HÁROM

WILLIE „BULLDOG” MATIGAN tábornok úgy érezte, ennél szebb napot nem is választhatott volna arra, hogy Washingtonból Virginiába utazzon. A limuzin kényelmes hátsó üléséről hosszan gyönyörködött a Washington és a Jefferson Emlékművekben, s végül ugyanilyen szenvedéllyel itta magába új munkahelye, a Pentagon látványát is.

Amikor biztosra vehette, hogy a sofőr nem figyel, lopva megtapogatta a váll-lapját díszítő két új csillagot, majd zavartan elmosolyodott. A köpcös, hatvankét éves oklahomai főtiszt tudta, hogy nem lenne szabad ennyire izgatottnak tűnnie az előléptetése miatt, de néha még a nyilvánosság előtt sem tudta megállni, hogy ne érintse meg az új csillagait. Időről-időre biztos, ami biztos ellenőrizte, hogy ott vannak-e még.

Szíve szerint a Fehér Házban is meg-megérintette volna őket, de ott sajnos túl sok volt a kamera, és szerette volna elkerülni, hogy valami tökfej a felvételek láttán azon tűnődjön, vajon mégis mit csinál az öreg a mosdóban.

Méghogy öreg! Innentől kezdve ilyet nekem – az Afrikai Ügyek Egyesített Végrehajtó Testületének újonnan kinevezett társelnökének – senki sem mondhat!

A limuzin lekanyarodott a főútról, és végül egy biztonsági kapunál állt meg. Egy hadnagy – hogy nem tudtak egy normálisabb kinézetű tisztet küldeni a fogadására ennél a tenyeres-talpas, szénaboglyahajú, szőke tehénnél?! – sietett oda, hogy kinyissa a kocsi ajtaját.

Matigan kiszállt, s azzal a lendülettel már indult is befelé a Pentagon épületkomplexumába. Egy pillanatra sem lassított, úgyhogy a hadnagynak igencsak kapkodnia kellett a lábait, hogy lépést tudjon tartani vele.

Matigan komoran elmosolyodott. Washingtonban azt a parancsot kapta, hogy keverje föl egy kicsit az itteni állóvizet, ő pedig úgy döntött, jobban teszik, ha máris megtanulják, hogy ő senki kedvéért nem lassít.

– Tábornok úr! – lihegte a sarkában loholó hadnagy, és egy jókora paksamétát nyomott az orra alá. – Carla Wilson hadnagy vagyok, az ön új attaséja.

Matigan továbbra sem állt meg, s lassítani is csak annyi időre lassított, hogy az egymás után következő biztonsági kapuknál fölmutassa az azonosítóját. Aztán végül egy márvány járólapokkal borított folyosón cövekelt le.

– Itt vannak már? – vakkantott hátra a válla fölött, majd a folyosót lezáró masszív, kétszárnyú tölgyfaajtó felé biccentett.

– Dr. Reece úgy gondolta, talán szerencsésebb lenne, ha a megbeszélés előtt rászánna néhány percet, hogy átolvassa a jegyzeteit, uram – próbálkozott ismét a nagy halom papírral Wilson.

– Csak nem azt akarja mondani, hadnagy, hogy maga szerint én felkészületlenül érkeztem?! – villant meg fenyegetőn Matigan szeme. – Egy olyan megbeszélésre, amire az Egyesült Államok Elnöke személyesen küldött?!

A hadnagy szinte összezsugorodott a megvető pillantástól.

Ez az! Tudja csak meg a nyavalyás tintanyaló aktakukac, hogy nála fontosabb és befolyásosabb emberek is meghunyászkodtak már Willie Matigan acélos kék tekintete előtt! Így kell ezt csinálni! Tanulják csak meg, hol a helyük!

– Nem, uram. Azonban a tegnapi incidens után dr. Reece úgy gondolta…

– A legkevésbé sem érdekel, hogy mit gondolt dr. Reece, hadnagy! Ha a megbeszélés már elkezdődött, akkor legfőbb ideje, hogy én is ott legyek! Főleg, mert én úgy gondolom, ha ezek a dilettánsok tudnák, hogy mit csinálnak, az elnök biztosan nem küldött volna ide, hogy a körmükre nézzek!

Matigan magabiztos mosollyal nyitott be a konferenciaterembe. Az egész helyiséget a falakon vibráló monitorok – amik a világ legkülönbözőbb pontjairól mutattak felvételeket – és a középütt álló krémszínű asztal uralták. Mellettük öltönyös és egyenruhás férfiak és nők – feltehetően hírszerzők és elemzők, katonatisztek és a legkülönfélébb területek szakértői – foglaltak helyet. A tábornok a többségüket egyszerűen levegőnek nézte – a civileket, mert civilek voltak, a katonákat pedig, mert rangban mindannyiuk fölött állt.

Az asztalfőn egy csinos, fekete bőrű nő ült, aki most némileg megrovón pillantott rá az olvasószemüvege fölött. Szív alakú arcát hosszú, csigás, fekete haj keretezte, amibe gyöngyöket font, s ami tökéletes kontrasztot alkotott a fehér nadrágkosztümjével.

Matigan tavaly egy ugyanilyen Donna Karen szettet vett a feleségének, de meg kellett állapítania, ezen a nőn jobban áll.

Az egész terem lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a tábornok az asztalfőhöz masírozik, aztán letelepedett, és fejedelmi mozdulattal intett oda a nőnek.

– Kérem, folytassa!

– Ha nem tévedek, Matigan tábornokhoz van szerencsénk – bólintott a nő. – Én Donde Reece vagyok, ennek a bizottságnak a másik, civil társelnöke. Arra számítottunk, hogy csak később érkezik.

– Azt elhiszem! – vonta össze a szemöldökét Matigan. – De tekintve a mai történéseket, és ha azt is figyelembe vesszük, hogy milyen tájékoztatást kaptam az elnöktől, úgy éreztem, elengedhetetlenül fontos, hogy a bizottság maximálisan és mihamarabb igénybe vehesse a szaktudásomat és tapasztalataimat.

– Úgy gondolta? – vonta föl a szemöldökét Reece, majd Wilson felé pillantott, aki zavartan sütötte le a szemét. – És úgy érzi, hogy… úgy gondolja, hogy kellőképp tájékozott az adott témában?

Matigan elvigyorodott, és szórakozottan előhúzott egy szivart a tárcájából. A Pentagon egész területén tilos volt a dohányzás, ami a régi vágású katonatisztekhez hasonlóan őt is szerfölött bosszantotta.

– Amint azt ön is látni fogja, Miss Reece, nem sok olyan probléma akad a világon, amit az amerikai hadsereg ne lenne képes megoldani. Nekem mindössze annyit kell tudnom, hogy ki okozza a gondot, mekkora erők állnak a rendelkezésemre, és hogy titkos, vagy a nyilvánosság előtt is felvállalható akciót kell vezetnem. Az, hogy ennek a trágyadomb afrikai országnak mi a neve, hol található, és van-e egyáltalán történelme, a legkevésbé sem érdekel, a döntéseim szempontjából pedig nem is lényeges.

– Hmm… tudja, tábornok úr, úgy érzem, hogy sokkal hatékonyabban tudna hozzászólni ehhez a megbeszéléshez, ha rászánna némi időt, hogy átolvassa a hírszerzőink által véres verítékkel összegyűjtött wakandai anyagot. Bár amennyiben úgy érzi, hogy képes velünk lépést tartani, természetesen örömünkre szolgál, hogy itt van, és megosztja velünk a gondolatait.

Reece már épp folytatta volna a korábbi, félbehagyott gondolatmenetét, azonban Matigan megvető horkantása hallatán még beiktatott egy megjegyzést.

– Egyébként doktor vagyok, tábornok úr. Nem Miss vagy Mrs. A rangomért én is megdolgoztam.

Azzal ismét lenyomott egy gombot az előtte álló monitoron, majd ismét a falra kivetített nagy Afrika térkép felé intett.

– Ahogy azt már az előbb kifejtettem, Wakanda több szempontból is központi helyet foglal el az afrikai diaszpórában, így számos nagy terrorszervezet számára kulcsfontosságú lenne a légterük megszerzése. Ha sikerülne együttműködnünk a wakandai kormánnyal, talán sikerülne több közös akció keretében súlyos csapást mérni, és szerencsés esetben még föl is számolni a régióban tevékenykedő Hydra, Boko Haram vagy Al-Qaida sejteket, mielőtt komolyabban megvethetnék a lábukat ebben a térségben. Az, hogy T’Challa király itt van, és hajlandónak mutatkozik az együttműködésre, az én olvasatomban olyan gesztus, ami…

– Már megbocsásson, doktor Reece – szakította félbe Matigan fanyalogva –, tudom, hogy én még új vagyok ebben a bizottságban, de ugyan árulja már el, mikor vált bevett gyakorlattá, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak engedélyt kell kérnie akármelyik afrikai országtól, hogy használhassa a légterét?! Egyszerűen meg kellene nekik mondani, hogy az USA légiereje használni fogja a légterüket, úgyhogy okosabban teszik, ha meghúzzák magukat, és nem állnak az utunkba! Ennyi. Nem kell ezt túllihegni!

– Értem én, tábornok úr, hogy megpróbálja lenyűgözni az elnököt és a feletteseit – sóhajtott föl Reece –, de ha elolvasta volna az önnek küldött összefoglalót, akkor tisztában lenne vele, hogy Wakanda esetében más a helyzet. Itt kénytelenek vagyunk sokkal… körültekintőbben eljárni.

– Körültekintőbben? – csóválta meg a fejét Matigan, majd hátratolta a székét. – Elég, ha csettintek, és máris útnak indul egy tucat speciálisan felkészített kommandós, akik egy pillanat alatt kiiktatják a kormányukat, és huszonnégy óra alatt destabilizálják az egész országot. Nincs igazam?

Matigan úgy nézett körül, mint aki heves egyetértést, bólogatást és jóízű nevetést vár, ehhez képest csak lebiggyesztett ajkakat, összeráncolt homlokokat és halk mormogást kapott válaszul. Még Wilsontól is, akinek tudnia kellett volna, hogy a felettes viccein mindig kötelező nevetni.

– Most mi van?! – kérdezte harciasan, Reece azonban csak a fejét ingatta szomorúan. – Mi vagyunk az Amerikai Egyesült Államok! Mi, ha kell, atombombát szarunk! Úgyhogy én mondom, senki… senki nem állhat az utunkba!

Aztán gúnyos mosollyal intett Reece felé.

– Azért, mert a doktornő nyilvánvalóan ellágyul, ha az afrikai rokonairól van szó, még nem jelenti azt, hogy a politikai korrektség jegyében lábujjhegyen kell körültáncolnunk a fűkunyhóikat. Már ne vegye sértésnek… doktornő.

Ismét halálos csönd telepedett a helyiségre, és mindenki kerülte a többiek pillantását. Végül Reece megköszörülte a torkát, és letette maga elé a szemüvegét.

– A megbeszélést a mai nap délután négykor folytatjuk – mondta halkan. – Addig szeretném, ha a saját szakterületén mindenki valamilyen működőképes ötlettel állna elő, miképp is győzhetnénk meg T’Challa királyt, hogy megéri együttműködni velünk, és úgy tenni, mintha nem lenne tudomása az ottani tevékenységünkről… vagy, hogy alkalomadtán a S.H.I.E.L.D. mit művel Wakandában. Köszönöm, egyelőre ennyi.

Matigan villámló szemmel figyelte, ahogy kiürül a konferenciaterem, és kénytelen volt tudomásul venni, hogy még a többi katonatiszt is kerüli a pillantását. Úgy döntött, hogy akkor ő is távozik, azonban mielőtt akárcsak hátratolhatta volna a székét, Reece állta el az útját.

– Megtenné, hogy ön még marad egy kicsit, tábornok úr?

Reece Wilson hadnagy felé sandított, aki úgy állt ott, mint a kígyó bűvölte nyúl, és hol rá, hol a tábornokra pillantott.

– Ön nyugodtan távozhat, hadnagy – intett a doktornő. – Pár perc múlva a tábornok úr is csatlakozni fog önhöz. Addig szerintem menjen, és igyon egy kávét. Ó, és Ross… szeretném, ha még ön is maradna egy kicsit.

– Igen, asszonyom – bólintott egy csontos, szőke férfi, majd fürgén és ügyesen kitessékelte Wilson hadnagyot, és kulcsra zárta az ajtót.

Ezek után komótosan visszasétált az asztalhoz, és Reece mellé telepedett.

– Na, ide figyeljenek… – kezdte Matigan, Reece azonban egy villanás alatt beléfojtotta a szót.

– Nem, Willie, maga figyeljen! Ha még egyszer meg meri kérdőjelezni az országomhoz fűződő hűségemet, mindent el fogok követni, hogy derékba törjem a washingtoni karrierjét! Maga nem ismer engem, fogalma sincs, hogy miről beszél, ezen felül ahhoz az undorító fajtához tartozik, aki már csak azért is hajlandó egy rakat katonát a halálba küldeni, hogy bebizonyítsa, neki van igaza! És ha azon gondolkodik, hogy valami ostoba, macsó támadást vezet Wakanda ellen, azzal legfeljebb annyit ér el, hogy tényleg megölet egy csomó amerikai katonát!

– Na ide figyeljen, hölgyem! – düllesztette ki a mellkasát fenyegetőn Matigan. – Én már vezettem katonai akciót Irakban, Afganisztánban, Nigandában, Sokoviában, Carpasiában és még vagy száz olyan helyen, amik még csak nem is szerepelnek a térképen, magának meg nem elég magas a rangja, hogy tudomása legyen róluk! És maga sem ismer engem, úgyhogy fogalma sincsen, mire vagyok képes! Mert, ha én azt mondom, hogy egy csapat belevaló amerikai kommandós semmi perc alatt leszedi egy légypiszoknyi afrikai ország diktátorának a fejét, és két hét alatt Amerika-barát kormányt juttatnak hatalomra, akkor az úgy is lesz, és magasról leszarom a diplomáciai következményeket! És arra is magasról teszek, ha azt gondolja, hogy ezzel mindenféle távoli rokonának ártok! Ezek nem amerikaiak, úgyhogy ha az utunkba állnak, egyszerűen eltapossuk őket!

– Nem hiszem – csóválta meg a fejét Ross.

– Téged meg ki kérdezett, kisfiam? – mordult rá Matigan.

– Az úr Everett K. Ross – érintette össze az ujjhegyeit Reece. – Ő vezeti a Hírszerzés wakandai szekcióját, és valószínűleg ebben a kérdéskörben ő a legtájékozottabb ember az egész világon. Vagy legalábbis a legjobban tájékozott azok között, akik nem T’Challa király alattvalói. Úgyhogy szerintem talán érdemes lenne meghallgatni a véleményét.

– Baromság! – legyintett a tábornok. – Elég, ha megeresztek két hívást Langleybe, és két héten belül már a wakandai királyi palotából fognak nekünk jelenteni.

– Nem hiszem – mondta Ross olyan halk, nyugodt hangon, mintha egy gyengeelméjűvel beszélne, amivel csak még tovább bőszítette Matigant.

– Soha ne hazudtolja meg a feljebbvalóit, fiam! Magának fogalma sincs, hogy milyen erőknek parancsolok!

– Akkor azt javasolnám, hogy valóban hívja föl Langleyt – mosolygott rá Ross –, és kérdezze őket arról a csomagról, amit két évvel ezelőtt, július 4-én kaptak Wakandából. Azok ott Afrikában hajszálpontosan kiszámolták, hogy a nyugtatók és altatók mikor fognak kiürülni a három bedobozolt CIA-ügynök szervezetéből. Majdnem percre pontosan akkor, amikor a FedEx csomag formájában kikézbesítette őket a CIA virginiai főhadiszállására.

Matigan bal szeme fölött egy apró izom kezdett rángatózni, és szemmel láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy visszafogja magát.

– Én meg azt mondom, hogy adjon nekem egy szakasz Delta Force-ost, meg egy sereg drónt, és én semmi perc alatt térdre kényszerítem ezt a zsebkendőnyi országot!

– Higgye el, tábornok úr, már sokan próbálták. De felteszem, lenne erről tudomása, ha csak egyszer is belepillantott volna a Fehér Háznak küldött jegyzeteimbe. A beleölt munkát már csak azért is sajnálom, mert így feleslegesen mondtam le egy igen kellemes hétvégét azzal a csinos kis teniszoktatóval.

– Megtenné, hogy ezt részletesebben is kifejtené a tábornok úrnak? – mosolyodott el halványan Reece.

– Igen, asszonyom. Nos, tábornok úr, tudnia kell, hogy Wakandát a történelem folyamán egyszer sem foglalták el. Sem a franciák, az angolok vagy a belgák, sem korábban a keresztény vagy iszlám hódítók… És még csak csatában sem győzték le, ami, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, példa nélküli.

Lenyomott egy gombot az asztalba épített billentyűzeten, mire az egyik képernyő életre kelt. Az egyik sarkában a „Bimin Zana-élő adás” felirat jelent meg.

– Olyan magas szintű technológiával rendelkeznek, amire nem találunk racionális magyarázatot. A határaikon belül egyetlen kém-műholdunk sem képes használható képet készíteni. Úgyhogy, ha esetleg mégis úgy döntenénk, hogy erővel vonulunk ellenük, akkor sem tudhatjuk, hogy milyen terepen, milyen felszerelésű, mekkora lélekszámú sereggel kellene szembenéznünk.

– Honnan szerzik a technológiájukat? – komorodott el a tábornok. – Az oroszoktól? Kínából? Latvériából?

– Erre a kérdésre is alapos válasszal szolgáltam az ön rendelkezésére bocsátott összefoglalómban, tábornok úr. Wakanda egyetlen szuperhatalommal sem áll ilyen kapcsolatban. Mi több, az arab világon belül – beleértve az OPEC országokat is – sincsenek szövetségesei. Ezen felül jó eséllyel feltételezhetjük, hogy jelentős olajmezők találhatók Wakanda területén, ámbár egy cseppet sem használnak belőle.

– Ezt ma reggel már valamelyik Roxxon-elemzőtől is hallottam – szólt közbe Matigan.

– Mi a csudát kerestek a Roxxon elemzői a Fehér Házban? – vonta föl a szemöldökét Reece, a tábornok azonban úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést.

– Wakanda nem használja az olajat – folytatta Ross –, ami igazán szerencsés, mert különben egy pillanat alatt tönkretennék a tőzsdét. Helyette környezetbarát, alternatív energiaforrásokkal élnek, úgymint nap- és vízenergia. És eddig minden olajtársaság üzleti megkeresését elutasították.

– Hát ez kicsit sem hasonlít az amerikai gondolkodásmódra – csóválta meg a fejét Matigan.

– Talán mert ők nem amerikaiak – vonta meg a vállát Ross. – Hanem wakandaiak. És épp ez a lényeg. Másként gondolkodnak, más a vallásuk, más a történelmük. A viselkedésükről és a mentalitásukról pedig csak annyit, hogy kevés hozzájuk fogható kemény és vérszomjas harcos kultúrát hordott eddig a hátán a föld.

– És mégis hol a francban számít mindez, Ross?! – horkant föl Matigan. – Ismét csak azt tudom mondani, egy szakasznyi megfelelően képzett kommandóssal…

– Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire ostoba ötlet, tábornok! – sóhajtott föl Ross. – Amerika már többször is megpróbálkozott ezzel a taktikával, és eddig még sohasem vált be.

– Honnan a fenéből tudná egy magafajta tintanyaló seggfej, hogy mire képesek Amerika legjobbjai?! – fortyant föl Matigan. – Egy magafajta akkor sem ismerné föl az amerikai értékeket, ha azok szembejönnének vele, és pofán vágnák!

Ross szeme egy pillanatra fenyegetőn szűkült össze, aztán fölvett egy műanyag dossziét, és az ujjlenyomatával nyitotta ki a biztonsági zárat. Egy köteg papírt és egy pendrive-ot húzott elő belőle.

– Megengedi, doktornő?

Reece egy pillanatig mintha habozott volna, aztán Rossra mosolygott.

– Végül is miért ne? Mivel úgy fest, egy darabig össze leszünk zárva a tábornokkal, akár rá is nyithatjuk a szemét a valóságra.

Aztán Matiganhez fordult.

– Remélem, fölméri, hogy amiről itt beszélni fogunk, az Q titkosítási szintű információ!

– Én benne vagyok a Nemzeti Biztonsági Tanácsban – fanyalgott Matigan. – Nincs olyan információ Isten kék ege alatt, amit nekem ne lenne jogosultságom megtudni!

– Gondolja? – hűlt ki lassan Reece mosolya. – Tudja, Everett, szeretem, amikor ilyen kezdőket küldenek. Hacsak egyszer is eljátszik a gondolattal, tábornok, hogy valaha is beszél ezekről a dolgokról kívülállóknak, akkor elintézem, hogy még mielőtt észbe kapna, egy héten belül lefokozzák, és egy alaszkai radarállomásra paterolják! Megértette?

Azzal fogta a pendrive-ot, amit az ujjlenyomatával aktivált, és a legközelebbi számítógép-terminálba helyezett. Egy olyan videó-fájlt töltött be, ami leginkább egy ősrégi, utólag kiszínezett fekete-fehér felvételre hasonlított. A kép egy dzsungelrészletet ábrázolt, és a látószögből kiindulva a kamerát valószínűleg egy fára függeszthették.

Reece kurtán biccentett, mire Ross, mint egy szövegét előre betanuló kisdiák, elkezdte narrálni a felvételt.

– Ezt a wakandaiak osztották meg velünk a két ország kapcsolatának egy feszültebb időszakában. A felvétel egyébként a Második Világháború idején készült.

– Hülyeség – legyintett Matigan. – Akkoriban senki sem rendelkezett színesfilm-technológiával. Még a mi legjobb felvételeink is fekete-fehérek voltak.

– A wakandaiaknak már akkor volt ilyen technológiájuk, és a negyvenes évek végére már a digitális kamerán dolgoztak – mondta Reece hűvös nyugalommal. – De ennek most nincs különösebb jelentősége, tábornok. Azt javasolnám, inkább figyeljen!

Még néhány másodpercig semmi sem mozdult a tisztáson, aztán a sűrű aljnövényzetből egy piros-fehér-kék egyenruhás, háromszög-forma pajzsot szorongató alak bukkant elő. A kamera lassan ráközelített a kölyökképű, vadonatúj, duralumin pikkelyekből készített páncéljában feszítő Amerika Kapitányra.

A szuperkatona egy pillanatra megtorpant, majd az intésére néhány sisakos, zöld egyenruhás, állig felfegyverzett amerikai tengerészgyalogos masírozott elő a sűrűből. Miután lepakolták a málhájukat, egy térképet kezdtek tanulmányozni.

Ross halk, monoton hangon fűzte hozzá a maga véleményét:

– Amerika Kapitányt az egyik legelső küldetése Wakandába szólította. Azt a feladatot kapta, hogy egy különleges alakulat élén kutassa fel és semlegesítse az itt rejtőző nácikat. A Szövetségesek katonai hírszerzése úgy vélte, a németek egy különleges és igen ígéretes fegyver megszerzésének reményében érkeztek erre a vidékre. S bár elég hihetetlennek tűnt, hogy egy aprócska afrikai náció ilyesmivel rendelkezhet, nyilván úgy voltak vele, még a lehetőségét is ki kell zárni, hogy ez esetleg a nácik kezébe kerüljön.

– Mindig jó újra megnézni a Kapitányról készült régi felvételeket – dörmögte Matigan. – Na látják, így néz ki egy igazi amerikai hős!

– Tudja, tábornok úr, mesélhetnék önnek ezt-azt a Szuperkatona Programról, ami Steve Rogersból ilyen emberfeletti lényt faragott, de tartok tőle, hogy ez alapjaiban változtatná meg az igazi amerikairól alkotott véleményét – mosolyodott el fanyarul Reece. – De ezt talán tartogassuk egy másik alkalomra. Kérem, folytassa, Mr. Ross!

– Igen, asszonyom. Amit Amerika Kapitány annak idején még nem tudhatott, mi viszont így utólag már igen, hogy a wakandaiak alig tizenkét órával azután, hogy a nácik átlépték az ország határát, elfogták, és lefejezték őket. És hogy az amerikaiak jelenlétét ugyanúgy idegen inváziónak tekintették.

A felvételen egyik pillanatról a másikra megelevenedett az őserdő, és a fák közül wakandai katonák sereglettek elő. Lándzsával és pajzsokkal voltak fölfegyverkezve, melyeket azonban mintha halványan vibráló energiamező vette volna körül. A Kapitány megadón emelte fel a kezét, és intett a katonáinak, hogy ők is tegyenek ugyanígy. Az egyiküknek ez szemlátomást nem volt ínyére, és azonnal az oldalfegyvere után nyúlt. Erre az egyik fekete bőrű harcos feléje bökött a lándzsájával, mire az amerikai görcsös vonaglás közepette összeesett.

– Ez meg mi a szent szar?! – kerekedett el a tábornok szeme. – Tézer 1941-ben?

– Valami olyasmi – bólintott Ross.

A felvételen Amerika Kapitány azonnal az ájult katona mellé kuporodott, és miután kitapintotta a pulzusát, dühösen ripakodott a wakandaiakra.

– A hangfelvétel sajnos meglehetősen gyenge – magyarázta Ross –, de a Kapitány jelentése alapján kiderült, hogy itt megpróbálta elmagyarázni nekik, a társának orvosi segítségre van szüksége, és ők egyébként is csak segíteni jöttek. A wakandai parancsnok pedig azt mondta neki, hogy nem mehetnek sehova, amíg a király meg nem érkezik.

A Kapitány és a helyi katonák parancsnoka pillanatok alatt heves szóváltásba keveredett, aztán gyorsabban, mint ahogy a kamera képes lett volna követni, az amerikai szuperhős nekilódult, derékon kapta a wakandai vezért, és élő fegyvernek használva tarolta le vele a társait.

– Amint azt ön is látja, tábornok úr, a Kapitány végig a hátán tartotta a pajzsát, a foglyul ejtett ellenséges katonát pedig eleven pajzsként maga előtt. Így sikerült kiegyenlíteni az esélyeket.

– Egy nagy francokat! – mordult föl Matigan. – Még hogy kiegyenlíteni! Én tudom, hogy a Kapitány mire képes, és szerintem fél kézzel elbánt volna egy ilyen csürhével!

– Akárhogy is – szólt közbe Reece –, most leginkább az számít, hogy ez az első ismert felvétel a Fekete Párducról.

A wakandai katonák fürgén fél térdre ereszkedtek, így üdvözölve urukat. A Párduc most is fekete macskamaszkot, testhezálló öltözéket, és hosszú, fekete köpenyt viselt. Egyenesen a kapitány elé állt, és a következő percben már heves, ám fojtott hangú vitába keveredtek, amiből a mikrofon szinte semmit sem tudott rögzíteni.

– A szájról leolvasott szöveg átirata szerint a Kapitány váltig állította, hogy az emberének orvosi ellátásra van szüksége – magyarázta Ross –, míg a Párduc kitartott abbéli véleménye mellett, hogy az engedély nélküli határátlépés gyakorlatilag invázió, annak büntetése pedig halál. Azonban végül mégiscsak sikerült közös megállapodásra jutniuk.

Amerika Kapitány a Párduc felé lökte a foglyul ejtett wakandait, aki azonnal térdre ereszkedett ura és parancsolója előtt. A magas, macskamaszkos alak a parancsnok fejére tette a kezét, és néhány halk szóval elküldte. Aztán leoldotta a köpenyét, és úgy kezdte átmozgatni az izmait, mint aki harcra készül.

Rogers kapitány jelentéséből később megtudtuk, hogy miben is állapodtak meg. Ha hajlandó megküzdeni a Párduccal, akkor az embere megkapja a kért orvosi ellátást, és az egész alakulatát elkísérik a határig. Ha a Kapitány győz, ő is velük tarthat. Ha viszont nem… nos, a betolakodók büntetése halál.

A felvételen a két emberfeletti képességgel rendelkező harcos valami ismeretlen jelre rontott egymásnak. A Kapitány gyilkos erejű ütésekkel nyitott, melyek elől a Párduc könnyedén kitért, és egy olyan rúgással válaszolt, ami alig egy hüvelykkel kerülte el az amerikai halántékát. Rogers azonnal lábsöpréssel próbálkozott, mire a párducmaszkos a levegőbe szökkent, és kieresztett karmaival esett Rogersnek. A csapást a Kapitány a pajzsával fogta föl, s bár fél tucat ember erejével rendelkezett, így is alig sikerült megállnia a lábán.

A lelkesen éljenző wakandaiak lassan jókora gyűrűt formáltak körülöttük.

– A Kapitány később elmesélte, hogy ilyen gyors és veszélyes ellenféllel korábban még sohasem találkozott – jegyezte meg Reece.

Matigan szúrós pillantást vetett a nőre, de mielőtt egy epés megjegyzéssel is kísérhette volna, a két harcos ismét egymásnak esett.

Rogers balra cselezett, majd a pajzsát és a nagyobb testtömegét kihasználva próbálta ledönteni a lábáról a Párducot. Amaz átvetette magát az amerikai válla fölött, majd megtaszította a Kapitányt, aki a lendülettől, ha a wakandaiak nem fogják meg, még a körből is kiszáguldott volna.

Rogers dühös vicsorral fordult vissza, a Párduc azonban már készen állt a rohamra. Ollózó rúgással vitte a földre ellenfelét, aztán páros térddel zuhant a Kapitány védtelen gerincére és tarkójára. A fekete harcos újra meg újra lesújtott, miközben Amerika Kapitány karjával és pajzsával próbálta védeni magát. Azonban alighogy fölemelte a pajzsot, a Párduc egy kobra fürgeségével csapott le. Az első ütése gyomorszájon, a második pedig állon találta az amerikait, aki azonnal elernyedt.

Ross, Reece és Matigan némán figyelték, ahogy a Fekete Párduc diadalmasan magasodik a mozdulatlan Amerika Kapitány fölé, és úgy festett, még csak meg sem izzadt a harcban.

Végül bólintott, mire a gyógyításhoz is értő katonái azonnal kezelésbe vették a sebesültet.

A Párduc Rogerst vette a vállára – olyan könnyedén, mintha csak egy gyereket kapott volna föl –, majd a lelkesen éljenző katonái élén bevonult az őserdőbe, és eltűnt a kamera elől.

Néhány másodperccel később a felvétel is véget ért.

Matigan majd’ egy percig hallgatott, aztán megköszörülte a torkát.

– Azt mind tudjuk, hogy a Fekete Párduc nem ölte meg a Kapitányt… De akkor mi történt?

– Néhány nappal később Amerika Kapitány és a katonái egy luxusrepülőgép fedélzetén hagyták el Wakandát, és a király – az amerikai kormánynak szánt – ajándékát, némi vibrániumot is magukkal vittek. Szemmel láthatóan a Kapitánynak sikerült lenyűgöznie a Fekete Párducot – magyarázta Ross. – És bár arról nem sikerült meggyőznie, hogy csatlakozzon a Szövetségesekhez, vagy legalább a különleges technológiájuk egy részét bocsássa a rendelkezésükre, annyit sikerült elérnie, hogy Wakanda meg nem támadási szerződést írt alá az Egyesült Államokkal, és engedélyt adott rá, hogy amerikai tudósok tanulmányozzák azt a ritka fémet, ami egyedül az ő országuk területén található, s ami a magasan fejlett technológiájuk alapját képezi. Például a Kapitány ma használt kör alakú pajzsa is ebből az első vibránium-szállítmányból készült.

– Ez a Második Világháború idején történt, Ross – dőlt hátra a bőrhuzatú székében Matigan. – Most már ezerszer keményebbek vagyunk, mint akkoriban voltunk!

– Így van, tábornok úr. És a wakandaiak is. A Kapitány szerint a Párduc, akivel ő harcolt, Chanda volt, a mostani király, T’Challa nagyapja. És ahogy az a mai hírekből is kitűnik, ő is van olyan kemény harcos, mint az őse volt. A nagyapjával ellentétben azonban T’Challa egészen sok időt töltött Wakandán kívül, így róla valamivel többet tudunk, mint az apjáról vagy a nagyapjáról.

Ross egy aktát húzott elő a táskájából, és Matigan elé csúsztatta.

– Felkértük dr. Richardsot a Fantasztikus Négyesből, hogy készítse el T’Challa profilját. Mivel ők ketten jóban vannak, nála alkalmasabbat erre a feladatra nem is találhattunk volna.

Matigan közben belelapozott a dossziéba, aztán dühösen lecsapta.

– Nincs nekem erre időm, Ross! Foglalja össze pár mondatban, amit tudnom kell!

– Hmm… úgy nézem, ma már senki sem olvas – sóhajtott lemondón Ross. – Nos, tábornok úr, nagyon úgy fest, hogy ez a T’Challa fizikailag és szellemileg is csúcsformában van. Dr. Richards úgy gondolja, hogy a király alsó hangon is matematikai zseni, és fotografikus memóriával rendelkezik, ami így együtt nem csupán különleges, hanem félelmetes kombináció is. Sőt, tulajdonképpen dr. Richards szavaiból az tűnik ki, hogy szellemileg Anthony Starkkal, Victor Von Doommal és Bruce Bannerrel mozog egy szinten, és akár fegyveres, akár fegyvertelen küzdelemben megállja a helyét bármelyikükkel szemben.

Ross igazított egy keveset a dosszién, majd folytatta:

– Aztán T’Challa koronaherceg körülbelül tíz évre eltűnt a radarunkról. No persze, nem teljesen, a hivatalos ünnepségeken és fogadásokon természetesen megjelent, de azért joggal fölmerülhet a kérdés, hogy mit csinált a maradék időben? Egy kisebb örökkévalóságba telt a CIA-nak, míg sikerült összeraknia, hogy ez idő alatt a herceg, Luke Charles álnéven egyetemi diplomát szerzett fizikából, politológiából és biokémiából. A világ legkiválóbb oktatási intézményeiben tanult, többek között az Egyesült Államokban is, és jó okunk van feltételezni, hogy legalább két nyarat húzott le Harlemben középiskolai felkészítő tanárként. Ezen felül, bár nem kis erőfeszítés árán, sikerült megkerítenünk az oxfordi PhD. dolgozata másolatát – ezt fizikából írta –, bár úgy tűnik, hogy ezután kénytelen volt visszatérni Wakandába, hogy elfoglalja a megüresedett trónt.

– Szóval egy okostojás – fintorgott Matigan. – Akkor lehetne legalább annyi esze, hogy nem ugrabugrál cicanaciban!

– Még mindig nem érti – csóválta meg a fejét Ross. – Az nem cicanadrág vagy szuperhős kosztüm. T’Challa a wakandai Párduc Klán vezére, s mint ilyen, az öltözéke rituális dísz, és hozzátartozik a királyi megjelenéséhez. Sőt, talán úgy kellene rá gondolni, mint egyfajta átmenet a pápa, az elnök és egy cég vezérigazgatója között.

– Szóval – szakította félbe Matigan –, ha sikerül leszedni róla a maszkot meg a köpenyt, és esetleg valaki másra ráadni, az azt jelenti, hogy mi döntjük el, ki lesz Wakanda ura?

– A Fekete Párduc öröklődő titulus, azonban ezt is ki kell érdemelni. A jelöltnek egy sor olyan kegyetlen próbát kell kiállnia, amit csak azok élhetnek túl, akiket gyermekkoruktól kezdve erre készítenek fel. De hogy másoknak is lehessen esélye, a Párduc állítólag minden évben egyszer lehetővé teszi a többi wakandai számára, hogy kihívást intézzenek hozzá, és akinek sikerül párviadalban legyőznie, az elragadhatja tőle a trónt.

Ross mosolyogva figyelte a tábornokot, és szinte hallotta, ahogy a főtiszt agyában csikorogva fordulnak a fogaskerekek.

– Higgye el, tábornok úr, már sokan megpróbálták, és eddig még senkinek sem sikerült. T’Challa és az ősei évszázadokra visszamenően minden párviadalt megnyertek. Ha le akarnánk őket győzni, valószínűleg atombombát kellene dobnunk rájuk, és nem vennék rá mérget, hogy az ellen nincs megfelelő védelmi rendszerük. A legbölcsebb megoldás talán az lenne, ha megpróbálnánk velük egyenrangú félként tárgyalni és megegyezni.

– Szóval itt van ez a barbár ország – tápászkodott föl Matigan, és fintorogva kezdett föl-alá masírozni. – Egy pogány katonaállam, egy lehetséges agresszor, ami valami ismeretlen technológiával rendelkezik.

Ross kérdőn pillantott Reece-re, mielőtt válaszolt volna.

– Nos, tábornok úr, mielőtt kikiáltaná őket a Gonosz földi helytartójának, és szent háborút hirdetne ellenük, kérem, tartsa szem előtt, hogy Wakanda soha egyetlen másik államot sem támadott meg. Csak akkor léptek fel agresszívan, ha meg kellett védeniük a határaikat.

– Ha jól értettem, amit mondott, akkor a wakandai királyi család egyik tagja illegálisan tartózkodott az Egyesült Államok területén – állt meg Matigan, és karba fonta a kezét. – És nem hiszem, hogy egyedül érkezett volna, ami azt jelenti, hogy egy idegen kormány megbízottjai álnév alatt, álruhában tartózkodtak amerikai földön. Nekem ez alsóhangon is terrorgyanús cselekedetnek tűnik.

– Én pedig úgy gondolom, hogy ez némileg légből kapott vád, tábornok úr – ingatta a fejét Reece. – T’Challa király és a kísérete jelenleg az Amerikai Egyesült Államok vendégszeretetét élvezi, mi pedig páratlan lehetőséget kaptunk, hogy megpróbáljuk a két állam kapcsolatát szorosabbra fűzni. Nekünk szükségünk van az ő légterükre, és most már csak azt kellene kitalálnunk, hogy nekik mire van szükségük tőlünk.

– Ha megváltozna a wakandai rezsim, semmiféle tárgyalásra nem lenne szükség – nyitotta ki a diplomatatáskáját Matigan, majd belecsúsztatta a dossziét. – Szerintem tudom, hogy az elnök mit fog mondani, ha vázolom neki a lehetőségeinket. És egyébként is, doktornő, úgy tudom, hogy azon esetekben, amikor potenciális veszély fenyegeti az Egyesült Államokat, standard eljárás az esetleges katonai válaszlépés kidolgozása is.

Látván Reece bizonytalanságát, Matigan kegyetlen mosolyra húzta a száját.

– Nekem nagyon úgy tűnik, hogy önök ilyennel nem rendelkeznek, én ellenben úgy gondolom, hogy igenis szükség lehet rá.

– Wakanda jelen pillanatban semmiféle veszélyt nem jelent az Egyesült Államokra nézve! – tiltakozott Reece. – És igazán sajnálatos lenne, ha számukra félreérthető lépéseket tennénk, melyekkel elidegeníthetnénk őket magunktól!

– Szeretném, ha észben tartaná, doktornő, hogy ennek a műveletnek én vagyok a katonai szakértője, és nem ön! – mordult föl Matigan. – Ön a politikai stratégia kidolgozásáért felel, én a katonaiért, és a Fehér Ház majd eldönti, hogy melyiket tartja üdvözítőnek. És mivel önök nem rendelkeznek vészhelyzeti katonai tervvel, a délután négykor tartandó eligazításon ezt fogom vázolni. Addigra szedje össze a kocka-szakértőit, és nyugodtan hozhat pár olyat is, akik a hadászathoz is konyítanak valamit! Nem érdekel, mibe kerül, ha a szükség úgy hozza, térdre kell tudnunk kényszeríteni Wakandát!

Úgy masírozott az ajtóhoz, mint valami diadalmas hadvezér, aztán mielőtt kilépett volna, még színpadiasan visszanézett a válla fölött.

– Be kell vallanom, tulajdonképpen meggyőzött, Mr. Ross. Ennek a konfliktusnak a rendezését nem bízhatjuk hagyományos katonai erőkre. Ehhez egy különleges… egy nagyon különleges alakulatra lesz szükségünk.

Azzal kisétált, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Ezzel az emberrel még sok gondunk lesz – sóhajtott föl Reece.