TIZENKETTŐ

SHURI egészen biztos volt benne, hogy ezt a kutatóexpedíciót sikerült úgy intézni, hogy a bátyja arról mit sem tudott. Most már csak K’Darte száját kellene valahogy befognia, legalább addig, amíg kijutnak a Nagy Halomból. A több órán át tartó munka után végre elkezdhették elpakolni a felszerelésüket. A tesztjeik egyfajta szubatomikus torzulást mutattak ki a vibránium-mintákban, és az elmúlt bő egy órát azzal töltötték, hogy hipotéziseket állítottak föl ennek okával kapcsolatban.

Shurinak arra is rá kellett jönnie, hogy a fiatal tudóst messze nem villanyozza föl annyira ez a spekulációs játék, mint őt. K’Darte legszívesebben már hazafelé tartott volna, hogy a kollégái véleményét kérje ki a furcsa jelenséggel kapcsolatban.

Maga a hercegnő sem akart sokkal tovább időzni idelent. Tisztában volt vele, hogy a kis kiruccanása nem maradhat titokban az idők végezetéig, és szerette volna, hogy amikor kipattan a dolog, ő már a lehetséges magyarázatot is a bátyja orra alá dörgölhesse.

Azonban a kis kalandjuk sikeresen fölgyújtotta K’Darte képzeletét, s miközben pakoltak, a kutató már a következő hasonló vizsgálatot tervezte. Shuri csak a fejét csóválta, és egy idő után ügyesen kizárta a tudatából a férfi vég nélküli monológját.

K’Darte valami olyasmiről magyarázott, hogy ismét nagy kedve támadt a terepmunkához, és ezért bármikor otthagyná a kutatólaboratóriumot vagy az egyetemi katedrát. Már persze, ha a feleségétől is engedélyt kap rá.

– Nem mintha önnek valaha is dolgoznia kellene, hercegnő, de meg kell, hogy mondjam, elsőrangú kutatóasszisztens! – jegyezte meg K’Darte mellékesen. – Talán meg lehetne győzni a királyt, hogy nevezze ki önt valamilyen tudományos projekt élére.

Shuri legszívesebben a képébe vágta volna, hogy lám, elég volt néhány órát együtt tölteniük, hogy már ő is jogot formáljon a királyi hercegnő további életének megtervezésére. Ámbár a tudományos karrier valóban elég csábítónak tűnt.

– Valahogy nem hiszem, hogy az anyám és a bátyám repesnének az örömtől, hogy a földet túrom, meg bogarakat hajkurászok az őserdőben – rázta meg a fejét, aztán gondosan összehajtogatta a magukkal hozott térképeket.

– De mi az, amit ön szeretne, hercegnő? Úgy értem… kérem, ne vegye sértésnek, de már ez a néhány közös munkával eltöltött óra egyértelművé tette, hogy önben sokkal több van, mint amennyit szeret megmutatni magából a kívülállóknak.

Egy darabig hallgattak, aztán a kellemetlenül hosszúra nyúló csöndet ismét K’Darte törte meg:

– A béklyóba vert elme osztályrésze a szenvedés, hercegnő. Előbb vagy utóbb nekik is tudomásul kell venniük, hogy ön egy önálló akarattal rendelkező, okos, fiatal nő. Az ilyesmit miért kellene elleplezni? És még ha nem is akar terepmunkával foglalkozni, olyan hihetetlen eredményeket érhetne el a tudomány területén vagy az oktatásban! Hiszen egyre több wakandai lány szeretne tanulni, de kellene nekik a bíztatás! Ön lehetne a példaképük, függetlenül attól, hogy egy napon királynő lesz-e, vagy sem.

Shuri csöndben pakolt tovább, s közben a hallottakat mérlegelte. Lehet, hogy nem az a sorsa, hogy ő legyen a Fekete Párduc… lehet, hogy ezt tartogatja számára a végzet? Lehet, hogy T’Challa is ezt próbálta elmagyarázni neki a minap? De akkor miért nem értette meg? Elképzelhető, hogy még nem állt rá készen?

De most nagyon is értette, s minél többet gondolkodott rajta, annál jobban tetszett neki az ötlet.

– Ha a továbbiakban is együtt akarunk dolgozni, akkor a feleségét is magunkkal kell hoznunk – kacsintott a tudósra. – Nem hiszem, hogy sokáig eltűrné, hogy a férje éjnek évadján egy idegen nővel mászkál mindenfelé.

– Kérem, bocsásson meg neki, fenség, de tudja… a hormonok – pirult el K’Darte, aztán zavartan elnevette magát. – Egy darabig még nem akartuk nagydobra verni, de… a feleségem terhes.

– Ó, gratulálok! – szaladt fülig Shuri szája.

– Köszönöm – vigyorgott K’Darte. – Amúgy meg azt hiszem, önnek könnyebb dolga lenne meggyőzni T’Challa királyt, hogy engedje ki terepmunkára, mint nekem, ha meg kellene győznöm a feleségemet.

Azzal csípőre vágta a kezét, félrebillentette a fejét, s váratlanul a felesége magas, vékony hangját kezdte utánozni:

– Hova mééész? Mit csinááálsz? És ez a nő mit keres melletteeed? És ugye nem gondolod komolyaaan, hogy én egész nap itthon ülök majd, mint egy bávatag varacskos disznó, arra várva, hogy mikor kegyeskedsz hazajönniii?!

Shuri nevetve csóválta meg a fejét.

– Egyezzünk meg abban, ha ön a bátyám és az anyám lelkére beszél, én is kimentem önt a feleségénél!

– Hát ez jól hangzik, épp csak ez a kettő nem ugyanolyan fajsúlyú probléma, hercegnő! – fintorgott K’Darte. – Mondhatnám, hogy az ön családja az ön problémája, de azt már most megígérhetem, ha a király a véleményemet kérdezi, csak pozitívan fogok nyilatkozni önről!

Azzal egy újabb ládát rakott föl a sínautóra.

– Azt hiszem, ez volt az utolsó. És talán jobb is, ha indulunk, mert a feleségem mostanra már biztosan magánkívül van az aggodalomtól. Ja, és szeretném, ha velünk reggelizne, fenség! Mert ahhoz képest, hogy a feleségem is tudományos karriert választott, igazán elsőrangú buggyantott tojást tud készíteni!

Shuri már épp készült fölmászni a sínautóra, mikor fölvijjogtak a szirénák, s a vészfények hirtelen vörösre festették a járatot. A lány azonnal érzékeny fülére tapasztotta a kezét, K’Darte pedig hirtelen úgy érezte, mintha egy hatalmas kéz ragadná torkon. Most először merült föl a lehetőség, hogy lebukhatnak, és ha a hercegnő nem is, de ő börtönbe kerülhet.

– Nagyon úgy fest, hogy lebuktunk! – nyöszörögte a férfi. – Hogyan fogom megmagyarázni a feleségemnek, hogy börtönbe megyek?!

– Ne aggódjon már annyit, majd én magamra vállalom a teljes felelősséget! – csattant föl Shuri. – Maga meg majd azt mondja, hogy megzsaroltam, és kényszerítettem, hogy velem jöjjön!

– Na de mit mondjak a feleségemnek? Ő tudni fogja, hogy mindketten hazudtunk neki!

– Hát ebben sajnos nem segíthetek – mosolyodott el Shuri komoran. – Az ön családja, az ön problémája.

– Nagyon vicces – biggyesztette le az ajkát a férfi. – Szóval kénytelen leszek a bíróság jóindulatára apellálni. Na, tűnjünk innen!

Mindketten fölmásztak a sínautóra, és Shuri már indított is. Épp csak, hogy kikanyarodtak az alagútból, amikor szörnyű erő rázta meg a falakat, végigrepedt a fejük fölött a mennyezet, s a detonáció moraja még percekig ott visszhangzott a járatokban. A sínautó vad musztángként dobálta magát, ahogy a talaj pókhálósra repedt, s a mennyezetről egyre több helyen szakadtak le jókora darabok.

Shuri csodával határos módon nem sérült meg, K’Darte fejét azonban eltalálta és felhasította egy éles kődarab.

– Hátul van az elsősegélyláda! – kiáltotta a lány, miközben maximális sebességre gyorsította a sínautót.

Néhány kanyarral később azonban kénytelenek voltak megállni. Az alagutat egy hatalmas kőtömb torlaszolta el, ami mellett jó, ha egy ember át tudott nyomakodni. A rengés lassan csillapodott, a felkavart kőportól azonban alig lehetett levegőt venni.

Shuri egy maroknyi gézlapot szedett elő az elsősegélyládából, egy részéből hevenyészett kötést készített K’Darte csúnyán vérző fejsebére, néhányat pedig maszkként tapasztott az orra és a szája elé. Végül lemászott a sínautóról, de hiába integetett, a férfi csak a fejét rázta, hogy ő inkább maradna.

– Jó, akkor maradjon! – rántott egyet a vállán Shuri. – Majd én előremegyek, és megnézem, mi van a szikla túloldalán.

Shuri lassan, óvatosan araszolt át a sziklatömb mellett, s közben folyamatosan a végigrepedt mennyezetet szuggerálta. Néhány kavics még így is aláhullott, de úgy tűnt, egyelőre nem kell komolyabb omlástól tartaniuk.

A túloldalt viszonylag járható alagút fogadta, ami néhány száz méterrel odébb az egyik központi járathoz csatlakozott.

Egyedül a falakról visszatükröződő hátborzongató fényt nem tudta hova tenni.

– Mit talált? – kiabált utána K’Darte.

– Az alagút tiszta! – felelte Shuri. – Jöjjön! Ideje indulnunk!

A lányban csak most tudatosult, hogy mióta leszállt a sínautóról, szinte levegőt venni is elfelejtett. Tartott tőle, hogy akár egy hangosabb szó, köhögés vagy tüsszentés is olyan visszhangot kelthet, amitől – félő volt – továbbreped a mennyezet. És még ha túl is élnek egy omlást, ki tudja, mennyi időnek kell eltelnie, mire Nakia odaáll T’Challa elé, hogy beismerje, részese volt ennek a kis összeesküvésnek, tudja, hol a király húga, és akkor talán mentőexpedíciót küldenek utánuk.

K’Darte szomorúan nézett hátra a válla fölött a sínautón hagyott vibránium-mintákra. Nagy kár, hogy nem vihetik magukkal őket, de most nem volt idejük ezen bánkódni.

Shuri megragadta a tudós karját, és erőnek erejével húzta maga után. Néhány perccel később, ahogy elérték a központi járatot, riasztó kép tárult a szemük elé. A füstölgő roncsok és a törmelék faltól falig ért, s bár maga az alagút háromemeletnyi mélységben futott a felszín alatt, a fejük fölött most mégis tisztán látták az égboltot. A keleti láthatáron már ott bujkált a hajnal ígérete, s az első bágyadt fénysugarak próbálták eloszlatni az éjszakai ködöt.

Shuri azon tűnődött, vajon képes lenne-e följutni a kőtörmeléken egészen a felszínig, de elég volt egy gyors pillantást vetnie K’Dartéra, hogy belássa, ha neki sikerülne is, a férfinak semmiképp. A büszkesége persze kényszeríteni fogja, hogy ő is megpróbálja, de valószínű, hogy ezzel csak még nagyobb bajba keverné őket.

Nem… kénytelenek lesznek megvárni a mentőalakulatot.

– Nézze csak! – mutatott K’Darte a gomolygó füstfüggöny mögé. – Egy repülő!

És valóban, a járat közepén egy jókora, fémesen csillogó tárgy hevert.

– Hát ez meg mi? – vonta össze a szemöldökét Shuri, majd K’Darte nyomába szegődve az objektum felé indult.

– Biztos valami repülőgép! – igazgatta a fején a kötést a férfi. – Valószínűleg ez okozta az omlást, amikor becsapódott a hegyoldalba. Bár mondjuk én úgy tudtam, hogy a Nagy Halom környékén nincs légi forgalom.

– Szerintem meg ez inkább egy… rakéta – torpant meg Shuri félúton.

A kutató azonban mintha nem is hallotta volna, máris az objektum fedélzeti nyílását kereste.

– Legyen óvatos! – szólt utána a hercegnő.

– Még mindig meleg – tapogatta meg K’Darte a fémtest felszínét. – Ami fura, mert mióta idelent van, már kihűlhetett volna. A lényeg, ha szerencsénk van, akad rajta rádió, és tudunk segítséget hívni.

Aztán arra lett figyelmes, hogy a kör alakú fedélzeti nyílás megmozdult, mintha valaki belülről próbálná kinyitni.

Azonnal nekifeszült, és minden erejével az ismeretlen utazónak igyekezett segíteni.

– Sikerült kinyitni a fedélzeti nyílást! – kiáltott hátra, majd köhögni kezdett a maró füsttől. – Halló! Ki van odabent?

Ebből a furcsa járműből szivárgott a kísérteties, zöldes fény. A hengerforma utastér kellős közepén egy fehér férfi feküdt.

– Jól van, uram? – óvakodott közelebb a tudós.

Váratlanul erős ujjak fonódtak a csuklójára, s olyan érzése támadt, mintha túlságosan közel állt volna egy fortyogó fémmel teli kohóhoz.

– Jól vagyok, elvtárs! – szólalt meg az idegen vaskos, orosz akcentussal.

– Mi a… – üvöltött föl K’Darte, ahogy az alkarján megfeketedett és elhalt a bőr.

Az utasteret égő szőr és hús bűze töltötte be.

– De hát maga… maga zöld! – dadogta elképedve, aztán már csak annyit látott, hogy az idegen fölemeli a kezét, s ahogy megérintette, K’Darte szemöldöke és arca azonnal elhamvadt.

– Maga pedig halott – vigyorodott el a Radioaktív Ember, és K’Darte arcára szorította a kezét.

A tudós halálhörgését sistergő hang és csontok ropogása nyomta el, ahogy Igor Sztancsek ujjai mind jobban és jobban megszorultak az állkapcsán. Mikor K’Darte végre elnémult, az orosz a nyakánál fogva ragadta meg és hajította ki a fedélzeti nyíláson. A holttest hangos puffanással ért földet, s még most is dőlt belőle a füst és az égett hús bűze.

Shuri a szájára szorított kézzel próbálta elfojtani a sikolyát, amikor a holttest fölött megjelent egy zöldes fényben fürdő ösztövér alak.

– Az első gyilkosságom ma – mozgatta meg a vállait Sztancsek, és komoran a hercegnőre mosolygott. – De egészen biztos, hogy nem az utolsó.

* * *

W’KABI megkönnyebbülten sóhajtott föl a monitorok kiírásai láttán.

– A nagy hatósugarú szenzorok adatai alapján nem volt robbanás a Nagy Halom területén, fenség! Mintha a lövedék csak belefúródott volna a hegyoldalba, de néhány beomlasztott alagútnál nem okozott több kárt. És mivel minden bányászt hazaküldtünk, emberi áldozat sem lesz. Lehet, hogy… zárlatos lett a gyújtószerkezete?

– Vagy az is elképzelhető, hogy ez nem egy bomba – tűnődött T’Challa, miközben a monitort tanulmányozta.

– Azt akarom, hogy még a környékről is vonják ki a fegyveres erőket, a tűzoltók és a katasztrófaelhárítás azonban álljon készenlétben!

Aztán a testőrei vonták magukra a figyelmét. Okoye feszült, fojtott hangon magyarázott valamit Nakiának, aki úgy tűnt, menten elsírja magát. T’Challa már épp indult volna, hogy megtudja, miről is van szó, de Nyah, a drón-operátor ebben a pillanatban állította meg:

– Van itt valami, amit látnia kellene, uram!

– A Párducisten vérére! – morogta W’Kabi. – Tegye ki a központi monitorra!

A következő pillanatban tankok és tömött sorokban vonuló gyalogosok képe töltötte be a hatalmas monitort. A nigandaiak épp most haladtak át az elektromos kerítésen ütött résen, és indultak az aknamezőn kígyózó, megfeketedett földsáv felé.

– Több zászlóaljnyi nigandai katona, akik épp most lépik át a határt – mondta a biztonsági főnök kiszáradó szájjal. – Harckocsik, páncélozott csapatszállítók, terepjárók és gyalogosok… és mind errefelé tart.

– És Rinó? – kérdezte T’Challa.

– Továbbra is rajta vagyok a célponton, fenség! – jött H’Rham kapitány válasza az éteren keresztül. – Körülbelül három kilométernyire vagyunk a belső lakóövezettől, és itt már jóval több a civil és katonai létesítmény. Néhányszor már megsoroztam, de a géppuskalövedéket mintha meg sem érezné az átkozott! Az igazi nehézfegyvereket pedig a civil lakosság miatt nem mertem bevetni.

– Itt vagyok a kapitány sarkában! – csatlakozott a beszélgetéshez Sharifa is. – Még mindig dől az egyik hajtóművéből a füst! És ha csak megpróbálok közelebb menni, hogy tűz alá vegyem Rinót, megjelenik ez a repülő lovas fickó!

– Te csak azzal törődj, hogy távol tartsd tőlem! – morogta H’Rham. – Ha sikerül kicsalnom nyílt terepre, kap tőlem valamit Rinó, amit sosem felejt el!

– Tartsák a jelenlegi haladási vektorukat! – utasította őket W’Kabi. – Addig megpróbáljuk kiüríteni az önök előtti területet.

Azzal az egyik szárnysegédjéhez fordult:

– Ürítsék ki a belső lakónegyedeket, a kivont katonai erőket pedig azonnal küldjék a határra! Azt akarom, hogy állítsák meg a nigandai csapatokat, mielőtt elérhetnék a város határát! Rinóval majd végez a légierő.

Aztán T’Challa felé biccentett.

– Most már legalább tudjuk, hogy M’Butu áll a dolog hátterében!

– Legalábbis az egyik játékost ismerjük már! – bólintott a király. – Hány gépünk van már a légtérben?

– Egy tucatnyi, fenség – ellenőrizte az egyik taktikai konzolt W’Kabi. – De tizenöt percen belül még kétszer ennyit küldhetünk föl.

– Tudom, hogy mit kell tennem! – T’Challa nyugodt, hűvös hangját félelmetesre torzította a párducmaszk. – Ahogy te is tudod, öreg barátom, hogy neked mi a dolgod. A két Quinjet továbbra is próbálja meg feltartóztatni Rinót, a többiek pedig induljanak a nigandai határra! Amint sikerült kiüríteni a lakónegyedeket, utasítsd Sharifa és H’Rham kapitányokat, hogy dobják le a bombáikat, majd térjenek vissza munícióért! És valaki azonnal hívja föl nekem M’Butut!

* * *

NIGANDA uralkodója épp egy nagy fürt szőlővel fejezte be a bőséges reggelit. A hosszú asztalon malac- és fácánsült romjai árválkodtak, de volt ott palacsinta, gyümölcssaláta és háromfajta bor is. No meg természetesen szőlő, az elnök kedvence.

Emlékeztette is magát, hogy idővel majd meg kell dicsérnie a szakácsot. Rá is fér szegény asszonyra, tekintve, hogy épp az ő fiát küldték megjavítani Sztancsek vécéjét. A sugárfertőzés egy óra alatt végzett szerencsétlen flótással, de addig embertelen kínokat kellett kiállnia. M’Butu utasítására azonnal megsemmisítették a holttestet, úgyhogy a szakácsnő még nem tudhatta, mi történt a fiával, és elbúcsúzni sem tudott tőle. M’Butu úgy volt vele, igazán nem lenne szerencsés, ha épp az asszony gyásza miatt nem juthatna tisztességes reggelihez. Főleg ezen a történelmi jelentőségű napon.

A hadművelet egyelőre tökéletesen alakult – Rinó utat tört a dicső nigandai csapatoknak, hogy azok visszafoglalják az elődeiktől oly dicstelenül elorzott földeket, melyek az ősi jog szerint őket illették volna.

Tudta, hogy Rinó büntetlenül garázdálkodhat, tekintve, hogy a lakott területek és a Fekete Lovag légi manőverei miatt T’Challa nem fogja tudni bevetni a nehéztüzérségét.

Közben a módosított hordozórakéta is célba juttatta a Radioaktív Embert, aki hamarosan megkezdheti a pusztítást a vibránium-bányákban. Ő lesz az, aki tönkreteszi Wakanda hatalmának és gazdagságának kulcsát, és célt ér ott, ahol eddig mindenki más kudarcot vallott!

És akkor még nem is volt szó a bérgyilkosról – tett elégedett mosollyal egy újabb szem szőlőt a szájába.

– Kegyelmes uram! – rohant be lélekszakadva egy szolgálólány az étkezőbe.

Az, amelyiket múlt hónapban megkorbácsoltattam, mert nem volt elég fürge. Lám, a leckének megvolt az eredménye!

– Kegyelmes uram, sürgős hívás Wakandából! A Fekete Párduc szeretne beszélni önnel!

– Ó, igazán? – somolygott M’Butu. – Hát akkor mihamarabb kapcsolják, hogy megtudjuk, mit is akar a cicakirály! De azonnal, mert nem venném a szívemre, ha kihűlne ez a pompás reggeli!

M’Butu egyik kezében egy sült ürücombbal, széles, kaján mosollyal fogadta a wakandai király hívását. Mielőtt a képernyő kivilágosodott volna, észrevette, hogy egy falatnyi hús tapadt a házikabátja hajtókájára. Magához intette az egyik sminkesét, és vele szedette le a húst. Aztán hagyta, hogy ő és a kollégái gyorsan alapozót kenjenek az arcára. Amikor néhány évvel ezelőtt először szerepelt a 60 perc interjújában, jött rá, hogy milyen gusztustalanul fest a csupa izzadság bőre, mikor nincs lealapozva. Emiatt az akkori sminkesei közül többet is kivégeztetett, az újak pedig tanultak az elődeik hibájából.

Aztán kivilágosodott az emberméretű képernyő, ami most Wakanda párduckosztümös urát és női testőreit mutatta.

– Á, T’Challa! – mosolyodott el M’Butu. – Hát hogy, s mint ezen a csodálatos reggelen?

A Fekete Párduc szemei delejes erővel meredtek az elnök-királyra, aztán megnyomott valamit a maszkja oldalán, mire felemelkedett az arcvédője.

– Csak szerettem volna köszönetet mondani, M’Butu – biccentett.

– Ugyan miért? – göcögött az elnök. – Csak nem lett máris túl nehéz a korona?

T’Challa úgy tett, mintha ezt nem is hallotta volna.

– Amint azzal te is tisztában vagy, Wakanda eddig még sohasem avatkozott bele a környező országok belpolitikájába. Még akkor sem, ha a gazdasági, politikai vagy humanitárius érdekek ezt kívánták volna. Azonban úgy vélem, a te rezsimed bűzét már így is túl régóta szagoljuk. Bíztam benne, hogy a már eddig is sokat szenvedett néped idővel megelégeli az uralmadat, és letaszít a trónról, de talán jobb is, hogy így alakultak a dolgok. Ezzel te magad szolgáltattál indokot rá, hogy fellépjünk ellened.

M’Butu közelebb hajolt, és a képernyőre köpött egy szőlőmagot.

– Te fele olyan férfi sem vagy, mint az apád volt, T’Challa, és Klaw vele is végzett! Most pedig érted jön el, én pedig hamarosan köphetek arra a hatalmas tömegsírra, amit most még Wakandának nevezel!

M’Butu intett, mire a képernyő elsötétült.

– Ez egészen jól ment! – bólogatott elégedetten, majd egy újabb fürt szőlőt vett ki a tálból.

És senki nem akadt a teremben, aki ellent mert volna mondani neki.

* * *

– KLAW! – ingatta a fejét W’Kabi. – Most már legalább tudjuk, hogy ki az igazi ellenség!

– Készítsék elő a siklómat! – zárta le az arcmaszkját T’Challa. – Most megyek, és elbeszélgetek M’Butu királlyal.

– Én nem tenném, fenség – csóválta meg a fejét a biztonsági főnök. – Épp most hagynád el Wakandát, amikor itt van rád szükségünk?

A király hideg, kifejezéstelen tekintettel meredt W’Kabira.

– Ne engedd, hogy elragadjanak az érzelmeid, uram! – próbálta elállni T’Challa útját a biztonsági főnök. – Az ellenség épp ezt akarja!

A Dora Milaje testőrei a következő pillanatban úgy lökték félre, hogy W’Kabi kis híján fölbukott.

– Úgy gondolod, hogy elragadnak az érzelmeim? – nézett vissza rá az ajtóból T’Challa. – Épp most, amikor végre tudom, hogy hol van az összes ellenségem? Nem, barátom, nem dühös vagyok… Épp ellenkezőleg!

Azzal hátborzongató mosolyra húzta a száját, és kisétált.

* * *

T’CHALLA végigsimított a kifejezetten neki épített fekete légirobogón, aztán aktiválta az irányítórendszert, és elkezdte fölkészíteni a gépet a nigandai útra.

A néhány lépéssel odébb várakozó testőrök szótlanul figyelték az előkészületeket. Nakia szemei vörösek voltak, mintha sírt volna, Okoye pedig még a szokásosnál is zordabbnak és hallgatagabbnak tűnt. T’Challa bízott benne, hogy megértik, nem viheti őket magával – ilyen rövid idő alatt egyetlen többszemélyes gépet sem tudtak fölkészíteni.

Függetlenül attól, hogy mit mondott W’Kabinak, ezt akkor is személyes ügynek tekintette, és bízott benne, hogy mielőtt lemegy a nap, pontot tehet ennek a kellemetlen ügynek a végére.

Mivel tudta, hogy a nigandai sereg nem lehet ellenfele az övének, és az emberei idővel a szuperbűnözőket is föl fogják tudni tartóztatni, nem féltette különösebben a népét. Azonban elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen M’Butu uralmának. Hiszen hogyan is akarhatna Wakanda javítani más kontinensek lakóinak életminőségén, ha közben alig néhány mérföldnyire a határaitól mélységes nyomorban tengődnek az emberek?

Legfőbb ideje volt, hogy M’Butu eltűnjön a történelem süllyesztőjében, akár tetszik neki, akár nem. Mi több, T’Challa kifejezetten hálás volt neki, hogy végre okot szolgáltatott rá, hogy Wakanda beavatkozhasson a szomszédja belügyeibe.

Egy tökéletesen működő világban M’Butu elég ravasz lett volna, hogy utolsó védvonalként maga mellett tartsa Klaw-t, és így T’Challa valóban mindkettőjükkel egyszerre számolhatott volna le, azonban tartott tőle, hogy ez csupán vágyálom marad.

Föltekert, és a robogó rakterébe csúsztatott egy elektrokorbácsot, majd aktiválta az ion-hajtóművet. A jármű halk dorombolással kelt életre.

Tudta, hogy valamit illene mondania búcsúzóul a testőreinek, de mielőtt kinyithatta volna a száját, Okoye tiltón fölemelte a kezét. A magas, szikár nő szinte reszketett a visszafojtott dühtől.

– Kérlek, ne mondd azt nekünk, Imádott Urunk, hogy maradjunk itt, miközben te Wakandáért harcolsz! Ne mondj ilyet! És ha már mindenképpen eltökélted, hogy eldobod magadtól az életet, ne hozz minket olyan helyzetbe, hogy nem lehetünk ott melletted, mikor megtérsz a Párducistenhez! Ne szégyeníts meg bennünket ennyire! Én nem akarok úgy élni, mint Amare! Nem akarok mindennap azzal a szégyennel kelni és feküdni, hogy túléltem az én Imádott Uramat!

– Akkor sem vihetlek magammal benneteket, Okoye! – rázta meg a fejét T’Challa. – A gyorsaság most mindennél fontosabb, épp ezért a legcsekélyebb késlekedést sem engedhetem meg magamnak! Viszont rátok bízom a legféltettebb kincseimet: az anyám és a húgom életét! Őrizzétek a palotát, és várjátok a visszatértemet!

– Nem tehetjük, Imádott Urunk! – suttogta Nakia, akinek szemlátomást hatalmas erőfeszítésébe került egyáltalán megszólalni. – A hercegnő nincs a palotában. A hercegnő… a Nagy Halomban van.

– Hogy hol van a hercegnő, Nakia?! – kerekedett el T’Challa szeme.

– A… a Nagy Halomban, Imádott Urunk – nyögte ki nagy nehezen a testőr. – Múlt éjszaka ment el, és azóta még nem tért vissza a palotába.

– És ezt te honnan tudod? – tornyosult a testőr fölé fenyegetőn T’Challa.

– Titoktartást és segítséget kért tőlem, hogy kideríthesse, mi történt a vibrániummal. – Nakiának úgy kellett kényszerítenie magát, hogy a király szemébe nézzen. – Én pedig megtettem, amire kért. A Dora Milaje mindig hűséges a királyi családhoz, még akkor is, ha a király nem mindig hűséges hozzánk.

– Értem – váltott wakandai nyelvre T’Challa. – Erre még később majd visszatérünk.

Azzal aktiválta a kommunikátorát.

– Shuri? Hallasz?

Válaszul azonban csak statikus zörejt kapott. Végül halk lépteket és ruhaszövet súrlódását hallotta, majd kétségbeesett zihálást, mintha valaki a szája elé szorított kézzel próbált volna levegőt venni.

– T’Challa? – suttogta a hercegnő a saját kommunikátorába. – Te vagy az?

– Hol vagy, Shuri? – kérdezte T’Challa most már jóval halkabban. – Csapdába estél a bányában?

– Én… annyira sajnálom, hogy nem hallgattam rád! – Shuri már majdnem sírt. – Ne Nakiát hibáztasd, mert én vettem rá, hogy segítsen!

– Erre majd még később visszatérünk – nézett maga elé mereven a király. – Képes vagy egyedül kijutni a bányából?

– A rakéta tönkretette a felvonókat és a lépcsőket, sőt még néhány alagutat is beomlasztott – suttogta a lány.

– Miért nem beszélsz hangosabban? – emelte föl a hangját T’Challa. – Alig hallak!

– Sssh, ne kiabálj! – suttogta a hercegnő kétségbeesetten. – Itt van ez a zölden világító orosz! Előle bujkálok!

– Zölden világító orosz? – visszhangozta Nakia értetlenül.

– Nézz utána! – biccentett T’Challa, mire a nő már elő is vette a tabletjét.

– Egyfolytában magában beszél – csuklott el Shuri hangja. – Radioaktív Embernek nevezi magát, és… T’Challa… láttam, ahogy elolvasztotta K’Darte arcát!

– Őt is magaddal vitted?! – kérdezte a király megütközve. – Ó, Shuri…

– Igor Sztancsek, a Radioaktív Ember – dugta T’Challa orra alá a tabletet Nakia. – Zölden világító bőr, képesség a teljes radioaktív spektrum manipulálására, és ha akarja hőt, ha akarja fényt és kemény sugárzást is képes kibocsátani.

– Ki tudsz hozni innen? – kérdezte Shuri kétségbeesetten. – Szükségem van a segítségedre!

T’Challa nagyot sóhajtott, majd lenémította a kommunikátort. Aztán lehunyta a szemét, és töprengeni kezdett.

Úgy tűnt, ebben a helyzetben nincs tökéletes megoldás. Ha nem megy el Nigandába, nem tudja rákényszeríteni M’Butut, hogy visszahívja a csapatait és a fölbérelt szuperbűnözőket. Ha nem megy el Nigandába, nagyon sok ember fog meghalni. Ugyanakkor, ha nem megy el a bányába, és történik valami Shurival… azt sohasem fogja tudni megbocsátani magának.

Akárhogy is dönt, valakit mindenképp cserbenhagy.

Végül ismét fölhangosította a kommunikátort.

– Most épp harcban állunk, de nyugodj meg, a segítség máris úton van! Közben igyekezz minél távolabb maradni az orosztól! Légy csöndes, mint az éjszaka, és fürge, mint egy antilop!

– Siess, T’Challa! – suttogta Shuri, majd kikapcsolta a kommunikátorát.

A király egy darabig lehajtott fejjel bámult maga elé, aztán mikor ismét fölnézett, a pillantása láttán még a testőrei is meghátráltak. Olyan ősi vérszomj sütött a tekintetéből, melyhez foghatót még egyik testőr sem tapasztalt tőle.

– Parancsot akartok? Hát akkor halljátok a parancsomat! Mindössze három olyan ember van, akit Klaw-nak eddig nem sikerült megölnie: az anyámat, a húgomat és engem. Úgy gondolom, hogy mi leszünk az elsődleges célpontjai, és mivel ő nem tudja, hogy Shuri a bányában van, ezért biztos, hogy a palotát fogja megtámadni. Márpedig én nem hagyom védtelenül az anyámat! Okoye, a te feladatod lesz, hogy megóvd az anyakirálynőt! Ha szükséges, szólítsd harcba az összes húgodat és nővéredet, sőt még a nagybátyámat is! De ezt a feladatot mindenképpen rád, a királyságom egyik legnagyobb harcosára akarom bízni!

Egy pillanatra elhallgatott, s mielőtt folytatta volna, halk, mély morgás tört föl a torkából.

– Ha meghal az anyám, és te életben maradnál, személyesen rajtad fogom számon kérni a kudarcot! És én nem leszek olyan elnéző, mint az elődeim voltak Amaréval!

Okoye kurta biccentéssel nyugtázta a kapott parancsot és fenyegetést. T’Challa ezután a másik testőrhöz fordult:

– Te pedig a Nagy Halomhoz mész, Nakia! Megkeresed és megvéded a húgomat! És nem érdekel, hogyan csinálod! Részben te tehetsz róla, hogy most ott van, ahol, úgyhogy ha már egyszer bejuttattad, most hozd is ki onnan!

Fagyos tekintettel mérte végig a két nőt.

– Ma éjszaka ti lesztek a karmok a Fekete Párduc lesújtó mancsa végén. Maga a Párducisten mondta, hogy bíznom kell azokban, akik fontosak nekem, hogy megtehetem, amit kell. Nem vallok kudarcot a küldetésemben… és ti se valljatok kudarcot a sajátotokban!

– Nem fogunk, Imádott Urunk! – ereszkedett fél térdre a két testőr.

T’Challa bólintott, majd leeresztette az arcmaszkját, fölmászott a légirobogó nyergébe, és a következő pillanatban már Niganda felé száguldott.