NÉGY

ALKONYATRA már jókora tömeg gyűlt össze a wakandai királyi palota előtt. Azt ugyan senki sem jelentette be hivatalosan, hogy T’Challa királyi Quinjetje hamarosan leszáll, a hír azonban mégis futótűzként terjedt a fővárosban. Ahogy T’Challa kipillantott a repülőgép ablakán, csak a fejét csóválta a máris többezres tömeg láttán.

A Quinjet puhán ért földet a palota mellett, és ahogy halk hördüléssel az utolsó turbina is kikapcsolt, a tömeg fülsiketítő üdvrivalgással köszöntötte a távoli földeket megjárt, imádott urát.

– Vajon honnan tudták, hogy most érkezem? – kérdezte T’Challa a testőrség által használt hausa nyelven, tudván, hogy a pilóta így nem értheti, miről beszélnek.

A másodpilóta székében ülő Nakia igyekezett minél ártatlanabbul nézni, a szeme pajkos csillogása azonban elárulta.

– Magad is láthatod, hogy mennyire hiányoztál nekik, Imádott Urunk!

Ahogy elhagyták az Egyesült Államokat, ő és Okoye rögtön a Dora Milaje tradicionális fegyverzetét öltötték magukra. Okoye egyedül a vörösre színezett lencséjű napszemüvegét tartotta meg, amibe szabályosan beleszerelmesedett.

– Hosszú idő óta nem járt a Fekete Párduc az ország határain túl, és főleg nem a nyilvánosság bevonásával. És ezzel az aggódó néped is tisztában volt, Imádott Urunk.

– Mi ugyanúgy féltettünk, mint ők. – Okoye most szólalt meg először. – Egy idegen országban harcba keveredni talán mégsem a legmegfelelőbb viselkedés Wakanda királya számára. Főleg, hogy minket, a testőreidet pedig arra utasítottad, hogy ne téged, hanem idegeneket védelmezzünk.

– Gondoljátok, hogy akárcsak egyetlen pillanatig is veszélyben voltam? – húzta el a száját T’Challa. – Gondoljátok, hogy akárcsak egyetlen pillanatig is szükségem volt a segítségetekre?

A két nő gyors pillantást váltott, aztán lehajtották a fejüket.

– Nem, Imádott Urunk – mondta Okoye csöndesen.

– Mert valóban nem is volt. Azt tettétek, amire utasítottalak benneteket, és gondoskodtatok róla, hogy a Párducisten bajnokának vendégeit ne érje baj. Ott és akkor ezzel tehettétek a legtöbbet. Vagy talán megkérdőjelezitek a döntésemet?

– Természetesen nem, Imádott Urunk.

T’Challa kibújt a zakójából, és közben a tömeg üdvrivalgása hallatán egy pillanatra összerezzent.

– Legközelebb, Nakia, talán bölcsebb lesz előre megfontolni, hogy mit szivárogtatsz ki a király tartózkodási helyével kapcsolatban. Főleg úgy, hogy erről akár az amerikaiak is tudomást szerezhetnek.

Aztán nyílt a fedélzeti ajtó, és ahogy az integető király lesétált a rámpán, két dühösen villogó szemű, sápadt testőr masírozott mögötte.

– Látod, hogy mindenki imádja a királyt! – suttogta Nakia, miközben a pillantásával lehetséges veszélyforrások után kutatott. – Én csak arra gondoltam… úgy gondoltam, hogy szerencsés lenne erre emlékeztetni, főleg azután, hogy egy olyan széttagolt és megosztott országban jártunk, mint Amerika. De szerintem te nem ezért vagy mérges rám…

– Később majd még beszélünk erről! – sziszegte Okoye.

A wakandaiak sírtak, nevettek és lelkes kisgyerekként nyújtogatták a kezüket, ahogy a király átvágott közöttük. Mindenkihez volt egy jó szava, volt, akivel kezet rázott, másoknak áldást osztott, és több kisgyereket is homlokon csókolt.

– Párducisten! Párducisten! – skandálta a tömeg.

Miközben T’Challa a palota kertje felé sétált, kezében egy csokor violával egy kislány rohant oda hozzá. A két női testőr máris ugrott volna, hogy elállják a lány útját, de T’Challa egy mozdulattal visszaparancsolta őket.

– Ezeket te szedted, gyermekem? – kérdezte. – Igazán gyönyörűek.

– Köszönöm, Párducisten! – suttogta a kislány, a pillantását azonban egy másodpercig sem merte a királyra emelni.

– Én nem vagyok isten, gyermekem – emelte meg T’Challa a kislány állát, míg a tekintetük találkozott. – Én csupán egy olyan ember vagyok, aki a Párducisten nevében beszél. De ugyanúgy lélegzem, sírok vagy alszom, mint bárki más.

– Igen, értem… Párducisten – suttogta a kislány holtra váltan.

T’Challa fölsóhajtott, majd hagyta, hogy a gyermek visszafusson a szüleihez.

– Egész hátralevő életében arról a napról fog mesélni, amikor a Párducisten megáldotta őt! – suttogta Nakia, miközben ő és Okoye a palota kertje felé kísérték a királyt.

A kertből nyíló nagy, kétszárnyú kapu előtt, ami a királyi magánrezidenciához vezetett, és amit emberemlékezet óta egy jókora, ébenfekete párducszobor őrzött, két gazdagon hímzett köntösű nő várta őket. Az idősebbik, hosszú, ősz hajú asszony büszkén és némi távolságtartással sétált oda T’Challához, míg a fiatalabb, aki ezüst tiarával fogta hátra rövidre vágott tincseit, az ifjúság még soha próbára nem tett magabiztosságával követte.

– Anyám! Shuri! Nem számítottam rá, hogy már ma viszontláthatlak benneteket! – kiáltotta T’Challa, és kitárt karral rohant oda hozzájuk.

Az anyját megölelte, Shurit pedig megpróbálta játékosan meglökni, mire a lány nevetve bújt át a karja alatt, és vállba bokszolta.

– Mégis hogy gondoltad, hogy mindenféle terroristákkal hadakozol fényes nappal egy amerikai utcán? – csóválta meg a fejét végül Shuri. – Már azt hittük, hogy kezdhetünk temetni!

– Shuri! – csattant föl Ramonda, az anyakirálynő. – Ez egyáltalán nem vicces! T’Challa akár súlyosan meg is sérülhetett volna! Nem is értem, hogy hol voltak a Dora Milaje harcosai, miközben az új királyra csak úgy záporoztak a lövedékek?!

Nakia mereven a földre szegezte a tekintetét, míg Okoye kifejezéstelenül bámult maga elé. T’Challa a válla fölött nézett vissza rájuk, majd az anyjához fordult:

– Csak azt tették, amire utasítottam őket, de erről majd később, anyám. Most szeretnék átöltözni, és fölkészülni a Biztonsági Tanács ülésére. Utána esetleg együtt vacsorázhatnánk.

– Természetesen – bólintott Ramonda, majd Shurira pillantott. – És te, leányom? Te is ráérsz ma este?

– Nos, azt hiszem, igen… bár lehet, hogy nem ártana megnéznem a naptáramat – fújta föl magát Shuri. – Végtére is annyira lefoglal a Kormányzói Tanácsban betöltött posztom…

– Ne kezdd megint! – vigyorodott el T’Challa az ismerős sirám hallatán. – Amikor eléred a szükséges életkort, igenis lesz helyed a Kormányzói Tanácsban! Addig azonban légy türelemmel! Hiszen még csak tizenkilenc vagy!

– Ez akkor sem igazság! – füstölgött Shuri. – Te ekkorra már a Tanács tagja voltál, pedig még senki sem tudhatta, hogy bírod-e a Párducisten áldását!

– Én voltam az elhunyt király legidősebb fia – komorodott el a bátyja. – Wakandának atyánk halála után mihamarabb új királyra volt szüksége, és te is tudod, hogy…

– Én csak azt tudom, hogy…

– Elég legyen, Shuri! – torkolta le az anyjuk. – Hagyjuk, hogy a bátyád lezuhanyozzon és átöltözzön, ezt a beszélgetést pedig folytassuk a vacsoránál! Nakia, Okoye, kísérjetek el bennünket!

Látván, hogy a Dora Milaje két másik harcosa már elfoglalta a posztját a királyi rezidencia ajtaja előtt, a testőrök kelletlenül az anyakirálynő és leánya nyomába szegődtek. Nakia idegesen pislogott Okoye felé, társa mozdulatlan maszkra hajazó arcáról azonban semmiféle érzelmet nem tudott leolvasni.

Ramonda ugyanilyen sztoikus nyugalommal vonult, Shuri pedig mit sem törődve a testőrökkel, dühösen nyomkodta az ostyavékonyságú Kimoyo-adattáblája érintőképernyőjét.

Az anyja iránt érzett haragja szinte tapintható volt.

Végül Ramonda megálljt parancsolt, és dühtől szikrázó szemmel fordult a testőrökhöz.

– És most áruljátok el, hogyan történhetett, hogy a Dora Milaje megengedte, hogy a király, az egyetlen fiam egy utcai verekedésbe keveredjen az Egyesült Államokban?!

– Fenség… – kezdte Nakia, Okoye azonban leintette.

– A király parancsára nem avatkoztunk közbe – mondta nyugodt hangon. – Ennek ellenére egy pillanatig sem volt veszélyben.

– A saját képességei vagy a ti ügyességetek miatt? – csattant föl Ramonda. – A Dora Milajét azért alapították, hogy…

– Bocsáss meg, úrnőm, de nincs szükségünk rá, hogy kioktass bennünket a Rendünk történetéről – csikorgatta a fogát Okoye.

– Vagy a kudarcaitokról – nézett kihívón a szemébe az anyakirálynő.

Shuri csodálkozó tekintettel figyelte a két nő összecsapását. Aztán Okoye lesütötte a szemét, és hátralépett. Nakia el sem tudta képzelni, hogy harcos-nővére mit forgat a fejében, de tartott tőle, a társa túl büszke hozzá, hogy ezt a sértést szó nélkül hagyja. Úgyhogy mielőtt Okoye bármi egyebet mondhatott vagy tehetett volna, békítőn állt a két nő közé.

– Nem, fenség, arra sem szükséges, hogy emlékeztess bennünket…

Ramonda nagyot sóhajtott, majd ismét magára öltötte az anyakirálynő kiismerhetetlen álarcát.

– Erre a beszélgetésre úgy akartam sort keríteni, hogy T’Challa semmiképp se hallhassa. A Tanács szerfölött elégedetlen a Dora Milaje tetteivel. Ők is, én is attól tartunk, hogy a király a továbbiakban is ugyanilyen vakmerően fog viselkedni, és a Dora Milaje a továbbiakban sem siet majd időben a segítségére. Márpedig azt nem engedhetjük, hogy a királynak baja essék!

A tekintete egy pillanatig a lányára vándorolt.

– Természetesen megértem, hogy szükség van a királyi testőrségre, ahogyan azt is, milyen hatalmi vákuumot jelentene az ország számára, ha föloszlatnánk a Dora Milajét. S bár én nem tartozom közétek, szeretném, ha a testőrség és a királyi család között szorosabbra fűzhetnénk a kapcsolatot. Ezért úgy döntöttem, hogy Shuri veletek fog gyakorlatozni, hogy elsajátítsa a fegyverforgatás fortélyait.

Okoye csak úgy rázkódott a visszafojtott dühtől, és hosszú másodperceknek kellett eltelnie, mire sikerült annyira erőt venni magán, hogy meg tudjon szólalni.

– És ez a döntés már… végleges? A király mit szól mindehhez?

Ramonda hosszú másodpercekig némán fürkészte a testőrnő arcát, mielőtt válaszolt volna.

– A király… még nem döntött ebben ez ügyben. És az elöljáróitokkal sem beszéltem még Shuri kiképzését illetően.

– Köszönjük, hogy mindezt a tudomásunkra hoztad, fenség – bólintott Nakia, s közben csitítón Okoye vállára tette a kezét. – Mihamarabb megbeszéljük ezt a nővéreinkkel, és reményeim szerint hamarosan már Shuri kiképzésének részleteiről tárgyalhatunk.

– Köszönöm, Nakia. Hamarosan ismét beszélünk erről. Gyere, Shuri! – intett Ramonda, majd a lánya társaságában elvonult.

Okoye hosszan bámult utánuk.

– Gyere, húgom, ideje tervet kovácsolnunk!

A két testőr a palota – külön a Dora Milaje számára – elkülönített szárnyába tért meg, és közben az elhangzottakon rágódtak.

– Mihamarabb tájékoztatnunk kell az elöljáróinkat, aztán jelentést is kell tennünk…

– Minket fognak hibáztatni, testvér – csóválta meg a fejét Okoye.

– Akkor együtt nézünk szembe velük, és együtt halunk, ha kell! – szegte föl dacosan az állát Nakia. – Egyet se félj, nővérem!

Komor mosoly terült szét Okoye arcán.

– Tudod, húgom, néha szinte el is felejtem, hogy miért veled harcolok párban… de aztán időről-időre mindig eszembe juttatod.

– Eddig sem adtuk föl, ezután sem fogjuk!

* * *

AHOGY T’Challa letelepedett a párnázott trónszékbe, és végighordozta a tekintetét a Tanács tagjain, minden arcon komor elszántságot látott. A király a V alakú asztal csúcsánál ült, és a háta mögött álló két női testőr nélkül is tiszteletet parancsoló jelenség volt. Annyira, hogy az előző szavaitól még a jobbján ülő anyakirálynő is kényelmetlenül feszengett.

– Az elnök… azt mondták, hogy sajnos nem tud megjelenni a Fehér Házban előre megbeszélt találkozón, de fölajánlotta, hogy találkozzak az elnökhelyettessel – mondta T’Challa csöndesen. – Természetesen elutasítottam, és visszatértem a nagykövetségre. Innentől kezdve a két ország közötti diplomáciai kapcsolatot a nagykövetségeiken keresztül tartjuk majd fönn.

A tanácsnokok halkan összesúgtak.

– Már megbocsáss, fenséges uram – emelkedett szólásra az egyik női tanácsadó –, de Abayomi nagykövet éveken át tárgyalt konzervatív politikusokkal, míg sikerült meggyőznie a kabinet nagyobb részét, hogy tető alá hozzuk ezt a találkozót a Fehér Házban.

– Mindezek ellenére a királynak volt igaza! – jegyezte meg egy aranysujtásos kaftánt viselő ősz-öreg tanácsnok. – A Fekete Párduc nem tárgyal nála alacsonyabb rangúakkal.

– Én pusztán arra bátorkodtam rámutatni – tiltakozott a nő –, hogy a külvilágiakkal folytatott tárgyalást épp Őfelsége szorgalmazta évek óta. És ez igazán remek lehetőség lett volna, hogy Wakanda is megtalálja a helyét az országok nagy hierarchiájában.

– A világnak mindössze annyit kell tudnia Wakandáról, hogy minket nem lehet sem megsérteni, sem megfélemlíteni, a tiszteletlenséget pedig nem tűrjük! – rázta meg a fejét az öregember. – Márpedig az alelnökkel való tárgyalás nem segített volna ennek a képnek a kialakításában.

T’Challa szótlanul hallgatta, ahogy a tanácsadói vitatkoznak. Ramonda szintén hallgatott, a tekintetét azonban egy pillanatra sem vette le a fiáról. Aztán T’Challa lassan hátradőlt, mire a tanácsnokok is elcsöndesedtek.

– Ha az Amerikai Egyesült Államok elnöke találkozni szeretne velem, örömmel állok elébe – mondta csöndesen. – Máskülönben mindkét oldalról a magasan képzett politikusok fogják intézni a kapcsolattartást.

Az anyakirálynő alig leplezett türelmetlenséggel hallgatta a fiát.

– Kiderült-e, hogy az elnök miért mondta le a találkozót? – kérdezte végül. – Hogy valóban halaszthatatlan dolga akadt, vagy csak így akarta tudatni velünk, hogy hol a helyünk?

– Elképzelhető, hogy így hozta Őfelsége tudomására, miszerint nehezményezi, hogy beleavatkozott egy másik ország biztonságpolitikai ügyeibe? – kérdezte óvatosan az egyik tanácsnok. – Lehet, hogy az amerikaiak nem veszik jónéven, ha egy másik állam politikusa utcai harcokba keveredik valamelyik városukban.

Síri csönd telepedett a tanácsteremre.

– Ezt hogy érti, H’llah tábornok? – kérdezte T’Challa fagyos pillantással.

– Bocsánatáért esedezem, fenség – feszengett H’llah –, de azt hiszem, ideje lenne arról is beszélnünk, amit az egész tanácskozás során kerülgettünk. A Fekete Párduc Wakanda szíve és lelke. Wakandáé, fenség, nem Amerikáé! És mindezt kockára tetted egy olyan harcban, ami semmit sem jelent a mi népünknek. Miért, fenség?

A tábornok lassan hátradőlt, s mindvégig gondosan kerülte T’Challa pillantását. Ahogy a király lassan körbehordozta a tekintetét, minden tanácsnok szemében ugyanezt a kérdést látta.

– Amikor a Párducistenhez imádkozom – hajolt előre T’Challa –, mindig bölcsességet kérek tőle, hogy a lehető legjobban vezethessem a népünket. Bátorságot kérek tőle, hogy képes legyek megtenni, amit kell. A népünk jólétéért és boldogságáért fohászkodom.

Lassan hátratolta a székét, s ahogy fölállt, volt valami a tekintetében, amitől a tanácsnokok riadtan hőköltek hátra.

– De sohasem kérek gyávaságot vagy önimádatot! Sohasem kérem a Párducistent, hogy ártatlanokat küldjön a halálba a kedvemért vagy a népem kedvéért! Mert minden erőmmel azon vagyok, hogy elkerüljem azt a becstelenséget, hogy mi csak önmagunkat védelmezzük, miközben a nővéreinket és fivéreinket rabláncra fűzik, elnyomják és meggyalázzák! Úgy döntöttem hát, többé nem kushadunk gyáván, erős falaink mögött, s nem fordítjuk félre a tekintetünket! Bátran kiállunk a világ elé, és kinyilvánítjuk, hogy wakandaiak vagyunk! Ha valaki e tekintetben esetleg más véleményen volna, annak köszönöm az eddigi szolgálatait, és várom a lemondását!

T’Challa végighordozta rajtuk a tekintetét, és mikor a pillantása találkozott az anyjáéval, a szigorú vonású arcon őszinte örömöt és büszkeséget látott.

Végül visszatelepedett a székébe, és a terem sarkában álló magas, viharvert arcú férfihoz fordult.

– W’Kabi, te már apám háborús tanácsában is szolgáltál, így amikor az elkövetkezőkben időről időre elhagyom az Arany Várost, azt akarom, hogy te helyettesíts majd régensként!

Aztán Ramonda felé bólintott.

– Ilyen esetekben, míg a húgom be nem tölti azt a kort, hogy elfoglalhassa a helyét a Tanácsban, az anyám szól majd a nevemben. Ez biztosítja az uralom folytonosságát az esetben, ha velem történne valami. Természetesen mindennek elejét vehetném, ha ki sem mozdulnék az ország területéről, de ezzel csak a saját életemet védelmezném, márpedig az én feladatom minden élet védelmezése, és az emberiség szolgálata! Wakanda nem azt várja tőlem, hogy gyáván lapítsak idehaza, miközben máshol is szükség lenne rám! Elég világosan fejeztem ki magamat?

A miniszterek és tanácsnokok egyetértőn bólogattak.

– Akkor jó – mosolyodott el T’Challa. – Mi a következő napirendi pont?

* * *

– WAKANDA egyértelmű veszélyt jelent az Egyesült Államok érdekeire nézve – sziszegte a vörös hajú férfi, és dühében nagyot csapott a vagyont érő cseresznyefa asztalra.

Matigan nagyot sóhajtott, majd lassan végignézett a tárgyalóban összegyűlteken. Az egész falat betöltő ablakon keresztül tisztán látta a Fehér Házat, és akaratlanul is elmosolyodott. Lehet, hogy az a huzatos mauzóleum az amerikai erő szimbóluma, ennek az országnak az igazi ereje azonban itt, ebben a szobában, e körül az asztal körül összpontosult.

Minden jelenlévőt ismert, s bár a többségüket ki nem állhatta, a hatalmuk és a kapcsolataik miatt megtűrte őket. Egy részük pénzember volt, mások iparmágnások vagy a politika szürke eminenciásai, és olyanok is akadtak köztük, akikkel együtt szolgált a seregben.

És mindannyiukat a közös érdek gyűjtötte egy táborba.

– Azok a… azok az afrikaiak… hogy mernek beleavatkozni abba, hogy mi hogyan harcolunk a terrorizmus ellen?! – acsargott a vörös hajú.

– Nyugodjon meg, nem fogjuk nekik megengedni! – mondta Matigan higgadtan. – A csapataink a wakandaiak segítsége nélkül is tökéletesen el tudják végezni a feladatukat, bár tény, hogy több katona életét óvhatjuk meg, ha a hadműveleteinkhez a wakandai légteret is használhatjuk.

– Akkor jelentsük ki, hogy találtunk egy jókora terrorista bázist az országuk területén, bombázzuk le, és a további műveleteket már onnan intézzük! – mosolyodott el elégedetten a vörös hajú. – Ez a taktika már máshol és máskor is bevált.

– Lassan a testtel! – mordult föl egy vasszürke hajú, idősebb férfi. – Mielőtt még elkezdenének bombázni, vannak Wakandában bizonyos dolgok, melyeket szeretnénk a magunkénak tudni!

– Jobb, ha észben tartják, hogy pillanatnyilag nem az az elsődleges célunk, hogy maguk rátehessék az enyves mancsukat a vibrániumra! – ráncolta fenyegetőn a homlokát Matigan. – A mi célunk az országunk biztonságának megvédelmezése!

– A mi célunk pedig az üzleti érdekeink megvédelmezése! – nevetett föl karcos hangon egy texasi akcentussal beszélő férfi. – De ez esetben az önök érdekei és a mi érdekeink egybeesnek. És ha jól keverjük a lapjainkat, mindenki megkapja, amire vágyik. A lényeg, hogy ügyesen intézzük a dolgokat.

– Ezt hogy érti? – Matigan kifejezetten rühellte Saundersont, aki arról volt híres, hogy sohasem mondott vagy tett semmit, amiből neki ne származott volna haszna.

– Végtére is nem azonnali beavatkozás a célunk, ugye? Akár hosszú távra is tervezhetünk…

Saunderson tekintete az asztal végén ülő hallgatag férfin állapodott meg, aki eddig unottan rágcsált egy fogpiszkálót.

– Destabilizáció és rombolás… ez az önök asztala, ha jól tudom.

A fogpiszkáló a száj egyik sarkából lassan átvándorolt a másikba.

– Ezt nem tudjuk hazaiakkal kivitelezni – rázta meg a fejét a fogpiszkálós. – Végtére is technikai értelemben a wakandaiak nem az ellenségeink, úgyhogy, ha szeretnénk megspórolni a hónapokig tartó kongresszusi vizsgálatokat, tartok tőle, hogy kénytelenek leszünk külföldiek szakértelmét igénybe venni.

– Eddig nem igazán kápráztatott el az ilyesfajta megoldásaival! – tolta föl az orrnyergén a szemüvegét a vörös hajú. – Hacsak időközben nem hullott az ölünkbe Latvéria, amiről azonban biztosan értesítettek volna…

– Nem minden diót ugyanolyan könnyű feltörni – vonta meg a vállát a fogpiszkálós. – Azonban az, akit most ajánlok, igazi profi, és már a wakandai királyi családdal kapcsolatban is vannak tapasztalatai. Úgyhogy azt mondom, ő a mi emberünk, már amíg meg tudjuk fizetni a szolgálatait.

– Bármennyit is kér, annak a sokszorosa üti a markunkat, ha sikerül rátenni a kezünket a wakandai technológiára – mosolyodott el kajánul Saunderson. – Úgyhogy csak hívja fel az illetőt!