírja meg az embert, ha beleesik. Már pedig, ha vihar tör ki...

– Oh, – nyugtatta meg Will Mitz az érdemes mentort: – ebben az évszakban ritkák a viharok az Atlanti-óceánnak ezen a részén. S még a vihartól se igen kell félnünk, mert az “Alert” kitûnõ hajó, Paxton kapitányról pedig hallomásból tudom, hogy kevés jobb tengerész van nála.

– Valóban ezt mi is tapasztaltuk, – hagyta helyben Patterson úr.

– Hát a legénysége? – kérdezte Will Mitz.

– Úgy látszik, – mondta Niels Harboe, – hogy John Carpenter, a födélzetmester, érti a dolgát, s a matrózok is tudnak bánni a vitorlákkal.

– Csak nagyon mogorvák, – jegyezte meg Will Mitz.

– Ez igaz, – felelte Magnus Anders, – beszélgetni nem igen szeretnek. Talán azért, mert Paxton kapitány nagyon is szigorúan bánik velük. Például, az egész utazás alatt egyetlen egyszer se eresztette ki õket a partra.

– Ez igazán furcsa! – csóválta a fejét Will Mitz. – És miért nem?

– Bizonyosan azért, – felelte Clodion Lajos, – hogy le ne ihassák magukat...