TIZENHÉT

A FEKETE PÁRDUC nesztelen léptekkel – a csizmája talpában lévő leheletvékony vibrániumlemez minden hangot elnyelt – suhant át a palotán.

Először akkor torpant meg, amikor megpillantotta a királyi lakosztály előtt heverő, összeégett, vérbefagyott holttesteket. A falakat korom csíkozta, az oszlopokon tenyérnyi lyukak éktelenkedtek, a múlt királyait ábrázoló festmények cafatokban lógtak, s mindenfelé halmokban állt a törött csempe és márvány.

Mit műveltek az otthonommal?!

Az egyik fal mellett egy apját ábrázoló festmény hevert, s a vásznat szétszakító vágás épp T’Chaka király nyakán futott át.

Rossz ómen.

T’Challa mögött a Dora Milaje két testőre haladt, akik minden sarkot, minden félhomályos zugot alaposan szemügyre vettek, nehogy onnan érje támadás Imádott Urukat. Annak ellenére, hogy a palotának ebben a szárnyában már a nővéreik és a Királyi Gárda katonái fogadták őket.

A Ramonda lakosztálya előtti folyosó igazi háborús övezetre hasonlított – a nagy, kétszárnyú tölgyfaajtó szilánkokra robbantva, mindenfelé halott testőrök, és mintha minden falfelületet lángszóróval kormoztak volna be.

– Jelentést kérek! – mondta T’Challa komoran.

– Már többször is megkíséreltünk behatolni a királyi lakosztályba, hogy kihozzuk a sebesülteket és a halottakat, uram – felelte a palotaőrség egyik tagja, egy szikár, még alig pelyhedző állú fiatal férfi. – Nem tudjuk, hogy vannak-e még odabent élő harcosaink, mert minden alkalommal valamilyen energiafegyverrel szorítanak vissza bennünket. Azok ott bent kiváló képzésben részesültek, uram, és máris fél tucat embert vesztettünk velük szemben.

T’Challa a testőrsége egyik tagjához, egy középkorú, mogyoróbarna szemű női harcoshoz fordult.

– Te mit mondasz?

– Sikerült nagyon jó lőállást kiépíteniük, Imádott Urunk. Azt meg tudjuk akadályozni, hogy kitörjenek, de sajnos ők is, hogy bejussunk. És bármennyire is szeretnék bejutni, hogy kihozzam halott és sebesült nővéreimet, ez csupán felesleges véráldozat lenne. Innen nem fogunk tudni egyhamar bejutni.

– Nem akarok több halált! – felelte T’Challa komoran. – Majd én bemegyek, egyedül. Egyébként az apám becsülete is ezt kívánja.

Azzal a palotaőrség tisztjeihez fordult.

– Gondoskodjanak róla, hogy a terroristák kívülről ne kaphassanak erősítést! Biztos vagyok benne, hogy máris sikerült elszigetelnünk őket, de ebben az esetben semmiféle kockázatot nem akarok vállalni! A Dora Milaje tartja majd a frontot, amíg sikerül kihozni a sebesültjeiket, az önök feladata pedig az lesz, hogy senkit ne engedjenek kitörni vagy bejutni!

A gárdatisztek elvágólag tisztelegtek, és már indultak is, hogy végrehajtsák a kapott parancsot.

T’Challa finom érintést érzett a vállán, és ahogy odafordult, a testőrei aggódó pillantásával találta szemben magát.

A király sejtette, hogy mit akarnak mondani, és hogy elejét vegye a vitának, azonnal tiltón emelte föl a kezét.

– Ti is tudjátok, hogy a becsület azt diktálja, egyedül szálljak szembe az apám gyilkosával! Veletek az oldalamon nincs senki, aki legyőzhetne bennünket, és ha a testőrség minden tagja mellettem harcol, egész országokat tudnánk elfoglalni. De ez most olyan, amit egyedül kell megtennem. Nem akarom, hogy megszegjétek az eskütöket, úgyhogy nem parancsolom meg, hogy itt maradjatok, de szeretném, ha ti is betartanátok a törvényt, és lehetővé tennétek, hogy ezt a csatát egyedül vívjam meg! Ma igazán megmutattátok, hogy mit értek, és most rajtam a sor, hogy bizonyítsak!

Okoye dühös pislogással próbálta leplezni a könnyeit, míg Nakia föl sem mert nézni. Aztán gyors pillantást váltottak, és szavak nélkül, pusztán kézjelekkel kommunikáltak. Végül Okoye beleegyezően bólintott, mire először Nakia, majd ő léptek oda a királyhoz, és megölelték.

– Két perced van, Imádott Urunk, mielőtt utánad megyünk! – suttogta T’Challa fülébe.

– Meg is parancsolhatnám nektek, hogy…

– És az mégis mire lenne jó? – szakította félbe Nakia. – A becsület azt diktálja, hogy egyedül menj, a mi becsületünk azt diktálja, hogy ne engedjünk el egyedül. És az eskünket még a te kedvedért sem fogjuk megszegni.

– Azért két percnél egy kicsit még nekem is többre lesz szükségem – mosolyodott el T’Challa, és segélykérőn nézett Okoyére.

– Rendben, akkor legyen öt perc… de nem több! – fonta karba a kezét a magasabbik testőr. – De ha úgy ítéljük meg, hogy veszélyben az életed, akkor egy percet sem várunk!

– Rendben, tudomásul vettem! – bólintott T’Challa, és a helyére igazította az arcmaszkját.

– Sok szerencsét, Imádott Urunk! – mondta Nakia halkan, mire a Fekete Párduc komoran bólintott, majd kieresztette ezüst karmait, és elindult az anyja lakosztálya felé.

* * *

KLAW a királynői lakosztály kellős közepén, egy összeborogatott, sebtében egymásra hányt bútorokból kialakított barikád mögött lapult, és a bejáratot figyelte. Közben azon gondolkodott, hogy futhatott minden zátonyra, főleg ilyen gyorsan. Mert most már nemcsak a győzelem látszott kisiklani az ujjai közül, de az is kérdéses volt, hogy egyáltalán a saját bőrét képes lesz-e megmenteni.

A legjobb embere, Batroc megbilincselve, eszméletlenül hevert az ágyon, és sem M’Butu, sem a Radioaktív Ember vagy a Fekete Lovag nem válaszolt a hívásaira. Mivel Wakanda még mindig nem volt füstölgő törmelékhalom, ez azt jelentette, hogy az oroszt valahogy kivonták a forgalomból, és mivel a Fekete Lovagról sem hallott már jó ideje, a légi menekülés tervét is elvethette.

A wakandaiak egy ideje a tárgyalási kísérleteket is beszüntették, így attól tartott, már egyetlen túsz sincs a markában.

Sem a régens, sem a királynő, sem a hercegnő…

Azok az átkozott női testőrök! Mindennek ők az okai!

Eleinte megpróbált kilesni a lakosztályból, de kétszer is kis híján elvesztette a fejét.

A szó legszorosabb értelmében.

A kint lapuló fegyveresek szemérmetlenül jól céloztak, és egy nagykaliberű lövedék majdnem letépte Klaw arcát. Végül visszavonult a lakosztályba, és lelőtt mindenkit, aki megpróbált bejutni. Csakhogy ezzel önmagát ejtette csapdába, és most már se menekülési terve, se csapata nem volt, amelyik segíthetett volna kijutni.

Nem maradt már más a legendás Klaw-ból, csak a gépi keze meg szeme – no meg az ájult francia szárnysegédje.

És minderről ezek az átkozott tesztoszteronnal telenyomott afrikai ringyók tehetnek! Most pedig várhatom, amíg jön a cicaruhába öltözött király, hogy megöljön! Ha most nem ülnék nyakig a szarban, hülyére röhögném magam!

Márpedig tudta, hogy a király eljön érte. Csak idő kérdése volt, hogy Wakanda uralkodója megérkezzen, és elégtételt vegyen minden sérelmükért. És neki hiába könyörögne, hiába ígérne pénzt, vagy azok nevét, akit megbízták ezzel a feladattal, T’Challát egyik sem érdekelné.

Klaw tudta, hogy nem maradt más választása, harcolnia kell. Pont úgy, mint annak az ősének, aki először vetett szemet erre a vidékre.

Megmozgatta kibernetikus ujjait, és hagyta, hogy az energia szabadon áramoljon köztük. Az energiatartalékai ugyan nem voltak kimeríthetetlenek, de azért annyi ereje még bőven maradt, hogy akár ezt az egész palotát porig rombolja.

És ha közben esetleg még Batrocot is magához tudná téríteni, akkor kettőjüknek együtt talán lenne némi esélye a Fekete Párduccal szemben.

Sőt, ha elég ügyesek, és még egy kis szerencséjük is van, foglyul is tudják ejteni, és akkor már a szabad elvonulásról is tárgyalhatnak.

De tudta, hogy akárhogy is cifrázza, alapjában véve két lehetőség maradt a számára.

Harcol és győz.

Vagy meghal.

* * *

AHOGY T’Challa fölemelte a kezét, a lakosztály előtti folyosó elcsöndesedett. Puha léptekkel indult az ajtó felé, szomorú sóhajjal lépve át az elesett Dora Milaje harcosok holtteste fölött. Ezek a hűséges testőrök mind azért haltak meg, hogy megmentsék az anyját.

Gyors imát mormolt a lelkükért a Párducistenhez, majd félrebillent fejjel kezdett szimatolni, remélte, sikerül némi képet alkotnia arról, hogy mi vár rá odabent, mielőtt belép.

Vér… lőpor… ionizált levegő… veríték…

– Mivel már nem hallom, hogy lövöldöznének – kiáltott ki a bérgyilkos –, ezért azt hiszem, hogy jogos a feltételezés, hogy elindultál errefelé, T’Challa! Szerintem felesleges lopakodnod, az implantátumaim segítségével akkor is nyomon tudlak követni, ha olyan nesztelenül mozogsz, mint egy macska. De mielőtt nekilátnánk fölaprítani egymást, szeretnélek valamire emlékeztetni! Emlékszel arra a napra, amikor megöltem az apádat? Emlékszel rá, T’Challa? Mert én igen.

A király összeszorított foggal osont közelebb, majd lecsatolt az övéről egy füstgránátot, és begurította a lakosztály ajtaján.

* * *

KLAW közben lassan elhátrált az ajtótól, és igyekezett lélekben fölkészülni az elkerülhetetlen összecsapásra.

– Te még akkor igazi kis takonypóc voltál, T’Challa! – acsargott a bérgyilkos. – A tojáshéj még ott volt a seggeden! És lefogadom, hogy az apád nem egy ilyen anyámasszony katonáját képzelt el utódjául! Gondolj csak bele, az utolsó, amit ebben az életben hallott, az a te kétségbeesett nyavalygásod volt! Ott sírdogáltál, ahelyett, hogy segítettél volna neki! Amúgy pedig, ami az apádat illeti… ezt az embert isteníted azóta is?! Egy ilyen gyáva fickót, aki térdelve halt meg, nem pedig állva, mint egy férfi?! Zokogva próbálta visszatömködni a kiontott beleit, és… tudod, mit mondok? Én végig ott voltam mellette! Tudom, amit tudok! Az utolsó, akit a pillantásával keresett, nem te voltál, és nem is az anyád, hanem az a megnyomorodott, féllábú női testőr. Szerinted mi lehetett köztük? A király és az ő kedvenc testőre kicsit entyempentyemezett, miközben anyuci várandós volt? Lehet, hogy apuci sem volt fából? Szóval, most őszintén, T’Challa, egy ilyen ember emlékét akarod életed végéig tisztelni? Te és én… minket más fából faragtak. Mi képesek lehetünk megegyezni. Te elengedsz, és én sohasem jövök vissza. Nem kell, hogy megöljük egymást. Hagyd, hogy visszamenjek Nigandába, és egyszer s mindenkorra fölszívódjak! És akkor többé sohasem kell a hátad mögé nézni, attól tartva, hogy mikor döföm beléd a kést. Ehhez pedig csak annyit kell tenned, hogy szólsz az embereidnek, és szabad elvonulást biztosítasz. Ha így cselekszel, okosan cselekszel. De ha most besétálsz ezen az ajtón, akkor ugyanúgy megöllek, mint az apádat! És ismered annyira a húgodat, hogy tudod, bosszút akar majd állni érted, és akkor őt is meg fogom ölni. Ezért mondom hát, T’Challa, hogy gondolkodj! Mert ha besétálsz ezen az ajtón, nemcsak magadat, de a húgodat is halálra ítéled!

Közben folyamatosan szemmel tartotta a bejáratot, és állított egy keveset a kezébe épített energiavető irányzékán.

– Mi a fene folyik itt?

Batroc kábán ült föl az ágyon, és értetlenül bámult megbilincselt kezeire.

– Klaw, mi a fene folyik itt? És miért akar széthasadni a fejem?

A belga intett neki, hogy maradjon csöndben, majd valami halkan koppant, mire azonnal az ajtó felé perdült.

Apró, hengeres tárgy gurult be a lakosztályba, amiből csak úgy dőlt a sűrű, szembántó füst.

– Még mindig megegyezhetünk, T’Challa! – pislogott szaporán Klaw, és azonnal hátrálni kezdett. – Szóval mit mondasz?

Valami nagy, fekete és elképesztően gyors robbant elő a füstből, és fürgébben, mint ahogy azt Klaw szemmel követni tudta volna, ezüstösen csillogó karmok kaptak felé. Valami csattant az állán, és a szemközti falnak taszította.

Annyi ideje sem volt, hogy célba vegye a támadóját, mielőtt karmos ujjak fonódtak a torkára, és fölemelték a padlóról. Hideg, kifejezéstelen, fehér szemek néztek vissza rá.

– Azt, hogy meghaltál. – A Fekete Párduc halk, fémes hangja már alig hasonlított emberére.

Aztán a baljával gyomorszájon vágta Klaw-t.

A bérgyilkos öklendezve görnyedt össze, és bár megpróbálta védekezőn maga elé emelni gépi kezét, de a Párduc félreütötte, majd a padlóra lökte, és ráült. Klaw csak az arca felé villanó karmokat látta, s a szemébe folyó vér elvakította. Leadott egy lövést, ám az célt tévesztett.

– Hé! – üvöltött Batroc, akit sikerült kis híján eltalálnia. – Csak óvatosan!

T’Challa leszorította Klaw gépi kezét, mire a belga elmosolyodott.

– Gyors vagy, de a gyorsaság nem minden!

Azzal vért köpött a Fekete Párduc arcába, majd egy gondolati impulzussal kisütötte a kibernetikus fegyverét. Mintha áramütés érte volna, T’Challa úgy rándult össze. S bár a páncélzata megóvta az életét, néhány hosszú pillanatig kénytelen volt azért küzdeni, hogy legalább eszméletén maradjon.

Klaw előrelendült, és teljes erővel belefejelt a király arcába. A homloka nagyot csattant ellenfele maszkján, és mindketten megszédültek. Mielőtt azonban sikerült volna talpra kászálódnia, a Párduc letépett a falról egy szőttest, és a bérgyilkos fejére dobva elvakította.

– Mielőtt véget ér a nap, a Párducisten már a lelkeden lakmározik! – sziszegte T’Challa, majd az övére csatolt tokból előhúzott egy vibránium tőrt, és a belga kezébe döfte.

Klaw kétségbeesetten próbálta lerázni magáról a kárpitot, aztán váratlanul megdermedt. A Párduc kifinomult érzékszervei jelezték a hirtelen hőmérsékletváltozást, de így is csak a legutolsó pillanatban sikerült elugrania a lézersugár útjából. A koherens energianyaláb átégette és felgyújtotta a szőttest, amit Klaw most már könnyedén lefejtett magáról. Aztán kihúzta a gépi kezéből a belédöfött vibránium tőrt, és hideg fém ujjaival elkapta a Párduc torkát.

– Választhatsz, T’Challa! – csikorogta a bérgyilkos, miközben a gépi szemébe épített energiafegyverrel célba vette a király arcát. – Eldöntheted, hogy lyukat égessek a fejedbe, vagy inkább megfojtsalak. Mindkettő fájdalmas halál, de legalább gyorsan vége. Szóval, melyik legyen?

T’Challa hörögve próbálta lefejteni a torkát szorító ujjakat.

– Szóval, legyen a lézer – bólintott Klaw. – Részemről rendben.

T’Challa az utolsó pillanatig kivárt, majd oldalt fordult, megrántotta Klaw karját, s a lézersugár a mechanikus végtagot metélte le. A bérgyilkos felüvöltött, és tébolyult dühvel meredt a használhatatlanná csonkolt, szikrázó kezére.

T’Challa kihasználva, hogy Klaw figyelme egy pillanatra elterelődött, látványos ugrással vetette magát S’Yan gazdátlanul heverő lándzsájára. Vicsorogva megforgatta, majd egyenesen a belgára mutatott vele.

– Lám-lám, mégiscsak visszatérünk az ősi gyökerekhez! – köpött ki Klaw megvetőn, miközben egymás körül köröztek. – Tiéd a világ legfejlettebb technológiája, és erre egy lándzsával akarsz megölni? Pont olyan vagy, mint az apád!

T’Challa látta, hogy a bérgyilkos szája mozog, a hangját azonban próbálta kizárni a tudatából.

Ne foglalkozz vele! Várd ki a megfelelő pillanatot, és pusztítsd el!

– Még mindig a múlt dicsőségét kergeted, kölyök! Hiszel az áldozatban és a bátorságban, csakhogy a világ már rég maga mögött hagyta a pókhálós vallásotokat! – próbálta tovább hergelni Klaw. – És tudod, jól tettétek, hogy eddig rejtve maradtatok a világ szeme elől, mert az már rég eltaposta volna Wakandát! Az egyetlen, amit az apád jól csinált, hogy a halálával ideig-óráig visszakényszerítette ezt a földet a múltba, és így nyert még nektek néhány békés évet! És abba belegondoltál már, mi lesz az országoddal, miután meghaltál?

Ismét megvillant a gépi szeme, a Párduc azonban mintha számított volna rá, lebukott, és gyomron szúrta Klaw-t. A bérgyilkos felüvöltött, aztán hitetlenkedve bámulta a gyomrából előmeredő lándzsát. Két kézzel fogott rá a fegyver nyelére, váratlanul azonban minden erő kifutott a tagjaiból, és ha nem kapaszkodik a lándzsába, el is esik.

– Most már sohasem fogjuk megtudni – vonta meg a vállát T’Challa, majd egy gombnyomással fölfedte az arcát.

Klaw térdre roskadt, és elhomályosuló tekintettel nézett föl rá.

– Istenem, de utálom ezt az országot! – Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt vért öklendezve eldőlt.

– Ezt az apámért kaptad, te rohadék! – vicsorodott el T’Challa, majd kirántotta a lándzsát, és teljes erejéből fejbe rúgta a mozdulatlan Klaw-t.

Valami furcsán ismerős illatot érzett. Egy pillanatra lehunyta a szemét, s mikor ismét kinyitotta, az ablakpárkányon egy hatalmas fekete párducot látott. A vadállat jóllakottan ásított, kivillantva hosszú, vörös nyelvét és félelmetes tépőfogait.

Mintha csak mosolygott volna.

A következő másodpercben pedig már semmivé is foszlott.

– Nem akarom megzavarni a pillanat varázsát – köszörülte meg a torkát az anyakirálynő ágyán gubbasztó Batroc –, hiszen magam is tudom, milyen fontos dolog a jogos bosszú, főleg, ha az ember az apja gyilkosán vesz elégtételt, de úgy vélem, most már Klaw-nak is, nekem is orvosra lenne szükségünk…

T’Challa azonban csak a fejét csóválta, majd beeresztette a testőreit, akik egy lepedővel takarták le Klaw testét, a franciát pedig durván fölráncigálták az ágyról.

– Köszönöm! – biccentett T’Challa Okoye és Nakia felé. – Sikerült határidőn belül végeznem?

– Igen, de csak húsz másodperccel – kacsintott rá Nakia. – Okoye már annyira aggódott, hogy alig győzte kivárni!

– Én? – húzta el a száját a magasabb nő. – Kettőnk közül ki volt az, aki már egy perc után bejött volna? Tartok tőle, hogy valami gond lehet Nakia hallásával, Imádott Urunk! Vagy a türelmével. Lehet, hogy valamilyen speciális gyakorlatot kellene kidolgozni a számára, mert nyilvánvaló, hogy gondjai vannak a kapott parancs betartásával.

– Ne nevettessetek már! – vigyorodott el T’Challa.

– Te pedig máskor ne hozz minket ilyen helyzetbe, Imádott Urunk! – komorodott el Nakia, majd a fejhallgatójához nyúlt. – Egy pillanat! W’Kabi az, és azt mondja, újabb fejlemények adódtak.

– Éspedig? – sóhajtott föl T’Challa elgyötörten.

– Itt vannak az amerikaiak.

* * *

ROSS még egyszer alaposan megnézte magának az óceánt, mielőtt üdvözlésképp odabiccentett volna a repülőgép-anyahajó repülésirányítóinak, aztán mélyet szippantott a sós levegőből, és fölsétált a parancsnoki hídra. Alig néhány órával ezelőtt érkezett a U. S. S. Langleyre, ami egyelőre csak a part mentén járőrözött. És mivel belső információt még mindig nem kapott, a Sky News adásából próbálta összerakni, hogy időközben mi is történhet a partvidéken.

Az anyahajó kapitánya – egy Dearborne nevezetű mogorva fickó – tulajdonképpen egész udvariasan viselkedett Rosszal, és a józan ész határain belül szabad mozgást és hozzáférést biztosított a számára. Egészen addig, amíg az első rakétát ki nem lőtték Nigandából. Akkor udvariasan megkérték, hogy lehetőség szerint ne legyen láb alatt.

Ross ekkor döntött úgy, hogy végigjárja a fedélzetet, s onnan figyeli a partvidéket – mert könnyen meglehet, ennél közelebb sohasem juthat sokéves tanulmányai célpontjához, Wakandához.

Aztán egyszer csak visszahívták a hídra.

Mert valószínűleg valaki valamit nagyon elcseszett.

Ross épp egy videokonferencia kellős közepébe csöppent – Dearbome kapitány vitatkozott fojtott hangon azzal a Matigan tábornokkal, aki az Indiai-óceánra száműzte Rosst.

– Az isten verje meg, küldje ki azokat a csapatokat, kapitány! – sziszegte Matigan, Dearborne azonban csak a fejét rázta.

– Nem küldök amerikai katonákat háborús övezetbe anélkül, hogy ne a legfelsőbb vezetéstől kapnék rá utasítást, és akkor is csak megfelelő tájékoztatás után, tábornok úr! És tekintve, hogy ez az én hajóm, így a rajta lévő katonákért is én felelek! Úgyhogy amíg nem érkezik meg a megfelelő személyek által ellenjegyzett parancs…

– Ebben az ügyben az elnök teljes körű támogatását élvezem! – mordult föl Matigan. – Márpedig én azt mondom, hogy ennél jobb lehetőségünk nem lesz!

– Esetleg, mint a helyzet szakértője, én is hozzászólhatok? – lépett közelebb Ross, mindkét tisztet meglepve. – Annál elhibázottabb döntést most nem is hozhatnánk, mint hogy hívatlanul lépünk Wakanda földjére. A korábbi tapasztalatok tükrében ez nem lenne észszerű döntés, nem igaz, tábornok úr?

Matigan jól hallhatóan csikorgatta a fogait.

– A legokosabb, amit tehetünk, kapitány úr, hogy hivatalos csatornán keresztül lépünk kapcsolatba a wakandaiakkal, és udvariasan megtudakoljuk, hogy szükségük van-e segítségre – folytatta Ross. – Ha nem válaszolnak, mi akkor is megtettük, amit a nemzetközi diplomácia megkövetel. Ha pedig válaszolnak, még akkor is eldönthetjük, hogy részt akarunk-e venni egy olyan fegyveres konfliktusban, ami esetleg – szükségtelenül – amerikai katonák életébe kerülhet.

– Látja, tábornok úr, én magam is épp így gondoltam – kapott a szón Dearbome. – Nem akarom szükségtelenül amerikai katonák életét kockáztatni!

– Majd értesítsenek, hogy boldogultak! – vakkantotta oda Matigan, aztán mielőtt bárki bármit mondhatott volna, bontotta a kapcsolatot.

– Micsoda emeletes seggfej! – dünnyögte Ross, mire Dearborne-ból kirobbant a nevetés.

– Hát szó se róla, tényleg az! Na, kerítsünk valakit a wakandai kormányból, akivel tárgyalhatunk!

Beletelt néhány percbe, mire egy W’Kabi nevű tisztviselőt kapcsoltak nekik, aki hajlandónak mutatkozott továbbitani az Amerikai Egyesült Államok kormányának üzenetét Wakanda uralkodója felé. S valóban, rövid időn belül a Fekete Párduc tűnt föl a video-képernyőn.

– Üdvözlöm önöket, én T’Challa király vagyok – mondta kimérten. – Mit tehetünk önökért?

– Én pedig Dearborne kapitány vagyok, felség, a U. S. S. Langley parancsnoka – hajolt meg a tiszt tisztelettudón. – Háborús tevékenységet észleltünk ezen a partszakaszon, és szerettük volna felajánlani a segítségünket az egyik legfontosabb szövetségesünknek. Katonákat és speciális, katasztrófa-elhárító csapatokat küldünk, akik akár egy órán belül ott lehetnek.

– Köszönjük, kapitány, de urai vagyunk a helyzetnek – biztosította T’Challa. – Mindazonáltal köszönjük a felajánlott segítséget.

– Sajnálom, uram, de… ragaszkodnom kell hozzá, hogy ezeket a csapatokat kiküldhessük az önök segítségére!

A király szeme fenyegetőn megvillant, s ahogy közelebb hajolt a kamerához, mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, mint alig egy perccel ezelőtt.

– Van egy üzenetem a kormánya számára, kapitány! Wakanda értékeli a felkínált segítséget, de nincs rá szüksége! Úgyhogy, ha akár csak egyetlen amerikai is átíépi a wakandai határt, azt ellenséges cselekedetnek tekintjük, és eszerint is járunk el! Elég világosan fejeztem ki magam?

Dearborne egy hosszú pillanatig elképedve hallgatott, majd lassan bólintott.

– A legteljesebb mértékben, felség. Folytatjuk a part menti őrjáratot, és… kívánunk önöknek további szép napot.

– Önöknek nemkülönben, kapitány – biccentett T’Challa, majd bontotta a kapcsolatot.

– Nos, Mr. Ross, nem hiszem, hogy kérnének a segítségünkből – túrt a hajába a kapitány.

– Hát nem – csóválta meg a fejét Ross, majd lassan elvigyorodott. – Tényleg nagyon úgy fest, hogy kézben tartják a dolgokat.

– Tudja… akadnak egy páran Washingtonban, akiknek akkora az egója, ha arról zuhannának le az IQ-jukra, félúton éhen halnának – fanyalgott Dearborne. – Nekik mit ír majd a jelentésében?

– Természetesen csakis az igazat – mosolygott Ross őszintén. – Hogy Wakanda királya elűzte partjairól az ellenségeit, és hogy mi sohasem akarunk ezek közé tartozni.