EGY

HÁROM fekete furgon robogott végig a poros földúton. A késő őszi szél marokszám szaggatta le a hajladozó fákról a mostanra barnává rozsdásodott leveleket. A furgonok porfelhőt kavarva zötykölődtek az elhagyatott virginiai úton, ahol néhány bágyadtan kérődző tehénen kívül senki sem figyelt föl a jöttükre.

Megkerültek egy dombot, átszlalomoztak az úton éktelenkedő kátyúk közt, aztán egy alig észrevehető leágazásnál jobbra fordultak. A fák mélyre hajló ágai csontos ujjakként kaparászták a furgonok oldalát, s a csiganyálként kanyargó út végül egy apró tisztásba torkollt, melynek közepén egy ütött-kopott farmház állt.

A barnára és zöldre festett épület szinte teljesen beleolvadt az őszi erdőbe, és csak az feltételezte volna, hogy itt mégiscsak él valaki, aki elég szemfüles ahhoz, hogy kiszúrja a biztonsági kamerákat és a félig takarásban lévő parabolaantennát. A furgonok az épület mögötti ősrégi csűrhöz gurultak, majd lassan áthajtottak a tátott szájként ásító jókora, kétszárnyú kapun.

A motorok halk hördüléssel álltak le, s a járművekből kikászálódó fekete öltönyös férfiak kíváncsian vették szemügyre a bent villódzó hipermodern monitorokat. Körülöttük a bokszokban, amik korábban egyértelműen lóállások voltak, szutykos, overallos férfiak tisztogattak fegyveralkatrészeket.

Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, revolvertől vadászpuskán át AK-47-esig.

A csűr hátsó traktusában egy hevenyészett lőteret láttak, ahol farmert és pecsétes pólót viselő férfiak puffogtattak fekete próbababákra.

Az egyik öltönyös odabiccentett a társainak, majd odasétált a legközelebbi lőálláshoz. Itt egy magas, vörösesbarna szakállú, széles vállú férfi próbálgatott egy pisztolyt, és riasztóan pontos lövésekkel szaggatta darabokra a célpont fejét és vállait.

Az öltözéke alapján – szakadt farmert és „A Dél ismét felemelkedik!” feliratú pólót és Konföderációs lobogóra hajazó fejkendőt viselt – ugyanolyan földhözragadt, nyakas déli volt, mint az összes többi, a tekintetéből azonban riasztó intelligencia sugárzott.

Az öltönyös mindezt egy pillanat alatt mérte föl, és szórakozottan simította végig Armani nyakkendőjét. Személyes tapasztalatai alapján a fegyverüzletben ez a fajta ember alkudozott a legkevesebbet.

Megvárta, míg kiürül a tár, majd óvatosan megkocogtatta a fejkendős vállát.

– Carson Willabie, a harmadik ezen a néven?

– Meglehet – fordult meg lassan Willabie, és tetőtől talpig végigmérte az öltönyöst. – Az attól függ, ki kérdi.

– Valaki, akinek nincs ideje az efféle játszadozásra, Mr. Willabie. Ha megvan a pénz, máris lebonyolíthatjuk az üzletet.

– Higgye el, Mr. Blackthorne, mókázásra mindig van idő! – mosolyodott el talányosan Willabie, és egy szalmaszálat dugott a szája sarkába.

– Akkor talán keressen valaki mást, akivel szórakozhat! – felelte hűvösen Blackthorne, aki mostanra szabályosan könnyezett a lőporfüsttel keveredő, mosdatlan testek bűzétől.

– Én nem időznék itt tovább, mint feltétlenül szükséges, úgyhogy javasolnám, adja át a pénzt, mi lepakoljuk az árut, és már indulok is vissza a városba.

Willabie elnevette magát, s ahogy ismét megszólalt, még markánsabban jelentkezett a déli akcentusa.

– Szerintem meg arról van szó, hogy maguk puhapöcs városiak nem állhatják az igazi férfiak látványát! Egyfolytában arról pofáznak, hogy gondoskodnak az államról, meg naggyá teszik az országot, de amikor be kellene piszkolni a kezüket, akkor fülüket-farkukat behúzva elkotródnak, mert tenni valamit csak az igazi férfiak tudnak!

Lassan elcsöndesedett körülöttük a csűr, s az emberek mind közelebb húzódtak az egyre lelkesebben magyarázó vezérükhöz. Willabie széles taglejtésekkel kísérte a beszédét, és szemlátomást az sem zavarta, hogy a szakállát máris sikerült teleköpködnie.

– Mi vagyunk az igazi amerikaiak! Mi! És azok is mi leszünk, akik visszaveszik ezt az országot, a mi országunkat, az idegenektől meg a bevándorló söpredéktől! Amíg dobog a szívünk, és föl bírjuk emelni a kezünket, addig ebben az országban nem építenek templomot mindenféle rissz-rossz, idegen isteneknek! Nem igaz, fiúk?!

Az emberei olyan lelkes üdvrivalgással válaszoltak, hogy félő volt, a végén még összedől a pajta. Willabie diadalmasan emelte az égre az öklét, Blackthorne azonban unottan figyelte a színpadias közjátékot. Kötött ő már üzletet ilyen alakokkal, és tudta, hogy a legtöbb esetben az efféle patrióta fogadkozásnak nagyobb a füstje, mint a lángja.

Willabie néhány hosszú másodpercig kiélvezte az emberek imádatát, aztán intett Blackthorne-nak, hogy kövesse a csűrből lekerített irodájába.

Odabent a környezethez legkevésbé sem passzoló antik íróasztal állt, amire Willabie azonnal föl is pakolta sáros csizmába bújtatott lábait.

– Ugyan, tegye már be maga mögött az ajtót, Mr. Blackthorne, hogy az üzletről is beszélhessünk!

Az öltönyös egy pillanatig habozni látszott, majd egy gombnyomással bekapcsolta a fejhallgatóját.

– Ha nem vagyok odakint tizenöt percen belül, akkor az Omega-5 lép életbe! – mondta halkan. – Nem ejtünk foglyokat! És amíg nem vagyok odakint, teljes rádiócsendet kérek!

– Hát a bizalom? – szívta meg az orrát Willabie, majd hegyeset köpött.

– Inkább térjünk rá az üzletre! – mondta Blackthorne, azzal becsukta az ajtót, és kikapcsolta a fejhallgatóját.

Hosszú másodperceken keresztül farkasszemet néztek egymással, aztán Willabie fölkelt, Blackthorne elé állt – és a két férfi vigyorogva összeölelkezett.

– Johnny-fiú! – veregette hátba Willabie az öltönyöst. – De örülök, hogy látlak! Hogy megy a fegyver-biznisz?

– Pont olyan jól, mint a titkosügynök-biznisz, Car! – vigyorgott Blackthorne. – Beszéltél mostanában apával?

– Azzal a vén seggfejjel? – horkant föl Willabie. – Mikor legutoljára láttam Fort Lauderdale-ben, még mindig ugyanaz a szűkmarkú tökfilkó volt, mint korábban. És még mielőtt megkérdeznéd, igen, még mindig ki vagyunk zárva a végrendeletéből.

– A francba! – morogta Blackthorne, aztán a sarokból egy rozoga széket húzott az íróasztal elé. – Pedig bíztam benne, hogy mostanra már annyira elhülyült, hogy teljesen el is feledkezett rólunk!

– Nincs nekünk olyan szerencsénk – legyintett Willabie. – Még egy darabig kénytelenek leszünk az ő pénze nélkül eltengődni. Itt van az áru?

– Igen. Egy kicsit tovább tartott a beszerzése, de végül a belga beszállítónk mindent hozott, amit kértünk. Van itt pár régi Browning, néhány géppisztoly, sőt még gránátvetőket is kaptam. Azt nem mondanám, hogy egy vagyonért szereztem őket, viszont a piacon szép felárral lehet továbbadni rajtuk. Készen állnak az embereid?

– Ezek az idióták? – rágcsálta undorodva a szalmaszálat Willabie. – Ennél készebbek már sohasem lesznek. Amúgy is, ennek a fajtának elég, ha az orra alá dörgölöd, hogy a fehér ember kezéből lassan kicsúszik Amerika irányítása, és máris hajlandóak bármilyen őrültséget megtenni. Már van is pár ötletem…

– Gondolom! – vigyorgott Blackthorne. – Szerintem vezényeld le őket a plázához, hogy szétrúgjanak pár segget! Onnan meg már átveszem én. A francba is, föl kell rázni egy kicsit az embereket, és ha ez nem teszi meg, akkor ugyan mi?!

– Nyugi, tesó, majd én fölszítom bennük a harci kedvet!

– Csak arra ügyelj, hogy amikor kezdenek eldurvulni a dolgok, te már ne legyél a közelben!

– Ne aggódj, kézben tartom a dolgokat! – vigyorgott Willabie kajánul. – Az én receptem: keverj egy kis faji büszkeséget a sok csalódáshoz és keserűséghez, és már kész is a hadsereged!

Aztán beleszagolt a hónaljába, és elfintorodott.

– No, akkor vissza a szerepemhez! Bárcsak kevésbé kellene bűzlenem hozzá! Te meg szépen öltsd magadra ismét a titkosügynök álarcát, aztán… hadd szóljon!