HAT

HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

RAMONDA szinte már arra sem emlékezett, hogyan jutott ki a tornapástra néző királyi erkélyre. Egyedül a fojtogató félelemmel tudott foglalkozni, ami azzal fenyegette, hogy bármelyik pillanatban maga alá gyűrheti. Miközben pedig a hatalmas Párducszobor árnyékában gyülekező ezreket bámulta, úgy érezte, a félelem és a büszkeség keselyűkarmai menten darabokra tépik.

Akár az árnyék, két Dora Milaje testőr csatlakozott hozzá a balkonon.

– Nyoma sincs, úrnőm – jelentette az egyikük. – Most vizsgáljuk át a tömeget, és már a személyi nyomkövetőjét is aktiváltuk. Az egész testőrgárda őt keresi, úgyhogy hamarosan mindenképp a nyomára lelünk.

Ramonda türelmetlen mozdulattal hessegette el őket, s a tekintete továbbra is kétségbeesetten tapadt a tömegre.

A fiát kereste, de tudta, hogy ennyi ember közt esélytelen, hogy akárcsak egy pillanatra is észrevegye.

Nem fogják megtalálni időben. Még nem áll készen. Én sem állok még készen. Tudtam… tudtam, hogy el kellene halasztani az ez évi viadalt! T’Challa túl csöndes volt… Miért nem figyeltem föl rá, hogy milyen csöndes?!

Anyakirálynőként Ramonda S’Yannal osztozott a hatalmon, aki, bár a Párducisten nem őt választotta bajnokául, mégis erős kézzel kormányozta Wakandát, és őrizte a békét T’Challa nagykorúságáig.

Ramonda kifejezetten szerette azokat a hosszú, esti beszélgetéseket, amikor a fia mindenféle masinákat bütykölt, és olyan tudományos elvekről magyarázott, melyekből ő alig-alig értett valamit. De a lényeg, hogy a fia biztonságban volt, és azok után, ami T’Chakával történt, egyedül ez számított.

Aztán a fiának mélyülni kezdett a hangja, megerősödtek az izmai, és a beszélgetéseik nyugtalanító fordulatot vettek. T’Challa egyre kevesebbet magyarázott a tudományról, és egyre többet szeretett volna tudni a kormányzás fortélyairól. Nemcsak látni, de érteni is szerette volna, hogy vajon mennyire helyes az, amit és ahogy S’Yan tesz.

Ramonda évekig próbálta kerülni a politika témáját, és kétségbeesetten remélte, hogy a fiát annyira leköti majd a tudomány, hogy legalább még egy évtizedig nem foglalkozik az uralkodás gondolatával. Azonban keservesen csalódnia kellett. Mire T’Challa tizenkét éves lett, már ott parázslott a szemében a türelmetlenség, miközben a balkonról a lenti párviadalt figyelte.

– Jövőre én is kiállok! – jelentette ki T’Challa aznap.

Ramonda riadt pillantást vetett rá, amit barátságos mosollyal próbált ellensúlyozni.

– Talán – cirógatta meg a fia arcát.

– De én felkészültem, anyám! – villant meg a fiú szeme. – Kiálltam minden próbát! Mivel kell még bizonyítanom, hogy készen állok?!

– Küldött-e már neked látomásokat a Párducisten?

T’Challa magabiztossága úgy hervadt le, akár a tűző déli napra kitett virág.

– Nem, anyám.

– Akkor még nem állsz készen. Mikor a Párducisten azt akarja majd, hogy te is állj ki a pástra, akkor tudatni fogja veled. Addig azonban várnod kell.

– Meddig még, anyám? – szorította ökölbe a kezét a fiú, és a homlokán vadul lüktetett egy ér. – Meddig még?

Ramonda átölelte a fiút, akinek nem kis erőfeszítésébe került legyűrnie a kamaszos késztetést, hogy kitépje magát a női karok közül.

– Hamarosan, fiam, hamarosan! A Párducisten nem feledkezett el rólad, de majd ő fogja eldönteni, hogy mikor állsz készen! Addig pedig élj, T’Challa!

Egy pillanatig szorosan tartotta, majd hagyta, hogy a fiú kibontakozzon az ölelésből.

Magasságos ég, pont úgy néz ki, mint annak idején az apja! Még az arányai és a dühtől tágult orrlyukai is.

– Mindennap azt kívánom, bárcsak ismertem volna az apádat még azelőtt, hogy királlyá koronázták volna! – mondta csendesen. – Mikor gondtalan fiatalemberként úgy élhetett, ahogy kedve tartotta. De én már csak a harcost ismertem, akire szörnyű súllyal nehezedett a trón minden gondja. És benned nagyon sok van belőle, T’Challa… nagyon sok. Ne siettesd hát a küzdelem napját, mert hamarabb eljön, mint gondolnád!

T’Challa lassan elmosolyodott, aztán átlesett az erkély korlátja fölött.

– Idén is S’Yan bácsikám győzött – mondta, mintha egy szót sem hallott volna az anyja intelmeiből. – Most már biztosra veszem, hogy ő lesz az, akivel meg kell küzdenem, és akit le kell győznöm, hogy megszerezzem a koronát!

– De nem az idén – lépett mellé Ramonda. – Nem az idén…

Többé-kevésbé ugyanebben a formában folyt le ez a párbeszéd minden esztendőben, amíg T’Challa egyetemre nem ment. Aztán a visszatérte után meglepő módon egyszer sem beszélt a viadalról. Mi több, az ilyen alkalmakkor ő is lelkesen ünnepelte S’Yant, aki minden esztendőben megvédelmezte a koronát. Ugyanarról a balkonról figyelte a küzdelmet, mint gyermekkorában, és tréfás megjegyzéseket fűzött a viadalhoz, csak hogy Shurit szórakoztassa.

Mi több, még együtt is edzett a lánnyal, aki váltig állította, hogy egy napon ő fogja legyőzni a régenst. T’Challa éveken át remekül mulatott ezen, mígnem az egyik nap Shurinak sikerült átjutnia a védelmén, és egy jól irányzott fordulórúgással a földre küldte.

A fiatalember fölkelt, leporolta magát, aztán kézen fogta a húgát, és a királyi család fegyvermesteréhez, Zurihoz vezette, aki attól a naptól kezdve már nemcsak őt, hanem Shurit is elkezdte kiképezni.

Halk léptek és egy óvatos érintés riasztotta föl Ramondát az elmélkedéséből. A lánya volt az, azonban Shuri ma nem a szokásos ezüsttel áttört kaftánját viselte, hanem testhezálló fekete öltözéket, és egy fekete símaszk volt a kezében. A tekintetében pedig annyi dac és elszántság csillogott, amitől még az anyja is megriadt.

– Ramonda királynő, idén én is részt veszek a viadalon a királyi család képviseletében. Bírom-e az áldásodat? – kérdezte Shuri ünnepélyesen.

– Nem, és szó sem lehet róla! – tiltakozott az anyja. – Épp csak, hogy elérted a korhatárt, márpedig nem vagyok hajlandó megengedni, hogy mindkét gyermekem ugyanakkor tegye ki magát halálos veszélynek!

– Hogy érted azt, hogy mindkét gyermeked? – nézett körül Shuri riadtan. – Hol van T’Challa?

– Valószínűleg odalent – intett Ramonda a küzdőtér körül gyülekező tömeg felé.

– Ezt nem hiszem el! – sikoltotta Shuri, és kétségbeesetten markolt a saját hajába. – Éveken át nem indult a viadalon, ami azt jelenti, hogy nem akar király lenni! Nem teheti ezt épp most, épp velem! Nem veheti el tőlem a lehetőséget!

Ahogy a hatalmas párducszobor pofája csikorogva nyílni kezdett, az anyakirálynő leroskadt a karosszékébe, és a tenyerébe temette az arcát.

S’Yan lépett a küzdőtérre a Fekete Párduc öltözékében, s a tömeg fülsiketítő üdvrivalgással köszöntötte bajnokát. Ramonda legszívesebben maga is kétségbeesetten kezdett volna sikoltozni.

Ó, T’Chaka, adj erőt!

Mert tudta, hogy bárhogyan is végződik ez a nap, a gyermekei már sosem lesznek ugyanolyanok.

* * *

SHURI inaszakadtából rohant, és vállal-könyökkel próbált utat tömi magának a tömegen át. Bármerre is nézett, mindenhol egymásnak feszülő testeket, zsíros, izzadó arcokat és izgatottan csillogó szemeket látott, miközben a Fekete Párduc elfoglalta a helyét az aréna közepén.

– PÁRDUC, PÁRDUC, PÁRDUC! – tombolt a tömeg, aztán a kiáltozás egyetlen, egybefolyó szörnyű hanggá dagadt, ahogy S’Yan diadalmasan az ég felé emelte ökölbe szorított jobbját.

Shuri még félúton sem járt a küzdőtér felé, amikor az aréna hatalmas képernyői már azt mutatták, hogy az első kihívó a pástra lép.

Erőteljes testfelépítésű felnőtt férfi volt, ugyanolyan fekete öltözékben és maszkban, mint Shuri. A lány évekkel ezelőtt arról kérdezte T’Challát, hogy miért kell minden kihívónak ugyanolyan öltözékben és maszkban megjelennie, mire a bátyja csak nevetett, és azt mondta, gondolkodjon, és majd maga is rájön. És valóban, idővel Shuri is megértette, hogy az álca épp a kihívók védelmét szolgálja, akiknek így nem kellett sem a nyilvános megszégyenüléstől, sem esetleges megtorlástól tartaniuk. Ezen felül, mivel a Párduc nem tudhatta, hogy kivel harcol, az ő kezét sem foghatta vissza szánalom vagy féltés.

Végül Shurinak csak sikerült elvergődnie a kihívók verméig, ahonnan azonban már alig látott valamit a küzdőtérből.

Lábak, lábak mindenhol! Miért csak a lábaikat látom? Mennyi ember! Mintha ma egész Wakanda itt tolongana!

És valóban, Wakanda legtávolabbi zugából is érkeztek kíváncsiskodók az Arany Városba, abban bízva, hogy talán ez az év lesz az, amikor olyan küzdelmet láthatnak, amiről még az unokáiknak is mesélnek majd.

Az elmúlt nemzedékek során ez lett Wakanda legnagyobb ünnepsége. Amikor király ült a trónon, a fiatalok úgy érezték, szinte kötelességük, hogy minden évben baráti küzdelemben mérjék össze erejüket az uralkodóéval. Mióta azonban régens kormányozta az országot, ezek a viadalok már sokkal többről szóltak. Mert ha valakinek sikerül győznie, ő új dinasztiát alapíthat.

Nagy volt hát a tét, Shuri azonban cseppet sem aggódott. Tudta, hogy győzni fog. Győznie kell. Végtére is ezért edzett, és erre a napra készült gyermekkora óta.

Azóta, hogy T’Challa Zuri gondjaira bízta, Shuri élete alapjaiban változott meg. A nagydarab, őszülő hajú fegyvermester kíméletlen tanító volt, aki folyton morogva, örökké elégedetlenkedve kényszerítette őt, hogy mindennap, minden percben egyre jobbá és jobbá váljon. Akár pusztakezes harcról, akár fegyveres küzdelemről volt szó, sohasem bánt vele kíméletesen.

A nagydarab férfi meglepően fürge volt, és ha Shurinak nem sikerült időben hárítani a támadásait, vagy kitérni előlük, bizony nem egy kék-zöld folttal, vagy felületi, ám annál fájóbb és megszégyenítőbb sebbel lett gazdagabb.

Zuri arzenáljában nem voltak gyakorlófegyverek. A húsba tépő vas lándzsáktól egészen a nyílvesszőkig minden éles volt és hegyes. A fegyvermester hitt abban, hogy ez sokkal óvatosabbá és körültekintőbbé teszi az embert.

És Zuri nem szerette, ha valaki szájal.

Minden edzést végigcsinált a tanítványaival, együtt izzadt és fáradozott velük, épp ezért, amikor Shuri egyszer kijelentette, hogy nem hajlandó tovább dolgozni, mert elfáradt, a fegyvermester hajnaltól napestig futtatta hegynek fölfelé három hónapon keresztül. Vagy mikor a lány amiatt panaszkodott, hogy szeretne leülni, akkor fehérizzásig hevített széndarabokból készített neki fészket, hogy azon ücsörögjön, ha már annyira elfáradt.

Ha a lány túlságosan hangosan fújtatott, vagy nem volt képes elég hosszú ideig mozdulatlanul várakozni, akkor skorpióverembe lökte, ahol nagyon hamar megtanulta, hogyan is legyen olyan óvatos és csöndes, hogy még véletlenül se hívja föl magára a figyelmet.

Egyszer egy különösen kegyetlen edzésnap után azt kérdezte meg Zuritől, van-e már olyan szívós és ügyes, mint T’Challa. Arra volt kíváncsi, hogy a bátyjának is ugyanolyan keményen kellett-e edzenie, vagy minden gyűlöletét és haragját neki, a lánynak tartogatta.

Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Zuri elnevette magát, ami a vasszürke raszta hajú, sebhelyes arcú férfitól még annál is félelmetesebb volt, mintha üvöltött volna vele.

– Mi baja van a családodnak? – kérdezte a fegyvermester a szemét törölgetve. – Mind ezt kérditek tőlem! És ha ez megnyugtat, elmondhatom, hogy ezzel a kérdéssel tovább vártál, mint T’Challa vagy T’Chaka, akik egy idő után ugyanerre voltak kíváncsiak. Épp, csak jóval korábban, mint te, hercegnő.

Shuri megborzongott a sebhelyes arcú férfi jókedve hallatán. Ez valahogy olyan… természetellenesnek tűnt.

– Az apámat is te készítetted föl?

– Sőt, még a bácsikádat is – támaszkodott a lándzsájára Zuri. – Mindannyiunknak megvan a maga sorsa, ifjú hölgy. Az én családomé az, hogy az igazi Fekete Párduc és a trónra ácsingózók között álljon. Ezért vagyok veled ilyen kíméletlen. Hogy lássam, érdemes vagy-e rá.

Shuri sokért nem adta volna, ha tudja, mit lát a fegyvermester, amikor rápillant.

– És? – kérdezte végül.

Zuri válasz helyett minden figyelmeztetés nélkül az arca felé döfött a lándzsával, mire a lány azonnal jobbra tért ki, majd a földre vetette magát, bár a lándzsa fa nyele így is alig néhány arasznyival kerülte el a fejét.

Azonnal Zuri lába felé rúgott, remélve, hogy sikerül az idős férfit kibillenteni az egyensúlyából, de legnagyobb meglepetésére célt tévesztett. Nem úgy Zuri rúgása, ami a lány fejét érte.

Shuri fürgén oldalra gurult, kitért még néhány csapás elől, aztán nagy nehezen sikerült ismét felpattannia.

Zuri megállás nélkül támadott, a lándzsájával hárította a lány ütéseit és rúgásait, s közben vég nélkül szorította mind hátrább és hátrább, be az egyik sarokba. Innen már nem volt hova hátrálnia, és a lándzsahegy végül a szeme előtt állapodott meg.

– Egyszer talán majd az leszel.

Azzal halványan elmosolyodott, majd a padló fele fordította a fegyvert.

Shuri ezután kétszer olyan keményen edzett, mint eddig, mígnem végül a fegyvermester is kénytelen volt elismerni, hogy sokat fejlődött. Azt azonban sohasem engedte, hogy együtt eddzen T’Challával, így nem volt összehasonlítási alapja. Ennek ellenére úgy érezte, hogy most már készen áll. Még akkor is, ha nem kapta meg az anyja áldását.

Shuri szilárdan eltökélte, hogy idén ő is részt vesz a párviadalon, erről azonban senkinek sem beszélt. Még Zurinak sem, akit az elmúlt évek során mindenek dacára megkedvelt. Az agg fegyvermester valószínűleg úgyis sejtette, hogy mire készül, a lány azonban biztosra vette, hogy sem T’Challának, sem az anyjának nem árulná be.

Vagy legalábbis nagyon bízott benne.

És most, mikor a győzelem már csak karnyújtásnyira van tőlem, kiderült, hogy T’Challa nincs ott, ahol lennie kellene! A fene egye meg, ha nem vigyázok, valaki még az előtt győzi le a bácsikámat, mielőtt rám kerülne a sor!

Ámbár elnézve az első kihívót, ez elég valószínűtlennek tűnt. A fickó valószínűleg ügyesnek gondolta magát, egy villámgyors fordulórúgástól azonban máris felbukott, és nem is mozdult többet. A tömeg elégedetten éljenzett, míg a felcserek kihúzták a pástról az eszméletlen fekete ruhás-maszkos alakot.

A következő kihívó sem húzta sokkal tovább – két villámgyors ütés az orrnyergére, és a felcserek már jöhettek is érte.

És a Fekete Párduc, aki máris két ellenféllel végzett, még csak meg sem izzadt.

Shurinak közben arra is jutott ide, hogy fölmérje, vajon a többiektől mire számíthat. Rajta kívül már csak két kihívó volt: egy karcsú férfi és egy valódi óriás. Mindhárman lapos pillantásokkal méregették a másik kettőt, aztán a karcsú férfi bólintott, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy maga elé engedi az óriást.

Shuri szótlanul figyelte, ahogy a nagydarab férfi fölsétál a lépcsőn, és kilép az arénába. Ahelyett azonban, hogy átbújt volna a szorító kötelei közt, egyszerűen átlépett fölöttük.

A tömeg lassan elcsendesedett, s a Párduc is résnyire húzott szemmel mérte végig az új ellenfelét. Egyedül a két kommentátor halk mormolása hallatszott, akik a zártláncú országos tévé számára prezentálták a neves eseményt, mintha csak valami sportközvetítés lenne.

– A nagydarab kihívó az alkata alapján valószínűleg bányász – mondta az egyikük izgatottan. – Te nem így gondolod, K’Tyah?

– De igen, M’Shula, egy igazi óriás! De láttam én már olyat, hogy a Párduc ennél nagyobbat is két vállra fektetett!

Az óriás megmozgatta a vállizmait, majd színpadiasan megropogtatta az ujjait, és a Fekete Párduc felé indult.

– Hát nem is tudom – motyogta valamivel aggodalmasabb hangon M’Shuia –, most, hogy így jobban megnézem… lehet, hogy mégsem láttam ennél nagyobbat! Most nézzék meg ezeket a fatörzsnyi karokat és lábakat! A Párduc szinte eltörpül mellette! Ilyen tagbaszakadt uralkodó nem is ült Wakanda trónján a Fal halála óta!

– És lehet, hogy soha többé nem is fog, barátom! – vágott közbe K’Tyah. – Lefogadom, hogy a Párduc fürgesége és ügyessége ezt a kihívót is egy pillanat alatt ledönti a lábáról!

Az óriás meglepően fürgén mozdult, a Párduc azonban egy táncos kecsességével tért ki előle.

Amaz újból támadott – és az ütése újfent célt tévesztett. Aztán a Párduc átcsúszott az ellenfele kinyújtott karjai alatt, és oda sújtott le az ökle, ahol a bordakosár már nem védi a májat.

– Csak ennyit tudsz?! – vigyorodott el a bányász, és megfeszítette a hasizmait.

Erre válaszul kapott egy villámgyors felütést, amitől – ha csak egy pillanatra is – megroskadt. Aztán a sonkányi mancsok lecsaptak, megragadták, és a levegőbe emelték a Párducot. Az egyik súlyos kéz a régens koponyájára fonódott, s félő volt, hogy a sisakkal együtt roppantja szét.

– Úgy nézem, lehet, hogy meg kell öljelek, hogy legyőzhesselek! – A bányász hangja mély volt és fülbántó, mint a kövek csikorgása.

Azzal az ujjal a Párduc torkára fonódtak, és rettentő erővel csapta a földnek.

A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt. Évtizedek óta most először érezték úgy, hogy valakinek valóban van rá esélye, hogy diadalmaskodjon a viadalon, elfoglalja a trónt, és új dinasztiát alapítson.

* * *

– EZ NEM lehet igaz! – nyögött föl Shuri. – Most, amikor karnyújtásnyira vagyok a győzelemtől!

Az óriás közben olyan erővel csapta S’Yant újra és újra a földhöz, amitől a régens tüdejéből a levegő is kiszorult.

– El sem hiszem, hogy a testvéred annak idején legyőzte az apámat! – mordult föl pincemély hangon a bányász. – Persze, lehet, hogy ő valamivel jobb harcos volt, mint te…

– Na, majd meglátjuk! – szisszent föl S’Yan, aztán kirúgott oldalra, és teljes erejéből az óriás lágyékába taposott.

A bányász fölhördült, aztán elengedte, és térdre esett. Még egyszer fölnyögött, majd súlyos puffanással dőlt el. A Párduc felmordult, majd a következő pillanatban már a földön fekvő kihívója mellkasán térdelt, és tervszerűen nekilátott agyonverni.

– Kegyelem, nagyuram! – bújt át a szorító kötelei közt egy idős, fehér ruhás asszony, és a testével próbálta a földön heverő óriást védeni. – Kegyelmezz a fiamnak!

A Párduc egy ideig összehúzott szemmel méregette a szipogó, idős nőt, majd kimérten bólintott. Megragadta a nagydarab, magatehetetlen férfit, diadalmasan a feje fölé emelte, és kilökte a ringből. A viadalt vesztett bányász Shurira zuhant, maga alá temetve a lányt.

– Valaki szedje le rólam! – visította a lány, de míg ő megpróbált a nagydarab férfi alól kikászálódni, a viadalra készülő másik kihívó – a karcsú fiatalember – fürge léptekkel elsiklott mellette, fölsietett a lépcsőn, és belépett a küzdőtérre.

– Hm… a következő kihívónk jobban tenné, ha udvariaskodás és hajlongás helyett megpróbálná lerohanni a régenst, mielőtt kifújhatná magát! – dünnyögte a mikrofonba K’Tyah.

– Szerintem nem szeretné, ha bárki is úgy gondolná, csak azért győzött, mert kihasználta az ellenfele pillanatnyi kimerültségét.

– Nos, mielőtt ezen aggódna, előbb győznie kell! – fanyalgott a másik kommentátor. – Ha ez a nagydarab bányász nem tudta legyőzni a Párducot, akkor ennek a kis vakarcsnak ugyan mi esélye lehet vele szemben? Na mindegy, hadd próbálkozzon ő is! Ha másra nem is lesz jó, élete végéig mesélheti, hogy zsenge ifjúságában megküzdött a Fekete Párduccal.

Gyerünk már! Valaki szedje le rólam ezt a dögöt! – kínlódott Shuri, de még a bányász idős édesanyjával együtt sem voltak képesek megmozdítani a nagydarab, eszméletlen férfit.

S mivel minden szempár az új kihívóra szegeződött, nem is akadt senki, aki segíteni próbált volna nekik.

– Ez igazán elképesztő, M’Shula! Ahogy ez a fiatalember mozog… Mintha leutánozná a Párduc minden mozdulatát! Ezt a fej fölötti támadást szerintem még soha senkinek nem sikerült kivédenie!

– Nos, ezt nevezem én igazi viadalnak, K^’Iyah! Azért jöttünk, hogy ilyesmit lássunk! Igazi kihívást, és talán… hangsúlyoznám, talán egy új királyt!

Shurinak közben sikerült kiszabadítania a combját, a bokája azonban még mindig a hatalmas test alatt volt. Aztán egyszer csak legördült róla a súly, és egy erős kéz húzta fel a földről.

– A te időd még nem jött el, hercegnő! – nézett vele farkasszemet Zuri.

– Ki vagy te, hogy ezt mered mondani?! – rántotta el a kezét dühösen Shuri. – Én is érek annyit, mint itt bárki más!

– Akkor csak figyelj, te lány! – vonszolta a fegyvermester a karjánál fogva a lányt a küzdőtér széléig. – Csak figyelj!

Azok ketten ott a páston mintha valami groteszk balettet adtak volna elő, és mintha előre tudták volna a másik minden mozdulatát és fortélyát.

– Ugye te is látod, amit én látok, hercegnő?

A régens és a feketébe öltözött fiatalember olyan elképesztő sebességgel csapott össze újra meg újra, hogy azt szabad szemmel szinte nem is lehetett követni. És Shuri, aki épp elég régóta edzett már a fegyvermesterrel, tisztán látta, hogy mindkét fél ugyanolyan stílusban küzd. Minden ütésre megvolt a megfelelő hárításuk, minden lábsöprés elől időben szökkentek a magasba… Mintha ugyanaz az ember képezte volna ki mindkettőjüket.

Aztán a maszkos váratlanul balra mozdult, mint aki onnan akar támadni, s amikor a Párduc arrafele pördült, hogy hárítson, jobbról egy alattomos ütést mért a régens gyomorszájára.

– Ezt a támadást nem így kellett volna végrehajtani! – vonta össze a szemöldökét Shuri mérgesen. – Elvesztegetett egy remek lehetőséget!

– Igen, tudom – bólintott Zuri, és a keble csak úgy dagadt a büszkeségtől. – És te is tudod. Sőt, S’Yan is tudja, és épp ez az, ami miatt belesétált ebbe a csapdába. Mert kiszámítható.

Ahogy a Párduc összegörnyedt a fájdalomtól, a maszkos, fiatalabb férfi gyors egymásutánban tucatnyi ütést mért a régens nyakára, fejére és tarkójára. Lépésről lépésre szorította mind hátrább, be az egyik sarokba, míg végül egy pusztító erejű horogütéssel küldte a földre. S’Yan kétszer is megpróbált talpra kecmeregni, de mindkétszer visszaroskadt.

– A küzdelemnek vége! – rikoltotta M’Sula, azzal mindkét kommentátor lecsapta a fülhallgatóját, és már rohant is, hogy elsőnek üdvözölje az ifjú győztest. – Új királyunk van!

A tömeg magából kivetkőzve őrjöngött, szabályosan lerángatták a pástról a maszkos ifjút, és a vállukra véve, skandálva hordozták körbe.

– PÁRDUC, PÁRDUC, PÁRDUC! – kapta vállára a mámorosan üvöltöző sokadalom a fiatalembert, aztán a Dora Milaje négy női testőre rohant be a küzdőtérre, és formált védőkört az új uralkodó körül.

A pást túlsó végében S’Yan térdepelt, akiről mintha máris mindenki megfeledkezett volna. A régens egy darabig bénultan bámult maga elé, aztán lassan levette a Párducmaszkot, fölfedve véraláfutásokkal borított arcát. Végül elkínzottan nézett föl Shurira, és fáradt nyögéssel tette le maga elé a macskafejet formázó sisakot. Egy szót sem szólt, de nem is tudta, hogy mit mondhatna. A családjuk soha, egyetlen viadalon sem szenvedett vereséget, és most a S’Yan név úgy vonul majd be Wakanda történelmébe, mint az első helytartó, aki nem volt képes megőrizni a hatalmat, amíg a jogos örökös elfoglalja a trónt.

Aztán Shuri alaposabban is szemügyre vette a maszkos fiatalembert, aki egyre ismerősebbnek tűnt számára. A mozgása, a tartása, és azok a cselek, amiket ő ugyanúgy Zuritől tanult, mint T’Challa…

S’Yan föltápászkodott, és a legyőzőjéhez kullogott. A női testőrség tisztelettudón nyitott utat neki, azonban ugrásra készen figyelték, hogy vajon mire készül a régens.

S’Yan letérdelt, majd fölszegte a fejét, és egyenesen a maszkos férfi szemébe nézett.

– Gratulálok a remek küzdelemhez, fenség! És ha most megtennéd, hogy leveszed a maszkod…

Az új király szó nélkül lehúzta a fejéről a vékony, fekete szövetkámzsát, majd megtörölte izzadt homlokát, és Shurira vigyorgott.

– Lássátok hát mind – rikoltotta M’Shula – az új Fekete Párduc T’Challa, T’Chaka fia!

– Jól vagy, bácsikám? – nyújtott kezet az ifjú király, hogy fölsegítse a földről az elképedt régenst.

– Most, hogy már tudom, hogy te győztél le, igen – mosolyodott el S’Yan fáradtan, aztán átölelte és meglapogatta az ifjú király hátát.

A következő pillanatban a testőrök már meg is ragadták, hogy elrángassák az uralkodó közeléből.

– Elnézést, hogy elragadtattam magam, fenség! – rázta le magáról a testőrök kezét a régens, majd mélyen meghajolt. – A Párducisten áldása kísérje uralkodásodat!

A tömeg ismét lelkes éljenzésben tört ki, amit az ifjú király boldog mosollyal fogadott.

T’Challa végül a királyi palota balkonja előtt állt meg, majd fölnézett, és kurta biccentéssel üdvözölte az anyját. Ramonda szemét elfutotta a könny, a szája elé kapta a kezét, végül megfordult és besietett. T’Challa nagyot sóhajtott, aztán a figyelme Shuri felé fordult, aki dühösen vicsorogva tört utat magának a tömegben.

– A saját testvérem! – kiabálta a lány magából kikelve. – A saját testvérem orozta el előlem a dicsőséget és a trónt!

A Dora Milaje harcosai abban a pillanatban fenyegetőn állták el az útját.

– Ez nem T’Challán múlt, hercegnő – tette csitítón a lány vállára a kezét S’Yan. – A Párducisten akarata volt, hogy így történjenek a dolgok, és kik vagyunk mi, hogy szembeszálljunk a döntésével?! T’Challa az új király!

Shuri erre mindössze egy megvető grimasszal felelt.

– Hajolj meg te is, hercegnő! – sziszegte a fülébe Zuri. – Add meg neki azt a tiszteletet, amit fordított helyzetben magad is megkövetelnél tőle! Kérlek, hercegnő! Látod, vénségemre én is letérdelek! Ne hozz szégyent rám és a tanításaimra!

Shuri egy hosszú pillanatig kétségbeesetten viaskodott a büszkeségével, aztán győzött a testvéri szeretet.

És hát végül nincs más választásom – gondolta keserűn, majd a testvére elé térdepelt, és megcsókolta T’Challa kezét.

Mostanra már mindenki térdelt, és lehajtott fejjel, meghunyászkodva adták meg a tiszteletet, ami kijárt az új Fekete Párducnak.

Arra, ami ezután történt, Shuri élete végéig tisztán emlékezett. Később persze a fényjátékával magyarázta, de abban a pillanatban meg mert volna rá esküdni, hogy amikor lopva felpillantott a bátyjára, mintha valami más nézett volna vissza rá T’Challa szemeivel. Egy szívdobbanásig mintha még a vonásai is megváltoztak volna – az arc szögletesebb, a szemei keskenyebbek és áthatóbb pillantásúak lettek.

Nagyot nyelt, s azonnal lesütötte a szemét. Aztán a következő percben ő lepődött meg a leginkább, mikor a tömeggel együtt maga is torkaszakadtából kezdte éljenezni a királyt.

– T’Challa, T’Challa, T’Challa!

A mellette térdeplő Zuri mosolyogva kapta föl a kiáltást, és a régenstől a legutolsó bámészkodóig nem akadt senki, aki ne üvöltötte volna lelkesen Wakanda új urának nevét.

– T’CHALLA, T’CHALLA, T’CHALLA!

S végül a király is elmosolyodott.

* * *

RAMONDA sírva rohant be a lakosztályába, figyelemre sem méltatva a szolgálókat, akik máris az új királyról pusmogtak. Becsapta maga mögött a szobája ajtaját, az ágyára vetette magát, és magzatpózba kuporodva, szívtépően zokogott.

Magában átkozta a sorsot, ami elrabolta tőle, és királlyá tette a fiát. Hosszú perceken át fuldoklott a könnyeitől, majd végül lassan győzött benne a kötelességtudat. Tisztában volt vele, hogy az új király anyjaként számos feladat vár rá, így végül nagy nehezen összeszedte magát, letörölte a könnyeit, majd a budoárjában a tükör elé telepedve elkezdte rendbe hozni a sminkjét.

Az egyik szolgálólánya – a Nagy Síkságról származó K’Tiya, aki imádta a szép verseket és a régi, romantikus történeteket – óvakodott be lábujjhegyen. Gyönyörű zöld ruhát és fejdíszt viselt, ami akaratlanul is arra a fiatal lányra emlékeztette a királynőt, aki egykor ő maga volt. Arra a Ramondára, aki izgatottan készült az első találkájára egy T’Chaka nevű jóképű fiatalemberrel – akiből egy napon király lett.

– Úrnőm? – kérdezte óvatosan a lány. – Miért zárkóztál be? Hát nem hallottad a csodás hírt, hogy a fiad…

– Igen, tudom, győzött – bólintott Ramonda kimérten, és olyan pillantást vetett K’Tiyára, amitől a lány szinte összezsugorodott. – Természetesen törvényszerű volt, hogy egy napon ő foglalja el atyja trónját.

A lány félve lépett az úrnője mögé, majd egy hajkefével kezdte kifésülni az anyakirálynő fürtjeit.

– De hát… miért vagy szomorú, királynőm? A fiad lett az új Fekete Párduc. Király ő, mindannyiunk ura, ami…

Hiába, a remény a fiatalság luxusa – mosolyodott el Ramonda keserűen. – Én azonban már tudom, hogyan is működik a világ.

– Ami csak még kívánatosabb célponttá teszi – mondta csöndesen.