TIZENNÉGY

SHURI szeme könnybe lábadt, miközben sikerült nagy nehezen átpréselnie magát a nyíláson. Éles peremű kövek hasítottak a tenyerébe, de tudta, ha felkiált, azzal máris elárulta az orosznak, hol lapul. Ámbár, a zölden világító ember mintha mindig tudta volna, hogy hová próbál elrejtőzni, és egyre csak jött utána gúnyosan nevetve, föltartóztathatatlanul.

De most… talán most sikerül majd leráznia!

Lökött még egyet a lábával, de miközben lecsúszott a túloldalon, kilazított néhány kődarabot, amik hangos koppanással értek földet.

Shuri szédelegve támaszkodott a járat falának.

Magasságos Párducisten, kérlek, most ne hagyj cserben! Kérlek, add, hogy elveszítse a nyomomat! Könyörgöm, segíts!

De úgy tűnt, nincs segítség. Az omlás túloldalán, amin épp most mászott át, sápadt, zöldes fény tűnt föl, elhomályosítva a biztonsági világítást. Shuri hallotta az orosz súlyos lépteit, ahogy lassan, komótosan ballag utána.

– Hol vagy, kicsi lány? – dörmögte Igor Sztancsek, miközben dúdolva kopogtatta végig a járat falát. – Nem fáradtál még bele a bújócskázásba?

Az igazat megvallva Shuri nagyon is fáradt volt. Azóta menekült a Radioaktív Ember elől, hogy sikerült néhány mondatot beszélni a bátyjával, és bármilyen ügyesen is próbálta tompítani a léptei zaját, elkendőzni a hangját, a testszagát, az orosz valahogy mindig a nyomára bukkant. Nem számított, milyen ravaszul választotta meg a búvóhelyét, hány sziklaomlás, fal és járat választotta el őket egymástól, Sztancsek mintha mindig tudta volna, hogy hol keresse.

Az omlás ismeretlen útvesztővé változtatta a bányát, ahol a legváratlanabb pillanatokban futott zsákutcába, vagy talált törött létrákat és járhatatlan lépcsősorokat.

A bátyja szigorúan a lelkére kötötte, hogy meneküljön, és maradjon életben, és Shuri meg is tett minden tőle telhetőt. Kisebb, könnyebb és gyorsabb volt az üldözőjénél, és bármilyen nagydarab is volt az orosz, ha nem rendelkezett volna emberfeletti képességekkel, Shuri biztosra vette, hogy le tudná győzni közelharcban.

Csakhogy ez a halálos bújócskázás a zölden világító orosszal ebben a mind kiismerhetetlenebb labirintusban kezdte megrágni az idegeit.

Behúzódott egy kőhalom mögé, és sziszegve tapogatta meg a combján éktelenkedő újabb sebeket.

Hol a fenében vagy, T’Challa?

A kereszthuzat égő kő bűzét hozta felé. A gyilkos fogócskázás során már nemegyszer látta, ahogy a Radioaktív Ember szabályosan elolvasztja a köveket, izzó utat vágva magának a sziklákon keresztül.

Tudta, hogy néhány percen belül az orosz már a sziklaomlás innenső oldalán lesz, és még csak meg se kell erőltetnie az izmait a mászással.

Menekülés közben Shuri mind mélyebbre és mélyebbre vette be magát a hegy gyomrába, remélve, hogy a sötétség majd elrejti, vagy legalább ideig-óráig valamiféle előnyt jelent neki az üldözőjével szemben. Szándékosan távolodott mind messzebb a krátertől, ahol a Radioaktív Ember rakétája hevert. Tisztában volt vele, hogy könnyedén fölmászhatna a sziklákon, ahogyan azzal is, hogy mielőtt elérné a felszínt, az orosz mikrohullámmal sütné meg, és nem maradna belőle más, csak egy maréknyi hamu.

Úgyhogy inkább menekült.

– El kell, hogy mondjam, lassan fogsz meghalni, hercegnő – dörmögte Sztancsek, miközben lassan szétfolytak előtte a kövek. – Nem gyorsan, mint a barátod, hanem lassan és fájdalmasan, ahogy az egy ilyen valóságshow-kon nevelkedett, elkényeztetett burzsoá kis ringyóhoz illik!

A szörnyű hőség szemlátomást nem zavarta, ahogyan az sem, hogy Shuri milyen lélekszakadva menekül előle. Ugyanolyan komótosan ballagott, mint eddig.

– Egyedül fogsz meghalni egy kórházban – magyarázta kedélyesen. – A hajad és a fogaid kihullnak, a bőröd felhólyagosodik, aztán lehámlik… a sugárbetegség elevenen fog fölfalni! A fájdalom pedig egyre erősebb és erősebb lesz, míg végül már azért könyörögsz, hogy valaki vessen véget neki! Hidd el, kislány, örökké nem menekülhetsz előlem! De ha kedves leszel hozzám, gyorsan végzek veled, ahelyett, hogy átadnálak M’Butunak. De ha még sokáig kell kergesselek…

Shuri minden eddiginél gyorsabban futott, olyan járatokon és barlangokon rohanva át, melyeket eddig még sohasem látott. A folyosók eleinte lefelé tartottak, majd fölfelé, aztán ismét lefelé, és végül már azt sem tudta, hogy merről is jött, és hol is lehet. A Radioaktív Ember azonban mintha tökéletesen kiigazodott volna ebben az útvesztőben, és semmi kihívást nem jelentett számára, hogy a lány nyomára bukkanjon.

– Mostanra nyilván eltűnődtél már rajta, hogyan talállak meg ilyen könnyen – dörmögte. – Tudtad, hogy kis mennyiségben az emberi test is képes elnyelni és kisugározni a radioaktív részecskéket? Én pedig látom a sugárzást. Olyan ez, mint ahogy a kutyák képesek követni egy szagnyomot, csak sokkal hatékonyabb. Számomra, kislány, te egy lámpás vagy a sötétségben! Úgyhogy nem fogsz tudni elmenekülni előlem!

Shuri jobbra fordult a következő sarkon, és a nyitott liftakna oldalán futó létrán indult fölfelé. Néhány emelettel följebb egy újabb beomlott járatra bukkant, csakhogy ezeknek a lehasadt köveknek egy része épp a liftakna mellett hevert.

Mintha valaki egyenesen neki készítette volna oda őket.

– Na, most már eleget futottam! – dünnyögte maga elé a lány, aztán fogta a legnehezebb szikladarabot, amit még elbírt, s miközben az akna pereméhez vonszolta, magában hálát adott Zurinak a kemény kiképzésért.

Néhány perccel később Sztancsek is megjelent az akna aljában.

– Mondom, ha kedves leszel hozzám, gyorsan végzek veled! – ingerkedett vele a Radioaktív Ember, aztán megragadta a létrát, és fölsandított. – Láttam ám a legutóbbi tévés szereplésedet! Az a hát nélküli fekete ruha, meg azok a tollak… Még neked kellene megköszönnöd, hogy véget vetek a nyilvános szerepléseidnek!

– Majd tolmácsolom a stylistomnak a kritikádat! – mosolyodott el Shuri, aztán átbillentette az akna peremén a kőtömböt.

Sztancsek túl későn nézett föl, s mire maga elé kaphatta volna a kezét, hogy fölhevítse és szétrobbantsa a követ, már elkésett. A szikladarab hangos reccsenéssel találta telibe az arcát, zölden világító vér fröccsent, és Shuri elégedett mosollyal figyelte, ahogy a hórihorgas orosz szétvetett tagokkal zuhan a mélybe.

A hercegnő reménykedve bámult a sötétbe, de bármennyire is fülelt, egyelőre nem hallott mást, csak a lenti kövek csikorgását. Végül megkönnyebbülten sóhajtott föl, és megtörölte izzadt homlokát.

És abban a pillanatban valaki felnyögött odalent.

– A rohadt életbe! – szisszent föl a lány. – Hát ezt nem lehet megölni?!

Sztancsek nyöszörögve próbált fölülni, és Shuri látta, hogy orrán-száján dől a vér. Sőt, az oldalát is úgy tapogatja, mintha legalább fél tucat bordája eltört volna.

– Kakogo csorta! – nyögdécselt az orosz, miközben gyűlölködve bámulta a magasból leselkedő Shurit. – Ennyi! Most már hivatalosan is kinyírlak, te kis ribanc! Megpróbáltál megölni, és erre nincs bocsánat! Kinyírlak!

– Csak ha elkapsz, Igor! – kiáltott vissza a válla fölött Shuri, aki ekkor már lélekszakadva rohant végig a fenti járaton.

A folyosó végén a „Kijárat” felirat állt öles betűkkel, és a lány nagyon remélte, hogy ez az alagút majd visszaviszi arra a központi folyosóra, ahol az orosz rakétája is volt. Most, hogy a Radioaktív Ember alaposan összetört, és több szinttel lemaradt mögötte, már volt esélye, hogy élve kijut a bányából.

Már, ha minden jól megy. És remélem, hogy most épp a világot próbálod megmenteni, T’Challa, merthogy ide nem jöttél, hogy kihúzd a húgodat a bajból, az egyszer biztos!

* * *

– HOGY érted azt, hogy még nem mentetted meg a lányomat? – kérdezte Ramonda szikrázó szemmel, s közben már ki is szállt az ágyból, és magára kapta a hálóköntösét.

– Ne aggódj, Ramonda, máris elkezdtük megszervezni a hercegnő megmentését – nézett rá a küszöbről S’Yan kifejezéstelen arccal. – A király viszont kifejezetten nekem szólt, hogy óvjalak, amíg a Dora Milaje harcosai nem érnek ide, hogy ők vigyázzanak rád. Mert te valószínűleg átaludtad az éjszakai történéseket, de nem árt, ha tudod, hogy az országot megtámadták, és ebben a pillanatban is százak és ezrek adják az életüket, hogy megvédjék a határainkat! Én pedig ahelyett, hogy a csapataim élén harcolnék, és olyan katonákat vezetnék a csatába, akik tíz éven át engem szolgáltak hűségesen, most itt kell üljek, hogy rád vigyázzak. Márpedig el kell mondjam, Ramonda, én is körülbelül annyira szívesen vagyok itt, mint amennyire szívesen te látsz engem. Viszont a fiad, aki nekem is királyom, megparancsolta, hogy garantáljam a biztonságodat, én pedig elhatároztam, ha törik, ha szakad, engedelmeskedem ennek a parancsnak – függetlenül attól, hogy te mit mondasz! – villant meg dühösen S’Yan szeme. – Ennyivel tartozom a halott bátyám emlékének!

Ramonda egy hosszú percig idegesen bámult S’Yanra, majd lassacskán ellágyultak a vonásai.

– Kérlek, bocsásd meg egy anyának, hogy aggódik a gyermekéért, rokon! – mondta jóval csöndesebben. – Milyen intézkedéseket tettetek, hogy megóvjátok a fiamat?

– Háború idején nem a király, hanem az ország biztonsága a fontosabb! T’Challa azt mondta, van egy terve, ami segíthet a lehető legtöbb emberi élet megóvásában, már amíg bízunk benne, és követjük az utasításait. Úgyhogy pontosan ezt fogjuk tenni.

– És hol volt szó ebben a tervben a húga megmentéséről? – komorodott el ismét Ramonda. – A férjemet már elvesztettem, a lányomat nem fogom!

S’Yan magához vette az ajtó mellé támasztott lándzsáját, majd szakértő módon megforgatta.

– A király sem akarja elveszíteni a húgát – rázta meg a fejét az egykori régens. – A lányod megmentését és a te testi épségedet a legügyesebb testőreire bízta. Néhányan most is kint őrködnek a folyosón, miközben Amare és Okoye a palota védelmét készítik elő. Érdekes látni, hogy minden védelmi tervünk középpontjában a király biztonságának megóvása áll, nem pedig a támadók és esetleges árulók felkutatása és kiiktatása!

Ramonda odasietett az ajtóhoz, de hiába próbálta föltépni, az nem nyílt.

– Azonnal engedj ki! – sziszegte dühtől remegve. – A gyermekeim és a népünk bajban van, és te azt várnád tőlem, hogy ölbe tett kézzel üljek idebenn, és várjam, hogy mi történik?! Szó sem lehet róla! Én is harcolni akarok!

– Szó sem lehet róla, felség – rázta meg a fejét S’Yan. – T’Challa mondta is, hogy ilyen reakcióra számítsunk tőled, úgyhogy szigorúan meghagyta, zárjuk le a lakosztályod minden kijáratát. Tehát most se ki, se be!

– Még mindig én vagyok az anyakirálynő, S’Yan! – mondta Ramonda fagyosan. – Most, hogy már nem vagy régens, nincs hatalmad fölöttem! Megparancsolom hát, hogy engedj ki!

– El sem tudod képzelni, mióta várok erre a percre – ült ki torz mosoly a férfi arcára. – Tisztában vagyok vele, hogy sohasem bocsátottad meg, amiért a wakandai nép engem választott régensnek, és nem hagytam, hogy királynőként uralkodj fölötte. Amihez szerinted neked minden jogod meglett volna. Csakhogy neked fogalmad sincs, hogy én mit adtam föl ezért a rám ruházott hatalomért! Fogalmad sincs a magányos éjszakákról, mikor magára kellett hagyjam a haldokló feleségemet, hogy államügyekben döntsek, miközben te a kényelmes lakosztályodban gyászoltál! És legalább annyira sajnáltad önmagad, mint a halott férjedet! Neked fogalmad sincs róla, milyen az, amikor az ember tisztán látja, hogy megy tönkre a saját fiához fűződő kapcsolata! Látni, ahogy a saját fiad inkább elhagyja az országot, és elvállalja Wakanda nagyköveti tisztségét New Yorkban, semhogy azzal kelljen mindennap szembesülnie, hogy az apja egy napon majd nem őt, hanem T’Challát és Shurit fogja Wakanda trónjára segíteni! És mindezt úgy, hogy közben tudtam, hogy nem én vagyok a Párducisten kiválasztottja! Én csak melegen tartom a trónt a következő bajnoknak. Neked elképzelésed sincs, milyen érzés, mikor az ember kénytelen szembesülni azzal, hogy az istene semmibe veszi! És nem számít, hogy milyen sokszor bizonyítottad, mennyit is érsz…

S’Yan keze ökölbe szorult, és kellett hozzá néhány másodperc, míg sikerült némileg lecsillapodnia.

– A királyod, a királyunk a Párducisten kiválasztottja, ő, akiért annyi mindent föláldoztam, azt parancsolta, hogy maradj a lakosztályodban, Ramonda, úgyhogy akár tetszik, akár nem, ezt fogod tenni!

Aztán ismét elmosolyodott – hidegen, fenyegetőn – és az ujjai megszorultak a lándzsa nyelén.

– Hacsak nem gondolod úgy, hogy eltávolíthatsz a posztomról.

– Az áldozataidat mindenki nagyra értékelte, S’Yan. – Ramonda szeméből csak úgy sütött a gyűlölet. – És én megértem, milyen nehéz lehetett a világ egyik legnagyszerűbb civilizációját irányítani, miközben én, ahelyett, hogy segítettem volna neked, a férjem halálát gyászoltam. És bár a Párducisten útjai kifürkészhetetlenek, de ha ez számít valamit, szerintem nagyszerű király lettél volna. Csakhogy a sors neked másfajta feladatot szánt. Az Istennő kiválasztott bajnokának lenni a fiam jussa, aki most is odakint harcol a népünkért… miközben a te fiad biztonságban van New Yorkban! Te, S’Yan, meg én nem is különbözünk annyira egymástól. Egyikünk sem mondhatja el magáról, hogy ő lenne az Istennő kiválasztottja, ami azonban csöppet sem kisebbíti a tetteink értékét. Mi mindketten túlélők vagyunk. Mindketten hajlandóak vagyunk síkra szállni azért, amiben hiszünk. Mindketten meg akarjuk óvni a családunkat – csakhogy ezt innen nem tehetjük meg. Te mindent elkövetnél, hogy megóvd a gyermeked, és én is pont ugyanezt akarom tenni! A fiam, a lányom… a népünk van veszélyben, és te nem akarod hagyni, hogy segítsek nekik! Tartok tőle, hogy kezet kell emelned rám, ha meg akarsz állítani!

Azzal az egyik fal mellett álló kommunikációs terminálhoz lépett, lenyomott néhány gombot, mire a fél falat betöltő képernyő kivilágosodott, és egy diszpécser arca jelent meg rajta.

A férfi elsápadt, mikor megpillantotta Ramondát, de sikerült gyorsan összeszednie magát.

– Felség – hajtott fejet.

– Engedjenek ki innen! – mondta Ramonda, s a tekintete közben S’Yan felé villant.

– Bocsásson meg, úrnőm, de ebben a kritikus helyzetben az ön biztonsága a legfontosabb – feszengett a tiszt. – Amíg nem kapok utasítást a feletteseimtől, sajnos nem nyithatom ki az ajtaját, és ön sem hagyhatja el a lakosztályát.

– Akkor kapcsolja nekem a Fekete Párducot! – szűkült össze Ramonda szeme. – Majd ő parancsba adja, hogy engedjenek ki innen!

– Igen, asszonyom. – Az egyenruhás ujjai villámgyorsan cikáztak a kapcsolótábla fölött, majd váratlanul egy hurok fonódott a nyaka köré, és rántotta hátra.

A férfi hörögve, eltorzult arccal próbálta lefejteni a nyakáról a garottot, de a tagjai már nem engedelmeskedtek. A nyelve kilógott a szájából, véreres szemei kidülledtek, rúgott még néhányat… aztán végleg elemyedt.

Ramonda borzadva nézte a tiszt dicstelen halálát, majd a képernyőn Batroc tűnt föl.

– Ne aggódjon, madame – mosolygott rá a napszemüvege mögül a francia –, bevált módszerünk van az ajtónyitásra!

Azzal egy kézigránátot tett maga elé az asztalra.

– S’Yan! – pattant föl Ramonda sikoltva, s igyekezett minél távolabb húzódni az ajtótól.

S’Yan azonnal ott termett, és a saját testével próbálta takarni a nőt.

A következő pillanatban szörnyű robbanás rázta meg a helyiséget, kétségbeesett sikoly harsant, az ajtó darabokra hasadt, s kintről füst és lángok csaptak be. S’Yan a karjánál fogva rántotta föl a földről az anyakirálynőt, de mielőtt kirohanhattak volna a folyosóra, egy magas, szálas alak bontakozott ki a füstből. Bár már évtizedek óta nem látta, és az elmúlt évek alatt ő is megváltozott, Ramonda így is fölismerte az álmaiban kísértő gyilkos démont.

Klaw megállt egy pillanatra a küszöbön, és elégedett mosollyal itta be a pusztítás látványát. Aztán előrenyújtotta gépi jobbját, és a wakandaiakra szegezett ujjai közt elektromos kisülések cikáztak.

– Fenség! – biccentett Ramonda felé. – Rég nem találkoztunk. És azt hiszem, kettőnknek van még egy befejezetlen ügye.