Mr. Patterson Horatio, az Antilian School gazdája, valamikor szintén professzor volt és pedig a latin nyelvet és irodalmat tanította. Meg volt tehát a kellõ klasszikus mûveltsége s noha már esztendõk óta csak az intézet számadásaival bíbelõdött, azért még nem feledte el Vergilius és Horatius nyelvét, sõt, ahol csak tehette, mindig és mindenütt szerette használni a latin idézeteket.

A negyvenes férfiú szikár termetû és meglehetõs sovány volt. Mindig kifogástalanul, gondosan öltözködött, a modora túlságosan elõzékeny, szerény és udvarias volt, úgy, hogy az elsõ tekintetre kissé félszegnek is látszott. Neje, Mrs. Patterson, körülbelül harminchét éves lehetett s nagyon gondos, jó gazdasszony volt. Voltaképpen az õ érdeme volt az is, hogy a férje mindig oly csinosan, szinte keresett gonddal öltözködött, mert õ tartotta rendben a ruhatárat.

Mr. Patterson Horatio, midõn az igazgató szobájából kijött, gondolatokba mélyedve ballagott lakásába, melynek ablakai az intézet udvarára nyíltak. Egyenesen a szalonba ment, de a felesége még nem volt ott s a derék Mr. Patterson megállt az ablak elõtt, azon tünõdve, hogy örüljön-e az igazgató megbízásának, vagy szomorkodjék rajta.

Úgy elmerült e töprenkedésébe, hogy meg se hallotta, mikor az ajtó nyílt és Mrs. Patterson a szobába lépett. De a derék asszony azonnal meglátta a gondok redõit férje arcán s különben is tudván, hogy az igazgató hívatta a férjét, nyugtalankodva kérdezte:

– Nos, kedves Patterson, mi újság?

– Újság az van, asszonyom, – felelte Patterson úr, hirtelen megfordulva, – még pedig nagy újság.

– Talán Ardagh úr elszánta magát, hogy õ kíséri el a diákokat az Antillákra?

– Nem, errõl szó sem lehet, – felelte Patterson úr s levévén a szemüvegét, gondosan törülgetni kezdte.

– Hát ki megy a fiúkkal? – kérdezte Mrs. Patterson.

– Kicsoda?! Hát én! – bökte ki Patterson úr idegesen.

– Ön, Horatio? – álmélkodott a felesége.

Mr. Patterson felelet helyett nagy léptekkel járt föl s alá a szobában. A felesége azonban hamar magához tért álmélkodásából s odamenvén férjéhez, leültette a dívánra s aztán õ is melléje ült.

– S ön elfogadta ezt a megbízatást? – kérdezte élénken.

– Kénytelen voltam vele... Az igazgató akarja.

– Nos, hát jól tette, hogy elfogadta, – hagyta helyben Mrs. Patterson. – S engem csak az aggaszt, hogy a hosszú tengeri utazás...

– Majd csak túl esem rajta valahogy, – sóhajtott Mr. Patterson – s ha kell is egy kicsit szenvednem, meglesz érte a jutalom.

– Miféle jutalom?

– Mrs. Seymour Kethlen a fiúk kísérõjének szintén biztosított hétszáz font sterlinget, – felelte az érdemes gazda ünnepélyesen.

– Ah, ez már megéri azt a kis fáradtságot! – kiáltott föl Mrs. Patterson örömmel. – És mikor lesz az indulás?

– Június 30-án, illetõleg mához öt napra már Corkban kell lennünk, az Alert födélzetén. Nincs hát vesztegetni való idõnk.

– Sebaj, Horatio, – felelte Mrs. Patterson, – én mindent rendbe hozok és elkészítek.

– Én pedig – folytatta Patterson úr ünnepélyesen – mindjárt holnap megcsinálom a végrendeletemet.

– Ugyan minek?! – ijedt meg Patterson asszony. – Hisz ez a két hónapi utazás nem oly veszedelmes!

– Mindegy! Az ember sohse tudhatja, nem éri-e baj az úton.

És hiába beszélt, könyörgött neki a felesége, Mr. Patterson hajthatatlan maradt, sõt még valami rejtélyes szándékáról is beszélt, de csak célozgatva, nem elég világosan.

– A végrendeleten kívül – így kezdte – van még egy fontosabb dolog is, amely...

– Nos, mi az, Horatio? – kérdezte Mrs. Patterson aggódva, látván, hogy a férje elhallgat.

– Semmi... semmi... Ezt majd még meglátjuk! – felelte Mr. Patterson elgondolkodva.

És többet nem mondott, akárhogy unszolta is a felesége, hanem visszament az irodájába, hogy elintézze minden dolgát az indulás elõtt s átadhassa a számadásokat utódjának.

De azért amit föltett magában, azt elvégezte. Mindenekelõtt elment a közjegyzõhöz feleségével együtt s a derék Mrs. Pattersonnak aznap ugyancsak vörösek és dagadtak voltak a szemei a sok sírástól. Ez volt a végrendelkezés napja; de Mr. Patterson Horatio még egyéb dolgot is mívelt; hogy mit, azt a legnagyobb titokban tartotta s valószínû, hogy mi is csak abban a szomorú esetben fogunk róla tudni, ha Patterson úr véletlenül elvész az úton.

Végre elkövetkezett június 28-ika, az a nap, amelyen indulniok kellett, hogy 29-én Corkban lehessenek. Ardagh igazgató úr már kora reggel hosszasan tanácskozott Patterson úrral s megadta neki az utolsó utasításokat. Aztán félkilenckor az utasok elbúcsúztak társaiktól az udvaron.

Hinsdale Roger, Howard John, Perkins Huber, Clodion Louis, Renault Tony, Harboe Nils, Wickborn Axel, Leuwen Albertus és Anders Magnus egymásután kezet fogtak az igazgatóval, a tanárokkal és barátaikkal s mikor kezdtek felülni a kocsira, Patterson úr nagy pathosszal fölkiáltott: (ras ingens iterabimus aeqzior!)[1]

A kocsi kivágtatott az Antilian School udvarából s a kis társaság kilenc órakor már a bristoli gyorsvonaton ült. Holnap áthajóznak a Szent György-csatornán s 30-án reggel elindulnak az Antillák felé, az Alert födélzetén.