KETTŐ

DEVONTE WALLMAN rohanvást kerülgette a sok szájtáti turistát, akiket szemlátomást jobban érdekelt a festői Washington, mint az, hogy valakinek dolga van, és szeretne még ma eljutni A pontból B-be. Késésben volt, és nem tette volna rá a nyakát, hogy odaér, mielőtt bezárják az ajtókat. És csak, hogy az élet próba elé állítsa, idetolt elé egy csomó bámészkodót a divatos pólóikkal meg okostelefonjaikkal, akik mintha mindenre vakok lettek volna, ami nem közvetlenül őket érintette.

Egy kis könyököléssel meg lökdöséssel – és pár olyan fojtott káromkodással, amiért a nagyanyja, ha hallja, szappannal mossa ki a száját – sikerült utat törnie magának. És aztán már ott is volt a cél: a Smithsonian Nemzeti Múzeum Afrikai Tárlata.

Látta, hogy a biztonságiak számát megduplázták, ami még a fővárosban sem számított mindennapos dolognak. Mindenfelé nagydarab, öltönyös, fülhallgatós alakok mászkáltak, és a legeldugottabb zugokban is mikrofont és kamerát élesítő újságírók várakoztak.

Devonte általában a hírességek beszédeit szerette. Egyszer még a kedvenc birkózóját, a Sziklát is hallotta testközelből, még azelőtt, hogy Disney-filmekben kezdett volna játszani. Ez a mai beszéd azonban egy kicsit másnak ígérkezett, és ha rajta múlik, hát biztos nem hallgatja meg. De nem rajta múlt.

Ismét nekiiramodott, és végül vadul zihálva rontott be az ajtón. A recepciós pultnál ülő idősebb nő barátságosan rámosolygott, miközben az izzadságban fürdő fiú épp a baseball-sapkája alá próbálta visszatömködni rakoncátlan raszta hajfonatait.

– Minden oké? – kérdezte az asszony, azonban Devonte, aki még mindig nem kapott levegőt, képtelen volt válaszolni.

Végül kétségbeesetten a fél falat betöltő poszterre bökött.

– Á, a Wakanda kiállítás megnyitójára jöttél! Az odalent van. És siess, mert most már bármelyik percben elkezdődhet!

Miután a biztonságiak megmotozták, Devonte kettesével szedve a lépcsőket indult lefelé. A tükörsima, fehér márványlépcsőn kétszer is megcsúszott, és ahogy leért, egy vörös szalaggal elkerített folyosó előtt torpant meg. Idelent már emberek százai gyülekeztek, köztük az édesanyja, aki egyre idegesebben pillantgatott az órájára.

Devonte mamája magas, karcsú asszony volt, aki fehér pánttal fogta hátra bonyolult fonatokba rendezett ébenfekete haját. Devonte mindig is úgy gondolta, hogy az anyja a leggyönyörűbb nő a világon, de amikor tízéves korában a cimborái elkezdték ezzel cukkolni, és egyre kétértelműbb megjegyzéseket tettek, ennek már nem örült annyira. Még akkor sem, ha egyébként igazuk volt.

Amikor Mrs. Wallman a szeme sarkából végre megpillantotta a fiát, ingerült kifejezés ült ki az arcára.

– Hol voltál? – sziszegte, aztán idegesen kezdte igazgatni Devonte haját és ingét.

A fiú kétségbeesetten próbált szabadulni, főleg, hogy látott pár hasonló korú lányt, és tudta, hogy ezzel a kis közjátékkal minden esélyét elvesztette náluk. Hiszen melyik csaj tartaná menőnek azt a srácot, akit az anyukájának kell megfésülnie? Persze azzal is tisztában volt, hogy az ellenállás teljesen felesleges, és hamarabb szabadul, ha tűri a gyengéd erőszakot.

– Ugye te is tudod, hogy ez nekem nagyon fontos? – súgta a fülébe az édesanyja, miután úgy ítélte meg, hogy ennél elfogadhatóbb külsőt ilyen rövid idő alatt már nem képes varázsolni. – Évek óta nem láttuk már a királyt, és a nagyapád történeteit alapul véve… nos, ez egy fontos esemény lesz! Úgyhogy szeretném, ha rendesen viselkednél, oké?

Devonte, aki nagyon is jól ismerte az édesanyja hangulatingadozásait, olyan ártatlan kiskutyaszemekkel nézett rá, amitől bárki szíve meglágyult volna.

– Ígérem, hogy rendesen fogok viselkedni! És ahogy itt végeztünk, akkor már az új múzeumba megyünk, ugye?

– Ismerem én ezt a pillantást, fiatalember! – csóválta meg a fejét az anyja, majd gyorsan megölelte a fiát. – Nálad rátermettebb férfiak is próbálkoztak már vele. Köztük az édesapád.

– De azért ugye bevált?

Apró szélharangok csilingelése szakította félbe a beszélgetést, és egy szürke szakállú, öltönyös egyetemi docens lépett a helyiségbe. A tudóst két olyan nő kísérte, akikhez foghatót Devonte még sohasem látott.

Az egyikük magas volt, szikár és inas, sötét bőre alatt olyan izmokkal, ami egy profi kosárlabda-játékosnak is becsületére vált volna. Hangtalan eleganciával mozgott, akár egy macska, sötét szemei folyamatosan a tömeget fürkészték, az arckifejezése pedig olyan volt, mint aki citromba harapott.

A másik nő szintén sötétbőrű volt, és leginkább egy olimpiai atlétára hasonlított. Ő is szüntelenül a környezetét vizslatta, s a felkarját ékítő pánton valami hihetetlenül vékony, szokatlan kinézetű, telefonforma eszközt hozott magával. A társával ellentétben azonban időről-időre elmosolyodott, és ettől mintha még a bőre is valami belső fénnyel izzott volna.

Mindketten kopaszra borotválták a fejüket, és ugyanolyan vékony, testhezálló kék-fekete egyenruhát viseltek. Aztán a magasabb biccentett, és eltűnt a legközelebbi alkóvban.

A docens végül szembefordult a tömeggel, és megköszörülte a torkát.

– Hölgyeim és uraim, a Smithsonian nagy örömmel üdvözli önöket a Nemzeti Múzeum Afrikai Tárlatán, azon belül is a wakandai kiállítás megnyitóján! Ez a gyűjtemény, melynek darabjait nem kevés nehézség árán sikerül önök elé tárni, egytől-egyig nagyrabecsült vendégünk jóvoltából tekinthető meg!

Egy pillanatra zavartan elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét.

– Úgy vélem, még órákig beszélhetnék, de az az igazság, hogy ugyanannyira kíváncsi vagyok a vendégünkre, mint önök, ezért igyekszem rövidre fogni! Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bejelentsem az ünnepség díszvendégét, Wakanda Fekete Párducát, Ő Királyi Fenségét, T’Challa királyt!

Devonte édesanyja lélegzetvisszafojtva figyelt, a fiú pedig pipiskedve próbált átlesni az előtte állók válla fölött. A királyból azonban még mindig semmit sem látott, mivel eltakarták a női testőrei. Aztán ahogy közelebb ért, Devonte csalódottan vette tudomásul, hogy ez a T’Challa nagyon más, mint amire számított. Ő királyt várt, ez a férfi pedig inkább egy fotómodellre hasonlított. Ahogy fölsietett a mikrofonállványokkal telezsúfolt emelvényre, inkább azokra a harlemi táncosokra hasonlított, akiket a Kennedy Központban láttak az édesanyjával. És még csak korona meg palást sem volt rajta, csak valami vállon átvetett selyemöv a fekete öltönye fölött.

Ahogy a taps és éljenzés lassan alábbhagyott, és Devonte már jobban megnézhette magának ezt a T’Challa királyt, úgy ítélte meg, nem lehet sokkal idősebb, mint a frissen végzett középiskolai tanárai. Fiatal, borostás arcot látott, széles, vakítóan fehér mosolyt, és éles pillantású, barna szemeket, melyek mintha mindent észrevettek volna a teremben.

A király udvarias biccentéssel köszöntötte őket, majd az egyik testőrétől átvett néhány jegyzetekkel teleírt papírlapot. A nő súgott valamit a fülébe, mire T’Challa elmosolyodott, majd összehajtotta és a zakója zsebébe süllyesztette a papírlapokat.

– Hölgyeim és uraim, kedves barátaim! – mondta erős afrikai akcentussal. – Köszönöm a Smithsonian meghívását, és nemkülönben, hogy lehetővé tették ennek a tárlatnak a létrejöttét! Ahogy önök közül nyilván sokan tudják, én csupán nemrégiben léptem Wakanda trónjára, de már koronaherceg koromban is az volt a leghőbb vágyam, hogy a szülőhazám aktívabban kivegye részét a nemzetközi történésekből! És azt hiszem, erre első lépésként a művészetnél nem is találhattunk volna jobb módot!

Könnyed félfordulattal a mögötte nyíló kiállító terem felé intett.

– Itt nemzetem néhány legnagyobb művészének és legügyesebb kézművesének legkiválóbb alkotásait tekinthetik meg, melyeket kifejezetten a wakandai koronaherceg felkérésére készítettek. Én azonban úgy gondoltam, hogy mindezt a szépséget nem sajátíthatjuk ki magunknak, és barátságunk jeleként szeretnénk az Egyesült Államok és a világ elé tárni!

Egy pillanatra elhallgatott, s a tekintete úgy vándorolt végig a tömegen, hogy mindenki úgy érezhette, egyenesen hozzá szól.

– Wakanda hosszú időn át az elszigeteltség politikájában hitt, és abban, hogy bölcsebb a külvilágot kívül tartani. Mostanra azonban meg kellett értenünk, hogy mind egyazon bolygó szülöttei vagyunk, s annak örömeiből és tragédiájából mi is ugyanúgy részesedünk, mint mindenki más. Remélem, hogy a wakandai kultúra eme gyöngyszemei nem csupán a barátságunk és nagyrabecsülésünk jelei, de egyben a jövőbe vezető új szövetségek zálogai is lesznek! Köszönöm!

A király szavait hangos éljenzés és dörgő taps fogadta, s amikor lesétált a pódiumról, és a tárlatot lezáró vörös szalaghoz lépett, a docens már ugrott is, kezében egy ezüstösen csillogó ollóval. Mielőtt azonban T’Challa közelébe érhetett volna, a két női testőr máris útját állta. A docens csak most ébredt rá, hogy tette egy kívülálló számára milyennek is tűnhetett, a király azonban egy futó mosoly és egy legyintés kíséretében visszaparancsolta a testőreit.

– Arra nem lesz szükség – biccentett az olló felé, aztán a szalaghoz ért, ami úgy vált ketté, mintha borotvaéles késsel vágták volna el.

– Mikor jegyet vásároltak és regisztráltak erre a megnyitó ünnepségre – fordult a tömeghez a docens –, önök közül többeket is kiválasztottak, és a mai napon abban a különleges megtiszteltetésben lesz részük, hogy a királlyal és kíséretével együtt tekinthetik meg a kiállítást. Ezekkel a szerencsés kiválasztottakkal a nap folyamán telefonon vettük fel a kapcsolatot, és most arra kérném őket, hogy fényképes okmánnyal igazolják magukat!

– Ez többek közt ránk is vonatkozik – szorította meg Devonte vállát az édesanyja.

– Micsoda?! – kerekedett el a fiú szeme. – Tényleg találkozni fogunk a királlyal? Ez nagyon zsír!

– Tudtam, ha korábban szólok, egy percnyi nyugtom nem lett volna tőled – mosolyodott el az édesanyja, majd kézen fogta a fiát, és az ellenőrző pulthoz sétált. – Azt persze nem tudom, hogy szót is válthatunk-e vele, de az biztos, hogy ugyanabban a helyiségben leszünk majd, mint ő.

Miután átestek a biztonsági ellenőrzésen, beengedték őket a galériába. Bár az édesanyja mindent elkövetett, hogy Devonte figyelmét a műalkotásokra irányítsa, a fiú szinte folyamatosan a királyt bámulta.

T’Challa, a két női testőre, az idős docens és néhány öltönyös fehér ember társaságában sétált végig a galérián, itt is, ott is megállva, hogy egy-egy kiállított darabot, vagy épp a művészt méltassa.

Devonte ugyan hallotta, hogy az édesanyja is beszél, a szavak értelme azonban nem jutott el a tudatáig. Aztán egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az egyik testőr egyenesen őt nézi. Ahogy a pillantásuk összekapcsolódott, a fiú elpirult, és zavartan kapta el a tekintetét.

Mikor néhány perccel később lopva megint a királyt kezdte figyelni, látta, hogy a kopaszra borotvált nő még mindig őt figyeli. Aztán mosolyogva rákacsintott a fiúra, és súgott valamit a király fülébe.

Devonte elképzelni sem tudta, hogy mit mondhatott, mert T’Challa egyszer csak megfordult, és feléjük indult.

– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte a király halkan, mire Devonte édesanyja riadtan rezzent össze. – Én a wakandai T’Challa király vagyok. Önökben kit tisztelhetek?

– S… Synranda Wallman, királyi fenség. – Devonte még sohasem hallotta az anyját dadogni.

– És a fiatalember? – fordult T’Challa a fiúhoz.

Devonte nagyot nyelt, aztán az édesanyja noszogatására előrelépett, és kezet nyújtott.

– Devonte Wallman vagyok, uram. Örvendek a találkozásnak!

– Az uralkodó megszólítása Királyi Fenség! – húzta el a száját a magasabbik nő, T’Challa azonban mosolyogva rázta meg Devonte kezét.

– Fiatalokkal és idegenekkel szemben nem mindig célravezető az ilyen szigorú etikett, Okoye. Szóval, Mr. Wallman, mit gondol a kiállításról?

– Hát… elég jó – motyogta a fiú, miközben mereven a cipője orrát bámulta.

Aztán ahogy megérezte az oldalában az édesanyja könyökét, kényszeredetten fölnézett.

– Ööö… szerintem nagyon jó. Mármint, hogy a művészet. Az anyukám azt szokta mondani, hogy szükségem van a kultúrára, és hogy tudnom kell, honnan származom, bár én szívesebben mentem volna az új fekete múzeumba, hogy megnézzem a zenei kiállítást, de aztán abban egyeztünk meg, hogy először idejövünk, és aztán ahogyan ezt megnéztük, majd oda is átmehetünk, és…

Aztán az anyja pillantását látva ismét lesütötte a szemét, és elhallgatott.

– Hát igen, az édesanyák néha nagyon meggyőzőek tudnak lenni, de azt hiszem, az anyai bölcsesség semmivel sem helyettesíthető – mosolyodott el a király, aztán előrehajolt, és olyan halkan, hogy csak Devonte hallja, hozzátette: – Bár én király vagyok, mégis még mindig hallgatnom kell az anyámra. Általában így sikerül elkerülnöm a bajt.

Aztán fölegyenesedett, és immáron hangosan folytatta.

– Ez a tárlat egy gyerek számára talán nem annyira izgalmas. Felteszem, az „új fekete múzeum” a Smithsonian Afroamerikai Történelem és Kultúra tárlata. Vajon ez is rajta van a napi programlistán, Nakia?

Az alacsonyabb testőr megérintett egy gombot a karpántján, mire egy háromdimenziós, fényből szőtt képernyő jelent meg előtte a levegőben. Mondott halkan néhány szót egy olyan nyelven, amiből Devonte semmit sem értett, a király azonban annál inkább.

– Angolul! – szólt rá az alacsonyabbik testőr. – Ne legyünk udvariatlanok a vendégeinkkel, Nakia!

– A megnyitó után van még egy kis időnk, mielőtt el kell indulnunk a Fehér Házba, fenség – mosolyodott el Nakia.

– Nagyszerű! – dörzsölte össze a kezeit T’Challa. – Nos, Synranda és Devonte Wallman, volna-e kedvük csatlakozni hozzánk, míg megtekintjük ezt az „új fekete múzeumot”? Kitüntetésnek tekinteném, ha elkísérnének.

– Légyszi! – suttogta Devonte, és esdeklőn nézett fel az anyjára.

– A legkevésbé sem szeretnénk a terhére lenni, Királyi Fenség… – kezdte Synranda, a király azonban leintette.

– Egyáltalán nem lesznek a terhemre. Mi több, ragaszkodom hozzá. Nakia majd mindent megszervez, és a múzeumban találkozunk. Most azonban, ha megbocsátanak, még végig kell járnom a tárlatot, mielőtt a hazámbéli művészek afelett érzett dühükben, hogy elhanyagolom őket, patát és ördögszarvat festenének a képeimre.

Azzal Devontéra mosolygott, az édesanyjának udvariasan kezet csókolt, majd a docens és a művészek kíséretében továbbindult.

– Ez meg mi a csuda volt? – suttogta Synranda a király után bámulva.

– Mindig ezt csinálja – vonta meg a vállát Nakia. – Egyszerűbb elfogadni és tudomásul venni. Egyébként Nakia vagyok, a Dora Milaje-ből. És, ha most megtennék, hogy velem jönnek…

A testőr kikísérte őket a múzeumból, vissza az utcára. A délutáni nap már a hátuk mögül sütött, miközben átvágtak a kinti forgatagon a bevásárlóközpont irányába. Devonte, aki egy pillanatra sem eresztette volna el az anyja kezét, kérdések egész özönét zúdította a wakandai testőrre. Az édesanyja mindig arra figyelmeztette, hogy egyszer még a nagy szája sodorja majd bajba, de egyszerűen képtelen volt fékezni magát.

Nakia eleinte udvariasan válaszolgatott a kérdéseire, majd látva Synranda arckifejezését, elmosolyodott.

– Mifelénk úgy tartják, hogy a nyitott gondolkodás az érdekes jövő kulcsa. Úgyhogy nyugodtan kérdezz csak, ifjú ember!

Devonte a szeme sarkából az anyjára sandított, és amikor ő kelletlenül bólintott, már bátrabban kérdezett.

– Milyen ember a király?

– T’Challa… – keresgélte a testőr a megfelelő angol szavakat. – Nos, én régóta ismerem a Királyi Fenséget, de néhány mondatban akkor sem tudnám őt megfelelően jellemezni. A könyörtelenségig céltudatos, ugyanakkor kedves. Udvarias, s egyben ő az egyik legokosabb ember, akit ismerek…

Egy pillanatra maga elé révedt, majd jóval hivatalosabb hangnemben folytatta.

– T’Challa király Wakanda szíve és lelke. Nagy megtiszteltetés a Dora Milaje számára, hogy őt szolgálhatja.

– Mi az a… Dora Milaje?

– Hogy is tudnám ezt megfelelően elmagyarázni angolul? – ráncolta a homlokát Nakia. – Mi vagyunk a király testőrei, akiket a wakandai törzsek legjobb harcosai közül válogatnak ki. Különleges kiképzést kapunk, a palotában élünk, és a király minden parancsának engedelmeskedünk.

– Minden parancsának? – vonta föl a szemöldökét kíváncsian Synranda.

– Mi a testőrei vagyunk, nem az ágyasai – rázta meg a fejét Nakia. – Bár ő inkább úgy szokott fogalmazni, hogy számára olyanok vagyunk, mintha a lányai lennénk. Okoye és én részesültünk abban a kitüntető kegyben, hogy itt, a tengerentúl is képviselhetjük a testőrséget a király szolgálatában.

– Az egész testőrség lányokból áll? – fintorgott Devonte.

– Igen, az egész testőrség lányokból áll – kacsintott rá Nakia. – Meglátod, eljön majd az a nap, amikor sokért nem adnád, ha cserélhetnél a királlyal!

Hamarosan föltűnt előttük az Afroamerikai Történelem és Kultúra tárlatának helyt adó többszintes épületegyüttes, ami olvasztott bronzként csillogott a délutáni napfényben.

Synranda Wallman elnézést kért a testőrtől, és behúzódott az egyik kapualjba telefonálni, miközben Nakia és Devonte kíváncsian figyelték a hosszú sorokban várakozó turistákat.

A múzeum már hónapok óta nyitva állt, de a tárlat népszerűsége még most is tömegeket vonzott. A múzeum előtt taxik, személyautók és buszok araszoltak lassú, tömött sorokban, még mindig az emberutánpótlást szállítva.

– Nálunk odahaza nincs ilyesmi – csóválta meg a fejét Nakia. – Ettől függetlenül azt kell mondjam, ez eléggé… menő.

Hirtelen fölciripelt a testőr karpántjába épített kommunikátor, mire gyorsan néhány ismeretlen nyelvű szót suttogott a csuklópántjába épített mikrofonba.

– Hamarosan a király is csatlakozik hozzánk – közölte ezután. – Mondd csak, Devonte, szerinted mi az, amit a királynak feltétlenül látnia kellene, mielőtt hazaindul?

A fiú hetek óta bújta a kiállítás honlapját, de mielőtt válaszolhatott volna, a testőr egyszer csak megszorította a karját.

– Au! De miért…

Nakia azonban nem akarta bántani. A testőr pillantása egy fehér turistabuszra szegeződött, ami épp most kanyarodott be a múzeum elé…

* * *

A KÉSŐ délutáni napfény úgy csillant meg a busz ablakain, hogy Nakia legfeljebb a sofőr sziluettjét látta, ettől függetlenül úgy érezte, valami nagyon nincs rendben. Emlékei szerint a helyi biztonságiak azt mondták, a buszok nem állhatnak közvetlenül a múzeum elé, ez viszont…

– Mozgás! – szisszent Devontére, aztán odébb penderítette a fiút, s úgy ugrott, hogy a saját testével védhesse.

A következő pillanatban föltárultak a busz ajtajai, és két fekete símaszkos férfi ugrott elő a járműből. Rohampuskák voltak náluk, amiből azonnal tüzet is nyitottak a sorban állókra.

Sikolyok… fegyverropogás… sebesültek jajveszékelése és haldoklók hörgése…

Elszabadult a pokol.

A maszkosok futólépésben vágtak át az utcán, rövid sorozatokkal terítve le vagy kergetve szét az útjukba kerülőket. Pillanatok alatt elérték a legközelebbi őrposztot, ahol néhány jól irányzott lövéssel a biztonsági őrrel is végeztek.

Végül a múzeumból is előkerült néhány biztonsági ember, és pillanatokon belül lövedékek cikáztak az utcán lapulók feje fölött.

Két őr megpróbált közelebb jutni a maszkosokhoz, azonban a buszban ült valaki, akinek olyan kaliberű fegyvere volt, amivel akár egy tankot is ki lehetett volna lőni. Mindössze két lövés dördült, mire a két őr kezét szétvetve vágódott el.

Nakia a járdára szorította a fiút, és borzadva figyelte, ahogy valaki bentről zúzza szét a busz egy másik ablakát, amiben most egy rakétavető jelent meg.

– Ne mozdulj! – sziszegte Devonte fülébe, aztán hausa nyelven – ezt Wakandában csak a király és testőrsége tagjai használták – kezdett beszélni a kommunikátorába.

– Okoye, tartsd távol ettől a helytől Imádott Urunkat! Keleti irányból fegyveresek támadták meg a múzeumot!

Nakia tudta, ha nem tenne semmit, akkor Devonte talán biztonságban lenne, ellenben sokan mások meghalhatnának. Körülöttük mindenfelé sikoltozó szülők próbálták a saját testükkel óvni a gyerekeiket, és valamivel odébb egy anyát látott, aki a karjába szorított csecsemővel együtt a babakocsi takarásában próbált elbújni.

Nakia ismét a fiúra pillantott, aki már elég idős volt hozzá, hogy képes legyen utasításokat követni.

– Hamarosan megtámadom a Tizennegyedik utca keleti oldalán álló buszt, és a benne lapuló terroristákat.

– A fiú és az anyja ugye nem sérültek meg? – Nakiát meglepte, hogy maga a király jelentkezett be az éteren keresztül.

– A fiú itt van, az anyja azonban nincs – magyarázta a testőr, miközben a pillantásával továbbra is Synranda Wallmant kereste.

– Találd meg! Az asszony és a fia a védelmem alatt állnak! A többiekről majd én gondoskodom.

Nakia a háttérben gépek halk zúgását hallotta.

– De fenség, a mi elsődleges kötelességünk a te biztonságod…

– Ez parancs, Nakia! A fiút és az anyját nem érheti baj! Bármilyen eszközt bevethetsz, hogy megvédd őket! Okoye és én majd gondoskodunk a többiről!

– Értettem, Imádott Urunk!

Majd angolra váltott, hogy a fiú is értse.

– Meglátod, minden rendben lesz, Devonte.

– Hol van az anyukám? – kérdezte a fiú reszketve.

– Egy perc, és a király maga fogja megkeresni – mondta Nakia, és közben egyre sápadtabban figyelte a busz ablakán kikandikáló rakétavetőt.

Ebben a pillanatban sikoly harsant, és a busz belsejében egy fekete árny jelent meg. Vér fröccsent, a testek érett kalászként dőltek el, s Nakia ilyen távolságból is hallotta a csontok reccsenését, és azt, ahogy a sebesültek az életükért könyörögnek.

A következő pillanatban szétrobbant az egyik ablak, és valami szörnyű erő három vérző, símaszkos alakot hajított ki rajta. Ezek úgy festettek, mintha valami vadállattal viaskodtak volna, s most összetörve, vérző tagokkal hevertek az aszfalton.

Az a két fegyveres, akik végeztek a biztonsági őrökkel, dermedten bámulta a saját vérükben fetrengő társait. Majd nyílni kezdett a busz ajtaja, és egy testhezálló fekete öltözéket és hosszú, fekete köpenyt viselő alak jelent meg. A testpáncélja második bőrként követte az alakját, s olyan fekete volt, hogy szinte elnyelte a fényt. A kézfejét borító fekete kesztyűből hosszú, csillogó, fekete karmok bukkantak elő, az arcát fekete, macskafejre emlékeztető sisak takarta. Az egész vértezetét pókháló vékonyságú ezüstös vonalak szövevénye borította, a fülben végződő sisakjától egészen a csizmája talpáig.

A Fekete Párduc nesztelenül indult a fegyveresek felé.

Azok ketten döbbenten néztek össze, aztán egyszerre emelték rá a gépfegyverüket, és ürítették bele az egész tárat. A Párduc testpáncélja hol itt, hol ott szikrázott föl, a lövedékek azonban semmiféle kárt nem tettek benne. A karcsú, fekete alak sisakjából hideg, hófehér szemek fürkészték leendő áldozatait, aztán nekirugaszkodott, és néhány látványos ugrással már ott is termett előttük. Az egyiket egyszerűen félresöpörte, a másikat pedig a karmaival rántotta le a földre, majd egy émelyítő reccsenéssel széttörte az állkapcsát.

* * *

A FEKETE PÁRDUC kecsesen fölegyenesedett, és a tekintetével azonnal a másik fegyverest kereste. Úgy lépett át a vérző, összetört símaszkoson, hogy közben egy pillantásra sem méltatta. A tekintete egy villanásig Nakián és Devontén állapodott meg. A nő gyors bólintással jelezte, hogy minden rendben van, mire a Párduc már indult is tovább.

A másik fegyveres…

A másik fegyveres közben túszt ejtett.

Egy járókelőt kapott el, akit a tarkójához szorított pisztollyal eleven pajzsként tartott maga előtt.

– Még egy lépés, és kiloccsantom az agyát, Macskaember! – fröcsögte a símaszkos.

A Párduc még csak nem is lassított.

– Komolyan beszélek, a kurva életbe! – üvöltötte a maszkos, és kibiztosította a pisztolyt. – Szétlövöm a fejét!

– Öld csak meg nyugodtan! – mondta a feketébe öltözött alak hideg, enyhén fémes hangon. – Aztán te jössz, de a te halálod sokkal lassúbb és fájdalmasabb lesz!

– Csak pofázol, de úgysem emelnél rám kezet! A te fajtád nem öl embert!

– Az életed semmit sem jelent nekem. Én király vagyok. Azt ölök meg akár itt az utca közepén, akit csak akarok! És mielőtt felelősségre vonhatnának, már haza is tértem Wakandába!

– És a túsz?! – ragadta torkon a foglyát a maszkos.

– Ő sem wakandai – mordult föl a Párduc. – Az ő élete sem számít.

A maszkos egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán a Párducnak lökte a foglyát, a földre ejtette a fegyverét, és felemelt kézzel térdelt le.

– Jól van, megadom magam!

Azonban abban a pillanatban, ahogy a fegyver az aszfalton koppant, a Párduc félreperdítette az útjából a túszt, aztán egy brutális erejű ütéssel letaglózta a maszkost. És csak hogy biztosra menjen, háromszor is az aszfaltba csapta a fejét, míg a túszejtő el nem ernyedt.

Aztán halk morgással egyenesedett fel.

Szirénák.

A tekintete újabb ellenfelet keresve söpört végig az utcán, de egyet sem látott. Okoye egyik sérült terroristától a másikig sietett, és műanyag gyorskötözővel bilincselte meg őket.

Nakia is föltápászkodott, majd kézen fogta Devontét, és a megszeppent fiúval az oldalán a Párduc felé indult. Mielőtt azonban odaérhettek volna, Synranda Wallman rohant elő az egyik mellékutcából, és zokogva, ölelve-csókolva szorította magához a fiát.

A Párduc levette a sisakját, ami alól T’Challa arca bukkant elő.

– Jól van? – kérdezte udvariasan a hawaii mintás inget viselő, holtra vált férfitól, akinek egy perccel ezelőtt még pisztolyt nyomtak a tarkójához.

– Én… azt hiszem… igen.

– Akkor jó – mosolyodott el a király. – Maradjon itt, hamarosan jön valaki, hogy gondoskodjon önről.

Azzal megfordult, de mielőtt továbbindulhatott volna, az erős déli akcentussal beszélő férfi megállította.

– Ugye… maga ugye csak blöffölt? Nem gondolta komolyan, hogy nem érdekli, ha meghalok! Ugye?

– Ön mit gondol? – T’Challa arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni.

– Én… azt hittem, hogy meg fogok halni! – motyogta a férfi.

– Mind a ketten elhitték, és ezért volt sikeres a blöff. Ezért tudtam megmenteni az életét. És most maradjon itt, a segítség már úton van.

Aztán Nakiához fordult.

– A fiú és az édesanyja? – kérdezte hausa nyelven.

– Egyikük sem sérült meg, Imádott Urunk.

– Sajnálattal kell közöljem, Imádott Urunk, hogy az, amit az amerikaiak rendőrségnek csúfolnak, hamarosan ideér, úgyhogy javasolnám, mihamarabb térjünk vissza a nagykövetségre! – sietett oda Okoye.

– Azt akarom, hogy a Wallman fiú és az anyja is jöjjenek velünk! Kellő tisztelettel bánunk velük, de mindaddig, amíg nem bízhatjuk őket a rendőrök gondjaira, a biztonságuk a mi felelősségünk.

Okoye udvariasan a közelben várakozó limuzinhoz terelte Synrandát és Devontét. A fiú áhítattal bámult föl a Párducra, mire T’Challa halványan rámosolygott.

Néhány perc múlva, amikor a rendőrök megérkeztek, ők már félúton jártak a Wakandai Nagykövetség felé.