TIZENHAT

KLAW hideg, gyűlölködő pillantással meredt a Fekete Párducra, s időről időre megmozgatta gépi ujjait. Batroc, akinek már kezdett nagyon elege lenni a vér és izzadság bűzéből, egy összetört, földön heverő vázából fehér rózsát vett magához. Beleszippantott, majd letörte a szárát, és a rózsafejet khaki színű ingjére tűzte. Aztán a falnak dőlt, és kíváncsian figyelte, miképp reagál a Fekete Párduc Klaw ultimátumára.

– Mire vársz még, király? – villantotta ki gyűlölködve a fogait a belga. – Hát nem megmondtam, hogy mi a dolgod?! Végezz magaddal! Ha nem teszed, mindenkit megölök, aki csak számít neked, kezdve anyucival! Aztán szólok a Radioaktív Embernek, hogy kínozza meg a húgodat, s miután végzett vele, idézzen elő egy olyan földrengést, ami örökre leradírozza a térképről ezt az országnak csúfolt hangyabolyt! Ha megteszed, amit mondok, akkor legalább reménykedhetsz benne, hogy a haláloddal megmented a családodat és a népedet! Ha viszont ellenállsz, akkor végignézheted, ahogy most rögtön eltöröm az anyád nyakát! Mire visszaérsz Nigandából, a húgod szénné égett teteme már ott fog lógni a vibránium-bánya kapujában! De azért nyugodj meg, a nagy fináléval megvárunk! Végignézheted, ahogy a néped pillanatok alatt földönfutó lesz, és végighallgathatod, ahogy az önző királyukat átkozzák, akinek a saját élete fontosabb volt az övéknél! Szóval… mire vársz még, T’Challa? Itt az idő, végezz magaddal!

A Fekete Párduc tekintete elidőzött az anyja arcán, aki bár sztoikus nyugalmat próbált magára erőltetni, nyilván halálosan félt. Aztán egyenesen Klaw szemébe nézett – ez a csontos, sebhelyes arc, és ezek a hideg szemek azóta kísértettek a rémálmaiban, hogy a belga bérgyilkos annak idején megölte az apját. Ez volt az az ember, aki szétzilálta a családjukat, és idejekorán másféle utat szabott a fiatalembernek.

Bár nyitva voltak a szemei, mégis olyan tisztán látta, hogy milyen lett volna abban a Wakandában felnőni, ahol még húsz év múlva is az apja a király. Mind ott ültek volna a trón két oldalán, tanácsaikkal és meglátásaikkal segítve T’Chaka bölcs és igazságos uralmát – ő és Shuri, Ramonda és Amare, Okoye és Nakia… és a Párducisten mindent beborító árnya.

T’Challa megcsóválta a fejét, mire a látomás szertefoszlott. Klaw a családját, a népét és az országát fenyegeti, neki azonban sikerült félretennie a benne izzó gyűlöletet, és higgadtan átgondolni, hogy mit is tegyen.

– Vagy különben?

Klaw most bizonytalanodott el először a beszélgetés kezdete óta, Ramonda szája szögletében pedig halvány, gúnyos mosoly jelent meg.

– Mit értesz azon, hogy „vagy különben”?! – csattant föl a belga. – Már megmondtam, hogy…

– Mit mondtál meg?! Hogy megölöd az anyámat? Bármit is ígérsz, tudom, hogy úgyis megölöd. Hogy elpusztítod a királyságomat? Akárhogy is esküdözöl, tudom, hogy úgyis megteszed.

T’Challa olyan közel hajolt a kamerához, hogy már szinte csak a szeme látszott.

– Úgyhogy nem érdekel, hogy mit teszel, Klaw! – mondta csendes, fenyegető hangon. – Így is, úgy is megöllek. Szóval akkor hol vannak a te ütőkártyáid?

A bérgyilkos egy hosszú pillanatig üres tekintettel bámult maga elé. Batroc, aki eddig némán hallgatta, egyre kényelmetlenebbül feszengett.

– Az én fiam! – villant meg Ramonda szeme.

Klaw dühe azonnal ellene fordult, gépi kezével megragadta Ramonda fejét, és ahogy az ujjbegyek a nő koponyájához tapadtak, áramütés cikázott végig a testén. Ennek ellenére Ramonda a fájdalom könnyén keresztül is elmosolyodott.

– Te meg minek örülsz ennyire?! – vicsorodott el Klaw. – A fiad épp most ítélt halálra!

– Nem – sziszegte Ramonda –, a fiam épp most ítélt téged halálra! És nem számít, hogy megérem-e, mert azzal a tudattal megyek a túlvilágra, hogy a Fekete Párduc, T’Challa, T’Chaka fia úgy megkínoz majd, hogy végül magad könyörögsz a megváltó halálért!

T’Challa eltávolodott a kamerától, s ahogy keresztezte maga előtt a karját, a beszüremlő fényben megcsillantak hosszú, ezüstös karmai.

– Egyébként, Klaw, egyetlen magadfajta bűnöző sem szólíthat azon a néven, amit a szüleimtől kaptam! Büntetlenül legalábbis semmiképp.

Fölcsipogott a király csuklójára csatolt kommunikátor, és ahogy elolvasta a bejövő üzenetet, kimérten bólintott.

– Nincs már helyetek az országomban, Klaw! De ha te és a társaid most azonnal megadjátok önmagatokat, talán ugyanúgy megkegyelmezek nektek, mint M’Butunak.

A padlón heverő, félholtra vert nigandai uralkodó a neve hallatán felnyögött.

– De ha továbbra is ellenem törtök, a rátok váró sorsot csak magatoknak köszönhetitek – folytatta T’Challa. – Fogy az idő, bérgyilkos! Döntsetek gyorsan!

Válasz gyanánt Klaw egy újabb áramütést mért az anyakirálynőre.

– Ezt talán nem kellene… – mondta Batroc csöndesen, a belga azonban mintha meg sem hallotta volna.

– Minden ütőkártya az én kezemben van! – acsargott Klaw. – Te mit tudsz fölmutatni, T’Challa?!

A Fekete Párduc szemeiben már semmi emberi nem tükröződött.

– Valakit, aki már évek óta vár, hogy ismét találkozhasson veled, Klaw!

* * *

MIKÖZBEN T’Challa beszélt, az ajtó roncsain keresztül egy henger formájú tárgy gurult be a királynő lakosztályába.

– Gránát! – üvöltötte Batroc, és azzal a lendülettel bevetődött a baldachinos ágy mögé.

A zárt térben fülsiketítő volt a robbanás, és a helyiség pillanatok alatt gázzal telt meg. Klaw köhögve-öklendezve hátrált, de Ramondát továbbra sem engedte el.

– Ez csak füstgránát, Batroc! – krákogta a bérgyilkos. – Mindjárt eloszlik! Figyeld az ajtót, nehogy…

A füstből vércsevijjogással Amare robbant elő. A Dora Milaje tábornoka, aki évtizedek óta várta, hogy megfizethessen a belga bérgyilkosnak ura haláláért, egyszerűen magával sodorta Klaw-t és az anyakirálynőt. Mögötte pedig már ott volt a pengéjét villogtató Okoye. Egy pillanatra elkomorodott a küszöbön és a kinti folyosón heverő halott nővérei láttán, de tudta, hogy még nem jött el a gyász ideje.

Ramonda nyögve próbált az egyik fal mellé kúszni, teret adva a tábornoknak, aki vicsorogva térdelt Klaw ágyékába. Ahogy a bérgyilkos összegörnyedt, Amare azonnal leszorította a gépi karját, nehogy használni tudja a testébe épített fegyvereket, majd megragadta a gáztól még mindig kába és félvak férfi tarkóját, és újra meg újra a padlóba csapta a fejét.

– Tiéd a másik! – kiáltott oda Okoyének, majd brutális erejű ütést mért Klaw járomcsontjára.

– Rendben – biccentett Okoye, majd kezében a rövid karddal az ágy felé indult.

– Azért ez szomorú, Klaw! – bújt elő, és helyezkedett küzdőállásba Batroc. – Most már nőkkel kell harcolnunk?

Aztán, mint két magasan képzett táncos, ő és Okoye lassan körözni kezdtek egymás körül.

A belgának, aki a bal alkarjával próbálta kivédeni a torkának szánt ütéseket, momentán nem sok ideje volt válaszolni.

– Kár ezért a szépségért! – Batroc úgy vigyorgott, mint az a bizonyos macska, amelyik épp most készült elfogyasztani a kanárit. – Mennyi hasznosabb dolgot lehetne vele kezdeni…

Azzal egy váratlan, villámgyors rúgással kitépte Okoye kezéből a fegyvert.

– Na, mit szólsz hozzá, szépségem? – kacsintott a nőre. – Bár tartok tőle, hogy jelen körülmények közt…

A következő támadását azonban a testőr már hibátlanul hárította, és egy, a támasztó lábra mért taposó rúgással kis híján elroppantotta Batroc térdét. A francia fölsikoltott kínjában.

– Túl sokat beszélsz! – mordult föl Okoye, és máris átment támadásba.

Klaw-nak végre sikerült lelöknie magáról Amarét, s nagy nehezen legalább fél térdre küzdenie magát. Aztán meglepően fürgén Ramonda után kapott, és úgy rántotta maga elé élő pajzs gyanánt, hogy a tábornoknő ne tudja célba venni a fegyverével.

A belga vicsorogva mérte végig a két nőt, aztán vért köpött Ramonda arcába, majd úgy megszorította a nyakát, hogy az anyakirálynő megszédült. Klaw Okoyére emelte a gépi kezét, mire a testőr azonnal az ágy mögé vetette magát, hogy elkerülje a feléje villanó, sistergő lézersugarakat.

– Honnan ismerlek? – bámult a bérgyilkos Amare arcába hunyorogva. – Van egy olyan érzésem, hogy mi már találkoztunk… Ó, most már tudom! Ugye milyen ügyesen kicsinosítottam az arcod? És a lábad…! Ha kijutsz innen élve, taníthatsz ezt-azt a gépi protézisekről a régensednek!

Aztán Amaréra is kilőtt néhány lézersugarat, aki az ajtókeret mögött keresett fedezéket.

– Hát nem nagyszerű, hogy milyen szépen összejöttünk ma este, Ramonda? Majdnem mindenki itt van, aki annak idején szemtanúja volt a férjed halálának! Lélegzetelállító ez a művészi szimmetria!

– Szájalás helyett inkább a bőrödet féltsd, bérgyilkos! – acsargott Amare. – Mert nincs annyi életed, amivel megfizethetnéd az uram és a társaim halálát, és az én nyomorúságomat!

– Ne csak szájalj, csibém! – vigyorgott rá Klaw Ramonda válla fölött. – Csinálj is valamit! Persze közben megölöm a királynődet, de hát te már amúgy is hozzászoktál az uralkodóid elvesztéséhez, nem igaz?

– Soha! – rikoltotta Amare, majd kést rántott. – Innen nem mész ki élve, te átkozott! És még ha velünk végzel is, odakint testőrök egész serege vár! A Dora Milaje minden harcosa vérbosszút fogadott ellened, és nincs erő, ami megállíthatná őket! Mielőtt a nap lenyugszik, a fejed karóra kerül!

Újabb áramütés cikázott végig Ramonda testén, de mielőtt összeeshetett volna, Klaw ismét talpra rántotta.

– Az életed már semmit sem ér, aranyom! – sziszegte a fülébe Klaw. – Lássuk, hogy reagálnak az embereid, ha lerobbantom a fejedet!

Ramonda könyöke abban a pillanatban robbant a bérgyilkos ágyékába, Klaw felsikoltott, s hirtelen minden szín kifutott az arcából. Ahogy erőtlen ujjai lecsúsztak az anyakirálynő nyakáról, Ramonda megfordult, és minden erejét beleadva ököllel még egy ütést mért a bérgyilkos legérzékenyebb testrészére.

– Felség! – sikoltotta Amare, majd megragadta Ramonda kezét, és az ajtó felé rántotta.

Látván, hogy az úrnőjük hamarosan biztonságban lesz, Okoye is megpróbált kibontakozni a harcból. Széles ívben csapott Batroc feje felé, mire a francia oldalt perdült, és egy fordulórúgással gyomorszájon találta a testőrt.

– Első szabály! – simította végig a bajszát vigyorogva. – Mindig figyelj az ellenségre!

Okoye levegőért kapkodva görnyedt kétrét, aztán ahogy Batroc közelebb lépett, egy taposó rúgással törte vissza a lábát, és egy megsemmisítő erejű felütéssel küldte az ágyra. S mielőtt a francia magához térhetett volna, egy műanyag gyorskötözővel már hátra is bilincselte a kezét.

– Második szabály: Ne jártasd annyit a szád! – dünnyögte az orra alatt, aztán a saját vérében heverő S’Yan mellé kuporodott, a nyakába vette a megcsonkított régens karját, és segített neki föltápászkodni. – Muszáj lesz, hogy fölállj! Mihamarabb biztonságba kell juttatnunk téged is, az anyakirálynőt is!

Az ajtó felé botladozva kikerülték a padlón heverő, öklendező Klaw-t, aztán S’Yan megszorította a testőrnő kezét.

– Lődd fejbe! – morogta az idős férfi. – Lődd fejbe, különben újra meggyűlik vele a bajunk!

– Az túl kegyes halál lenne neki! – felelte Okoye izzó gyűlölettel a hangjában. – A testvéredért, a nővéreimért és húgaimért ennél sokkal többet kell, hogy szenvedjen! De biztosra veszem, hogy a királynak megvannak vele a maga tervei, ahogyan azt is, hogy a gyors, fájdalommentes halál nem szerepel köztük!

* * *

SHURI letépett egy csíkot az ingéből, és azzal kötözte a hátára kardot, hogy mindkét keze szabad maradjon a mászáshoz.

Mikor megpillantotta a Radioaktív Ember gyomorforgató, zöldes derengését, az első reakciója a pánik volt. Menekülni szeretett volna ez elől a szörnyeteg elől, akit szemlátomást nem lehet megölni… aztán föltámadt benne a dac, és úgy döntött, inkább marad, és harcol. Már el is képzelte, hogyan mászik föl az alagút bejárata fölé, és hogy vágja el Sztancsek torkát, amint az átsétál alatta. Vagy ha sikerül, torkon szúrja. Vagy levágja a fejét!

És akkor megfizet az átkozott mindazért, amit ellenünk tett.

Aztán a tudata mélyén ismét megszólalt az a csöndes, racionális hang – ami sajnos ismét túlságosan is emlékeztetett T’Challáéra –, és azt mondta neki, igyekezzen minél távolabb kerülni a Radioaktív Embertől, és kivárni, míg Nakia visszajön érte, és megmenti.

Úgyhogy pontosan ezt tette. Nagy levegőt vett, aztán amilyen gyorsan csak tudott, mászni kezdett fölfelé a bemélyedésekkel teli sziklafalon.

Valahol félúton járhatott fölfelé, amikor a Radioaktív Ember is megjelent, s ahogy megpillantotta Shurit, már indult is volna utána. Azonban mielőtt mászni kezdhetett volna, megszólalt a kommunikátora.

– Igor! – zihálta Klaw, mintha súlyos fájdalommal küzdene. – Igor, hall engem? Döntse össze az egész disznóólat! Döntse össze, mielőtt elmenekülhetnének!

– Hát, ha már a menekülésnél tartunk, ez a koronás ringyó épp most próbál meglépni előlem, Klaw! – nézett Shuri után gyűlölködve az orosz. – De nyugodjon meg, ahogy őt megöltem, az országára is sort kerítek! Addigra álljanak készen, hogy kiássanak ez alól a trágyakupac alól, amit ráomlasztok erre a kis kurvára!

– Koncentráljon a feladatára, Igor! A lányt majd megöli, miután…

– Amíg nem végeztem vele, ne zavarjon! – vette le a fejhallgatóját Sztancsek, majd egy gyors radioaktív impulzussal megsütötte.

Dühösen félrerugdosott az útjából néhány közepes méretű kődarabot, zsebre vágta a kezét, és úgy bámult föl a már majdnem száz méterrel fölötte járó Shurira.

– Olyan gyorsan mászol te, lány, mint egy kismajom! – kiáltotta.

– Inkább, mint egy párduc! – kiabált vissza Shuri, aztán egy jókora szikla mögé húzódott. – És te, Igor? Jól hallottam, hogy azt tervezed, megölsz, aztán az országomat is elintézed? Mondd csak, nem gáz, hogy a nagy terveid ellenére még egy kislányt sem tudsz elkapni?!

– Ne szórakozz velem, gyévocska! – vicsorodott el Sztancsek, és váratlanul egy zölden világító, sistergő energiacsóvát lőtt az ujjaiból Shuri felé. – Minél jobban felbőszítesz, annál fájdalmasabb lesz a halálod!

Ahogy az energiacsóva semmivé foszlott, a hercegnő nyelvet öltött a szuperbűnözőre, majd kiült a sziklameredély szélére, és látványosan a körmét kezdte nézegetni.

Zuritól azt tanulta, hogy a dühös ellenfél elővigyázatlan ellenfél, T’Challa pedig azt szokta mondogatni, hogy neki igazán különös érzéke van ahhoz, hogy bárkit kihozzon a sodrából.

Shuri úgy érezte, hogy ezt most végre a saját hasznára fordíthatja.

– Én meg úgy látom, hogy ez patthelyzet – nézett fitymáló mosollyal Sztancsekre. – Nekem most csak annyi dolgom van, hogy szépen kivárom, amíg jön valaki, hogy téged megöljön, engem pedig szépen megmentsen.

– Ha akarom, az egész bányát a fejedre omlasztom, kislány! – bömbölte magából kikelve a Radioaktív Ember.

– Mielőtt megpróbálhatnád, megint a fejedre ejtek egy jókora követ!

– Megöllek! – üvöltötte magából kikelve az orosz, és egyik energiacsóvát a másik után lőtte Shurira. – Megöllek!

– Hát akkor gyere, és kapj el! – dobott neki gúnyos csókot Shuri, majd a falig hátrált, és megfordult.

Most, hogy sikerült teljesen felbőszítenie az oroszt, már csak egy kis segítségre lett volna szüksége a megmentőitől. Mert hiába bízott magában, hiába tudta, hogy pusztakezes harcban szinte bárkit le tudna győzni, a Radioaktív Emberrel semmilyen körülmények között nem szeretett volna szembeszállni.

Hallotta, hogy az orosz magában szitkozódik, ahogy lassan megpróbál fölmászni utána, s ahogy átlesett a sziklaperem fölött, már a csigatempóban közeledő zöld derengést is látta.

Most aztán tényleg ne hagyjatok cserben, lányok!

Elhátrált a peremtől, és reménykedve pillantott az ég felé. Ha a Quinjet záros határidőn belül visszatérne, akkor lenne, ami eltereli az orosz figyelmét, és ő esetleg elintézheti a fekete csodakarddal. Egyedül viszont nem sok esélye lenne a szuperbűnözővel szemben.

Azonban már most eldöntötte, akárhogy is, de semmilyen körülmények között nem adja meg magát.

Leoldotta hátáról az Ében Kardot, majd két kézzel fogta, és próbaképp suhintott vele néhányat.

Jó kis fegyver! Könnyű, és tökéletes az egyensúlya. Ezt tényleg meg tudnám szokni!

Kaparászó hangot hallott, s a sziklaperemen zölden derengő ujjakat pillantott meg. Shuri egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy lecsapja az orosz kezét, de mielőtt közelebb léphetett volna, Sztancsek ujjai fölfénylettek, és Shuri biztosra vette, ha ennél közelebb megy, már halálos sugárdózist kap.

– Nem, hercegnő, nem lesz több orvtámadás! – bukkant föl az orosz gonoszul vigyorgó arca. – Én leszek az utolsó, akit halálod előtt látsz, miközben az anyádat gyalázod majd, amiért a világra hozott, és a bátyádat, amiért nem mentett meg!

– Na, majd meglátjuk! – szegezte a kardot Sztancsek torkának a lány.

Az orosz egy energiacsapással válaszolt, azonban olyan csapnivalóan célzott, hogy a lány játszi könnyedséggel kitért előle. Aztán a következő, majd a harmadik elől is.

– Te most szórakozol velem? – húzta résnyire a szemét Shuri.

– Nem lehetetlen – vigyorgott teli szájjal az orosz. – És ha igen, ugyan mit tehetsz ellene? Azzal a békanyúzóval ugyan nem árthatsz nekem, és már elfutni sem tudsz!

A férfiból sugárzó halálos energiáktól Shuri máris kezdett émelyegni.

– Ha megfordulsz, és megpróbálsz fölmászni ezen a sziklafalon, elevenen megsütlek! Ha megpróbálsz elfutni, megsütlek. Ha úgy döntesz, maradsz, és harcolsz… megsütlek. Látod, hercegnő, magadra maradtál, és kifogytál a lehetőségekből!

Előrehajolt, és színpadiasan megropogtatta az ujjait.

– Az utolsó, amit ebben az életben érezni fogsz, az a saját égő húsod bűze, miközben a két kezemmel szorítom ki belőled a szuszt! Ez vár rád, kislány! És senki… senki nem jön majd, hogy segítsen!

Shuri egy pillanatra lehunyta a szemét, és gyors fohászt küldött a Párducistenhez, remélve, hogy a furcsa kard megvédi majd. Ahogy kinyitotta a szemét, ismerős rotorzúgás ütötte meg a fülét.

Talán mégis van remény…

– És nem is vagyok annyira egyedül, mint gondolnád! – kiáltotta Shuri, majd a sziklahasadék felé mutatott, ahol a Quinjet épp most próbált bemanőverezni.

Néhány másodperc múlva a repülő már lőtávolon belül volt, és a gépágyúi azonnal befogták a Radioaktív Embert.

– Add meg magad, betolakodó! – mennydörgött Nakia hangja a megafonból. – Akkor talán életben hagyunk.

– Soha! – üvöltötte Sztancsek, majd félelmetes erejű hőhullámot lőtt a Quinjet felé. – Mindenkit megölök!

Sharifa kapitány megpróbált kitérni az útjából, a lövedék azonban még így is eltalálta a gép bal szárnyát. A következő pillanatban a Quinjet sűrű, fekete füstöt öklendezve billent meg.

Abban a pillanatban, ahogy Sztancsek Shuri felé pördült, hogy vele is végezzen, a lány kardot rántott.

– K’Dartéért! – rikoltotta, majd az Eben Kard játszi könnyedséggel ütötte át a zölden világító ember testét.

* * *

APRÓ, véres nyálbuborék türemkedett elő Sztancsek nyitott száján, miközben lenézett a gyomrából kiálló, zöld vérrel borított kardra. Shuri ránehezedett a markolatra, mire a penge még mélyebbre csúszott.

Sztancsek lassan megfordult, s a keze a kard hegyét markolta, mintha megpróbálná visszatolni. Azonban csak annyit ért el vele, hogy megvágta az ujjait, és teljesen összevérezte a kezét.

Térdre roskadt, és a tekintetéből csak úgy sütött a hitetlenkedés és szomorúság, hogy pont ez a kis vakarcs intézte el.

Próbálta volna segítségül hívni az emberfeletti képességeit, hogy Shurit is magával vigye a halálba, de egyszerűen képtelen volt kellőképp koncentrálni. Végső elkeseredésében ismét próbált rátalálni a vibránium frekvenciájára, hátha sikerül egy újabb földrengéssel elpusztítani a felbecsülhetetlen értékű érckészletet, és ezt az átkozott kölyöklányt is.

És akkor úgy emlékeznek majd rám, mint az az ember, aki tönkretette az országukat!

De minél inkább erőlködött, annál hevesebb köhögőroham fogta el. Végül már öklendeznie kellett, amitől csak még nagyobbra nyílt a seb.

Próbált volna föltápászkodni, de a tekintete újra és újra a hasából kiálló kardra tévedt.

Már csak a fejét bírta fölemelni, s a pillantása végül találkozott Shuriéval.

– Hát… megöltél, kislány.

* * *

SHURI hideg, gyűlölettel teli pillantással méregette a haldoklót, és végül halk, elégedett morgás tört föl a torkából. Megragadta és kirántotta a kardot, majd dühösen fejbe rúgta az oroszt, amitől a holttest átbillent a sziklameredély szélén, és a mélybe zuhant.

– A soha viszont nem látásra, rohadék!

A Quinjet egyre csúnyábban sivító hajtóműve hívta föl magára a figyelmét. A gép lassan, oldalazva ereszkedett, aztán a fedélzeti nyílás is föltárult. Shuri keserű pillantást vetett K’Darte holtteste felé, majd nekifutott, és egy elegáns ívű ugrással a leeresztett rámpán landolt.

– Szép munka, felség! – húzta be Nakia, miközben a Quinjet már emelkedni is kezdett.

– Köszönöm – biccentett Shuri. – Azt akarom, hogy mihamarabb szálljunk le, és hozzuk ki a bányából K’Darte holttestét!

– Erre most sajnos nincs időnk – húzta el a száját Nakia. – Azonnal vissza kell vinnünk a palotába. Időközben kitört a háború, és a parancsom úgy szól, hogy most a lehető legrövidebb időn belül juttassunk biztonságos helyre.

– A bátyám? – komorodott el Shuri. – Az anyám?

– A király már úton van, hercegnő. A palota egyik szárnyát támadás érte, mi azonban hamarosan elfogjuk a merénylet értelmi szerzőjét.

Shuri lehunyta a szemét, s ahogy egy pillanatra maga elé képzelte az odalent heverő, összetört oroszt, megcsóválta a fejét.

– Idióták! – mondta csöndesen. – Ha T’Challa nem öli meg őket, akkor majd én!

* * *

AHOGY a Fekete Párduc belépett a parancsnoki központba, az odabent uralkodó hangzavar pillanatok alatt elült.

A légirobogóját a palota mellett hagyta, s már ment is, hogy megkeresse Okoyét. A testőr – oldalán W’Kabival – a központba vezető lépcsősor alján várta. Ahogy megpillantották, azonnal térdre ereszkedtek, s az alázatos mozdulatok láttán T’Challa már a legrosszabbtól tartott.

– Fiam… – szólt egy halk női hang egy félhomályos alkóvból.

Ramonda a padlón ült, és fáradt, üveges tekintettel bámult maga elé. Körülötte a Dora Milaje néhány testőre állt, köztük Amare, aki csillogó szemmel figyelte T’Challát.

– Imádott Urunk – ereszkedett minden testőr fél térdre, Ramonda pedig, miután a fia a karjaiba zárta, sírva fakadt.

– Ő volt az, T’Challa! – suttogta újra meg újra megszállottan. – Ő volt az!

– Tudom – villant meg fenyegetőn a király szeme. – A holnapi napot már nem fogja megérni.

– Az biztos! – szólalt meg valaki a hátuk mögött. – Akkor is vége lesz, ha a puszta kezemmel kell megölnöm!

Nakia és Sharifa kapitány kíséretében Shuri botladozott le a lépcsőn.

Most, hogy már mindkét gyermekét biztonságban tudhatta, Ramonda megkönnyebbülten sóhajtott föl, és magához ölelte őket. Shuri ösztönösen az anyja olívaolaj illatú hajába temette az arcát.

– Jól vagy? – kérdezte halkan. – Nakia és Okoye mondták, hogy mi történt.

– Jól vagyok – mosolygott szomorkásan Ramonda. – Hála Amare tábornok, Okoye és a Dora Milaje önfeláldozásának.

Aztán a tekintetével a tábornokét kereste.

– A Dora Milaje testőrei nélkül én már halott lennék, fiam! Ők a korona egyik legnagyobb támasza, és így is kellene bánj velük!

– Pontosan! – bólogatott Shuri. – Az egyik testőröd egy nagyon különleges fegyvert hozott nekem, amivel lehetőségem nyílt bosszút állni egy halott barátomért, és megszabadítani az országot egy mindennél nagyobb veszedelemtől! Ha ez nem elég világos üzenet számodra, akkor nem biztos, hogy a trónon a helyed, drága bátyám!

Okoye csak a szemét forgatta ekkora pimaszság hallatán, T’Challa azonban csak mosolygott.

– W’Kabi – emelte föl a hangját a király –, kitüntetést adományozok Sharifa és H’Rham kapitányoknak a harctéren tanúsított bátorságukért és helytállásukért! Amare tábornoknak, Okoyének és Nakiának, akik a királyi család több tagját is megmentették, úgyszintén. És minden katonánknak, akik ma kivették a részüket a harcból, Jáde Karom kitüntetés jár!

– Igen, uram – bólintott W’Kabi.

– Miután megtisztítottuk a palotámat a betolakodóktól, lesz még egy bejelenteni valóm – bólintott oda a testőreinek T’Challa. – És már csak azt szeretném tudni, hol van Klaw?

W’Kabi az egyik monitor felé intett, amin a palota háromdimenziós tervrajza látszott. A királyi szárnyban több színes pont mozgott.

– A Dora Milaje és a palotaőrség tagjai továbbra is a királyi lakosztályban tartják a franciát és Klaw-t, de tartok tőle, hogy csak idő kérdése, mikor próbálnak meg kitörni. Engedélyt kérnék, hogy magam végezhessek velük!

– Szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét T’Challa, s előrenyújtott ujjaiból lassan előbukkantak félelmetes ezüstkarmai. – Klaw felé olyan véradósságom van, amit más nem hajthat be rajta!

Azzal elutasítón emelte föl a kezét, amivel a húgába is beléfojtotta a szót.

– Nem engedem! – csuklott el Ramonda hangja. – Nem hagyhatom, hogy ez a szörnyeteg a fiamat is elvegye tőlem!

– Nekem pedig ugyanannyi jogom van a bosszúra, mint neked! – tiltakozott Shuri is, T’Challa azonban csak a fejét rázta.

– Döntöttem, és vitának itt helye nincs!

Aztán a húgához lépett, s miközben megölelte, volt annyi ideje, hogy néhány szót is a fülébe súgjon:

– Ha kurdarcot vallanék, rád vár, hogy megóvd a népünket! A Párducisten majd ellát tanácsokkal. Mindig is hittem benned, kishúgom, és tudom, hogy ezek után sem okozol majd csalódást! Hadd legyek rád továbbra is büszke!

Ahogy kibontakoztak az ölelésből, Shuri könnyes szemmel, ünnepélyesen bólintott. T’Challa ezek után az anyjához lépett, és homlokon csókolta.

– Meglásd, győztesen térek vissza, és akkor végre az apám lelke is megpihenhet! – mondta magabiztosan. – És aztán majd beszélünk.

A testőrei egy intésére fölzárkóztak mögéje.

– Amare, neked, Okoyének és minden húgotoknak és nővéreteknek köszönöm a családomért hozott áldozatot! Ma minden kétséget kizáróan bebizonyítottátok, hogy mennyit is értek, és erőfeszítéseiteket maga a Párducisten is elégedetten figyelte. Ismét rád bízom az anyám és a koronahercegnő védelmét, tábornok. Biztos vagyok benne, hogy melletted nem fogja bántódás érni őket.

– Olyan lesz, mintha magára a királyomra vigyáznék! – hajolt meg Amare.

– Okoye, Nakia, ti velem jöttök! A Dora Milajének is jár a bosszú lehetősége.

A két testőr szintén mélyen meghajolt, majd rögvest nekiálltak ellenőrizni a saját és társuk fegyverzetét.

T’Challa a helyére illesztette a maszkját, s a Fekete Párduc szemeibe gyilkos fény költözött.

– Tegyünk pontot ennek az ügynek a végére!