KILENC

KIRÁLYNAK lenni számos előnnyel járt, és T’Challának meg kellett állapítania, hogy ezek közül az egyik legkellemesebb – amit koronaherceg korában sosem tapasztalhatott meg –, hogy úgy utazhatott, ahogy neki tetszett. Most már nem a bácsikája, a régens diktálta a feltételeket, nem kísérte mindenhová tíz páncélozott autó és motoros rendőr, és nem voltak se gépfegyveres testőrök, se szirénázás. Egy egyszerű, négyajtós, fekete elektromos szedánt kért, és fittyet hányva a Dora Milaje dühös tiltakozására, mindössze egyetlen sötétített üvegű, városi terepjárót vitt magával kíséret gyanánt.

Leghevesebben Nakia tiltakozott, ami kifejezetten szórakoztatta a királyt. Két legmegbízhatóbb testőre közül a fiatalabbik sokkal makacsabb és szókimondóbb lett, mióta visszatértek az Egyesült Államokból. Most is villámgyors kimutatást varázsolt az adattáblája képernyőjére, azt bizonyítva, hogy bár a királyi szedán üzemanyag-takarékos és környezetbarát, ha támadás érné őket a királyi palotán kívül, a jármű nem tudná megóvni az ő Imádott Uruk életét.

– Talán arra számítasz, hogy ma, mikor a királyságom legbiztonságosabb pontjára utazom, valaki meg fog támadni? – kérdezte T’Challa kacsintva, hausa nyelven.

Nakia fülig pirult, és megcsóválta a fejét.

– Te is tudod, Imádott Urunk, hogy a mi feladatunk, hogy minden eshetőségre számítsunk és fölkészüljünk! – dadogta, és zavartan rugdosta az egyik autó kerekét. – A királyi limuzinnak sokkal erősebb a páncélzata, és sokkal jobb a kommunikációs rendszere. Ezen kívül a csomagtartóban is sokkal több fegyver fér el. Úgyhogy igen, ez lenne a racionális választás.

T’Challa a néhány lépéssel odébb várakozó Okoyére pillantott, de a nő arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

Nakiához hasonlóan Okoye is könnyű páncélzatot viselt kedvenc, rejtett fegyvereivel, és a hátára csatolt elmaradhatatlan rövidkarddal.

– Egyetértesz Nakia biztonsági helyzetfelmérésével és elemzésével? – kérdezte a király.

– Nakiának igaza van – mondta a másik testőr színtelen hangon. – És ha csak nem rendelkezel másképp, akkor valóban a királyi limuzin a megfelelő jármű.

T’Challa elmosolyodott, és ruganyos léptekkel odasétált a limuzinhoz.

– Hát ki vagyok én, hogy semmibe vegyem azok tanácsát, akik épp az én érdekeimet tartják mindennél fontosabbnak? – mászott be a hátsó ülésre. – Szóljatok a sofőrnek, és már indulhatunk is. A tudósok egy órán belül várnak bennünket.

Néhány perccel később T’Challa már a csöndben suhanó autóból gyönyörködött a kilátásban. A masszív limuzin szinte minden hangot elnyelt – sokkal jobban, mint amire a szedán képes lett volna. T’Challa el is döntötte, hogy alkalomadtán megkérdezi Nakiát, miféle hangszigetelést alkalmaztak a járműnél.

Bármennyire is szerette az anyját és a húgát, néha úgy érezte, ha csak egy perccel tovább kell maradnia a zsúfolt királyi palotában, megbolondul. Ilyenkor legszívesebben mindent hátrahagyva menekülőre fogta volna.

Sokszor úgy érezte, szinte megőrjíti a cipőtalpak kopogása, a halkan elsuttogott félmondatok, a szolgálók nehéz fújtatása. És a szagok… Miután az egyik titkárnője Chanel No.5-öt fújt magára, T’Challa úgy döntött, hogy megóvja hiperérzékeny orrát, minden parfümöt és kölnivizet száműz a palotából.

Meg kell kérdezzem Nakiát, hogy ugyanezt a hangszigetelő rendszert alkalmazhatnánk-e az én hálószobámban is.

Majd hátradőlt a bőrhuzatú ülésen, és csöndben figyelte, ahogy az Arany Város felhőkarcolói elmaradnak mögöttük.

Ez az egynapos kirándulás a Nagy Halomba igazán üdítő változatosság volt az egyhangú államügyek után, melyek az elmúlt néhány napban szinte minden idejét elvették.

Fájón dörzsölte meg a halántékát, de érezte, hogy ennyivel nem fogja megúszni a megállíthatatlanul közeledő migrént.

Mióta bejelentette, hogy miféle tervei vannak a Dora Milajével, érezte, hogy a testőrei viselkedése is megváltozott.

A professzionális hozzáállásuk és elhivatottságuk ugyanolyan volt, mint korábban, Nakia azonban egyre makacsabbul szállt szembe a kevésbé fontos döntéseivel.

Az előző este S’Yan bácsikája volt az, aki ismételten megpróbált rámutatni, mennyire szükségtelen és veszélyes lenne megbolygatni a király és testőrsége közti kapcsolatot.

Az egykori régens hosszú idő óta először emelte föl a hangját, amikor arra emlékeztette, hány alkalommal óvta meg a múlt vérzivataros századaiban a királyi trónt a Dora Milaje.

– Igen, T’Challa, magadon viseled a Párducisten áldását, de ha csak nem vagy képes egy eddig ismeretlen klónozó-technológiával megoldani, hogy egyszerre legyél ott mindenhol, akkor igenis szükséged van a testőrségedre! – morogta S’Yan, mielőtt kisétált volna a király dolgozószobájából. – Azt hiszem, néha még a Fekete Párducnak is el kell ismernie, nem mindenható.

T’Challa lehunyta a szemét, és élvezettel szívta be az ülés finom bőrillatát. Ha nagyon figyelt, a hangszigetelés ellenére is hallotta, ahogy Nakia vadul gépel valamit az adattábláján, Okoye pedig az egyik tőrét élezi, de ezek megnyugtató zajok voltak.

Végül álomba szenderült.

T’Challa?

Fölpattantak a szemei, és úgy rándult össze, mint akit skorpió csípett meg. Okoye azonnal fegyvert rántott, Nakia pedig T’Challa mellé ült.

– Mi a baj, Imádott Urunk?

– Melyikőtök szólított a nevemen? – emelte a kezét izzadtságtól gyöngyöző homlokához a király.

A két testőr aggodalmas pillantást váltott, aztán Okoye úgy fordult az ablak felé, mint aki orvlövész után kémlel.

– Egyikünk sem. Az elmúlt percekben egyikünk sem szólt egy szót sem. Mit hallottál, Imádott Urunk?

– Mindegy… nem érdekes – legyintett T’Challa, majd ismét lehunyta a szemét, és lassan hátradőlt.

A tudatát ismerős bizsergés töltötte be, s miután nagy levegőt vett, és ismét kinyitotta a szemét, már nem az autóban volt.

Langyos szellő cirógatta az arcát, és körülötte, míg a szem ellátott, buja őserdő nyújtózott. A testőrök, a sofőr és a limuzin nem voltak sehol, ő pedig egy apró tisztás közepén állt.

Körülötte rovarok ciripeltek és majmok rikácsoltak, s érzékeny orra ezernyi csöndben rejtőző állat szagát érezte. A feje fölött felhőtlen, ultramarinkék ég ragyogott, s az ágak közt kíváncsian kukucskált be a kora reggeli napfény.

Bizonytalan léptekkel botorkált oda a legközelebbi okoumé fához, s ahogy megérintette a kérgét, szilárd felületet érzett az ujjai alatt.

– Igen, kedvesem, valóságos – szólalt meg egy lágy hang a feje fölött, s ahogy fölnézett, T’Challa egy hatalmas fekete párducot pillantott meg az egyik okoumé fa ágvillájában.

Az állat az orra hegyétől a farka végéig legalább három méter hosszú volt, s a tömött, fekete bunda alatt acélsodrony erejű izmok és ínak moccantak.

A párduc rezzenéstelen, szürke szemekkel bámult le rá, aztán tovább nyalogatta a mancsát.

T’Challa mélyen meghajolt az istene előtt, és csak most döbbent rá, hogy teljesen meztelen.

– Hol vagyunk? – kérdezte zavartan.

– Nem tudod, T’Challa?

A király elfintorodott.

– Gondolkodj, T’Challa! – dorombolta a párduc. – Tudom, hogy nem kérdezted volna meg, ha tudnád, de azt is tudom, ha használnád egy pillanatra az eszed, magadtól is rájönnél.

– Én pedig nagyra értékelném, ha visszakaphatnám a tudatom fölötti irányítást – fonta karba a kezeit T’Challa. – Az elmekontroll és a gondolatolvasás roppant idegesítő tud lenni.

A párduc nagyot ásított, kivillantva jókora tépőfogait, majd elégedetten nyújtózott egyet.

– Azt kérni tőlem, hogy ne tudjam, mi jár a választott bajnokom fejében, olyan, mintha arra kérnélek, hogy ne lélegezz, gyermekem! Megoldható, épp csak nem sokáig.

T’Challa ismét végighordozta a tekintetét a tisztáson, és most figyelt csak föl rá, hogy sehol egy vadcsapás. Mintha csak hallotta és szagolta volna az életet, de látni nyomát sem látta.

– A szellemek birodalmában vagyunk?

– Bravó, T’Challa! – púpozta föl a hátát a párduc. – Úgy döntöttem, hogy ez alkalommal elébe megyek a dolgoknak, és megválaszolom néhány kérdésedet.

– De mi még soha… még soha nem beszéltünk a palotán kívül – mormolta T’Challa, s közben szórakozottan morzsolgatott az ujjai közt egy olajos levelet.

A párduc fölnevetett, majd egy elegáns ugrással a földön termett.

– És úgy gondoltad, hogy azon a palotának nevezett kőkunyhón kívül máshol nem tudok veled kapcsolatba lépni? Mindig tudom, hogy merre jársz. Mindig figyellek.

Lassan körbejárta T’Challát, és a király azonnal letérdepelt előtte. A párduc rózsaszín orrlyukai megremegtek, s a farkával ide-oda csapkodott.

T’Challa lehunyta a szemeit, és a következő pillanatban megérezte az orrán a párduc érdes nyelvének érintését. Ahogy ismét kinyitotta a szemét, a leggyönyörűbb nőt látta maga előtt, akivel valaha találkozott. A bőre fekete volt, akár a csillagtalan éj, dús fürtjei ezüstös-fehérek, akár a hold fénye – egyedül hófehér mosolya és szürke szemei voltak ugyanolyanok, mint eddig. Egyszerű, barna zsákvászon ruhát viselt, ami alig takart valamit hibátlan alakjából.

Egyedül az illata… abban nem volt semmi emberi. Telt volt és markáns, akár a pézsma, vagy az eső utáni erdő és a nyirkos föld.

Mikor T’Challa ismét kinyitotta a szemét, a nő már nem volt sehol, s ismét csak a hatalmas fekete párducot látta maga előtt.

– Egy kicsit mintha elkalandoztál volna, gyermekem – az istennő hangjából tisztán kiérződött a jókedv. – Legfőbb ideje, hogy találjunk neked egy királynőt!

– A dolgok jelenlegi állása mellett ez szinte elképzelhetetlen – tápászkodott föl a fejét csóválva T’Challa. – És csak hogy tudd, még mindig nem hiszem, hogy tudományosan mindez lehetséges. Sokkal valószínűbb, hogy ez csupán egy, a saját elmém által gerjesztett hallucináció, mely során a homloklebenyem az engem pillanatnyilag leginkább foglalkoztató vágyaimat és aggodalmaimat önti audiovizuális képzelgések formájába.

– Rég volt már, amikor bármelyik Fekete Párducom megkérdőjelezte, amit mondok – dorombolta az istennő. – Már szinte el is felejtettem, milyen szórakoztató lehet mindez. Khonshu ezért is szereti jobban megszállni az avatárjai testét. Az sokkal kevesebb magyarázkodást igényel, bár tény, hogy utána rossz szájíz marad a kiválasztottban. A magam részéről én sosem rajongtam ezért a megoldásért. No, mindegy… a lényeg, hogy atyád spirituális útmutatásai nélkül voltál kénytelen fölnőni, T’Challa, ami egy másik ösvényre vezetett téged. De ettől még ugyanúgy az én fiam, az én Fekete Párducom vagy. Idővel te is rátalálsz majd a saját utadra, és ha túléled, igazán szórakoztató lesz egy olyan avatárt figyelemmel követni, aki a hit és miszticizmus helyett a tudományt és technológiát tűzte zászlajára.

A párduc ismét tett egy kört, selymes, fekete bundájával simítva végig T’Challa meztelen combját.

– A jövőt nem fedhetem föl előtted, de figyelmeztetni figyelmeztethetlek. Nagy megpróbáltatások várnak rád. A félkarú ember fegyverként fogja használni azt, ami népem számára a legfontosabb, és a te feladatod lesz, hogy megállítsd, s bosszút állj apád haláláért!

A párduc a két hátsó lábára ült, s tetőtől talpig végigmérte T’Challát.

– Erősnek és elszántnak kell lenned, fiam, és sohasem szabad elfelejtened, hogy egyszerre nem lehetsz ott mindenhol! Egy szörnyű döntést kell meghoznod, amitől, ha tehetném, megkímélnélek. De azok, akiket szeretsz, ha hagyod, melletted állnak majd.

Az őserdő kezdett ködbe burkolózni, és T’Challa már az előtte ülő párducot is alig látta.

– Te vagy az én avatárom. – Az istennő hangja mind halkabb és tompább volt, mintha egyre messzebbről szólt volna hozzá. – És még akkor is, ha te nem hiszel bennem, fiam, én hiszek benned.

T’Challa kinyitotta a szemét, és ismét a limuzin hátsó ülésén volt.

– Meddig aludtam? – dörzsölte meg a szemét.

– Nem is aludtál, Imádott Urunk – mondta Nakia, és nyugtalan pillantást váltott Okoyével.

T’Challa még mindig ott érezte a kezén a nedves fű illatát, de ahogy az órájára pillantott, látta, hogy a testőr igazat mondott. Míg a szellemvilágban volt, a fizikai valóságban gyakorlatilag egyetlen perc sem telt el.

– Okoye, te értesítsd a Háborús Kabinetet, hogy ma este biztonsági ülést tartunk! Nakia, te gondoskodj róla, hogy a Nagy Halom és a palota körül azonnal megkettőzzék az őrséget! És rendelj több testőrt az anyám és a húgom mellé, hogy feltétlenül gondoskodhassunk biztonságukról!

A két nő kérdés nélkül engedelmeskedett, és a jeladóik segítségével néhány perc alatt továbbították a király parancsait.

– Ha valaki esetleg megkérdezné, hogy miért, mit mondjunk neki, Imádott Urunk?

– Mondjátok meg neki, hogy visszatért az apám gyilkosa! – mordult föl T’Challa.

– Akkor nem kellene visszatérnünk a palotába? – kerekedett el Nakia szeme, a király azonban csak a fejét rázta, és közben elkezdte kibontani a nyakkendőjét.

– Nem. Nem tudhatjuk, hogy nem állunk-e már most is megfigyelés alatt. A biztonság hamis illúziója lépéshátrányt jelentene az ellenfeleinkkel szemben, ugyanakkor elhamarkodottan sem cselekedhetünk. És legfőképp, nem kelthetünk pánikot. Úgyhogy egyelőre annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk előcsalogatni az ellenséget, hogy szétzúzhassuk!

T’Challa lenyomott egy gombot a karfán, mire egy fémfalú tároló csúszott elő az ülése alól. Miután az eszközbe épített szkenner azonosította őt az ujjlenyomata alapján, a tároló fedele felemelkedett, és a király egy bőrből készült párducmaszk-csuklyát emelt ki belőle.

– Ez persze nem azt jelenti, hogy mindeközben nem kell felkészülnünk a legrosszabbra! – villant meg a férfi szeme fenyegetőn. – Mert csak egy bolond venné félvállról azt a fenyegetést, ami egy Fekete Párduccal már végzett.

 

* * *

LESEDI M’BOYE FUMNAYA sosem tervezte, hogy általános iskolai tanárként fog dolgozni. Kislányként arról álmodozott, hogy egy napon űrhajós, balerina, esetleg a Dora Milaje félve tisztelt harcosa lesz. A látása azonban sajnos nem volt elég jó, hogy beválogassák az űrprogramba, és ahhoz túl magas és csontos volt, hogy valaha is elismert táncossá válhasson. Úgyhogy Lesedi M’Boye végül a tudományokhoz menekült, és közben irigykedve figyelte azokat a lányokat, akiket körberajongtak a fiúk – és akiknek nem kellett szarukeretes szemüveget hordani, hogy el tudják olvasni a hódolóiktól kapott telefonszámokat.

Aztán a főiskolán Lesedi találkozott Peter Fumnayával, egy vidám, köpcös zenésszel, akit nem érdekelt, hogy a lány még lapos talpú cipőben is legalább egy fejjel magasabb nála. Lesedit pedig a muzsikus egyre terebélyesebb sörhasa nem zavarta, és néhány év randizgatás után úgy döntöttek, összeházasodnak.

Lesedi férje még mindig arról álmodozott, hogy egy napon híres és elismert gitáros lesz, de addig is ének-zenét tanított egy falusi iskolában. Néhány évvel később Lesedi is csatlakozott hozzá, először, mint óraadó-, később, mint főállású- és napközis tanító, aki az írás, olvasás és számolás alapjaival ismertette meg a nebulókat.

A szabadidejében néha még mindig táncolt, de leginkább csak odahaza, vagy nagyritkán a magántanítványai kedvéért, akik táncórákat vettek tőle.

És minden furcsa kanyar és csavar ellenére is elégedett volt az életével. Legalábbis általában.

De nem ma.

Lesedi kétségbeesetten próbálta összefogdosni a Nagy Halom oldalából előmeredő kilátón visítozva fel-alá rohangáló diákjait.

Általában szerette ezeket a Bashenga Nemzeti Park mélyén álló ércfinomítóba tett osztálykirándulásokat, annak ellenére, hogy ő már számtalanszor látta a helyet. Viszont a gyerekek szemének csillogása, és az arcukra kiülő áhítat, amikor vibrániumforgácsot vehettek a kezükbe, hogy azzal kísérletezzenek egy kicsit, mindig megmelengette a szívét.

Lesedi életcéljának tartotta, hogy fölkeltse a diákok érdeklődését a tudomány iránt, és ezzel általában elég jól boldogult is. Ez az év azonban egy kicsit más volt. Akadt néhány problémás gyerek az osztályában, akik amikor csak tehették, bajt kevertek, és Lesedinek sokszor bizony nehezére esett csupán szép szóval és odafigyeléssel nevelni őket.

Türelem, nyugalom! – csitította magát. – Kézben tudod tartani a dolgokat! Peter megígérte, hogy a vacsorához csinál egy kis Margaritát is, addig pedig már fél lábon állva is kibírod!

– Gyerekek! Ha szabadna kérnem, egyszerre csak egy szakasz visongjon! – kiabálta olyan hangon, amit a férje viccesen „tanító nénisnek” szokott nevezni.

Miután leráncigált egy különösen vállalkozó szellemű kislányt a kilátó korlátjáról, Lesedinek végre sikerült magára terelni a figyelmüket.

Aznap már vagy ötödször kívánta, bárcsak pár szülő is eljött volna kísérőnek, de tudta, hogy a többség dolgozik, így kénytelen lesz egyedül boldogulni.

– Gyerekek, ki tudja, mit bányásznak itt a Nagy Halom mélyén? – simított hátra egy rakoncátlan tincset a füle mögé.

Kezek tucatjai lendültek a magasba, és Lesedi mosolyogva az egyik kedvenc diákját, a kis Abdallát választotta.

– Vibjánijumot! – selypegte a kisfiú, akinek már kiesett az elülső két tejfoga.

– Pontosan! És ki tudná megmondani, hogy mire jó a vibránium?

A diákok ismét vadul jelentkeztek, Lesedi pillantása azonban a csöndes és visszahúzódó Oluwaseyin állapodott meg. A kislány általában a hosszú, fonott fürtjei mögé rejtette a pillantását, és igyekezett nem magára vonni a tanítónő figyelmét, Lesedi azonban szilárdan eltökélte, hogy ebben az évben ezt a kislányt is kicsalogatja a csigaházából.

Oluwaseyi okos gyerek volt, s az ilyeneknek sokszor tényleg csak egy apró lökés kell, hogy kinyíljanak.

– Elnyeli a… vibrációt? – kérdezte a kislány bizonytalanul.

– Nagyon jó! – mosolygott rá Lesedi, mire Oluwaseyi egy pillanatra üdvözülten fürdött meg a tanítónő és diáktársai elismerő pillantásában. – És ez miért hasznos?

Megint mindenki jelentkezett, Lesedi tekintetét azonban most valami más vonta magára.

A madarak…

A hegyoldalból egyszerre több száz madár rebbent föl kétségbeesetten rikácsolva.

– Mi a…

A következő pillanatban már minden diák a korlátnál állt, és vadul mutogatott a tovaröppenő madarak után.

Az egész alig észlelhető rezgésként kezdődött Lesedi talpa alatt, ami szinte nem is volt több egy elektromos fogkefe pulzálásánál. Azonban pillanatról pillanatra erősödött, s amikor már az egész kilátó rázkódott a talpuk alatt, a gyerekek is riadtan néztek össze.

Lesedi maga is alig tudta megőrizni az egyensúlyát, s akik nem kapaszkodtak a korlátba, már mind fölbuktak. A kilátóterasz fémszerkezete egyre vadabbul csikorgott és rázkódott, s a gránitszürke kőlapokkal kirakott padlón hosszú, zegzugos repedések futottak végig. Mögöttük üvegablakok törtek be, és valahol a közelben tucatnyi autóriasztó üvöltött föl.

A felsőbb emeletek betört ablakaiból csillogó, éles üvegcserepek záporoztak a nyakukba, ennek ellenére a tanárnő úgy ítélte meg, hogy jelen pillanatban még mindig itt vannak a legnagyobb biztonságban.

Legalábbis, amíg a terasz kitart.

– Kapaszkodjatok a korlátba, és el ne eresszétek! – próbálta túlkiabálni a hangzavart, majd egy lámpaoszlopba fogódzkodott, s akit csak tudott, a saját testével próbált védeni.

A gyerekek zokogva csimpaszkodtak a korlátba, s akárhányszor megrázkódott a terasz, akárhányszor csörömpölve aláhullt egy-egy üvegtábla, görcsösen fölzokogtak.

Az egész nem tartott tovább harminc másodpercnél, és ahogy a rengések elcsitultak, süket csönd telepedett a tájra.

Úgy tűnt, senki sem sérült meg komolyabban, bár sokakon éktelenkedett kék-zöld folt, és az egyik kisfiú bepisilt. Hamarosan azonban ennél sokkal égetőbb problémájuk akadt.

A teraszon végigfutó repedések egyre szélesebbre nyíltak, azzal fenyegetve, hogy elvágják a gyermekek útját.

– Befelé! – kiáltotta Lesedi, és kétségbeesett tempóban hajtotta a gyerekeket a legközelebbi üvegajtó felé.

A diákok rémült bakugrásokkal vetették át magukat a mind szélesebb repedések fölött, a tanítónő pedig két kislányt kapott a hóna alá, és velük együtt rohant be az épületbe. Csak amikor már odabent volt, vette észre, hogy a félelemtől szabályosan megdermedt Abdalla még mindig a korlátba kapaszkodik.

Lesedi azonnal megfordult, de alighogy kilépett a teraszra, a szerkezet támasztóoszlopai szörnyű csikorgással roskadtak meg. Tett néhány bizonytalan lépést, de olyan érzése volt, mintha repedező jégen járna. A rázkódás csak akkor csendesedett valamelyest, amikor a tanítónő megtorpant.

– Abdalla, kicsim, el kell engedned a korlátot, és ide kell jönnöd hozzám! – kérlelte Lesedi a kisfiút. – Ott már nem vagy biztonságban. Szeretném, ha elengednéd a korlátot, és lassan elindulnál felém!

– Neeem… – nyöszörögte a fiú.

– Kicsim – fogta könyörgőre a tanítónő –, tudom, hogy félsz, de szeretném, ha most bátor lennél a kedvemért! Tényleg csak két lépést kell megtenned, és onnan már minden rendben lesz!

Abdalla végül nagy nehezen elengedte a korlátot, és ahogy bizonytalan léptekkel elindult, Lesedi megkönnyebbülten sóhajtott föl.

– Még egypár lépést, kicsim! – integetett Lesedi, aztán hasra feküdt, és amennyire csak mert és tudott, a legközelebbi hasadékhoz kúszott. – Nagyon ügyes vagy! Meglátod, menni fog ez!

Abdalla a könnyei ellenére is elmosolyodott – aztán a terasz külső harmada beszakadt a lába alatt, és a kisfiú velőtrázó sikollyal tűnt el a hasadékban. Lesedi a maga biztonságával mit sem törődve, halálra váltan kapott utána.

Egy elmosódott, fekete folt száguldott el mellette, és vetette magát a hasadékba. Hátulról erős karok fogták át Lesedit, és rángatták el a meredély széléről.

– Ne aggódjon, minden rendben lesz! – suttogta a fülébe egy rekedt hang.

Lesedi a könnyein át egy magas, izmos nőt látott – és egy másikat, aki máris ott guggolt a hasadék szélén, és épp egy négykarmú csáklyát és kötelet rögzített. Amikor úgy ítélte meg, hogy a hozzárögzített kötél stabil, lepillantott a mélységbe, majd bólintott, és mondott valamit egy Lesedi számára ismeretlen nyelven.

A magasabbik nő elégedetten mosolyodott el.

– A fiú biztonságban van – közölte a tanárnővel, majd karon fogta, és bekísérte az épületbe.

A következő pillanatban már síró gyerekek rajzották körül Lesedit, és ő nem győzte nyugtatni és vigasztalni őket.

A magas, testpáncélt viselő nő megvárta, míg csillapodik a hangzavar, csak aztán kezdett el beszélni:

– Azt kell mondjam, lenyűgöző bátorságot tanúsított, asszonyom! Épp ezért szeretném megtudni a nevét, hogy feljegyezhessem a Dora Milaje krónikájába, tanulságul mindazok számára, akik ezután akarnak belépni a testőrségbe.

– Lesedi – hebegte a tanítónő. – Lesedi M’Boye Fumnaya.

* * *

– NOS, Mrs. Fumnaya – jegyezte föl Okoye villámgyorsan a nevet az adattáblájára –, biztosra veszem, hogy a királyunk mihamarabb szeretne önnel találkozni, hogy megköszönhesse a bátor viselkedését. És kitüntetésnek tekinteném, ha egy önnek is megfelelő időpontban a Dora Milaje meghívhatná ebédelni.

– Okoye! – kiáltott oda az alacsonyabb nő, miközben elkezdte visszahúzni a kötelet.

– Bocsásson meg, Mrs. Fumnaya, de hív a kötelesség – mosolyodott el halványan a magas, páncélos nő, aztán a két testőr együttes erővel néhány másodperc alatt fölhúzta a Fekete Párducot, s vele együtt a nyakában csimpaszkodó Abdallát.

Ahogy ismét szilárd talaj volt a lábuk alatt, a kisfiú már rohant is a tanítónőjéhez, aki sírva-nevetve kapta a karjába.

T’Challa lehámozta magáról a bőr párducmaszkot, és elégedett vigyorral hallgatta, ahogy a kisfiú fennhangon magyarázza hihetetlen találkozását a híres Fekete Párduccal.

– Tudod, Imádott Urunk, mindig elképeszt a wakandaiak ereje és kitartása – mondta Okoye csöndesen. – Ez az asszony mindenféle különleges képesség vagy kiképzés nélkül is hajlandó lett volna a mélybe vetni magát a gyerek után úgy, hogy tudta, esélye sincs, hogy megmentse.

– Ez a nép megérdemli, hogy megóvjuk – bólintott a király. – Minden gyermekét, a legfiatalabbtól a legidősebbig. Csakhogy ezzel egyedül nem fogok boldogulni. Ha ti nem lettetek volna itt, választanom kellett volna, hogy a gyereket mentsem meg vagy a tanítónőt. De szerencsére itt voltatok. Úgyhogy… szép munkát végeztetek!

Nakia szélesen elmosolyodott, aztán hirtelen összerezzent, ahogy Okoye oldalba bökte a könyökével.

– És most mi legyen, Imádott Urunk?

– Most – szűrte a szót a fogai közt T’Challa – kiderítjük, hogy mi is történt valójában.

* * *

KLAW olyan közel állt a bunker ablakához, amennyire csak mert, és közben végig magán érezte a háta mögül leselkedő M’Butu és Batroc pillantását.

– Hallgatom, Igor.

– Megtettem, amire kért – bukkant elő a sötétből az izzó szemű Sztancsek. – Megtaláltam a magától kapott fémdarab atomi szintű hullámhosszát, s ahogy ráhangolódtam, egészen sokra bukkantam ugyanebből az anyagból. Aztán játszottam vele egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit.

– Ügyes – biccentett Klaw.

– És mi lesz a vécémmel? – mordult föl Sztancsek. – Már tegnap megígérte, hogy szerez valakit, aki megjavítja! Idebent már olyan büdös van, hogy mindjárt elhányom magam!

– Türelem, Igor, türelem! Előbb még tárgyalnom kell M’Butu elnökkel, de biztos vagyok benne, hogy találunk valamilyen megoldást a problémájára.

Azzal elégedett vigyorral sétált vissza a zsoldoshoz és a túlsúlyos államférfihoz.

– Megvan a fegyverünk, uraim – biccentett. – Most, hogy a barátunk ráhangolódott az anyag mintázatára, bármikor képes lesz nagy távolságból is elpusztítani a vibrániumot, amivel, ha szükséges, akár földrengést is előidézhet.

– Elpusztítani? – guvadt ki az elnök szeme. – Földrengés? Miről beszél maga, Klaw?

A bérgyilkos és a francia zsoldos értő pillantást váltottak, majd Klaw behízelgő hangon folytatta:

– Semmi különlegesről, elnök úr. Épp csak akkora pusztításról, amivel mindent megsemmisítünk Wakandában, amit T’Challa szeret.

– Na de… Niganda és Wakanda szomszédos államok! – tiltakozott M’Butu. – Ugye legalább a palotám… úgy értem, a népem biztonságban lesz?!

– Persze, amíg a határ innenső oldalán maradnak – sóhajtott föl Klaw.

– Akkor jó! – bólogatott elégedetten az elnök. – Az, hogy a wakandaiakkal mi történik, engem nem érdekel! T’Challa megérdemli az összes rázúduló nyomorúságot! Csak a népem… az én drága népem legyen biztonságban… már ha lehetséges.

– Nincs mitől tartania, fenség! Bízzon bennem, minden rendben lesz!

M’Butu laposakat pislogott, aztán kacsázva indult a lakosztálya felé, s közben máris egy szolgáló után kurjongatott, merthogy szőlőt kívánt.

– Abban a pillanatban, ahogy megvan, amit akarunk, még a környékről is eltűnünk! – súgta oda Klaw Batrocnak. – És nem érdekel, hogy ki mit akar, én egész Wakandát a földdel fogom egyenlővé tenni! Biztosra akarok menni, hogy ez az átkozott lesz az utolsó Fekete Párduc, még ha ezért az egész környéket radioaktív hamuvá is kell változtatnom!

– És mégis mekkora lesz a robbanás hatósugara? – vonta föl a szemöldökét Batroc.

– Azok alapján, amit Igor eddig művelt, azt mondanám, hogy egy darabig egészségesebb lesz elkerülnünk Közép-Afrikát.

Klaw, aki egy pillanatra teljesen belefeledkezett a bosszúról szőtt álmaiba, késve konstatálta a Batroc arcára kiülő kifejezést.

– De te ne aggódj, úgy tervezem, hogy amikor elengedem Igor pórázát, mi már rég nem leszünk Wakandában! Ez egy gyors „bemegyünk, és már kint is vagyunk” típusú meló, nekem pedig szándékomban áll túlélni ezt az egészet, hogy köphessek a wakandaiak sírjára!

– Én pedig szeretném élvezni a tiszteletdíjamat – biccentett Batroc.

– Akkor itt a legfőbb ideje, hogy megszolgáljuk azt a pénzt, barátom! – szegte föl a fejét Klaw. – Minden készen áll?

– Amennyire a nigandai csürhétől elvárhatjuk, ők készen állnak – bólintott a francia. – Sztancseket most igazítottad el, és Rinónak is szóltam, hogy hamarosan indulunk… bár vele kapcsolatban azért vannak fenntartásaim. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy mindig mindenben követni fogja a kapott utasítást. Egyébként pedig mi fogja megakadályozni a wakandaiakat, hogy a légierejükkel ronggyá bombázzák orrszarvú barátunkat? Azt mondom, nekünk is szükségünk lenne légi támogatásra, és azt a nigandaiaktól nemigen fogjuk megkapni!

– Már vártam, hogy mikor jössz rá – mosolyodott el komoran Klaw. – Szerencsére én ezt már végiggondoltam, és megtettem a szükséges lépéseket.

Mielőtt beléptek volna a palotába, a válla fölött vetett még egy gyors pillantást a Radioaktív Ember atombunkere felé.

– De előbb beszélnem kell M’Butuval, és kerítenem kell egy leírható vízvezeték szerelőt. Azt hiszem, az utolsó dolog, amire most szükségünk van, az egy eleven atombomba, akinek elege van az eldugult vécéjéből.