1

A szélvihar összedöntötte az épületet, amelynek alapjait gazdáik gondatlan kézzel meglazították. Batu kán mongoljai legyőzték az egymással marakodó orosz fejedelmeket, feldúlták Lengyelország jó részét, és pusztává tették Magyarországot. A veszedelembe került országok uralkodóinak eszükbe sem jutott egymás segítségére sietni. A bárók azt sem bánták volna, ha a napkeletről támadó ellenség megveri Béla királyt; az Aranybullában biztosított jogaiktól csakhamar megfosztott fegyveres szerviensek nem érezték a maguk ügyének a király és a bárók ügyét, ők se tolongtak a védelem zászlai alá... És a megvert király alig tudott lélekszakasztó futással menekülni; háta mögött pusztasággá lőn az ország, elpusztultak a bárók is, elpusztultak tíz- és tízezerszámra a szerviensek és a familiárisok is, és százezerszám hullott a falvak dolgozó népe. Egy akkori híradás szerint Magyarország lakosságának hatheted része pusztult el a tatárjárásnak hívott mongol háborúban. Napnyugat pedig hallgatott: a pápa pénzt ígért, fegyvert ígért, katonát ígért – de nem küldött sem pénzt, sem fegyvert, sem katonát. A pápa imádkoztatott a vértanúhalált halt magyarok lelki üdvösségéért. Segítséget ígért a szomszédos osztrák herceg is, de segítség helyett maga is rácsapott nyugat felől az országra, és az agyonsújtott népet a mongollal versenyt fosztogatta.

Az egész országból csak néhány kivételesen jó fekvésű vár maradt meg – hegyek tetején, nádasok rejtekeiben. És megmaradt sértetlenül Pannonhalma, ahol Uriás apát egy emberöltő óta várta, hogy felkél valahonnan a halálhozó ellenség. Uriás apát sáncai és bástyái ellenállottak. Uriás már nyolcvanesztendős volt, de maga állt felfegyverzett népének élére. Dárdát adott a paraszt kezébe, karddal övezte a papokat, bástyákra rendelte a környék asszonyait, és visszaverte a mongolokat.

Több mint egy esztendeig rengette, omlasztotta, pusztította az országot és népét a szélvihar. Azután egyszerre elült. Batu kán egyetlen szavára mindenütt felharsant a mongol kürtökön a takarodó. Batu kán megfordította lovát, és komor, haragos arccal vezette zsákmánnyal terhelt népét vissza, Karakorum irányába. Mert Karakorumban megváltozott a mongol politika, és Batu kánnak nem volt mit keresnie ezen a távoli napnyugaton. Ogatáj kán, a legdicsőségesebb, meghalt, és a kurultáj Kujuk kánt választotta nagykánul. Ezzel Ogul Hamis asszony került a birodalom élére, és megkezdődött a hódítás India felé. Szubutáj Bogatur hiába remélte, hogy még Ogatáj életében meghódítja egész nyugatot, munkája felében volt, amikor bekövetkezett a változás. Ogul Hamist, és a mögötte álló kánokat pedig nyugat csak annyiban érdekelte, amennyiben bizonyosak lehettek, hogy onnét nem támadják hátba őket, s bizton folytathatják hódító útjukat India felé. Ezért kellett Batu kánnak komor arccal megfordítania lovát, s menni haza hadaival együtt, Karakorum felé. És ez a politika vezetett nemsokára az egész mongol birodalom szétszakadásához: egy Indiát hódító mongol-kínai nagyhatalomra, amelynek élére Kublaj nagykán került, és egy nyugati mongol-tatár birodalomra, amelyet Batu kán teremtett meg, és szakított el Dzsingisz kán alkotásától.

Az 1242-ik esztendőben, húsz évvel az aranypecsétes törvény kibocsátása után az utolsó mongol is elhagyta Magyarország területét.

2

Uriás apát ágyában feküdt. Túl volt a nyolcvanadik esztendején. A hosszú ostrom, a megfeszített erejű gondoskodás mindenről, a szüntelen aggodalom, halálosan megviselte a kőszikla-aggastyánt. Hófehér oroszlánbozontja mögött az élet minden színe elhagyta arcát. Amint bizonyossá vált, hogy valóban visszaverték az ellenséget, nem tudott többé lábra állni. Várta a halált; már csak azok a hírek érdekelték, amelyek az ország más részeiről érkeztek.

Ágya szélénél ült Pósa. A fekete csuhás, fehér hajú, fehér szakállú barát húsz év alatt alig hagyta el celláját, hajnaltól estbeálltáig másolta a könyveket. Egy ideig magányosan küszködött múltja emlékeivel, később már nem is akart gondolni az elmúltakra, csak írni, írni, másolni a könyveket, hogy mások olvashassák a betűkbe rejtett bölcsességet. Hanem, amikor a veszedelem elkövetkezett, Pósa kijött a cellájából, és a legjobb segítőtársa volt Uriásnak. A védelem befejezte óta, nap mint nap, ott ült az elmúlását váró apát ágya szélén, és arról beszéltek, mi most a teendő az országban. Ebben a szörnyűséges esztendőben – jól tudták már –, egyedül ők győzedelmeskedtek a mongol hadak fölött, hála Uriás előrelátásának.

Nem tudták, mi is van valójában az ország egyéb tájain, nem ismerték a pusztulás igazi nagyságát, de sejtették, hogy annyi munka vár a vihar túlélőire, hogy talán nincs is elegendő ember hozzá. És minél több hír érkezett Pannonhalmára, Pósa annál jobban gyanította, nem lehet nélkülözni egyetlenegy munkára alkalmas kezet sem.

Erről beszélt Uriással. Vajon van-e még értelme a régi ellentéteknek? Vajon nem kezdődik-e minden elölről Magyarországon? Vajon belátó elme folytathatja-e ott, ahol a szélvihar előtt abbamaradt? Hiszen holttestek és romok halmazai bizonyítják a király politikájának helytelenségét. Vajon nem kell-e odaállni az ország újjáépítői közé, és segítségükre lenni, még akkor is, ha azok az újjáépítők egykor gyűlölettel tekintettek az azóta rég holtnak hitt Pósa országbíróra?

Uriás pedig csak a szemével intett, oly gyenge volt már, hogy fejét is alig tudta mozdítani. A szemek azonban igent mondottak.

Egy napon pedig futár szállott meg Pannonhalmán. A futár vármegyéről vármegyére járt, hívta az élőket, hirdette, hogy Béla király él, hazatért, és üzeni minden kőmívesnek; ácsnak, kovácsnak, hogy jöjjenek sürgősen Budára, mert nagy szükség van rájuk, és üzeni minden írástudónak, kerekedjék fel, és haladék nélkül induljon Budára, mert szükség van valamennyiükre.

Pósa meghallgatta a futárt, azután bement Uriáshoz, ismét leült ágya szélére, elmondotta, amit hallott, és elbúcsúzott a halálba készülő apáttól. Az ágyban fekvő óriási erővel felemelte kezét, és megáldotta a világba újra kilépő Pósát.

Másnap reggel kilépett a kapun, amelyen éppen húsz esztendővel azelőtt kopogtatott.

3

Pósa útja a borzalom útja volt.

Pusztaságban járt, ahol csak egy-egy üszkös gerenda hirdette, hogy falu állott még nemrég e helyen. Magányosan meredő házfal mutatta az egykori várost. Itt-ott komor emberek ástak tömegsírokat, más helyütt lerágott csontok szétszórt összevisszasága vallott a dögevő vadak és madarak munkájára. Volt, hogy kétnap járóföldre sem találkozott senkivel. Elment Fehérvár romjai mellett. Egyetlen fala sem állott, egyetlen lélek sem lézengett lerontott utcáin. Az a mező, ahol egykor a törvényt hozták, ahol utóbb Izabella és Teodorik halála Pósát is elűzte az élők közül, most a város egykori lakóinak csontjaival volt teleszórva. Azon a mezőn a mongolok tömegvérengzést rendeztek.

Borzongva ment tovább Pósa. Az egykor gazdag, sűrűn lakott táj a halál pusztasága lett.

Fehérvár és Buda között hosszú embersor jött szembe, messziről hallatszott gyászos énekszavuk. Mintha temetési menet volna. De nem temettek. Ezek az élők Pósát még jobban riasztották, mint a halottak. A menetben félmeztelen emberek haladtak, kezükben ostorral. Mentek és énekeltek, közben ütemesen korbácsolták saját hátukat.

Amikor Pósa a közelükbe ért, hívták, tartson velük.

– Kik vagytok ti és hová mentek? – kérdezte döbbenten az utazó.

Az egyik megmagyarázta, hogy bűneikért hozta Isten az országra a tatárokat. Minden leomlott, ők, az életben maradottak, most így akarják levezekelni minden bűnüket: korbácsolják magukat, járják az országot, hogy példát adjanak, s mindenki ostorral verje ki magából a bűnöket.

– De az isten szerelmére, emberek! – kiáltotta Pósa. – Miért nem építitek fel falvaitokat, városaitokat? Gyertek velem Budára, ott minden munkás kézre szükség van most.

Haragosan dörgött rá a vezeklők élén járó szakállas férfi:

– Ne kísérts, Gonosz! Amit Isten lerombolni parancsolt, ne építse fel bűnös emberi kéz. Te is jobban tennéd, ha bűneidet vezekelnéd. Ostorozd hátadat, csorduljon a véred, hogy Isten megbocsásson, és ne küldjön ránk újabb halálos veszedelmet.

És mentek tovább gyászdalokat énekelve, s ütve önnön hátukat.

Buda közelében azonban találkozott olyan emberekkel is, akik sietve tartottak Béla királyhoz, megértvén hívó szavát. Legnagyobbrészt kézmíves legények voltak. Pósa hozzájuk csatlakozott. Tőlük tudta meg, hogy az ország mindenütt romhalmaz. Azok csodálkozva hallgatták Pósa elbeszélését Pannonhalma védelméről. Ők csak annyit tudtak, hogy ha volt is egy-egy vár, amely megmenekült a tatárpusztítástól, azoknak urai utóbb a kifosztott népet fosztogatták tovább.

Így közeledtek Buda felé, s érték el a lerombolt falakat. Mentek a romházak utcái között, és amint felértek a Vár magasára, s letekintettek a Duna felé, azt is látták, hogy túlnan Pest talán Budánál is többet szenvedett: Pesten még üszkös falak sem állottak.

A királyi otthont hevenyészve rendbe hozták. Körülötte sátrak állottak, a palotába ki-be jártak az emberek. Rá se néztek Pósára, amikor belépett a kapun. Más szerzetesek is sürögtek ott. A király előszobájában is sokan várakoztak. Pósa is odaállt várakozni.

Egyszer csak a belső szoba ajtaja kinyílt, és kilépett egy ferencrendi pap, bizonnyal a király kancellárja, kezében írótáblával és íróvesszővel. Megkérdezte, ki akar bemenni a királyhoz, és mi a mondanivalója. Többen sereglettek a kancellár köré, aki most az ínségben egyszersmind nótáriushoz illő feladatokat is betöltött. Pósa türelmesen várta, hogy rákerüljön a sor. Mikor a pap ránézett, megmondta, hogy ő Béla király hívására jött, aki felszólította az írástudókat, hogy gyülekezzenek Budán.

A ferences érdeklődve nézett rá, és megkérdezte a nevét. Pósa megmondta. Erre amaz döbbenten nézett az ősz hajú, ősz szakállú fekete csuhás szerzetesre:

– Miskolc nembéli Pósa vagy! Te voltál valamikor nagyon régen magiszter Párizsban?

– Én vagyok – bizonygatta csodálkozva. – De hát ki vagy te, hogy erre is emlékszel? – Nézte a papot, úgy negyven-negyvenöt éves fekete férfi volt.

Az elgondolkozva mosolyodott el:

– Utoljára, nagyon, nagyon régen együtt ittunk egy párizsi ház kertes udvarán. Engem Salamonnak hívnak. Nem emlékszel? Akkor érkeztem diáknak Párizsba...

És Pósa emlékezetében felrémlett az a két magyar diák, aki úgy elcsodálkozott, hogy egy magyar báró Bizánci Pétert pártolja.

– Ketten voltatok.

– Igen, igen – bólintott hevesen Salamon – Dienes alig néhány –évig maradt Párizsban. Hazajött, de akkor neked már régen holt híred kelt idehaza. Alkancellár lett. Ő is elpusztult tavaly. De hogyan élhetsz te, Pósa magiszter? Hiszen Párizsban is híre jött, hogy országbíró lettél, aztán bajod támadt a bárókkal, és amikor a bárók győztek, akkor téged is megöltek. Sorbon főtisztelendő és Albertus doktor meg is sirattak.

A két réges-régi barát nevére Pósa szívét emlékezet óta nem érzett meleg járta át.

– Mit csinálnak ők? Élnek mind a ketten? Mikor láttad őket?

– Nemrégen láttam őket, hiszen én is a veszedelem hírére jöttem csak haza. Engem is elragadott, s ott tartott magánál Párizs. Mikor elbúcsúztam tőlük, rólad is beszéltünk, idéztük emlékedet, hiszen azt hittük, régen halott vagy. Mondottuk is, milyen jó neked, hogy nem érted meg az ország pusztulását.

– De mit csinálnak most ők? – sürgette Pósa.

– Sorbon áll az egyetem élén – újságolta Salamon. – Ő a király gyóntatója, bizalmas tanácsadója. Megcsinálta, amit csak akart az egyetemen. Most ezrek és ezrek özönlenek már Párizsba, hogy kiki kedve szerint tanuljon filozófiát, teológiát vagy jogtudományt. És a hatalmas intézményt kemény kézzel vezeti Sorbon. Alig kezd még őszülni.

Sorbon őszülni kezd! És egyszerre, mintha előtte állna, úgy látja azt a csúnya kisleányhoz hasonló szőke, szinte még gyermekifjút. Sorbon őszülni kezd! Igaz, hiszen ő is úgy ötven körül járhat. És akkor Albertus nem lehet nagyon távol a hatvantól.

– És Albertus?

Salamon arcán felragyogott a lelkesedés:

– Ó, Albertus, Albertus Magnus, mert mindenki így nevezi: a „nagy” Albertus. Egyszer el akarták vinni püspöknek, nem ment, máskor fegyveres erővel kényszerítették, hogy érsek legyen, de másnap megszökött saját érseki palotájából, és visszajött Párizsba, mert ő csak tanítani akar, méghozzá olyasmit, amit más senki sem tanít. Mintha nem is filozófiáról beszélne, mindig csak állatokról, növényekről, kövekről tart előadásokat. Maga bújja nyáron az erdőket, és figyeli a fákat, télen azután ezekről a fákról beszél a diákoknak. Abélard-nak sem volt olyan tömegű hallgatója, mint neki.

Pósát elragadta az emlékezés. Nem lett volna jobb ott maradni? Nem lett volna jobb Sorbon és Albertus mellett a párizsi egyetem doktorának lenni, és ifjak ezreit tanítani Abélard bölcseletére? Bizonnyal jobb lett volna, de őneki idehaza volt dolga, és mindent úgy kellett tennie, ahogy tette.

– És te, Salamon, csak most jöttél haza? Több mint húsz évig voltál Párizsban?

A fekete hajú pap igent intett, s egész röviden elmondotta, hogyan történt. Néhány év múltán megnősült, a francia király vitéze lett, már-már francia úrrá változott. De mialatt ő a király mellett háborúskodva távol volt hazulról, pestis dúlta végig az országot, és elragadta feleségét s mind a három gyermekét. Akkor többé nem találta célját a vitézi életnek, Assisi Ferenc rendjébe állt, visszament az egyetemre, és magiszter lett, mint egykor Adorján vagy Pósa a magyar diákok közül. Már nem is gondolt arra, hogy hazajöjjön. Hanem amikor híre jött az ország pusztulásának, tudta, hogy most mindenkire odahaza van szükség. Ezt Sorbon is megértette, és hazaküldte magiszterét. Így érkezett ő éppen azokban a napokban az országba, amikor Béla király is visszaérkezett. Az örömmel fogadta a tanult írástudót, s azonnal kancellárul vette maga mellé.

Amíg beszélgettek, a várakozók köréjük álltak, és érdeklődve hallgatták egymással váltott szavaikat. Csodálkozva vették tudomásul, hogy a barna csuhás kancellár milyen messziről érkezett, és még nagyobb csodálkozással, hogy a fekete csuhás, ősz szerzetes az a sokat emlegetett Miskolcz nembéli Pósa, akit régóta halottnak tudott mindenki.

Nem is bánták, hogy Salamon nem siet azonnal be a királyhoz jelenteni, kik várakoznak rá. Egymás szavába vágva igyekeztek elmondani a visszatért Pósának, mi minden történt az országban, ki mindenki pusztult el az elmúlt idők alatt. Így tudta meg, hogy Apod fia Dénes összeesküvő volt, és szeme világától megfosztva, börtönben halt meg. Barcz fia Miklós akkor visszavonult a politikától, de a mongolok jöttére fegyvert ragadott, és egyike volt az első hősi halottaknak. De elesett Tomaj Dénes is, elpusztult az öreg Keán Gyula is. A nádorispán most Keán László. – Nevére felrémlett Pósa előtt Apod fia Dénes fegyvertől zörgő, harcias sógora, az akkori főlovászmester. – Az országbíró pedig Csák Dömötör. – És hallatára Pósa maga előtt látta azt a bajuszos étekhordómestert, akinek annyi gondot okozott a vendégek ültetése Béla herceg menyegzőjén. Ugyancsak öregember lehet. De ezek mind az egykori Andreás-párthoz tartoztak. Úgy látszik, hogy Béla, aki oly erőnek erejével küzdött apja ellen, most a pusztulásban megtanulta, hogy könnyelmű, állhatatlan, kedves szavú atyjának sok mindenben igaza lehetett. A régi Béla-párt nagyjai közül persze a legfőbb, a besenyő herceg elesett. De hát a többi? – Az udvarnál most csak egy Rátót töltött be nagy méltóságot. Türje Dénes Szlavónia hercege lett. Béla a maga egykori méltóságát ajándékozta a hűséges lovagnak, amikor maga királlyá emelkedett.

Pósa nem győzött érdeklődni. Egymás után jutottak eszébe olyan nevek, amelyekre évek óta nem is gondolt. – Miskolcz nembéli Domokos? – Régen meghalt, fia megyés ispán. – Miskolcz nembéli Fülöp prépost? – Megölték a tatárok. – Borsa Tamás? – Bihari megyés ispán. Nagy jövő vár még reá. A király igen kedveli. – Bor nembéli Simon? – Megölték a tatárok. – Győr nembéli Pot? – Meghalt nagyon régen.

Hirtelen egy név jutott az eszébe. Sohase látta, de többet gondolt rá, mint azokra, akiket személyesen ismert:

– Kulin fia István bán?

– Ő is meghalt még a tatárveszedelem előtt – mesélte Salamon. – Bosnyákország bánja most Ninoszláv. Remélhető, hogy ez végre nem eretnek. Mert mi tagadás, István urat méltán érhette a gyanú, hogy pártolja a bogomilokat. Ámde Ninoszláv úr magának a spalatói püspöknek, Gönczölnek a kívánságára lett Bosnyákország bánja.

Pósa húsz év óta először érzett kedvet arra, hogy felnevessen. Milyen nagyszerűen csinálják a bogomilok a maguk dolgát! Természetesen nem nevetett fel, és nem is beszélt. Ez a bogomilok dolga, és ha ő maga nem is lett bogomil, lelke egész szeretetével gondolt azokra, akik többet törődnek a szegény emberek dolgával, és többet is tesznek értük, mint bárki más ezen a földön, csak nincsen elég erejük, hogy kilépjenek a titkolódzás köde mögül. Még csak egy kérdése volt:

– Nem hallottatok Keletről, az egykori kancellárról?

Salamon nem hallott róla, a nevét sem ismerte, de a körülállók közül egy délvidékről érkezett férfinak úgy rémlett, hogy ismeri ezt a nevet, legalábbis azt hiszi, hogy így hívják Ninoszláv bán kancellárját.

Végül az iránt érdeklődött a délvidékitől, hogy Bosnyákországban jártak-e a tatárok. És megtudta, hogy Kádán kán, Béla királyt üldözve, ugyan keresztülrohant azon a tartományon is, de a lakosság nem sokat szenvedett, mert Ninoszláv bán a nép zömével felhúzódott a járhatatlan hegyek közé, s oda nem merték követni őket Kádán kán gyilkos hadai.

Pósa bólogatott, és remélte, hogy talán ott, a bogomilok között megmaradt valami mindabból, amiről egykor Kulin bán álmodozott, és aminek apró kis töredékét valaha ő és Teodorik szerette volna megvalósítani.

Ezután Salamon kancellár visszament a királyhoz elmondani, hogy kik várakoznak odakint kihallgatásra.

4

Mikor Pósa belépett, és mögötte bezárult az ajtó, pillanatokig ő is, a király is szótlanul, mozdulatlanul nézett egymásra. Akkor régen nem sokszor találkoztak, de jól megjegyezték egymás arcát. Béla sokáig gyűlölettel gondolt az aranypecsétes törvény írástudó országbírájára. De régóta halottnak hitte. És hol van már az aranypecsétes törvény? És hol van már az az egész elmúlott világ? A szenvedés és a veszedelem megtanította Bélát, hogy mennyire másképpen kellett volna mindent csinálni. Tudta már, hogy arra a fegyveres népre – a szerviensekre, familiárisokra – kell számítania, akik akkor kicsikarták az aranypecsétes törvényt. Húsz év után hát csak döbbent meghatottságot érzett, amikor – mintha sírból kelne ki – elébe állott Miskolcz nembéli Pósa.

Nem ismerte volna meg. Ez a fekete csuhás, szakállas ősz ember nem is emlékeztetett arra a lovag formájú, sima arcú, rövid bajuszú, barna férfira, aki valaha atyjának kancellárja volt, majd azokban az izgatott hónapokban az ország legfőbb bírája.

De Pósa is alig ismert Bélára. Csak keskeny arca és összeszorított ajka idézte a barátságtalan ifjú herceget, akiről azonban tudva tudta, hogy amikor tévelyeg is, becsületesebb, mint jó szándékú, de állhatatlan atyja, a kedves szavú Andreás király. Béla arca szinte fakószínű volt, hosszú szakáll ereszkedett arcáról melle felé, haja már világosszürkére őszült, holott alig múlott harminchat éves. Ülve is látszott, hogy milyen magas és milyen sovány. Csontos kezei a trónus karfáját fogták.

Csak hallgattak, és néztek egymás szemébe. Végre Pósa előrelépett, és mélyen meghajolt. Erre meghatott hangon kérdezte a király:

– Te élsz, Pósa? Vagy a halottak is eljöttek, hogy segítsenek nekem felépíteni az országot?

Az ablak a Dunára nyílt, Pest romhalmazát lehetett látni onnét.

– Élek, uram király, és eljöttem a te hívásodra, mert nem az a mi dolgunk, hogy ellenségeskedjünk egymással, hanem, hogy együtt építsük fel a romba dőlt városokat.

Akkor Béla felállt, lelépett trónusáról, és megölelte Pósát.

Akadt munka, alig volt elégséges hozzá az élők nemzedéke. Fel kellett építeni az országot, tanulni kellett a múltakból, erősebbnek kellett lenni, mint valaha, hogy soha többé ne következzék be egy újabb tatárjárás. Holott Batu kán nem adta fel a reményt egész napnyugat meghódítására. Batu kán elhagyta Karakorumot, és a leigázott orosz földön, Szárájban, a Volga mellett új sátorfővárost teremtett magának, oda se figyelt, mit üzenget neki Ogul Hamis asszony Karakorumból, komor arccal nézett nyugat felé, egyre csak nyugat felé. Béla király pedig megtanulta, hogy pápától, császártól semmit sem remélhet. Nem elegendő tehát újra felépíteni az országot, meg is kell védeni. Várakat kell emelni, biztos erődítményeket, mint Uriás apát tette, erős őrséget kell állítani a végekre, és nem szabad elhagyni egymást a veszedelembe jutóknak. Ha akkor, a vészek idején az orosz fejedelmek, a magyar király és a lengyel király összefog, nem válik romhalmazzá és pusztasággá sem Oroszország, sem Magyarország, sem Lengyelország. Jól tudta ezt Pósa is, amikor alaposan áttanulmányozta az elmúlt esztendők eseményeit. Fontos ember volt ő a kancellárián, a király mindig meghallgatta, és adott a szavára. Pósa megmagyarázta, hogy hiábavaló másfelől várni üdvösséget, ha azok nem védik okosan magukat, akik veszedelemben vannak. Mi értelme volt a hosszú halicsi háborúknak? Miért egymás ellen harcoltak? Miért nem egymással karöltve a tatárok ellen? És Bélának nem kellett sokat magyarázni, tudta jól, hogy Pósának igaza van. Egyik kézzel építeni kell, de a másik kezet ki kell nyújtani baráti szorításra, a még le nem igázott orosz fejedelmek és a lengyel király felé. Szövetséget kell kötni, és a szövetséget a régi szokás szerint házassággal megpecsételni.

A világlátott, tapasztalt írástudó Pósa feladata volt, hogy elmenjen megvalósítani a szövetséget, és orosz meg lengyel vőlegényt szerezzen Béla király két leányának. Pósa tehát kocsiba szállt, és elindult előbb Halicsba, azután Gnéznába.

6

És hagyjuk el Miskolcz nembéli Pósa történetét annál a képnél, hogy ott ül a halicsi fejedelemnek, Romanovics Danilónak a várában, szemközt a sok megpróbáltatást kiállott nagyúrral, aki már húsz évvel azelőtt a Kalka menti csatában is harcolt a mongolok ellen. Ott ül Pósa, Béla király szavait hozván, hogy szövetséget kössön a hódító, a közös ellenség ellen, és a szövetség megpecsételéseképpen megbeszélje Danilo fiának és Béla leányának a házasságát. Hagyjuk el itt az ő történetét, amelyet végigkísértünk kalandos kora ifjúságától kezdve diákságának és vívódásainak esztendein keresztül, egyetlen szerelmének történetén keresztül a tett hónapjaiig, majd a bukásig, és íme, végül az öregkorig, amikor a halottak is feltámadtak, hogy segítsenek az ország felépítésében.

Írástudó élete volt ez azokban a réges-régi évtizedekben, amikor elkövetkezett az idő, hogy az országnak már írástudókra is szüksége volt.

Idáig tart hát Miskolcz nembéli Pósának, az írástudónak története.