1

Mikor Miskolcz nembéli Pósa második napja tartózkodott a királyi udvarban, egyszerre az jutott eszébe, hogy ez a számára új izgalmakat jelentő világ nem egészen olyan, mint ahogy odahaza elképzelte, sőt még csak nem is olyan, ahogy szüleitől hallotta. Igaz, Pósa szülei maguk sohasem jártak sem Fehérvár székesvárosában, sem a budai vagy a csepeli királyi házban, de nagy tekintélyű rokonságuk emberemlékezet óta váltogatta a legfontosabb méltóságokat, s így az egész családnak állandó kapcsolata volt az udvari dolgokkal.

A Miskolcz nemzetség egyenest a honfoglaló Bors vezértől származott, egyik-másik águk a leggazdagabbak közé tartozott, és tekintélyük, sőt vagyonuk egy töredéke kiterjedt azokra az atyafiakra is, akik otthon éltek az Avas-hegyvidéki szállásbirtokon. Bizonyos volt, hogy ha egy Miskolcz nembéli fiatal vitéz megjelenik a királyi udvarban, ujját is alig kell mozgatnia érte, mégis biztosan felívelő pályafutás várja. Pósa apjának – Miskolcz nembéli Nána úrnak – mindig is az volt a vágya, hogy ha már számos gyermeke közül csak egy született fiúnak, az hagyja ott a birtokot, amelyet majd csak elkormányoznak a szomszédságból beházasodott vők és sógorok. Az apa fiában szerette volna megérni azt, ami a maga számára nem volt lehetséges, mert egy emberöltővel előbb éppen ő volt az a legifjabb testvér, akinek otthon kellett maradnia istápolni a jószágot, míg bátyjai ispánságok élére kerültek, vagy háborús lehetőségek folytán nyertek mind újabb birtokot a királyság különféle területein, noha az öreg Béla király, ki e néven harmadikként ült a szentséges István úr trónusán, közismerten fösvény férfiú volt, aki nem szívesen juttatta újabb földekhez még leghűségesebb embereit sem. Hanem hát Béla úr négy esztendővel ennek előtte elhalálozott az Úrban, és a Miskolcz nemzetség családjaiban az a hír terjedt, hogy az új uraság, a szelíd Imre király, már könnyebben jutalmazza a hűségeseket. Ezért Pósának már tulajdonképpen négy év előtt el kellett volna indulnia Fehérvár felé szerencsét csinálni. Csakhogy ebbe az akkor még éppen hogy kamaszfiú édesanyja szólt bele.

Pósa anyja nem kevésbé híres nemzetségnek, a bihari Borsáknak egyik tekintélyes ágából származott. A Borsák hatalmaskodó, kíméletlen, egymással marakodó urak voltak, s a korán elhalt szülők leánya, aki árvaságától fogva kolostorban nevelkedett, kislánykora óta rettegett minden úri perpatvartól, és örömmel ment férjhez, mert még az apácák közé is elkísérte a meghasonlott család nem egy zűrzavara. A vidéki otthonban azután békét és boldogságot talált, nem is kívánkozott el onnét, és arra sem vágyott, hogy fia a barátságos családi házból kikerüljön az úri nagyvilág fájdalmas tülekedésébe. Ezért húzta-halasztotta Pósa indulását. Úgy mondotta váltig, hogy még fiatal. Nem szerette volna, ha egyetlen fiúgyermeke elmozdulna az oldala mellől. Nána úr pedig békés ember volt, elfogadta felesége okoskodását, gondolván, hogy jól van, nem kell sietni, és ha Pósát valóban nagy pályát futni küldi el maga mellől, valóban nem árt, ha az megtanul már eleve minden megtanulhatót. Ezért hát a vidék legjobb fegyverforgatóit fogadta meg, hogy oktassák a fiút kard, dárda és nyíl használatra, megtaníttatta a vitézi tornák szabályaira, és főleg a bizánci illem tudnivalóira, sőt azt sem bánta, hogy a gyerek eljárogat a kolostorba, ahol a papok némi latin tudást és az írás-olvasás bonyolult mesterségét is belétöltötték. Azt ugyan nem értette az öreg, hogy minek egy ifjú úrnak írni. De hát Pósának otthon elég ideje volt, s hogy az egyforma napokat gyorsabban töltse el, szívesen foglalkozott ilyesmivel is. Anyjának pedig még tetszett is ez. A Borsa családban sokan voltak tudományos emberek, különösen azóta, hogy francia lovagok is rokonultak közéjük. Ezek elhozták magukkal a betű és a versek szeretetét. Az anya is tudott valami keveset franciául, és néha érthetetlen szövegű dalokat énekelt. Pósa anyja nem szerette ugyan a családot, amelyből származott, de mégis büszke volt rá. Aggódva vigyázta, nehogy Pósából olyan erőszakos férfi legyen, mint az ő nagybátyjai, de örömmel látta volna, ha fiában is fellelhető lesz majd az az eszesség, amelyről nem egy Borsa úr nevezetes. Ez a gyöngéd és erőszakos anyai szeretet tartotta otthon még négy évig a fiút. Tavasszal azonban az úrasszony köhögni kezdett, egy nap ágyba kellett feküdnie, és nemsokára meghalt.

És most már Pósa nem akart otthon maradni: anyja nélkül olyan üres volt az otthon, és olyan félelmetes minden éjszaka, hogy maga kérte apját, hadd mehessen el vitéznek a királyhoz. Ez pedig régi vágya volt a nagy emlékű Miskolcz úr otthon maradt ivadékának; hiszen egyebet sem csinált már jó ideje, mint hogy az udvar fényéről és lehetőségeiről mesélgetett, hadd ébresszen kedvet a fiúban. Most azt hitte, az ő buzdítása hatott, ezért indult el családjuk reménysége, holott Pósát a kísértetiessé vált otthon hajtotta. És amikor már felövezetten lovagolt a messze vezető úton, és hátranézett, hogy búcsút vegyen a háztól, úgy rémlett neki, mintha anyja állna az ablaknál, s integetne utána, mint mindig, ha akár csak a kolostor felé menet egy kis időre elhagyta őt.

Apja ellátta fegyverrel, és egy kevés pénzzel is. Szolgáik közül egy fegyverhordozót adott mellé, akit Mártonnak hívtak, s aki régi, hűségesnek bizonyult cselédek fia volt; körülbelül egyidős lehetett Pósával. Kettesben indultak Fehérvár felé. Útközben azonban – egy kolostorban, ahol éji szállásra tértek – meghallották, hogy Imre úr, a király, mostanában csak törvénynapok idején tartózkodik a székesvárosban; az év egyéb hónapjaiban inkább Budán lakik, ahol nemrégen prépostságot is alapított. Ezért hát másnap reggel Pósa és Márton utat változtatott. Így érkeztek föl egy nyár eleji napon Budára, ahol meg arról világosították fel őket, hogy az udvar ilyen meleg időben az erdős Csepel-szigeten tartózkodik. Egy nappal később tehát ott mutatta fel a pergamenre írt levelet, amelyet apja egy tekintélyes udvari rokonuk címére diktált, és pecséttel is megerősített, hogy igazolja fiát. A Miskolcz nemzetség neve pedig megnyitott minden szárnyas kaput, s még aznap Imre király színe elé kerülhetett.

Új látnivalók idején sebes iramban lendül az idő. Még a következő nap is igen gyorsan és változatosan múlt el, és e másnapon jutott Pósa eszébe, hogy ez a világ nem egészen olyan, mint ahogy eleve elképzelte.

2

Bemutatkozása nem volt sikertelen: jó hasznát vette annak, amit otthon tanult. Tudta az úri illemnek bizánci formáit, és azokat a szokásokat is, amelyek a francia udvarokból kerültek át még Béla úr idején a királyi nagyházba. A király és királyné előtt hát nem kellett szégyent vallania, noha kerülgette valami szorongó megérzés, hogy a nehéz arany hímekkel ékes udvari emberek kárörömmel várják, mikor fog a vidékről érkezett, bár előkelő nevű ifiúr egy s más nevetséges baklövést elkövetni. Igaz ugyan, hogy azokat a szavakat, amelyeket a király először hozzá intézett, nem értette, de hála anyja régi énekeinek, felismerte, hogy a kérdés franciául hangzott, és szégyenkezés nélküli közvetlenséggel mondotta meg, hogy nem beszéli a nyugati lovagok nyelvét, s magyaron kívül legföljebb egy kevéssé latinul tud. Erre a fekete szakállú, sovány arcú király szinte mentegetődző hangon fordította a szót latinra, tapintatosan tagolva ejtvén a szavakat, s azonnal meg is magyarázta, hogy azért nem beszél magyarul, hogy a királyasszony is megértse őket, s az még rövid ideje él itt ahhoz, hogy megtanulhatott volna országa nyelvén.

Rövid kérdezősködés után a király kijelölte, hogy az udvartartás melyik épületének melyik része lesz, az övé, lova melyik istállóba köthető. Ez a személyes gondoskodás Béla király öröksége volt, aki a jó gazda figyelmével maga törődött udvarának minden dolgával. Végül megígérte, hogy gondoskodni fog megfelelő feladatokról a fiatal vitéz számára, de arra is biztatta, hogy ha idővel maga találna kedvére való teendőt, nyugodtan jöjjön elébe kérelmével. Majd bemutatta az új udvari embert a kétoldalt vigyázó magyar és francia uraknak. Ezután más ember következett az uralkodói karosszék elé. Ez már franciául beszélt, és Pósa így nem értette, miről van szó. Azt tudta – megtanulta még otthon –, hogy most neki is oda kell állnia a kétoldalt sorakozó kíséret közé, és megvárnia, míg minden kérelmező el nem intézte dolgát, és csak a reggeli fogadóidő lejártával mehet új szállására. Így követeli a bizánci illem, amelyről már apja is mesélte, hogy enélkül senki sem boldogulhat, ha fontos ember akar lenni életében.

Késő délelőtt volt tehát, amikor már lovát is elhelyezve a kijelölt istállóban, Márton legénnyel elérkezett a tömör épülethez, s megtalálta azt a kőpadlatú, boltíves szobát, amelyben nehéz ágy és vasveretű láda, kecskelábú asztal, nehéz pad és egy szépen faragott térdeplős feszület volt a berendezés. Az alacsony, pántos ajtó előtt még előfülke is volt, ahol a fegyverhordozó számára készített fekvőhely tette kényelmetlenné az átjárást. A szoba köríves ablakán sűrű rács volt, mögötte becsukható ablaktábla. Az ablakon keresztül az úriházak mögött húzódó falura nyílt kilátás: nyilván ott lakik az udvar temérdek szolgálattevője. Túl a falun pedig sűrű zöld lombozatával az erdő következett.

Körülnézett a szobában. Bizonyos, hogy apai otthona barátságosabb volt, de Pósának igen tetszett ez a tekintélyesen kongó helyiség: a nagyvilágiasságot érezte benne, és nem ismert kalandok eljövetelét sejtette számára ez a kissé titokzatos királyi világ, amely sűrű erdő közepén épült nehéz kőházakban tartózkodik. Figyelte Márton arcát, mit szól mindehhez, hanem abból nem sokat lehetett kiolvasni, és Pósa már az út kezdete óta megszokta, hogy legénye bizony nem éppen fecsegő férfiú. Néha már arra gondolt, hogy Mártonnak talán nem volt kellemes eljönni hazulról, talán öreg szüleit hagyta el nehéz szívvel, vagy éppen ifjú leányhoz húzza vissza a bánata. De nem érdeklődött. Ő sem szerette, ha faggatják rossz pillanataiban. Bőséges idejű tanulóesztendei óta tudta, hogy ki-ki csak maga intézheti el a maga lelkében a maga szomorúságait, különösen akkor, ha ezek a szomorúságok nem bűnből fakadnak. Mert a bűnöket meg lehet gyónni, és akkor Isten nevében elérkezik a feloldozás. Ámde vannak olyan bús percek, amelyeknek az ember maga sem tudja okát adni. És nincs felháborítóbb, mintha valaki ilyenkor arról faggatja az embert, hogy mi baja van. Ezért nem érdeklődött Mártonnál sem: majd elmúlik tőle a bánat, ahogyan érkezett.

Azonban alighogy otthonná rendezkedett, alig helyezte el ruháit és fegyvereit Márton a ládában, máris látogatója érkezett. Miklós ispán volt, ugyancsak Miskolcz nemzetségéből, tehát rokona Pósának, akit az imént ismert meg a király színe előtt.

Nagy hangú, nagy szakállas úr volt a vendég. Kézmozdulattal sürgette Mártont, hogy kotródjék a szobából, majd szétvetett lábbal ült le a padra, és kérdően nézett vendéglátója szemébe:

– Nos, öcsém, kitől akarsz itt birtokot szerezni? A királytól vagy a hercegtől?

Pósa nem értette a kérdést. Eddig eszébe sem jutott a birtokszerzés.

– Ne akarj becsapni engem, Pósa öcsém. Hát miért jöttél volna ide? Megmondhatod, atyafiak vagyunk, nekünk akkor is pártolni kell egymást, ha történetesen másik oldalon állunk. Sőt, akkor még inkább. Tudod mit? Te légy hűséges a királyhoz, énrólam amúgy is gyanítják, hogy Andreás herceget pártolom. Ha a herceg kiszabadul fogságából, és valahogy elintézzük ezt a tehetetlen Imrét, akkor majd én bizonyítani fogom, hogy te mindig hűséges sáfárunk voltál. Ha meg Andreás úr bukik bele a küzdelembe, és én is bajba kerülnék, a te gondod lesz, hogy engem kimentsél. Hiszen ezért vagyunk atyafiak.

Pósa zavartan nézett rokonára:

– Nem értem. Hát mi van itten, Miklós bátyám? – kérdezte végül is.

Miklós úr hangosan felnevetett, hogy a boltozat is visszhangzott tőle, azután ezt mondta:

– Olyan vagy, mintha csupán asszonyok neveltek volna.

Pósa arra gondolt, hogy valóban, őt főképpen az édesanyja nevelte. Talán ezért is érzi magát annyira másnak, mint zajos atyjafiát. Örült is neki, hogy ő másféle, de annak is szükségességét érezte, hogy töviről hegyire megtudja, mi folyik itt a király körül. Annyit eddig is tudott, hogy létezik egy Andreás herceg, a király öccse, aki úgy látszik, valami oknál fogva most éppen raboskodik, s amint Miklós úr szavaiból gyanítható, pártja van az udvarban. Erről kell bővebben értesülnie, ha nem akar tévelyegve járni az, úgy látszik, zegzugos nagyvilági életben.

Így tudta hát meg az országos ügyek legfontosabb kérdését, hogy Andreás herceget az urak nagyobbik része szeretné a trónon látni, mivelhogy Imrében alaposan csalódtak. Imre alig kevésbé fukar, mint néhai Béla úr. Csakhogy Béla király gazdag volt, jól gazdálkodott, és ha földet nem is szeretett adni, az ezüstöt, sőt olykor a bizánci aranyat is elég bőven osztogatta hívei között. Az adók is jól folytak be akkortájt. Azonban Béla az országát Imrére hagyta, pénzét meg Andreásra, hogy a herceg ebből a teménytelen kincsből vezessen keresztes hadjáratot a pogányok ellen, akik meggyalázták az üdvözítő sírját, és elzárták a keleti árucikkek kereskedelmi útjait. Andreás ezzel szemben ezt a pénzt osztogatni kezdte az urak között, míg Imre annyit sem adott, mint megdicsőült édesapja. Az ügyeket sem tudja úgy kézben tartani, mint Béla úr tette. Igaz, a lázadást kísérlő Andreást bezáratta. De már az is gyöngeség jele, hogy nem ölette meg azonnal. Így a herceg majd csak ki fog kerülni, és akkor az ő pártjáé a jövő. Imre király meg csak szelíden mosolyog, boldogan él új francia feleségével, úgy tesz, mintha mindenki hűségéről meg lenne győződve, és bőségesen állna pénz a kincseskamrájában. Holott legtöbben résen állnak, és várnak, hogy ki kerül felülre. Sokan egyebet sem tesznek, mint hogy unszolják a királyt, adjon kegyelmet eltévelyedett öccsének. Persze van egy-két nagyúr, aki kitart Imre mellett, ezektől félni kell. Így félni kell Kalán úrtól, a pécsi püspöktől, aki legszívesebben hóhérkézre adná Andreás minden hívét. És Imre hallgat is rá. Még jó, hogy most már huzamosabb ideje székhelyén tartózkodik, hogy ellenőrizze az adóügyeket. Mert a legnagyobb baja az udvarnak, hogy az adók nehezen folynak be, különösen a nemrég még dúsan adózó délvidékről meg a déli hűbéres országokból, ahol a bosnyák nagyúr, az istentelen Kulin bán kormányoz. Hát most azért van székhelyén Kalán püspök, hogy utánanézzen Kulin bán sáfárkodásának.

Pósa fülét megütötte ez a kifejezés: „Az istentelen Kulin bán.”

– Miért istentelen ember Kulin bán?

Miklós úr suttogóra fogta a hangját:

– Kalán püspök azt mondja róla, hogy eladta lelkét a gonosznak.

Mindketten keresztet vetettek.

– És honnét tudja ezt Kalán püspök?

– Ő régóta ismeri. De el is hiszem.

– Látta már Miklós bátyám ezt az istentelent?

– Fel szokott jönni olykor az udvarba. Van bizony a szavában, a nézésében valami, ami nem jó.

– A király is tudja?

– Tudja ezt mindenki itt, de senki sem meri a szemébe mondani. Akihez szól, annak megborzong a háta, és akármit mond az ördöngös, az ember igent bólint rá.

– És a papok?

– Még sohasem tudtak semmit sem rábizonyítani. De hát most Kalán püspök éppen ebben fárad. Azt mondja, ha megszűnik a gonosz hatalma, az adók is jobban fognak befolyni. Márpedig Imre király tekintélye attól függ, hogy mennyi pénz gyűlik a kincstárba. De azért te, Pósa öcsém, légy kitartó híve a királynak. Minden nemzetségből itt is, ott is kell ember, mert csak így nem fordul fel az egész ország. És ne feledkezz meg arról, hogy amint lehet, gyarapítsd a vagyont. Ez az egész nemzetség iránti kötelességed.

Így szólt, és kongó léptekkel eltávozott.

Márton pedig visszajött, és a hallgatag fiú a régi cselédek fiának bizalmasságával halkan ezt mondta:

– Miklós úr rossz ember; óvakodj tőle, úrfi.

Pósa ránézett, bólintott:

– Tudom, Márton, de azt hiszem, itt sok rossz emberrel fogunk találkozni.

De nemsokára már újabb vendég érkezett. Fiatal nemesúr, aki esti ivásra hívta meg az újonnan jöttet. Ez is megkérdezte, hogy Pósa melyik párthoz áll. Erre azt válaszolta, hogy még új ember ahhoz, hogy véleményt mondjon bárki mellett vagy ellen. Az ifjú úr erre csak azt jegyezte meg, hogy „a pártatlanság csak az egész régi embereknek, az öreg tekintélyeknek az előjoga; aki számítani akar, annak színt kell vallania, mert vagy nem veszik észre, vagy azt mondják róla, hogy ravasz számító”. Ezután megígértette, hogy Pósa okvetlenül eljön a nagy ivásra, ahol szép és parázna leányok is lesznek. Ezzel távozott.

Ebédre egy udvari pap hívta meg, aki étkezés után megkérdezte, hogy nem akar-e harcolni a bogomilok ellen.

– A bogomilok? Azok kicsodák?

A pap keresztet vetett, Pósa udvariasan követte mozdulatát.

– Gyalázatos eretnekek, parázna életet élnek, nem tisztelik a királyt.

– De atyám – vetette ellene Pósa –, úgy látom, hogy itt is van egy párt, amelyik nem tiszteli a királyt, és a rab herceget szeretné trónon látni, és udvari emberek éppen ma estére hívtak meg nagy ivásra, ahol szép és parázna lányok is lesznek. Ezeket mégsem átkozza el senki.

A pap nem tudta, hogy csodálkozva vagy haragosan nézzen vendégére.

– Kísértő vagy te? Avagy angyalian ártatlan? Hiszen ezek nem a királyt nem tisztelik, hanem Imre helyén szeretnék Andreást látni. Az eretnekeknek azonban mindegy kicsoda, ők a királyt, a hatalmat, a törvényeket káromolják. És a te fiatal barátaid is paráználkodnak olykor, mint minden ifjú ember, mint nyilván te magad is. De a fiatal emberek tudják közben, hogy bűnt követnek el, meggyónják, és bocsánatra találnak. Az eretnekek azonban nem találják bűnnek a paráznaságukat, nem is gyónnak, sőt... – hangját suttogásig lassította – azt mondják, hogy két isten van. Az egyik isten gonosz, és minden földi dolog ettől a gonosztól való.

Pósa megborzongott.

– Miért nem irtották már ki őket az utolsó szálig?

– Mert rejtőznek, mert tagadják, mert nem lehetett rájuk bizonyítani. De itt vannak, biztos. Különösen a délvidéken, és még inkább Boszniában. Miattuk nem érkeznek el soha az adók. És nem azért, mert nem tudnak fizetni, ahogy az az istentelen Kulin bán állítja.

Pósa érdeklődve nézett föl a már ismert névre:

– Ő is bogomil?

– Kalán püspök azt mondja, hogy ő is az. És Kalánnak mindig igaza van. Kalán a legokosabb ember széles Magyarországon. Párizsban tanulta a tudományát.

– És most abban fárad, hogy Kulin bánra rábizonyítsa az eretnekséget.

– Isten segítségével sikerülni is fog neki. Akkor pedig bőven fognak folyni az adók. Ha pedig lesz pénzünk, rácsaphatunk a gyalázatos Andreás minden cimborájára. Te remélem, nem tartozol hozzájuk.

– Nem, atyám, én hűséges híve akarok lenni a királynak.

Maga sem tudta, mennyi ebből a kijelentéséből a meggyőződés és mennyi Miklós úr megfogadott tanácsa. De nagyon akarta hinni, hogy hűséges híve lesz a törvényes királynak. És arra is gondolt, hogy talán a leghelyesebb lenne, ha már holnap jelentkeznék a királynál, és bejelentené, hogy az eretnekek ellen akar harcolni.

Este pedig ifjú urak társaságában sokat ivott, s mulatozása, amint előre tudta, paráznaságba fulladt. Hanem – arra gondolt közben – ez mégsem eretnekség, mert közben is, részeg fővel is, tisztában van vele, hogy bűnt követ el az Úr parancsai ellen, amelyet már holnap meg fog gyónni, hogy feloldoztassék alóla. – Amint odahaza eddig is mindig töredelmesen meggyónta, ha valamelyik kedves parasztlánykánál szerelemre talált.

Csakhogy az otthoni ritka ölelések könnyű mámorából másnap könnyen, kicsiny kis bűntudattal, de mégis jókedvvel ébredt. Itt pedig a dorbézolás másnapi fejfájós reggellel kezdődött.

– Nem jól van ez így, úrfi – mondotta csendesen Márton, amikor ránézett ura gyűrött, árkolt arcára.

– Tudom, Márton, és azt hiszem, sok minden nincs jól errefelé.

Ezen a délelőttön pedig díszes követség érkezett Rómából a királyhoz. Csakhamar elterjedt annak a híre is, hogy most már a pápa körében is tudják: a délvidék nyüzsög a bogomiloktól. Rómába sem folynak be az ottani adók. Ezért hát azonnal vizsgálókat kell küldeni a gyanús vidékre, és tűzzel-vassal felszámolni az eretnekséget. Délben az ismerős udvari pap már azt is elmondta Pósának, hogy egyházi és világi vegyes bizottságot állítanak össze. Ez majd lefolytatja a vizsgálatot, és jaj annak, akit az eretnekség bűnében találnak. Az előkészületeket Kalán püspöknek haladéktalanul meg kell tennie a bizottság fogadására. Holnap ki is fogják jelölni a gyors futárt, aki azonnal indulhat Pécsre a királyi rendelkezéssel.

És délután volt, hogy Pósának eszébe jutott, milyen más itt minden, mint ahogy apja otthon, olykor esti tűz mellett, mesélte a királyi udvar életét, ahol a vitézek csak arra gondolnak, hogy miféle hőstetteket hajtsanak végre, ahol a királynak egyéb gondja sincs, mint hogy igazságot tegyen népe fölött, ahol az urak hűségesen vigyáznak, hogy a király bölcs rendelkezései betartassanak, és maguk is megfontolt tanácsokkal járulnak a királyság kormányzásához. Majd felrémlett anyja képe, aki félt ettől a nagyvilágtól, és féltette tőle fiát.

Pósa ugyan nem félt, de értette már anyja félelmét. Hanem arra is gondolt, hogy mind e gonosz dolgokat Isten azért bocsátotta ránk, mert oly sokan elpártoltak tőle, és talán ha az eretnekek megtérnek vagy elpusztulnak, az udvari világ arculata is megváltozik. Úgy vélte, az eretnekek elleni harc az ő útja. Ezért tehát másnap délelőtt jelentkezett a trónus előtt, és kérte, hogy ő legyen az a vitéz, akit gyors futárként küldenek Pécs városába Kalán püspökhöz.

A kérelem nyomban meghallgatásra talált, és déltájban Pósa és Márton már a Duna mentén futó úton igyekezett az ötegyházú Pécs híres városa felé.

3

Juhászlegény hozta el a hírt a határban munkálkodó asszonyoknak, hogy Pécs felől fegyveres vitézek igyekeznek errefelé. Az asszonyok erre hangos kiáltozással futottak a faluig, és hírül adták mindenkinek, hogy itt vannak Kalán püspök emberei. A házakban és a házak között erre nagy nyüzsgés támadt. Férfiak dörmögtek egymás felé, női hangok sopánkodtak. Valaki azt mondta, hogy el kellene lovagolni a barcsi parókiára, és lóhalálba idehívni a plébánost, aki már máskor is tanúskodott mellettük. Erre azonban nem volt idő, mert a kopjások már benyargaltak a faluba, lelassították lovaikat, és az élükön járó sisakos ispánféle megkérdezte az első gyerektől, hogy hol lakik a billogos. Annak a háza előtt azután megálltak. Lehettek vagy húszan, és nemsokára három bivaly vonta szekér is beérte őket. Ezeken kampós bottal felszerelt hajtólegények is ültek.

Az ispán kopjanyéllel kopogtatta meg a vályogház falát úgy, hogy az porozni kezdett. Le sem szállt lováról, úgy hívta ki az elöljárót:

– Gyere ki, billogos!

Ősz öreg paraszt lépett ki az alacsony ajtón, és meghajolt az úr előtt:

– Isten hozott nálunk, ispán úr.

– Bizony, Isten hozott, és a püspök úr küldött. Nemsokára itt az új aratás, és még a tavalyi termést sem szolgáltattátok be.

– Hiszen tudod, ispán úr, hogy jég és aszály pusztított el tavaly minden termést. Alig volt annyi, hogy magunk jóllakjunk belőle. A barcsi plébános úr sem kérte a maga tizedét.

– Ez a plébános úr dolga. Hanem a püspök úr nem azért művelteti itt a földjét, hogy sem ő, sem a király semmit se lásson belőle. Hogy mertetek jóllakni addig, amíg Istennek nem adtátok meg, ami Istené, és a királynak, ami a királyé? – szólt, és a nyereg mellől rovással jegyzett fapálcát vett elő, arról olvasta:

– A juhokat sem fizettétek be.

A billogosnak fehér szakálla mögött vörös lett az arca:

– De uram, a juhokat már tavaly ősszel elhajtották a püspök úr emberei.

Az ispán mérges hangon kiáltott rá:

– Ne hazudj! Itt a rovás, olvasd el! – És feléje nyújtotta a pálcát.

– Nem én róttam fel, uram, nem tudom, ki mit jegyzett a pálcára.

Erre az ispán a vitatott hitelességű pálcával olyat vágott az elöljáróra, hogy a vékony farudacska összetört.

– Nesze kételkedés! Most aztán nincs semmiféle rovás, csak fizetni kell. Nem kerülhetitek meg az igazságot, a törvényt, a király parancsát!

Körülnézett. Közben az egész falu népe odagyülekezett már körébük, és sápadt szótlansággal várták, mi fog következni.

– Egy-kettő! Azonnal itt legyen a szekereknél legalább annyi véka búza, ahány felnőtt férfi van a faluban. A püspök úr belátó, nem kéri az egész tartozást. Amit fizettetek, feljegyezzük a javatokra, annyival kevesebb lesz a tartozásotok. A többit majd megfizetitek aratáskor. A lábasjószágból pedig annyi maradhat, amennyi a szántáshoz kell. A többit azonnal tereljétek ide.

Erre a parancsra az asszonyok szinte egyszerre felsírtak. A férfitorkokból szótlan méltatlankodás hördült fel. Hanem a lovasok kezében megcsörrent a fegyver, és a kampósbotú hajtők leugráltak a szekerekről.

– Szólt valaki? – kérdezte az ispán.

– Mit fogunk mi enni? – kérdezte egy férfi.

– Mondjátok meg neki – fordult a kopjások felé az ispán. Mire két legény leugrott a lóról, megragadta, és a földre ráncigálta a kérdezőt. A többi kifeszített fegyverrel fordult a nép felé, hogy senki sem mert mozdulni, mialatt az egyik botos huszonötször verte rá a kérdezősködőre a választ.

– Ne feleseljetek emberek az igazsággal – mondotta békülékeny hangon az ispán. – És most, amíg az adót összehordják, adjatok valamit enni, mert valamennyien éhesek vagyunk. – Némi szemrehányás is volt a hangjában, amikor hozzátette: – Fáradságos dolog, ha az ember arra vigyáz, hogy mindenki betartsa a törvényt.

Amikor már dél elmúltával Kalán püspök emberei továbbmentek, a falu népe összegyűlt a billogos háza előtt. Összegyűltek, de nem beszéltek, csak magukban gondolkoztak. Az éhség hónapjai fognak most következni. Mert a véka gabonát még csak kibírták volna, ha nem viszik el az egész gulyát. De csak annyi maradt belőle, hogy dolgozzanak vele. A juhok nagy részét pedig már régebben elvitték, csak letagadták. Ha most a jószágból esznek, mivel dolgozzanak? És ha megeszik az állatot, nem fog szaporodni, s akkor jaj nekik ősszel.

– Miért is nem volt itt a plébános? – sopánkodott végre egy hang. – Ő megvédett volna minket.

– Hiába lett volna – vetette ellenébe az öreg elöljáró. – Ő is csak plébános, és az ispán a püspök nevében szólt.

– De hát a pap mégis Isten nevében szólt volna, és Isten igazságos.

– De a király is igazságos, a püspök is igazságos. Az igazság és a törvény parancsolja az adót. Az igazságos Isten sem szól értünk az igazságos király ellen...

És ahogy ezt kimondotta, a ház sarkánál hosszú és szikár, fekete csuhás, fekete szakállas férfiú magasodott fel. Nem is vették észre, mikor érkezett; mintha abban a pillanatban ott öltött volna testet. Feje födetlen volt, inas lába sarutlanul gázolta a földet. Kezében hosszú, horgas bot volt, mint a juhászoknak vagy az apostoloknak. Közéjük lépett, és hangos szóval, ahogy a papok beszélnek, megszólalt:

– Hiába is fordulnátok az igazságos Istenhez, hiszen Ő a ti ellenségetek. Éheztek, és el fogtok pusztulni, mivel a saját ellenségeteket szolgáljátok.

Dermedt hallgatással fordultak feléje.

– Átkozzátok meg az igazságos Istent, akinek nevében elviszik gulyátokat, akinek nevében megbotoznak titeket és minden utódotokat. A telhetetlen igazságos Istennek növel új áldozatokat, aki gyermeket hoz a világra.

Az emberek szólni sem tudtak a rémülettől. Végre a billogos nyögött ki ennyit:

– Istenkáromló! Nem félsz a pokoltól és a püspök úrtól?

A fekete ember magasra emelte botját:

– Én nem félek senkitől itt e földön, mert én a jó Isten követje vagyok. A jó Isten lelke vezérel engem utaimon, rajtam nem fog a tűz, és nem fog az átok, rajtam nem fog az igazságos Isten semmiféle mesterkedése, mert én a jó Isten igéit hirdetem az igazságos Isten ellenében. Boruljatok le a fényességes jóság előtt: ő meg fog védeni titeket az igazságtól, a királytól és püspöktől. A jó Isten szól hozzátok: boruljatok le előtte!

És amikor az első ember térdre vetette magát, azon nyomban az összes többi is odaborult a mennyei követ elé, akinek még nem értették a szavát, de már sejtették, hogy az ő felháborodásuknak, az ő fájdalmuknak az orvoslója.

– Emberek – mondotta most már mesélő hangon a feketecsuhás. – Hazudott nektek minden püspök és ispán, ők azt mondják, hogy egy Isten van, aki jó és igazságos. Hát hogy lehetne egyszerre jó és igazságos? Ha jó, akkor javatokra van, de ha igazságos, akkor jaj nektek, hiszen az igazság elviszi marhátokat, megbotoz, dolgoztat és éheztet. Hogy lehetne ez a két Isten egy? Bizony két Isten vagyon öröktől fogva: az egyik jó, a másik igazságos. Az igazságos teremtette a világ minden földi rendjét: királyt, püspököt, ispánt, katonát. Az igazság alkotta a törvényt. És ti szolgáltátok az igazságot. Mit tett ezért az igazság? Elvitte jószágotokat, és megbotoztatott. És amíg imádtátok őt, az Igazságost, megfeledkeztetek róla, a Jóról, aki szeretetet parancsolt. Elpártoltatok a jótól, nem is segített titeket. Pedig ő szereti a ti lelketeket, csak arra vár, hogy felébredjetek, és visszatérjetek hozzá, és segítsetek néki itt e földi világban harcolni a szörnyű igazság ellen.

A térdeplő nép pedig egyszerre megértette, hogy miképpen származhatott mind e rossz az Istentől. Természetes: a jó Isten, akiről az engedékeny plébános beszél, és az igazságos Isten, akire Kalán érsek és minden katonája hivatkozik – nem egy és ugyanaz. Így már érthető a világ. És miért is szeretne minket a jó Isten, amikor mi ellenségét pártoltuk?

– Mit tegyünk? – kérdezte a billogos.

– Mit tegyek? – ismételte az, akit megbotoztak.

– Vezess minket! – így valamennyi, akit kifosztottak.

– Harcoljatok! – dörögte a csuhás. – De ne nyíltan és fegyverrel, mert az igazságnak több fegyvere van, és az igazság katonái is alattomosak. Elvesznétek a nyílt csatában, és mit sem segítenétek a jó Isten ügyének. Legyetek ti is alattomosak. Ha kérdeznek, tagadjatok; ha a püspök megáld, csináljatok áhítatos arcot. Csapjátok be a gonoszt. Csapjátok be az igazságot, a királyt, a püspököt, a föld urait. Ez a föld és minden jószága a tietek, mert a jó Isten tinektek adta, de az igazság megláncolt királlyal, földesúrral, püspökkel, kopjással és törvényekkel. Ha látnak, tegyetek úgy, mintha betartanátok a törvényt, de ahol lehet, ahol csak tudtok, cselekedjetek törvénytelenül. És az igazság világa, ha majd már sokan fognak így cselekedni, egyszeriben széthull a föld uraival egyetemben. Így világosította meg a jó Isten Bogomilt, a szentet. Kövessétek Bogomilt, hogy jó keresztények legyetek e földön, s lelketek boldog lehessen mindörökké.

– Én megfeszíttetem magam, ha kell, Bogomilért – mondotta elragadtatva a megbotozott férfi.

– Ne halj meg érte, hanem élj az ő igéjéért. A vértanúság hiábavaló: nem szolgálnád vele az eljövendő jóságot. Élni kell, és harcolni. Tüzes padon se áruld el, hogy bogomil vagy magad is, inkább átkozd meg Bogomil nevét, és minden szent örülni fog, hogy kijátszottad a gonoszt. Ha pedig mégis bajba jutnátok – szólt most halkabbra fogva hangját –, ha valaki nagy bajba jutott az igazság ellenében, úgy induljon el arra, a Dráva felé, keljen át a gázlón, és azon túl bárki fel akarná tartóztatni, csak mondja, hogy Kulin bán szolgája.

– Kulin bán... – a nép borzongva ismételte. Már hallották ezt a nevet.

– Az istentelen Kulin bán – suttogta egy hang.

– Ő a jó Isten embere! – kiáltott a bogomil. – A jó Istené! Őrajta nem fog a földi hatalmasok haragja és gyűlölete. Aki benne bízik, aki őt követi, arról a jó Isten nevében ő gondoskodik.

Előlépett egy férfi, és azt mondta:

– Szent ember, én bogomil akarok lenni. Mit tegyek?

A csuhás szelíd hangon válaszolt:

– Várj, fiam, én hírnöke vagyok a jónak, majd jönnek újabb hírnökök, jönnek majd Bogomil nevével, jönnek majd a jó Isten nevével, s megmondják, mit kell tennetek. A ti dolgotok addig csak annyi, hogy tudva tudjátok: két Isten van, és ti a jó mellett álltok az igazságos ellenében.

Szólt, és megindult arrafelé, ahonnét a délutáni csillogásban idáig rémlettek Pécs híres öt egyházának tornyai. Mikor egy ház mellett befordult, a térdeplő emberek úgy látták, hogy egyszerre eltűnt. Sokáig hallgatva, és még mindig térden állva néztek utána, s csak akkor kezdtek felállni, amikor már messze a kanyargó úton ismét szemükbe tűnt szikár, fekete, egyre kisebbedő alakja.

Az öreg billogos agyában ekkor hirtelen rémült gondolat fogant:

– Nem volt-e kísértő?

A kérdést megint dermedt csend követte. Hanem az a férfi, aki már hitet tett Bogomil mellett, azt kérdezte vissza:

– Vajon nem az igazság vitte el a gulyát? Vajon nem az igazság nevében botoztat az ispán?

– Bizony az igazság nevében – világosodott meg a délelőtt megvert emberfia. – És az igazság nem jó.

– Az igazság nem jó – ismételték itt is, ott is. De nem mertek egymás szemébe nézni. Még nem tudták, hogy repeső szívvel örüljenek-e a csuháshozta jó hírnek, vagy rettegjenek valami borzalmas dologtól. Hanem azzal mindnyájan tisztában voltak, hogy nagyon fontos dolgokat tudtak meg ezen a délutánon.

4

Elérkezvén Pécs kapujához, Pósa felmutatta a király pecsétjét, és tudakozódott, merre kell menniök, hogy Kalán püspök otthonához érjenek. Elnyervén az útbaigazítást, lassú lovaglással tájékozódott a város utcáin. Márton mindenütt mögötte lovagolt.

Nagyon meglepte Pécs, ilyenfajta várost még nem látott. Azon a vidéken, ahol felnevelkedett, nem volt semmiféle nagyobb település, és az emberek nagy része pásztorkodással foglalkozván, inkább sátorban élt, mintsem házakban, s az ő családjuknak kőépülete messze földön nevezetes volt. Buda felé menet is inkább sátorcsoportokat látott, és az első fallal kerített, igazi város csak Vác volt. Hanem ott a falon belül igen könnyű volt eligazodni: egyetlen tér és néhány utca volt az egész. Akkor ugyan ezt is megcsodálta Pósa, mert addig még ilyet sem látott, de amikor elérkezett és átlovagolt Budán, tudomásul vette, hogy a királyi és püspöki szállások közül, úgy látszik, ilyen kőfallal kerített helységek vannak. A csepeli erdő házcsoportja is emlékeztette az effajta városképre. Hanem Pécs egészen más volt. Már az idevezető út is azt mutatta, hogy számára ismeretlen vidéken járnak: egyre gyérebbek lettek a sátrak, egyre sűrűbbek a vályogházas falvak. Kiterjedt földeken kalász ringatózott. Kolostorokkal is gyakrabban találkoztak. Egy éjszakát a szerzetesek vendégeként töltöttek, akikről Pósa megtudta, hogy a földmívelés művészetére oktatják a népet. Ott igen összebarátkozott a tudós papokkal, akik becsülettel néztek rá, amikor elárulta nekik, hogy tud könyvből olvasni. Ezért hát nyugovó előtt az isteni tudomány dolgaira került a sor, és Pósa ismételten hallhatta, hogy Kalán püspök milyen nagyon nagy tudású férfiú, és hogy mennyire bíznak benne: ha valaki, úgy ő kiállhat a veszélyes eretnekekkel szemben. Kérdésére, hogy találkoztak-e már a veszélyes eretnekekkel, tagadó választ kapott, de ismételten hallhatta az istentelen Kulin bán nevét, aki védi az eretnekeket, és maga is eladta lelkét a gonosznak.

Minthogy Pécsről is beszéltek, tudta már, hogy olyan nagy város, aminőt még nem láthatott életében, mégis elámult, amikor átlépte a jól őrzött kaput.

Görbe, zegzugos utcákon ide-oda siettek az emberek. A férfiak, nők és gyerekek közt olyan alakokat látott, akikről el sem tudta képzelni, hogy mifajták. Egyesek turbánnal, mások rövid gyolcsruhában, magasra tekert saruban. A rojtos, fehér köpenyű zsidókat és a sötét bőrű szaracénokat felismerte, mert azok az ő vidékükön is otthonosak voltak.

Az utca egyszerre meredekre fordult, de a nyüzsgés is olyan nagy volt, hogy lovaik csak lépésben haladhattak. Nem is volt kedve sietni, hisz minden látvány izgalmas újdonság volt a számára. Az utca is kitágult, a vályogházakat kőépületek váltották fel, egyikmásiknak tornya vagy kiugrója is volt. Néhány kapu előtt színes áruk vártak vásárlókra: selyem, cserépedény meg fegyver. Egy ablak mögött ötvösmester véste ezüstáruját. Az utcán pedig, Pósával szembe, ijesztő termetű kétpúpú állat közeledett ringatózó járással, hátán mindenféle holmi nagy kendővel lefedve. Az állatot hangosan kiáltozó turbános szerecsen vezette.

Pósa arra gondolt, hogy azt hinné, álmodik, ha az utcáknak nem lenne valami meghatározhatatlanul rossz szaga, amely a vidéken nőtt ember számára eddig ismeretlen volt.

Kiért a térre, ahol hatalmas székesegyház állott. Azt hitte, megtalálta azt az épületet, ahová a kapunál irányították. Meg is állt a templom melletti háznál, és egy arrajárót megkérdezett, itt lakik-e Kalán püspök. Kiderült azonban, hogy az a ház a görög kereskedőké, menjen csak tovább, fel a meredek utcán. Végre nem egyszeri útbaigazítás után elérkezett egy hatalmas épülethez, amelynek sarkain kerek kiugró tornyok voltak, és vasveretű kapuja előtt fegyveres őr állott. Itt lakott Bor nembéli Kalán úr, a püspök.

Pósa leugrott lováról, felmutatta a királyi pecsétet. Erre a kopjás fegyverével tisztelgett, és a kapugyűrűvel nagyot koppantott. Azonnal kijött egy szolgálattevő, és az őr utasítására átvette Pósa lovának kantárát, és meghajolva jelezte, hogy a király futárja beléphet a kapun. Márton is leszállt, és a lovakat vezetni kezdte a szolga nyomán az istállók felé.

A hosszú kapualj alatt ezüstvértes úr állította meg Pósát, és amikor az előtte is igazolta magát, udvariasan felvilágosította, hogy ő a püspök úr udvarispánja. Ennek azután elmondotta, hogy sürgős követségben van Kalán püspök úrhoz, a király üzenetét hozza Csepelről. Az udvarispán kissé túlzott mozdulatokkal hajlongott előtte, és azonnal hajlandónak mutatkozott a nagyúr színe elé vezetni. Pósa most arra gondolt, hogy bonyolultabb dolog a király pecsétjével bejutni Kalán püspökhöz, mint apja igazolásával maga a király elé. S amikor már ott állott a magas előcsarnokban, egyszerre elfogta az izgalom: határtalanul kíváncsi lett erre a városra, erre a pompás házra, és főleg a nagy hírű Kalán püspökre.

A szobában, ahogy belépett, alig tudta, hogy hova nézzen először. A falakról arany, piros és kék színekkel festett képek néztek rá. A padlót puha keleti szőnyeg borította. A mennyezetgerendáról fekete vasláncon abroncs ereszkedett alá, amelyben körbe fáklyák vártak az esti lámpagyújtásra. A hosszú asztal, mögötte a trón formájú karosszék meg a fal menti padok faragottak és fényezettek voltak. A szemközti falnál pedig hosszú polcon óriási könyvek sorakoztak. Az ablakot áttetsző kristálykép borította: kék és sárga darabkákból Szent György és a sárkány küzdelme volt kirakva. Ezen át szűrődött be a nap a szobába, aranyossárgára festve mindent.

Ezek a színek, ez a puhaság, ez a sose látott pompa úgy elhódította, hogy maga sem tudta, mennyi idő telt el belépése óta, s egyszerre ijedten vette észre, hogy a hosszú asztal mögött mosolygó arccal ott áll maga a püspök. Nyilván akkor is itt volt már, amikor ő belépett, sőt az is lehet, hogy tulajdonképpen jómaga is csak egy pillanat óta áll itt az ajtóban, és nem is történt semmi hiba az udvarias illemben. A püspök arcán is látszik, hogy megszokta vendégei csodálkozását. És ugyanakkor még egy gondolat rémlett fel: vajon csakugyan ő a püspök?

De bizonyos, hogy ő az, noha sem arca, sem öltözéke nem árulja el az egyházi férfiút. Hanem tekintetében, megjelenésében kétséget nem tűrő módon nyilatkozik meg, hogy ő itt a legfőbb, a legjelentékenyebb ember.

Feltartva a királyi pecsétet, meghajolt, az asztalig ment, és az igazolást letette a püspök elé. Az felvette, alaposan megnézte mindkét oldalát, és amikor meggyőződött annak hitelességéről, barátságosan felé nyújtotta gyűrűkkel ékszerezett jobb kezét. Gyűrűsujján ott csillogott a lilás ametisztkő, hogy eloszlasson minden kétséget Pósában: az előkelő nagyúr valóban a püspök.

– Isten hozta a király követét, isten hozott, fiam. – Hangja mély volt és lágy.

Pósa megcsókolta a pásztorgyűrű kövét, és csak most nézett szembe a vendéglátóval.

Bor nembéli Kalán úron csak a pásztorgyűrű és a nyakában lógó gyémántkereszt vallott az egyházfejedelemről. Arca simára volt borotválva, és így minden vonása látható volt. Ezek a vonások pedig kemények voltak, határozott volt az egész arckifejezés, parancsoló a roppant nagy, fekete szem, és szinte ijesztő lett volna a szem alatti két mély árok, ha az egész tekintetet nem lágyította volna meg az arc szabályos kerekdedsége, és a fedetlen főről vállig omló sötét haj. Ruhája könnyű lovagi vadászöltözék: hímzett zubbony, lábszárhoz simuló nadrág és puha csizma. Széles övéről jobboldalt rövid tőr függött, markolata ékkövekkel kirakva.

Pósa zavartan kezdett a beszédbe, hogy a király üzenetét hozza. Kalán félbeszakította, mondván, hogy üljön le az asztal előtt álló kis támlátlan székre, s ő maga is hátradőlt a trónszéken, keresztbe téve lábait. Ahogy Pósa leült, észrevette, hogy az asztalon is szépen rajzolt könyv fekszik kinyitva. Fordítva is megismerte, hogy görög betűs, nem tudná elolvasni.

Végre összefüggően elmondotta a királyi üzenetet, hogy rövid napokon belül vizsgáló bizottság érkezik Pécsre, amelyben Róma két megbízottja is helyet foglal. Ez a bizottság a püspök úr útmutatásával általános inkvizíciót fog tartani ezen a vidéken, túl a Dráván és Boszniában, hogy végre felszámolják az egész bogomil eretnekséget, és ellenőrizzék, miért nem folynak be az adók sem Budára, sem Rómába.

– A bizottságba – így fejezte be – forma szerint be kell venni Kulin bán urat is, de neked, püspök uram, tudnod kell, hogy a bán tulajdonképpen maga is gyanúsított.

Erre a mondatra Kalán állandó mosolya halk nevetéssé vált:

– Tudomásul kell vennem? Hiszen én ismétlem folyton folyvást, hogy Kulin a főfő istentelen. Amíg őt kíméljük, hiába teszünk bármit is az eretnekek ellen. Végre, hogy ezt Csepelen is megértették. De hát küldenek-e katonákat is? Vizsgálatot én is tudok tartani, de Kulinnak talán több a hadinépe.

Pósa megmondta erre, hogy a bizottság nagyobbfajta kopjás és íjas sereggel jön, és ha kell, rendelkezhet a Dráva és Száva közti várak őrségeivel is.

– Akkor rendben van: az istenteleneket el lehet intézni. Készen állunk a fogadásukra. És most mondd el, hogy ki vagy te és honnét származol.

Pósa örült a kérdésnek. Kezdettől fogva kívánt személyesebb dolgokról beszélgetni a nagyúrral, akinek arca, hangja, megjelenése szinte megbabonázta. Szabatosan válaszolt tehát. Kalán arca közben egyre barátságosabbá derült.

– Közülünk származol hát. Sok atyádfiát ismerem. Te azonban új ember vagy az udvarnál.

Pósa elmondotta, hogy csak most került Csepelre. Beszélt édesanyjáról, akit nem hagyott el, amíg élt, de akinek halála után már nem is tudott volna otthon maradni, s így apja régi vágya szerint elment a királyi vitézek közé.

– Nagyon helyesen. Nekünk mind ott van a helyünk. Ha mi nem kormányozzuk az országot, akkor majd más kormányozza, és az csak hátrányos lehet a számunkra. Te harcos akarsz lenni vagy inkább az ügyekkel foglalkoznál?

– Erre még nem gondoltam.

– Vitéz van elég. Te inkább tanulj meg olvasni.

– Tudok olvasni, bár édesapám ezt mindig fölöslegesnek tartotta.

– Vitéznek fölösleges is, hanem mindig kell közülünk néhány, aki átlátja, hogy mi történik a világban. És arra is vigyáznunk kell, hogy csak mi tudjuk igazán a dolgok jelentőségét. Ezt is megérted? – és a könyvre mutatott.

Pósa szégyenkezve mondotta, hogy nem tud görögül. Eddig nem volt büszke, hogy egy s másban többet tud, mint sokan, most azonban szégyenkezett, hogy keveset tud.

– Tanulnod kellene. A Miskolcz nemzetség eléggé gazdag, hogy egyik fiát elküldje Párizsba. Csak Párizsban lehet megérteni a világ fontos dolgait, csak ott lehet megtanulni azt, ami tanulásra érdemes. Hallottál-e Arisztotelészről és tudod-e, hogy ki volt Averrhoes?

Pósa a görög bölcs nevét már hallotta az otthoni papoktól, bár bővebbet nemigen tudott róla; az utóbbi névről mit sem tudott.

– Hát este majd beszélünk ezekről, fiam, és arról is, hogy mit kellene csinálnod. Mi értelme volna, hogy egész életed csak annyi legyen, hogy néhány újabb jobbágyot szerzel, és esetleg mint valami fontos vár ispánja öregednél meg? Holott a tudomány érdekel, és csak ez az út vezet az igazi hatalom felé. Most pihenj le, az udvarispán majd megmutatja a szobádat.

Ezzel a könyv mellől kis buzogány formájú ezüsttárgyat vett fel, és megzengette vele a keze ügyében függő ezüsttányért. A belépő udvarispánt utasította, hogy hová vezesse Miskolcz nembéli Pósa urat, aki most a király képét viseli Pécs városában.

E ranghoz illő volt a kijelölt szállás. Csepelen ő a király mellett csupán újonnan érkezett vidéki ifiúr volt; itt azonban a leggazdagabb püspök udvarában a király megszemélyesítője. És a pécsi nagyház amúgy is sokkalta pompásabb volt, mint Csepelen maga a királyi szállás. Színek, puhaság és csillogás tette meséssé a szobát. Még Márton számára is tágas helyiség jutott. Itt ugyanis nem illett volna a fegyvereket bevinni a falfestmények és a szőnyegek közé: külön szobájuk volt a fegyvereknek, s itt kapott otthont a fegyverhordozó is, aki nemsokára meg is érkezett, elhelyezvén a lovakat, és most hozzálátva a poggyász elrendezéséhez. Mikor elkészült, bejött Pósához, aki puha takaróval leterített kényelmes heverőn feküdt, és a mennyezet gerendáira szögezett szemekkel gondolkozott azokon a szavakon, amelyeket a püspöktől hallott.

– Hogy tetszik neked ez a hely, Márton?

A szomorú arcú, szűkszavú legény nem válaszolt azonnal, mintha habozott volna. Pósa ránézett:

– Mit akarsz mondani?

– Hiába mondanám, úrfi.

Pósa felült a fekhelyen:

– Mi nem tetszik neked?

– Miért pompásabb itt minden, mint akár a királyi udvarban?

– Kalán püspök híres gazdag ember.

– Tudom, tudom – mormogta szórakozott, elhalkuló hangon Márton.

– Mit akartál hát mondani?

– Most nem is tudom, úrfi; majd ha magam is jobban tudom, akkor el fogom mondani. Másnak nem is mondanám, azt hiszem, neked is hiába... De a te arcodban van valami olyasféle, hogy az ember őszinte veled. Hogy is mondjam, te jó ember vagy, úrfi...

Pósa tágult szemekkel nézett fegyverhordozójára, de az egyetlen szót sem mondott ezután, némán segített lecsatolni ura nehéz kardövét, amely azóta is rajta volt, hogy ideérkezett. Kivitte, majd még egyszer visszajött, és megmagyarázta, hogy melyik szobában van ő a fegyverekkel, és megmutatta, hogy itt is van gongatható ezüsttányér (ezt neki az udvarispán mondta meg), s ha az úrfinak szüksége van rá, üssön kettőt a gongra. Mert ha egyet üt, akkor itteni szolga fog jönni, s ha éhes vagy szomjas, rendelkezésére áll. De mielőtt kiment, még azt is megkérdezte:

– Láttad már, úrfi, azokat a gyönyörű asszonyokat?

– Nem én. Miféle asszonyok vannak a püspök úr házában?

– Én sem tudom és nem is kérdeztem. A túlságosan furcsa dolgokat nekem nem illik megkérdeznem. Te meg bizonnyal meg fogod ismerni őket.

Pósa mosolygott:

– Ezek a gyönyörű asszonyok sem tetszettek neked?

– Itt minden túlságosan is szép, Pósa úrfi. – így szólt, és kiment. Pósa pedig az ablakhoz ment, és kinyitotta a csillogó táblákat, amelyeket ólomrácsba foglalt színes kristályokból készítettek.

A püspöki ház belső udvarát virágos kertté díszítették műértő kezek. Ide nyílt Pósa szobájának ablaka is, és most a déli meleggel együtt a sokszínű virágok illata is beáradt a szobába.

Pósa kikönyökölt az ablakon. Lelkében izgatottság kergetődzött a nyugalommal. Azt hitte, ilyen jól még sohasem érezte magát: szeretett volna mindig ebben az ámulatos idegen világban élni. A városi nyüzsgés kellemetlen szagát most a növények leheletében elfeledte már, és eszébe se jutottak Márton aggodalmaskodó szavai. Megrészegedett a műveltség és hatalom lehetőségétől, amelyet Kalán püspök megsejtetett előtte.

Hátratekintett a sarokban várakozó térdeplős feszület felé, s úgy vélte, le kellene most borulni, és megköszönni mindezt a szépséget, az életnek ezt a váratlan új képét. Mielőtt azonban még mozdulatot tehetett volna a térdeplő felé, a kert alacsony ajtaján könnyű ruhában hajadonfejű nő lépett ki. Haja fonatlanul zuhogott hátára; fényes, fekete sörény volt ez. Amikor Pósára nézett, az egyszerre ugyanazt a tekintetet fedezte fel, amely Kalán püspök arcát tette egyszerre annyira vonzóvá és taszítóvá. A sötét szem alatt enyhe árok, a vonásokban szabálytalanság, de az egész orca kerekded és lágy. Az ablakon keresztül meghajolt az úrnő felé, mire az természetes közvetlenséggel odajött az ablakhoz, és megkérdezte:

– Te vagy a király követe?

– Én vagyok, úrnőm, Pósának hívnak, Miskolcz nemzetségből származom.

– Tudom, már hallottam. Én pedig Izabella vagyok Bor nemzetségéből, Kalán püspök unokahúga és gyámleánya.

Ez a felvilágosítás eloszlatta még azt a lappangó gyanút is, amelyet Márton szavai keltettek. Ha a püspök leányul fogadott unokahúga itt él a nagyházban, akkor természetes, hogy egyéb asszonyoknak is van helyök itten. Hiszen az úrnőnek nyilván egész udvartartásra van szüksége.

Anyjától hallotta még, hogy ha vitéz találkozik ilyen előkelő leánnyal, akkor valamilyen verssel – lehetőleg francia verssel – szokta köszönteni. De ő nem tudott franciául, és nem jutott eszébe egyetlen latin strófa vagy akár magyar énekrészlet. Feszengett kissé, mert szeretett volna kellemesen csevegni Izabella úrnővel. De hogy kezdjen hozzá? Bosszantotta, hogy nevelői, akik annyiféle illemszabályra tanították, nem mondták meg neki, hogy mint szokás kezdeni a beszédet, ha valaki kettesbe kerül egy püspök unokahúgával, és azt szeretné, hogy az kellemes férfiúnak tartsa őt. Izabella azonban, úgy látszik, nem várta meg az illem követelte fordulatokat, és gyors kérdésekkel kezdett érdeklődni Csepelről meg az udvar újdon eseményeiről. Erre Pósának be kellett vallania, hogy összesen két napig volt a király körül, azelőtt pedig csak otthon élt, szülei mellett.

– Ő pedig azt mondta, hogy olvasni is tudsz. – Ez az „ő” sejtette Pósával, hogy Kalán püspök mennyire mindenben ott levő, ott cselekvő személy a nagyházban.

– Olvasni is otthon tanultam.

Nem tudta, mi az, ami Izabellában úgy megkergeti a vérét: hangja-e, lebontott haja, vagy a mód, ahogyan egészen arc-arc előtt beszélgetett vele vagy mégis inkább az, hogy könnyű otthoni ruháján áttetszik testének teljes körvonala? Magafajtájú fiatal lánnyal még sohasem volt így kettesben. Izmai megfeszültek, nem tudta már figyelni, hogy mit mond a női száj, előre akart kapni, hogy az ablakon keresztül megragadja... de mi történnék akkor? – Vére a fülében lüktetett, és nagyon piros lehetett az arca. Izabella pedig egyszerre elhallgatott, szinte megdöbbenve nézett a szemébe, azután nagyon szelíden mosolyogni kezdett, és elfordulván, lassú léptekkel indult a kis kapu felé. Egyszerre meggondolta magát, visszarepült a hökkent Pósához, és kezével egész gyöngéden megsimogatta az arcát, azután futva szaladt be a házba.

Pósa szédült, lihegett. Várt, várt, hogy a leányalak ismét megjelenjék, de a kert csak üres volt...

Egyszer, nagyon sokára kopogtattak a szoba ajtaján. Riadtan fordult arrafelé. A szolgálattevő szolga lépett be, és kérdezte, hogy nem kívánna-e enni vagy inni?

– Nem kell! – válaszolta olyan haraggal, hogy a szolga ijedten lépett hátra, mire ő magához térve, szelídebb hangon magyarázkodott: – Nem vagyok éhes.

És mikor megint magára maradt, s a kert csak egyre üresen kínálta virágait, lefeküdt a kerevetre, behunyta szemét, és elképzelt egy soha nem volt és most már soha meg nem valósulható képet:

Otthon van, éppen most érkezett haza, hozza messziről jött menyasszonyát, az előkelő Bor nembéli Izabella úrnőt. És anyja él, kijön elébe a ház kapujához, s megöleli menyét.

Így mutatta be Pósa halott anyjának nem létező menyasszonyát. És egyszerre azt vette észre, hogy szeméből sűrűn hull a könny a puha takaróra. Nem bánta: hulljon.

6

Az étkezőterem hosszú asztalánál sokan ültek. Az asztalfőn a püspök, tőle jobbra unokahúga, balra Pósa. Tőlük pedig hosszú sorban az udvarispán és az udvartartás főbbjei, rangosabb vitézek, velük szemben feleségeik s Izabella úrnő társalgó kisasszonyai.

Amíg a fogásokat felszolgálták, függöny mögül muzsikások játszottak rottán és kornétán francia zenét.

Mikor pedig bealkonyodott, szolgák hosszú rudakon tüzet hoztak, és meggyújtották a lógó abroncsokba erősített fáklyákat, s lobogó piros fény hullt a teremre. Ekkor fejezték be az evést, és a felszolgálók újratöltötték az ezüst ivóedényeket. Majd egy-két serlegnyi bor után az udvarispán felállt, követték mind a férfiak, s meghajolván a püspök felé, indulni készültek. Erre asszonyaik is felálltak, ők is, meghajoltak. Kalán püspök mosolyogva visszaköszönt, és kezét Pósa karjára tette, hogy maradjon még. Izabella is ott maradt.

Pósa egész vacsora alatt nem mert az úrnő szemébe nézni, mintha megsértette volna. Most azután, hogy hármasban ültek a vésett boroskancsó előtt, nem tudta, hová fordítsa a fejét. Örült, hogy a püspök megszólalt, mert így vele lehetett szembenézni.

– Gondolkodtál-e, Pósa, azon, amit ma mondottam neked?

– Gondolkodtam, atyám, és ezt az utat akarom választani. El fogok menni Párizsba, és megtanulom az isteni titkok bölcsessét.

– Nemcsak az isteni titkokét, fiam, az emberiekét is. Tudod-e, mit tesz ez a görög szó, hogy politika?

– Nem tudom.

– Arisztotelésznél olvashatod. Ez az állam kormányzásának tudománya. Ezt kell tudni nekünk. Ez az én tudományom. Ehhez azonban sok embert kell megismerni, sok könyvet kell át- meg átrágni, sokszor kell csalódni és még többet csalni.

Ennél a szónál Pósa meghökkent.

– Csalni kell?

– Csalni kell, nehogy téged csaljanak. Helyes élet csak isten országában fog elkövetkezni. Itt a siralomvölgyben mindenki hazug. Hazudnod kell neked is, ha hazugokat akarsz kormányozni.

Pósa most ránézett Izabellára. Vajon gondolt-e arra a püspök, hogy leányhúga is itt ül az asztalnál, amikor ezeket a szavakat olyan könnyed mosollyal kimondotta? De Izabella maga is olyan arccal, mintha kinyilatkoztatást hallana, tekintett nagybátyjára. Most más volt, mint délelőtt. Feszes ruhában, magas pártában, vastag kígyókká font hajjal, olyan volt, mint saját képmása. Kalán felfogta a vendég pillantását, és elnevette magát:

– Izabella ugyanúgy tudja ezt, mint én. Ő az én neveltem. Idővel majd olyan férfiú felesége lesz, aki szintén tudja a politika titkait, és majd segít neki kormányozni az embereket.

Pósa úgy értette, hogy ez megint csak gyönyörű lehetőség megcsillantatása. Miskolcz nemzetsége van olyan előkelő, mint Bor vezéré.

– Máris indulnék, atyám. De mondd, nem első dolog most az eretnekek ellen harcolni, hogy megszűnjék minden csapás az ország felett?

– Nem, Pósa! A tudás a fontos. Az a fontos, hogy minél többen legyenek miközülünk, akit oda lehet ültetni a főméltóságú helyekre. Mert Béla óta egyre több a méltóság, és hamarosan még több kell, s ha sorainkból nem támad elég megfelelő, majd újabb családok jönnek. Inkább látnám Kulin bánt a nádori székben, mint egy jöttmentet.

Pósának megborsódzott a háta.

– Az istentelen eretneket?

– Talán eretnek, de mégis közülünk való.

– Nem bizonyos, hogy eretnek?

– Remélem az, én mindenesetre váltig hangoztatom, de ez is politika: országkormányzás. Annyi bizonyos, hogy tartománya tele van bogomilokkal, és ő folyvást csak tagadja, hogy tudna erről. Miért is ne tagadná? Így az eretnekei imádják, és jó katonák mellette.

– De most, ugye, ennek mindörökre vége lesz... A vizsgálat...

Kalán arca mosolyra szélesült:

– Nincs az a vizsgálat, amellyel eretnekséget ki lehetne irtani. Vagy föl kell égetni az egész tartományt, és kiirtani az utolsó lakóját is. De akkor ki fizet adót? Vagy rábizonyítani Kulinra, hogy eretnek, s akkor helyette más lesz a bán, és az adók befolynak. Mert az új bán azután nem lesz elnéző, és behajtja a gabonát és a lábasjószágot.

Pósa nem tudta, jól értette-e.

– Hát Kulin bánnak nem az a főbűne, hogy eretnek, hanem hogy lanyhán kezeli az adókat?

– Értsd meg, fiam, ez a kettő ugyanaz. Azért eretnek és azért kezeli lanyhán az adókat, hogy független legyen a királytól, hogy adandó alkalommal elszakadjon, és uraságában ő maga legyen a király.

– Istentelen pártütő!

– Igen, pártütő. De ki tudja, talán, ha te lennél bosnyák bán, és neked volna lehetőséged királlyá lenni, talán te sem cselekednél másképpen.

– Én? Atyám! – Pósa szinte felemelkedett a meglepett felháborodástól. – Én a király híve vagyok, mint te magad is.

– Persze hogy az vagy. Én is az vagyok. Bár mert közülünk való vagy, vedd tudomásul, hogy legjobb lenne, ha Imre mielőbb elhaláloznék, vagy kolostorba menne, mielőtt még mindenünnen megszűnnek az adók, mert akkor nehéz lesz újra kezdeni a behajtást.

Pósa homlokáról verejték csepegett.

– Nem értelek, atyám.

– Ide figyelj hát. Béla király hatalmas úr volt, és oly naggyá tette a birtokát, amennyit egy gazdának már lehetetlenség megműveltetnie. Itt van hát a mi alkalmunk, a miénk, az ország báróié, akiknek ősei szerződtek Álmos vezérrel, hogy együtt birtokolják az országot. Imre pedig görcsösen ragaszkodik az atyai birtokhoz, amelyről még az adókat sem tudja behajtani. Andreás azonban hajlandó megosztani velünk a hatalmat. Ezért kell őrködnünk, hogy csak mi értsünk a kormányzáshoz, mert amikor eljön Andreás uralkodásának ideje, minden fontos helyen nekünk kell ülnünk, hogy fel ne aprózódjék az ország. Ki mit érne két ekealja földdel? Csak országnyi birtok ad hatalmat. És csak a hatalom ad szép életet ebben a siralomvölgyben.

A püspök arca kipirult, szeme kitágult. A siralomvölgy szót úgy ejtette ki, mintha örök üdvösségéről beszélne. Pósa alig merte ellenvetni, amire gondolt:

– Miért vagy hát, atyám, olyan rendületlen híve Imrének, ha biztos vagy Andreásban, és lelkedben őmellette állsz?

– Menj el Párizsba, és tanulj politikát. És ha megtanultad, gyakorold annyi ideig, mint én, és tudni fogod, hogy a megtérő többet ér, mint a hűséges régi ember. Ha ma Andreás mellé állok, az ő győzelmekor egyike leszek a sok régi hívének. Ámde ha Imre törvényes uralmának vagyok az oszlopa, s majd udvarolnak nekem, hogy tekintélyemmel és vagyonommal megtérjek, s én nagy kegyesen majd hajlok a szavukra, akkor csak növekedhet a hatalmam. – És itt orrán keresztül aprót nevetett: – Természetesen ez csak a tekintélyes emberekre vonatkozik. A jöttmenteknek előzetesen kell már életük kockáztatásával tájékozódniok.

Pósa lihegett. Túl sok volt ez. Nem tudta rendezni agyában.

A püspök meg ezt mondotta még:

– Tölts, Pósa, és gondold meg, hogy ez lecke volt.

De Pósa mozdulni sem tudott. Izabellára nézett, aki merev volt, csak a szeme tágult nagyobbra. Onnét vissza a püspökre. Végre suttogva ez tört ki belőle:

– És mi lesz a lelkünk üdvösségével?

– Erről majd máskor, Pósa, mostanra ez is elég volt neked. Jó éjt, fiam, és gondolj még ezekre.

Felálltak. Kalán homlokon csókolta unokahúgát, és csókra nyújtotta pásztorgyűrűjét. Izabella meghajolt a férfiak felé, s hangtalan léptekkel kiment a teremből.

– Atyám, minden mássá lett...

– Tudom, fiam, de éppen nekünk kell tudnunk, hogy semmi sem olyan, ahogyan hinnők.

– De Izabella úrnő, a húgod...

– Ő már gyermekkora óta tudja, hiszen én neveltem, és magunknak neveltem.

Így indultak el nyugovóra. Pósát fáklyás szolga vezette ágyasháza felé. Az ajtónál kezébe adta a világító eszközt, és meghajolva továbbment. Pósa feltartva a lángot nyitott be szobájába, s bereteszelte maga mögött a zárat. S amikor alkalmatosságot keresett, hogy odaerősítse a világot, fekvőhelye felé fordult, ahol mozdulatlanul, mint saját festett képe, ült Bor nembéli Izabella úrnő, a püspöki nagyház asszonya.

7

Pósát senki se kérdezte, hogy mennyi ideig óhajt a püspöki nagyházban vendégeskedni. Pósa pedig kábulatban élt. Nem is tudott volna számot adni magának arról, hogy mit érez. Néha egyebet sem tett, mint nézett és figyelt, máskor meg olyan volt, mintha varázslat vitte volna valami csodaországba. Annyi volt a meglepő és a gyönyörűséges, hogy csodálkozni már semmin sem tudott, és gyönyörűségnek érzett mindent. Sajátos kéje volt a sétának is, ha egyedül gyalog bolyongott Pécs rejtélyes zegzugaiban. Izgalmat rejtett minden beszélgetés Kalán püspökkel, aki, úgy látszik, az uralkodásra termett nemzetségek minden titkába be akarta avatni értelmes és érdeklődő vendégét. Pósa már nem rettegett ezektől a beszélgetésektől, és mohón vitte szobájába azokat a könyveket, amelyeket hatalmas vendéglátója olvasásra ajánlott neki. Már nemcsak szégyenkezett, de szomorkodott is azon, hogy csak a latin nyelvűeket érti, és a sokkal fontosabbnak tetsző görögök meg el vannak zárva értelme elől. Kalán úgy sejtette vele, hogy az a két görög fóliáns, amelyek közül az egyik mindig a püspök asztalán volt, rejti a bölcsességek legfőbb titkait. Egy hatalmas Arisztotelész, s a másik az arab Averrhoes magyarázatai Arisztotelészhez. Hanem azt is jól tudta már, hogy ezekhez a titkokhoz Párizson keresztül vezet az út.

És Izabella! Tulajdonképpen ez az ajándék töltötte be minden pillanatát. Ez adott sajátos varázslatot minden beszélgetésnek, minden egyedüllétnek, még az olvasásnak is. Pécs tarkasága, Kalán püspök félelmetes-barátságos okossága és Izabella lidércszerelme elválaszthatatlan volt egymástól. Lidércszerelem volt: földöntúli jelenség, amely olykor fellobogott az éjszakában, máskor meg napokon át csak estebédkor látta, amikor kedvesen és idegenül ültek szemben az asztalnál. Nem tudott volna számot adni arról, hogy mit is szoktak beszélgetni egymással, ha kart a karba fonva járnak a holdfényes kiskertben, vagy amikor ellobban a fáklya vörösen ingadozó lángja, és kettejükre hull a szoba puha feketesége.

Néha arra gondolt, hogy ha másképpen volna, akkor talán Kalán püspökkel beszélne unokahúgáról, hiszen Miskolcz nemzetsége van olyan előkelő, mint Bor vezéré, és a püspöknek láthatóan kedves a király követeként érkezett ifjú. Félt azonban, hogy ha ajkára venné Izabella nevét, arca lángot vethetne, és a püspök kitalálna mindent.

És néha, nagy ritkán felrémlett benne a gondolat, hogy talán nincs Isten szerint az, ahogy él, ahogy Izabella él, ahogy a dolgok folynak Kalán püspök környezetében. Általában akkor jutott ilyesmi az eszébe, ha szembenézett hallgatag fegyverhordozójával, aki még tartozott neki, hogy elmondja, miért is nem tetszik a püspöki nagyház. De az nem beszélt, és Pósa azóta sem kérdezte. Talán félt a szótlan legény megszólalásától. E gondolatokat pedig elhessegette magától.

Ha az első napon hallott volna olyasmit a püspök szájából, hogy nem bizonyos a lélek üdvössége vagy elkárhozása, nyilván elrémül, és megrendül minden beléje nevelt hit, hanem most, hogy egy délelőttön, az utcán járva, Kalán csak úgy odavetette ezt a néhány szót, úgy érezte, mintha újabb biztonságra lelne ebben az álomvilágban, ahol semmiről sem tudja, hogy itt van-e valóban szemei előtt, vagy csupán látomás, amely egy pillanatban szét fog foszlani... vagy ki tudja, mi fog történni.

Egy hajnalon pedig – maga sem tudta egész pontosan, hogy valóban együtt volt-e Izabellával, vagy álom volt csupán – egy kérdés jutott az eszébe: vissza tudna-e találni megint az Avas-hegynél hagyott otthonba, vagy akárcsak a csepeli királyi környezetbe? Úgy sejtette, hogy most már ezekre az elhagyott helyekre is csak a mindentudás városán, Párizson át vezet az út.

A város kellemetlen szagát már nem érezte. Gyakran járt odakint, olykor a püspök oldalán, aki szinte naponként meglátogatta mind az öt egyházat, a püspöki káptalan kanonokjait és a város erődítéseit.

Kalán püspöknél fel sem tűnt, hogy nem lakik együtt kanonokjaival. Házában csak világiak voltak. Pósa ezt tapintatnak is érezte, hogy a szent életű emberek ne kerüljenek kísértésbe a nagyház asszonyaitól. Kalánról viszont azt vélte, hogy fölényes bölcsességében túl van minden emberi gyöngeségen, minden húsbéli vágyon. Bár szent életűnek sem lehetett tartani. Olyan volt, mint akit csak egyetlen földi mozgatóerő hajt: a hatalomvágy hideg szédülete. Ez tette annyira világivá az egyházfejedelmet, aki – ezt a papoktól tudta – az isteni és egyházi tudományok dolgában is messze földön páratlan volt.

Csak vasárnap látta őt püspöki ornátusban. Olyankor pompás volt, mint a királyok (nem mint az igazi király, nem mint Imre úr, hanem, mint amilyenekről valamikor gyermekkorában édesanyja mesélt Pósának). Vasárnaponként a püspök zengő, lágy hangjával alázatról és az engedelmesek túlvilági jutalmáról beszélt a visszhangzó székesegyházban az áhítatba borult tömegnek. Vasárnap hirdette az elkárhozást... És Pósának eszébe jutott a görög szó: „Politika.” – Ámde néha már azt hitte, hogy érti Kalán püspököt, és ha nem értette, nem mondott ítéletet. Tudta: az ítéletet is csak az mondhatja ki, aki már megjárta a tudás városát.

Így élt Pósa Kalán püspök pécsi udvarában, maga sem tudta, hogy napok vagy hetek óta. Gondolta, addig marad itt, amíg meg nem jön az a bizottság, amelynek közeledtét éppen ő jelentette be. Akkor pedig... igen, akkorra már megvolt a terv, amely azután utat szab egész életének. Akkor majd bejelenti Kalán püspöknek, hogy elindul Párizs felé, hogy onnét visszajöjjön Izabelláért.

Ezt még Izabellának sem mondotta meg, bár napról napra készült rá. Reggelenként azonban megint nem tudott számot adni magának, hogy miről is beszélgettek. Bár a legtöbb reggelen azt sem tudta biztosan, hogy valóban szerelmesével töltötte-e az éjszakát, vagy álmodott-e róla.

8

Az egyik napon fegyveres kísérettel papi követ érkezett Pécsre. Spalatóból jött, Bernát érsektől, bejelentvén, hogy ura is néhány nap múlva megérkezik. Bernát érseket nevezte ki a pápa a bogomil eretnekséget kivizsgáló bizottság elöljárójává, mert ő szakértő az effajta dolgokban. Spalató környékén ugyanis már régidőtől fogva lappangott az eretnekség, mindaddig, amíg Bernát úr nem lépett a pusztító szörnyeteg nyakára. Ámde mióta ő az érsek, az adók is befolynak a római kincstárba, mivelhogy a nagy hírű főpap hamar felfedezte, hogy az eretnekséghez hozzátartozik az adónemfizetés is, aki tehát nem fizet adót, az szükségképpen eretnek. Aki pedig eretnek, annak büntetése máglyahalál. Csak néhány adóhátralékost kellett elevenen megégetni, s lám, a bogomilizmusnak nyoma sincs már Spalató vidékén.

Nos hát Bernát érsek megfelelő elöljárónak tetszett a Dráva- és Száva-vidéki istentelenség felszámolásához is. Ugyanakkor Cesamario doktor, a híres jogtudós is elindult Csepel felé, hogy ott találkozván a királyi megbízottakkal és a királyi fegyveresekkel, velük együtt folytassa útját Pécs irányába, és Kalán püspök nagyházánál találkozzék Bernát érsekkel.

A hír gyorsan terjedt a városban, és az emberek legfőbb beszédtárgya a kezdődő vizsgálat volt. Erről prédikált Kalán püspök is vasárnap, ígérvén híveinek, hogy a gonoszságot el fogják törölni e földről. Zengő szavakkal beszélt a bogomil bűnösökről, akik nem várhatnak sem földi kegyelmet, sem égi irgalmasságot, hiszen minden földi rossznak ők az okai. Csecsemőket lopnak el, és titkos találkozóikon felfalják őket; éjszaka felgyújtják az asztagokat; ártatlan leányzók ki se tehetik miattuk lábukat a város kapuin. A hívők borzalommal hallgatták a bűntetteket, és alig várták, hogy megkezdődjék már az eretnekek elleni irtóhadjárat, mielőtt azok még elmerészkedhetnének Pécs falaiig, vagy mielőtt még Pécs békés lakosainak fejére nem idézik az ég jogos haragját.

Az ünnepi beszédet Pósa is végighallgatta. Tudta jól, hogy a szavakban sok a „politika”, de mégsem látta egészen világosan az igazságot ebben a zavaros bogomil-ügyben. Bizonyos, hogy Kalán püspök nem hiszi az utolsó szóig azt, amit mond, például azt a csecsemőevést vagy kazalfelgyújtást, és a nép félrevezetésének bizonnyal fontosabb oka van. De szerette volna tudni, hogy valóban hogyan vélekedik tudós mestere az eretnekekről. Kétségtelen, hogy lelke mélyéig kárhoztatja őket, hiszen – mint hírlik – a kereszténység alapigazságát vonják kétségbe, amikor két istent imádnak. De hogyan támadhatott ez a bűnös és őrületes gondolat emberi szívben? – Elhatározta, hogy estebéd után, ha lehet, a bogomilokról fog beszélni, feltéve, hogy a vendég pap idejében nyugovóra indul. Mert az előtt talán nem beszélne őszintén Kalán püspök.

Ilyen gondolatok nyomasztották agyát még délután is, amikor szobája heverőjén pihent, s a nyitott ablakon át beömlő napfénynél olvasni kezdett. Tegnap új fóliánst emelt le a püspök polcáról, de még nem nézett bele. Most csodálkozva vette észre, hogy másféle, mint a többi. Ez a könyv nem az isteni vagy az emberi bölcsesség valamelyik ágazatáról beszélt rendszeres mondatokkal. Különös, dallamos és izgatott hangú sorok sorakoztak itt egymás után, amelyek a szerelemről beszéltek, nem az égiről, mint az ismert himnuszok, hanem arról a földi szenvedélyről, amelyet minden ifjú jól ismer, de amelyről beszélni tiltja az isteni törvény vagy a jó modor. Pósa soha életében nem hallott így szólni arról a szerelemről, amelyet ő is élt mostanában Izabellával. Szerelmesével csupán áhítattal átélte, és lázasuk testtel véghez vitte a mindig új csodát kínáló eggyélényegülést, ám sem a vágyról, sem az álomszerű valóságról nem beszéltek. Pósa ezt szemérmetlennek tartotta volna, ami szétszakítaná a körébük fonódó mesefátyolt. És lám, itt egy költő, egy réges-rég halott költő dallamos és izgatott sorokban nyíltan vall a vágyról, s a rejtelem nem rejtelem előtte. Meghökkent az első versek olvasásakor. Szentségtelennek érezte a szavakat. De folytatni kellett, lapozni, és tovább olvasni, míg el nem fogta az új varázs: a kimondott szavak varázsa, a szerelmes versek költészete. A fóliáns Catullus verseit őrizte. Tilos olvasmány hívők számára. A püspök, aki túl volt a hús bűnein, nyugodtan olvashatta, őt nyilván nem gyújtja fel úgy, mint Pósát, aki a pogány költő szavai nyomán úgy erősödött meg tüzes szerelmében, mint hitében a remete, ha maga a Szent Szűz jelenik meg előtte, hogy felmagasztalja buzgalmáért. És közben igazán nem jutott eszébe, hogy ha a bölcs püspök túl van a húsnak minden bűnén, miért tartja ezt a tűzzel írt könyvet magánál, a bölcsek írásai között. Mit mondhat neki ez a gyönyörűen parázna pergamen? Talán ebből tanulja meg, mit érez az, akit hatalmában tart a kísértő? Ezek a kérdések akkor föl sem rémlettek Pósában. Sokkal később gondolt csak arra, hogy e kérdéseknek eszébe kellett volna jutniok. Most azonban maga élte Catullus sorait, és tudta már, hogy szerelmesével beszélhet is szerelmükről.

Nem gondolt már sem Kalán püspökre, sem az eretnekekre. Most lett csak igazi számára a szerelem gyönyöre, ahogy a versek dallamai saját érzését fogalmazták meg a számára.

Fogalma sem volt, mióta állhat már Márton ott közvetlenül a közelében. Talán most jött, talán hosszú ideje nyitott be az ajtón, s illemtudóan hallgatott, míg ifiura föl nem néz.

– Alkonyodik – mondotta most. – Elkésel, úrfi az estebédről.

Pósa kitekintett az ablakon. Valóban kékes színű volt már az idő. Majd visszanézett a könyvre. Olyan sötét volt, hogy alig látta a betűket, holott eddig, olvasás közben észre sem vette a fény lassú kihunytát.

Becsukta Catullust, és felkelt. Márton segített felkapcsolni könnyű, tőrös övét, amelyet étkezésekkor viselt. És közben megszólalt a fegyverhordozó, de most valami szokatlan mosolyféle lappangott a hangjában:

– Jöhetnek ide papok és ispánok, bottal sem fogják ütni a bogomilok nyomát.

– Honnét tudod ezt, Márton?

– Mert még senkinek sem sikerült megtalálni őket. Egy-két embert megégettek, mások töredelmes vallomást tettek, de mi ez a száz meg százezerhez?

– Honnét tudod, hogy olyan sokan vannak?

– Tudja ezt, úrfi, minden szegény ember, és nem tudják a gazdagok.

Pósa meglepetten nézett legényére:

– Te is ismersz bogomilt?

Ravaszul mosolygott a fegyverhordozó:

– Hát itt Pécs vidékén a legtöbb keresztény egy kissé bogomil is.

Pósa meglepetten ült fekvőhelye szélére:

– Aki keresztény, hogy lehet bogomil?

– Ők azt mondják, csakis az lehet. A zsidók meg a mohamedánok sohasem azok, csakis kereszténynek adatott meg, hogy megismerje az igazságot. – Így szólt egész természetes hangon, és arca olyan derűs volt, amilyennek Pósa még sohasem látta.

Valami gyanú rémlett benne, és megragadta Márton vállát:

– Eretnek vagy?

A legény csak lassan válaszolt, azután így szólt:

– Nem vagyok az, úrfi, de egyszer megígértem, hogy mondani fogok valamit. Rövid néhány szó lesz, nem is fogsz elkésni a vacsoráról... Hát most elmondom.

Pósa közben elengedte a vállát, és visszaereszkedett az ágy szélére, Márton pedig egészen előtte állva, suttogó hangon, amely szinte megkövetelte, hogy az úr ne mondja tovább a titkot, beszélni kezdett.

– Ide figyelj, Pósa úrfi. Ti urak mindenhol abból éltek, hogy a szegény embereket nyomorgatjátok, de Kalán püspök úr földjein még keservesebb az élet...

Pósa indulatosan vágott közbe:

– Hogy mondhatsz ilyet, Márton? Hálátlan vagy! Mi talán nyomorgatjuk a népet? Apám talán kemény ura a parasztjának?

– Bizony, ő is az. Bizonnyal barátságosabb, mosolygósabb, mint sok más úr. De mégiscsak abból eszik ő is és családja is, hogy elveszi azt, amit a parasztok munkájukkal előizzadnak.

– De hát azok a parasztok az ő földjén dolgoznak, neki dolgoznak! Ami a paraszt keze alól kikerül, az az övé! Ahhoz neki joga van.

– Nem is mondottam én, hogy nincs joga. Nem mondottam, hogy jogtalanul veszi el. De elveszi. És ha a paraszt nem adná, bot vagy halál járna az ellenszegülésért. Nem emlékszel, hogy még apádurad is gyakran verette meg az engedetlen szolgát? Pedig ő jóságos atyja népének.

Pósában valami sose gondolt gondolat derengett:

– Mondd csak, Márton, ti nem szerettek minket?

– Miért szeretnénk? Egyszer gyermekkoromban láttam, amikor az apámat megverte az ispánotok. Nem üthetett vissza, pedig erős ember volt, hanem az ispán kardot tartott a kezében. És ha nem is tartott volna! Tudod-e, mi a büntetése annak a szolgának, aki visszaüt? Hát a szolga nem is üt vissza addig, amíg nem üthet. Egyetlen válasza maradhat: a gyűlölet. Ezt azután örökségül adja. A fiúk pedig jól megőrzik ezt az örökséget, és megtoldják a maguk gyűlöletével, úgy adják tovább a maguk gyűlöletével együtt. Ha ezután valahol már nagyon felgyülemlett a gyűlölet, akkor valami mindig történik.

– Akkor mi történik?

– Akkor azután a nagyon elkeseredett ember már nem gondolkozik, és akkor is visszaüt, ha az ispán vagy az úr kezében kard van.

– És akkor az a kard levágja őt.

– Igen. És a többiekben még jobban gyűl a gyűlölet.

Pósa hallgatott, és mintha most ismerne rá az igazságra, szinte csodálkozva mondta:

– Hogy eddig nem gondoltam erre.

– Hogy is gondolhattál volna rá? Hiszen ti azt hiszitek, hogy a nép igásállat, amelynek nincsenek olyanfajta érzései, mint nektek. Ti csináltok jogot, és ezzel jogos lesz, ha elveszitek azt, amiért a nép dolgozott. Azt hiszitek, hogy a népnek is természetes ez a jog. Ti azt hiszitek, hogy minden rendben van, mert mi nem mondhatjuk el nektek, hogy gyűlölünk titeket. Mert aki elmondaná, az halálnak halálával halna. És a közülünk valók sem tudják világosan, hogy mit is éreznek irántatok. Én is csak azért tudom, mert gyerekkoromban láttam, hogy megverték az apámat, és azóta gondolkozom azon, hogy mi is van. Később volt egy szeretőm is, ő lett volna a feleségem. Hanem apádurad szemre vette, be is vitte házicselédnek a konyhára, és feleségül adta a nagy bajszú Jánoshoz, a toronykürtöshöz, hogy mindig ott legyen a közelében.

Pósa előtt egy fiatal asszonyforma rajzolódott ki: formás, gömbölyded asszony, a nagy bajszú János felesége. A neve is eszébe jutott: Karoldu. Nem sokkal azelőtt, hogy Pósa édesanyja meghalt, született gyermek a kürtöséknél. Atyaisten, csak nem!? Tudta ezt vajon az anyja?... Különös – jut az eszébe –, sohasem gondolt arra, hogyan élnek egymással szülei. Azaz olyan békés, jó emberek voltak, hogy természetes volt életük helyessége és istenessége. Karoldu... Egyszerre természetesnek látta, hogy Márton gyűlölte az ő apját.

– De hát miért nem gyűlölsz engem? Miért mered ezt elmondani nekem?

– Mondtam már, úrfi, van a te arcodban valami, amiből mindenki tudja, hogy jó ember vagy. Soha senki nem mondta neked, hogy embernek tarts engem is, és most már jó ideje, hogy együtt utazunk, hanem te mindig csak úgy viselkedel, mintha én nem a lábasmarhád volnék, hanem éppen olyan Isten teremtménye, mint te.

Ez – bár nem vette eszébe – jólesett.

– Hiszen Isten egyformának teremtett. De Isten, aki egyformának teremtett, a jogot is teremtette. És mit szólt a pap, ha meggyóntátok neki gyűlöleteteket?

– Hiszen mondottam, legtöbbünk maga sem tudja, hogy amit érez, az nem tisztelet, hanem gyűlölet. Ezért hát meg sem gyónhatja. Aki pedig tudja, az elhallgatja a pap előtt. Itt, errefelé már nem is gyónnak az emberek, vagy ha gyónni kell, előre elszántan hazudnak.

– Hazudnak az Istennek!?

– Nem Istennek, Pósa úrfi, hanem a papnak, Kalán püspök úr papjának. Mivelhogy azzal kezdettem, hogy Kalán püspök rosszabb uraság mindnyájatoknál. Én itt sok emberrel beszéltem. Itt az emberek tudják is, hogy gyűlölik az urat. Ezt tanulták meg a bogomiloktól, akik nap nap után járnak ki-be a kapukon, sőt itt élnek az utcáikban. Hanem erre Kalán püspök úr meg az a sok érsek, ispán és egyéb úr, aki idejön, nemigen fog rábukkanni. Ezek okos eretnekek, nem akarnak vértanúságot. De tudják, hogy nem követnek el bűnt az Isten ellen, ha kijátsszák azt, aki őket akarja megrövidíteni. Ezek le fogják tagadni szent Bogomilt az égből, ha kell, köpni fognak apostoluk nevére, de ahol tehetik, be fogják csapni a püspököt, a földesurat, a királyt. Elmennek templomba, ha kell, gyónnak és áldoznak, meghallgatják a miséket, és ünneplik a bevonuló díszes katonákat, de befelé nevetnek rajtuk. És a lelkükbe csak Isten lát.

– Igaz, hogy két Istent imádnak?

– Hát ezt nem tudom. Én jó keresztény vagyok, engem nem érdekelt, hogy mit mesélnek a mennyországról. De Kalán püspök úrnak nem ajánlanám, hogy egyedül sétáljon ki a szöllejébe. Hanem most már siess, uram, egész sötét az alkony. A püspök úr és az asszonyok vacsorára várnak.

Volt valami abban is, ahogy kimondta ezt, hogy „és az asszonyok” ... Meg is kérdezte volna, mire gondol, ha nem sürgette volna az idő. Így is zúgó fejjel botorkált végig a kongó, sötét folyosókon az étkezőház felé. Nem is az volt a fontos a hallottakból, hogy a nép gyűlöli őket, és hogy Pécs tele van bogomilokkal, hanem keserű szájízzel, már-már haraggal gondolt apjára, aki az ő édesanyja mellett... Karoldu. Gyermeke született, és az ő édesanyja nemsokára meghalt. Tudta-e vajon?

És Márton?

Hogy gyűlölheti Márton az ő édesapját!

Az asztalnál ott ült a spalatói pap is, Bernát érsek követe. Az dalmata lévén, nem tudott magyarul, és a püspök latin nyelven beszélgetett vele. Pósa eléggé értett annyit latin nyelven, hogy a könyveket megértse, sőt ha lassan folyt a szó, beszélni is tudott. Ezt a gyors szóváltást azonban képtelen volt követni, s ezért szórakozottan mélázott el kavargó gondolatai között, ki-kitekintve, mintegy segélykérően, Izabella felé.

Szóval Kalán püspököt, ezt a nagyszerű embert, gyűlöli a népe. És gyűlölik őket is és mindenkit az övéik közül. Gyűlölik azokat, akiket Kalán püspök kizárólagosan vél érdemesnek a hatalomra. Micsoda néma harc folyik itt ki tudja, mióta és ki tudja, meddig az emberek között! Egy része csakis magának akarja biztosítani a siralomvölgy gyönyörűségeit, a többi meg csak arra vár, hogy valamelyik ezek közül egyedül menjen ki a szőlőbe, hogy mindannyiuk bosszúvágya szerint cselekedjenek. Szörnyűséges! Hiszen egyebet sem csinálunk, mint szeretetről beszélünk és szeretetről hallunk. És olyan kérlelhetetlen az ellenségeskedés, mint a bogomilok tévhite szerint ama két Isten között.

Úristen! Csak nem kísért engem is Bogomil? Gyónni kellene.

Azelőtt otthon gyakran gyónt. Most, mióta itt él a püspök mellett, még egyszer sem. De mit is gyónhat meg? Elmondhatja-e, amit Mártontól hallott? Bízhat-e Kalán püspök bármely papjában, hogy megtartja a szentséges titkot? Vagy ha meg is tartja, feloldást addig úgysem ad, amíg el nem mondja a püspöknek a titkot, hogy merre keresse az eretnekeket. És a nyomozás csakis Mártonon keresztül vezethet, aki éppen őt nem gyűlöli, holott az ő apja...

Vagy meggyónhatja bármelyik papnak, hogy a püspök unokahúga és nevelt leánya?...

Hogy is mondhatná el, hiszen az az áhítat, amelyet ő érez, a földi nyelvre lefordítva annyi, mint paráznaság. Ezt a borzalmas szót kellene használnia gyónáskor, ha szerelméről vallana, mert hiszen Catullus szavaival mégsem gyónhat...

Menekülni! Menekülni kell a gyötrő kérdések elől. Nincs más út, csak Izabella szerelme, vagy a messzeség: a mindentudás városa, ahonnét majd visszatérvén, talán tudni fogja, mint kell élni a gyűlöletnek ebben a világában. El kell menni, és vissza kell jönnie Izabelláért, aki várni fog rá. Ma éjszaka kell erről beszélni. Hiszen már lehet beszélni erről. Catullustól tanulta meg, hogy szavakkal lehet illetni a vágyat és a sötétségbe rejtett gyönyörűségeket. És ha erről beszélhetünk, akkor már arról is lehet, hogy mi fog történni, hogy Izabellának várnia kell.

Ma éjszaka együtt kell lenniök.

Tágult szemekkel nézett Izabellára, az halk mosollyal visszanézett rá.

Pósa lehajtotta fejét, mint aki alázatosan kér valamit, és az úrnő szemében megvillant a megértés. Csak Pósa vehette észre, hogy az a mozdulat, amellyel fejét meghajtotta, azt jelenti, hogy „igen”.

És erre enyhébbek lettek a gondok, és hajnal derengett a lélek zűrzavara fölött. Most észlelte csak, hogy a függöny mögül már vacsora kezdete óta milyen kellemes muzsikát játszanak Kalán püspök zenészei.

Vacsora után ő is felállt. Csak a vendég pap maradt ott a nagyúrral: világpolitikáról beszélgettek, ennyit kiértett Pósa a szavaikból, és bámulattal gondolta, hogy Kalán püspök még arról is tud, ami messze földeken történik. De ehhez akkor sem tudott volna hozzászólni, ha történetesen magyarul folyik a szó.

Szobájában pedig leült a heverő szélére, a fáklyát is kioltotta. Nem akart semmi másra gondolni, csak Izabellára. Elképzelte, ahogy jő, közeledik a sötét folyosókon át, ideér ajtaja elé, kinyitja az ajtót... Azután elölről kezdte végtelen perceken át.

9

És amikor már térd a térdnél, kéz a kézben ültek a fekvőhely szélén, s az ablak kristályai színesre festették a fennjáró hold fényét, Pósa kimondta a szót, hogy „szerelem”. Catullus óta nevén lehetett nevezni a vágyat, anélkül hogy fejükre omlott volna a mennyország.

Izabella pedig vidámabb lett, mint valaha. Nevetett.

Pósa egy lélegzetvételre mondotta el, hogy tudja már, mit kell tennie. Tudja, hogy el kell mennie, követnie kell Kalán püspök intelmét, hogy Párizsban lelje meg a bölcsességet.

Izabella megremegett; rekedten mondta:

– Őt kell követned, ő mindig tudja, hogy mi a teendő.

Pósa már megszokta, hogy szerelmese szinte áhítattal tiszteli a hatalmas gyámot, s már neve hallatára is elfogódik a hangja. Úgy vélte, érti is ezt a lenyűgöző érzést: Kalán püspök közelében mindenki ebben a bűvkörben élhet. Kalán püspöktől függ majd az is, hogy Miskolcz nembéli Pósa feleségül veheti-e Bor nembéli Izabellát. De várnia mégis az úrnőnek kell reá. És hogy is kezdjen ehhez? Hiszen igaz: magától jött el hozzá az éjszakában, de vajon képes lesz várakozni is? Hiszen a mindentudás városa nem adja egyhamar bölcsességét. Ki tudja, mikorra kerülhet haza? És Kalán püspök unokahúga s nevelt leánya azt választhatja ki széles Magyarország nemes úrfiai közül, akit csak kíván. Hogy is kezdjen hát a szóhoz?

– Nehéz lesz elhagyni téged, Izabella.

– Ne hagyj még el – így szólott a válasz. – Párizs messze van, és mindig vár mindenkire. A bölcsességről nem lehet lekésni.

Ettől a hangtól elszorult Pósa szíve. Eddig félt beszélni arról, ami lesz, de hitte mégis, bár bizonytalanul, hogy „mindörökké”. De Izabella arról beszél, hogy a bölcsességről nem lehet lekésni, és ez talán azt jelenti, hogy közellétüknek boldogsága még ez árnyvilági létben sem maradandó. Olyan rémülettel ölelte át, mintha máris árnyékszerűen illanna el karjai közül. S a test a testtel jól megérti egymást. Ha férfi és nő szót se szól, úgy félreértés nem lehet közöttük.

A hold már elfordult az ablak kristályaitól, és mély sötétség burkolta be őket, amikor Izabella készülődni kezdett, mert ilyenkor már közeledik a hajnal. És most végre szólni mert Pósa.

– Várj rám, Izabella, érted fogok visszajönni.

A női hang megint rekedtre torzult:

– Nem lehet, Pósa.

A férfi megragadta a csuklóját:

– Nem vagy-e az enyém?

A válasz olyan volt, mintha nagyon messziről jönne már, holott itt álltak egymás teste ügyében.

– Miért is kérdezted ezt, Pósa? Bizony nem vagyok a tiéd.

A férfit szédülés kergette:

– Nem értelek. Nem vagy az enyém?

– Én az övé vagyok. Hát nem tudod? Hát nem vetted észre?

És Pósa még mindig nem értette. Zavart és néma percek múltak el, hogy egyszerre kigyúlt fejében a szörnyűségre fényt vető világosság. Keze kinyílt, és torka elfulladt.

– Kalán!

Izabella hangtalanul akart kimenni, de Pósa egész kemény szorítással ragadta meg, és visszarántotta.

– Tudod-e, hogy elkárhozik a lelked? Parázna!

– Látod, Pósa – sóhajtott a nő –, nem kellett volna kérdezned, és még ki tudja, meddig lett volna jó neked is, nekem is. Hidd el, olyan jó volt nekem, hogy itt vagy, idegen vagy, és nem tudod...

– Más mindenki tudja?

– Gondolod, hogy vakok az emberek?

– Miért nem menekülsz ? Gyere velem!

– Köszönöm, Pósa. Hiába ez. Nem tudnék és nem akarnék nélküle lenni. Jó néha kissé elszabadulni tőle, jó volt veled is. De ha hív, én lehajtom a fejem, és megyek. Jó lett volna, ha később kérdezel, hiszen még nem hívott vissza, talán ő is arra gondolt, hogy te vegyél feleségül...

– Hát azt is tudta, hogy te énhozzám?... – képedt el Pósa.

– Bizonyára tudta, ő mindent tud. Nem mondta, de úgy mosolygott, hogy bizonyára ez sem volt titok előtte. Bizonnyal nem is bánta, hiszen igen megszeretett téged.

– A püspök – mormogta Pósa, és kezével végigsimította homlokát.

Izabella felnevetett:

– A püspök... Kérdezd meg csak ebben a házban akármelyik asszonyt, társalkodóleányt, ispánnét, szolgálót, milyen a püspök úr szerelme. Mindegyik fog tudni válaszolni rá...

– Úristen! Izabella! És te nem akarsz menekülni?

– Ő az én uram!

Pósa érezte a sötétben is, hogy a női fej alázatosan előrehajlik.

Pósa hangosan rivallt vissza:

– Nem lehet az sem Isten, sem ember előtt.

– Mégis uram, mert parancsolt nekem.

És a férfi feltette magának a kérdést, hogy mi lenne, ha a parázna püspök most neki kínálná feleségül parázna húgát. Elvihetné azt haza, az édesanyja elé? Átölelhetné ezt a nőt az ő édesanyja? De az anyja már halott. Apja pedig a nagy bajszú János feleségével élt bűnös szerelemben. Ki oldhatja fel a mi bűneinket? – És ezt kérdezte Izabellától:

– És mi lenne akkor, ha azt akarná, hogy az én feleségem légy?

– Nem tehetném, nem engedelmeskedhetném! Tisztességből.

– Tisztességből?

– Tisztességből, Mert ha a feleséged lennék, és ő akkor is hívna, én mennék a szava után. Érted, ugye, hogy nem ígérhetem neked magam. Menj el, Pósa, menj Párizsba, ahogy ő mondotta: az a te utad. Nem mondom, hogy ne gondolj rám, mert hiába is mondanám. De könnyebb neked, ha elmégy messzire.

És a magányossá ürült szobában zúgó értelmetlenség, kavargás és förtelem volt minden. Hiába nyitotta ki Pósa az ablakot: a kert sötét volt. Szíve oly kietlenül tátongott, hogy még könny se hullott a szemeiből.

10

Éjszaka nem aludt. Látta a hajnal kibontakozását, és mire a hűvös világosság betöltötte a szobát, lecsillapodott a lelke is. Már nem akart ész nélkül szaladni az elátkozott helyről: a király futára nem törhet ki a pécsi püspök nagyházából rossz szándékú rabló módjára. Reggel meghagyta Mártonnak, hogy készülődjék, és ő annak rendje és módja szerint megjelent a püspök előtt, bejelentvén, hogy letelt az ideje, megy vissza Csepelre, s kérdezte, van-e üzenet vagy kérelem a király számára.

Kalán kíváncsian vizsgálgatta a kimérten, hivatalos hangon beszélő fiatalembert, aki meg a nagyúr vonásait kutatta visszafojtott indulattal.

A püspök azt olvasta ki a hangból és az arcból, hogy valami olyasmi történt vendégével, amiről nem lehet beszélni, tehát nyilván Izabella majd elmondja neki. Ezért hát ajka körül megértő mosoly ült. Pósa pedig most látta meg igazán, teljes jelentőségében a püspök arcának riasztó árkait, a mély gödröket a szem alatt, a tekintet előkelősége mögött Sátán úr minden borzalmasságát.

Hanem a hang most is lágy volt és barátságos:

– Nem tartóztatlak, fiam. Azt akartam, hogy jól érezd itt magad, és addig maradj, amíg kellemes számodra. Remélem, gondolkozol majd azok fölött, amiket hallottál tőlem. Bízhatsz bennem. Ha egyszer elmégy, ahogy mondottam, és majd visszajössz, engem bárhol megtalálhatsz. Vagy ha már nem lennék e földön, mindig lesz valaki, aki az én helyemre áll, és folytatja az én munkámat. Egy pillanatig azt is képzeltem, hogy te lehetnél egyszer ez a valaki, hiszen értelmes vagy, és közülünk, a kevesek közül való vagy. Imre királynak pedig mondd meg, hogy most már ne aggódjék az adók miatt. Az istentelen Kulin bánra rácsapunk, meglepetésszerűen. Nem készülhet fel a fogadásunkra. Ez mélységes titok, nem mondhatod el másnak, csak magának a királynak, ha szigorúan kettesbe kerülsz vele. Mert Kulin bánnak hosszú fülei vannak.

Ezzel csókra nyújtotta a pásztorgyűrűt.

Pósa alig tudta türtőztetni magát, hogy hátra ne lépjen. Hiszen ez a kéz érinti Izabellát... meg a többi asszonyt.

És azután úgy hajolt a koldus apostolokat idéző halászgyűrű fölé, hogy ajka csak a követ érje és tiszta maradjon Kalán püspök kezétől. Lehajoltában nem láthatta, hogy a püspök észreveszi mozdulatát, és ajkán újra megjelenik a mindent megértés fölényes mosolya.

Nemsokára nyeregben ült, mögötte Márton, és a nagyház szolgái meghajolva búcsúztak. Nem nézett vissza. Gyorsan haladtak át Pécs lejtős zegzugain, lovaik patái csattogtak a kövezeten. A gyalogosok szétugrottak előlük, és ő már körül se nézett a tarka sokaságon, amelynek képét pedig gyorsan megszerette, és még tegnap is szerette. Ez a tegnap nagyon messze volt.

A kapunál is kijárt a tisztelet a király követének. És amikor már elég távol jártak Pécs falaitól, Pósa lelassított, hogy fegyverhordozója beérhesse. Akkor odaszólt hozzá:

– Mondd csak, Márton, tudod-e, melyik út vezet Kulin bán felé?

A hallgatag fiú tágult szemmel nézett vissza rá:

– Sejtem csak, úrfi, de ha kellene, biztosan megtalálnók. Hanem hát mi szükséged van erre?

– Gyerünk el hozzá. Mondjuk el neki, mit terveznek ellene Kalán püspök úr nagyházában.

Márton valami olyan mozdulatot tett, hogy lova kétlábra ágaskodott. Mikor végre megzabolázta az állatot, ámuló arccal kérdezte:

– Mi történt veled, úrfi?

– Meg akarom nézni, milyen lehet az a férfi, akit még itt is istentelennek neveznek.

Márton körülnézett a tájon, hogy irányt keressen, és közben valami olyasfélét mormogott, hogy „na, úrfi, úgy látszik, te sem fogsz egyhamar gyónni”.

Azután megindultak dél felé.

11

Jól művelt földeken, hallgatag falukon haladtak át. Kalán püspök gazdag országa volt ez. A parasztok megsüvegelték az úr formájú embert, ők azonban senkivel sem álltak le beszélgetni, pedig egyszerűbb lett volna az útjuk, ha érdeklődnek. Pósa azonban attól félt, gyors híre terjed, hogy előkelő lovas járt erre egy szál fegyverhordozóval, aki a Dráván túlra igyekezett, és ebből az okos Kalán tüstént kitalálhatná, hogy a király követe nem Csepel felé vette az útját, hanem éppen ellenkező irányba, s ez az irány csak Kulin bánhoz vezethet.

Így hát tájékozatlanul értek el a Dráváig, ahol se révnek, se gázolónak nem volt híre. Sőt sokáig embert sem láttak. Végre torony tűnt fel: ott templom van, tehát legalábbis nagyobb falu felé közelednek, ahol kell kompnak lennie. Pósa megbeszélte Mártonnal, hogy megszállnak a parókián, és azt fogják mondani, hogy egyenest a király parancsából igyekeznek Bosnyákország felé. Még azt is a pap lelkére fogják kötni, hogy ne nagyon beszéljen róluk, mert titkos követségben járnak, az eretnekek kiirtása ügyében.

A határban megkérdeztek egy halászforma embert, hogy hívják a községet. Barcsnál voltak, és megtudták, hogy Pécs óta itt találhatják a legnagyobb templomot.

Hírük előttük érkezett, és a plébános elébük jött az úton.

Fedetlen fejű, szakállas férfi volt, mezítláb járt és egyszerű csuhában. Arca békés volt és derűs. Pósa egyszerre elképzelte mögötte Kalán püspök fejedelmi előkelőségét, és Kalán püspök árnya mögött mintha ott látta volna valamelyik apostolt is, aki olyanfajta halász volt, mint az az ember, aki ideirányította őket. És úgy találta, hogy a plébános nagyon hasonlít az apostolhoz, és sehogy sincs jól, hogy e két hasonló alak közt ott áll az annyit tudó, annyira nagyúri Kalán püspök, kinek pásztorgyűrűje csaknem elvész ujjainak többi ékszere között.

Egyszeriben leugrott lováról, és kezet csókolt a meghökkent papnak.

– Engedd meg, atyám, hogy nálad szálljunk meg éjszakára.

A pap bizonykodott, hogy éppen ezt akarta ő kérni, azért jött elébük. Mentegetődzött, hogy lakása bizony egyszerű és sivár lesz ilyen nagyúri népeknek, de Pósa megnyugtatta, hogy ő odahaza sem ismeri a pompát. És mielőtt még átlépte volna a küszöböt, bemutatkozott, kihangsúlyozva, hogy a nagy hírű nemzetség legszegényebbik ágazatából való.

A plébános megmutatta az istállót, mondván, hogyha Márton bekötötte a lovakat, ott majd fekvőhelyet is talál. Eleségről majd gondoskodik a számára. Pósa azonban kijelentette, hogy Márton ott alszik, ahol ő, és kérte a vendéglátót, hogy engedje meg a szolgának is, hadd háljon a házban. Ezen a kérelmen – bár nem mondták – láthatóan csodálkozott a pap is, de maga Márton is. A szentséges embernek azonban arcára rajzolódott, hogy ez igen tetszik neki. Be is vezette őket tüstént a házba, s maga elsietett, hogy vacsoráról gondoskodjék.

Mikor egyedül maradtak, s letelepedtek a faragatlan pádon, Márton ezt mondta:

– Úrfi, én nem tudom, mi történt veled, de nemigen lesz okos dolog abból, ha az urak egyszerre szeretni kezdik a szolgáikat.

Pósa hangjában volt valami ingerültségféle, sőt talán csalódás is, amikor válaszolt:

– Hát folyton csak azt halljuk, hogy „Szeresd felebarátodat...” meg hogy „Isten előtt egyformák vagyunk”. Ti gyűlöltök minket, mert ezeket nem tartjuk be. Nos, ha pedig be akarjuk tartani, az se tetszik?

– Ne haragudj rám, úrfi, hiszen tudom én, hogy te jó ember vagy, de hát Krisztus urunk azt is mondotta, hogy „Oszd el minden kincsedet” vagy valami hasonlót. És amíg nincs szó kincsosztásról, amíg az egyiknek van, a másiknak nincs, addig nehéz dolog szeretni a felebarátunkat, és addig Isten előtt sem vagyunk egyformák. Azokat a szép szavakat én még vasárnap a templomban KaIán püspök úrtól hallottam, és ő aligha tartja magát egyenlőnek velem, és azt sem hiszem, hogy szeretne engem. Elhiszem, hogy te most valami miatt másféle akarsz lenni, de nem hiszem, hogy tudsz is más lenni...

– Miért ne?

– Mert te Miskolcz nembéli Pósa úr vagy, akinek, még csak ki sem kell nyújtanod a kezedet, és az lehetsz, ami akarsz, annak az asszonyát szeretheted el, akiét akarod...

Márton egyszerre elhallgatott, mert ennél a szónál Pósa arca olyan piros lett, mintha hirtelen láz tört volna rá. A rossz szín ugyan csakhamar lesápadt, de a fegyverhordozó nem mert tovább beszélni, és csak magában töprengett azon, hogy mi is történhetett az úrfival.

Végre bejött a pap is, hozván kenyeret, túrót és tejet. Megint mentegetődzött, hogy egyéb nincs a házában. De hát elég rossz volt a termés, és ezért nem akarja szigorúan követelni a hívőktől a neki járó tizedet.

Vacsora közben Pósa megkérdezte, hogy sok-e errefelé az eretnek.

– Dehogyis van – csóválta fejét a plébános. – Hírük sincs itt az istenteleneknek. Jó keresztény itt mindenki. Templomba járnak, gyónnak, az adót is megfizetik, ha van miből. Megtörténik ugyan, hogy erővel hajtják be rajtuk, mert igen rossz volt a termés, de nem megátalkodottságból kerülnek hátralékba. Ismerem őket mind, minden falut egészen Pécsig. Nemhogy eretnek, de még csak gyanús sincs közöttük. Hogy is kerülhetne ide, a drága, kegyes Kalán püspök úr földjére?

Pósa úgy vélte, hogy a szent férfiú eléggé együgyű ember lehet. Bántotta is ez: szerette volna, ha kiderül, hogy ez az apostoli életű pap semmivel sincs a roppant tudományú Kalán püspök mögött.

– Pedig atyám, itt nagy inkvizíció következik most. Már közelednek a vizsgálattartó urak. Van köztük érsek, püspök, jogász, katona. Azt mondják, bogomilok gonoszkodnak ezen a tájon és jaj annak, akiről kiderül.

A plébános keresztet vetett:

– Isten ne adja! Nem fognak itt semmit sem találni.

Később Pósa arról érdeklődött, van-e rév a közelben?

Mikor megtudta, hogy – amint várta – van, elmondta, hogy ő is éppen az istentelenek kipusztítása ügyében siet a Dráván túli urakhoz. De titkos követségben jár, ezért hát erősen a pap lelkére kötötte, hogy senkinek ne mondja el, hogy ki volt a vendége, és hogy hová megy. Maga a király küldi erre a szent feladatra.

A plébános újra keresztet vetett, fogadkozván, hogy megőrzi a titkot. Majd befejezvén a vacsorát, szalmát hintett a földre, s Pósa és Márton nyugovóra tért. A házigazda fogta a nagyon halovány mécsest, és kifelé indult:

– Én még felkeresem a révészt, hogy kora hajnalban indulásra készen legyen a komp. – Pósa megköszönte a figyelmességet, és elnyúlt a takarója alatt a ráboruló sötétben. El akarta hessegetni a rárohanó emlékeket. Egész nap nem akarta kiejteni magamagának sem Izabella nevét. Hanem ez a nagy sötétség olyan emlékidéző volt, hogy a tegnap éjjel elapadt könnyeknek most kellett volna kitörni. De uralkodott magán, szégyellte volna, ha Márton a közelben meghallja, hogy sír. Gondolatban ide-oda ugrált az emlékei között, hogy megpihenjen valahol Izabella képétől. Még anyjára sem gondolhatott, hiszen annyiszor képzelte egymás mellé ezt a két arcot.

Milyen messze kell vajon menekülni ezektől az emlékektől?

Adhat-e feloldást a mindentudás városa? Hiszen az is Kalán püspököt idézné számára. De az mégis messze van. És aki egyszer szembe akar nézni Kalán püspökkel, annak annyit kell tudnia, mint a veszedelmes ellenfélnek.

Ámde kihez jöjjön haza, ha egyszer majd onnét visszatér?

Van értelme a messzeségbe menni, ha nincs, aki itthon imádkozik értünk?

És itthon? Kinek van kedve pártoskodni Imre és Andreás között?

És odahaza az Avas lábánál apja hűtlen volt anyjához, és elszerette Márton szeretőjét, férjhez adta a szolgájához, hogy mindig a közelében legyen. És Karoldunak gyermeke is van. Az ő testvére ...

És itt van Kulin bán, az istentelen, és az eretnekek az ő förtelmes bűneikkel. És talán Márton, aki közben már szuszogóra aludt el mellette, talán Márton is eretnek. És még ő is visszautasítja azt, hogy szeretettel közeledjék hozzá... Hol él hát a szeretet? Csupán az ilyen együgyű papokban, mint ez a szent formájú szakállas plébános?

Ilyen gondolatok közt nyomta el az álom. Hiszen a napi lovaglástól igen fáradt és álmos volt, s nyilván még hamarabb aludt volna el, ha nem szorongatják elmúlt napjainak nehéz emlékei.

A plébános pedig óvatos léptekkel elment a legközelebbi házig, ott bekopogott és bement. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, suttogó hangon, világos szavakkal szólt a felkászálódott parasztnak:

– Azonnal fölkeltesz még néhány embert. Haladéktalanul elindultok Pécs felé. Reggelig minden faluban tudják meg, hogy nehéz vizsgálat következik, és jaj annak, akiről kiderül, hogy bogomil. Ha valaki attól tart, hogy haragosa rávall, rögtön induljon ide. A komp reggel átviszi a király emberét, azután egész nap azokat szállítja, akik Kulin bánhoz akarnak futni. De siessenek, mert holnapután esetleg már késő. Megértetted?

– Megértettem – mondta a paraszt, és indult. A pap pedig még felkereste a révészt is, hogy kioktassa másnapi feladatairól.

12

A falvakban, ahol Kulin bán otthona után érdeklődtek, az emberek gyanakodva néztek rájuk. Hanem amikor Pósa a billogosnak vagy ispánfélének felmutatta a királyi pecsétet, rövid szavakkal megadták a választ, és egyre csak délnyugat felé irányították a két lovast.

Már túl jártak a Száván is. A falvak lakóit egyre kevésbé értették meg. Magyarul már hosszú mérföldek óta nem beszéltek mások, mint a rangosabb vitézek meg egy-egy pap. De ha azt mondták: „Kulin bán” – mindenki tudta, merre tartanak, és ha felmutatták a pecsétet, akkor engedelmesen továbbirányították őket – egyre csak dél vagy délnyugat felé.

Parókiákon és módosabb parasztházakban kaptak esténként szállást. Márton már megszokta, hogy Pósával mindig egy szobában aludjék. De nem sokat beszélgettek. Közelebb voltak egymáshoz, mint úr és szolga, tehát nem is beszélhettek úgy, ahogy úr és szolga szokta. Nem lettek azonban egyenrangúak, nem is beszélhettek hát úgy, mint az egyenrangúak. Csöndesek lettek mind a ketten: magukba mélyedve intézték saját gondjaikat, és csak az utazás dolgairól váltottak szavakat.

Közben dombvidékeken is keresztülhaladtak. Majd néhány nap múlva magasabb hegyek következtek, és nemsokára már jócskán emelkedő lett alattuk a föld. Itt kolostorra leltek, és mivel amúgy is alkonyattájt volt, elhatározták, hogy ideszállnak éjszakára.

A szerzetesek közt magyarok is voltak, és a többiek is tudtak valamelyest magyarul. Pósáékat szeretettel fogadták.

Csakhamar megtudták, hogy már bennjárnak Bosnyákországban, és ha innét továbbmennek, egyenest a bán hadainak egyik alakulatához fognak kerülni; azok majd elkalauzolják a nagyúrhoz.

A szakállas páter, aki vacsora előtt ezt elmondta nekik, olyan tiszteletteljes hangon beszélt Kulin bánról, amint az kijárt a király egyik legfőbb emberének. Szavaiban nyoma sem volt annak a félelemnek és idegenkedésnek, amelyet északabbra hallani lehetett. Pedig itt nyilván ismerték személyesen is a bánt.

– Mondd, atyám – kérdezte Pósa –, miféle ember a bán?

A pap olyan arccal nézett rá, mintha egyszerre elfelejtett volna magyarul.

– Csepelen és Pécsett ugyanis – magyarázta Pósa – Kulin bánt istentelennek mondják.

A páter keresztet vetett:

– Igaz keresztény ő, szereti minden jólélek. Aki bajban van, nyugodtan fordulhat hozzá.

– Ismered?

– Hogyne ismerném, gyakran keresi fel Rados atyát, a priorunkat, aki lelkének istápolója.

Pósa zavartan igyekezett rendezni mindazt, amit eddig Kulinról hallott. Itt, úgy látszik, valami rettenetes félreértés lehet. Vagy talán minden rossz hírt Kalán püspök koholt a bánról?

– Mondd, atyám, beszélhetnék Rados atyával?

– Hogyne, fiam, vele mindig mindenki beszélhet. Hát még a király embere...

Pósa hátrahagyta Mártont, és bebocsátást kért a priorhoz.

Fekete, terebélyes szakállú, fekete csuhás férfiú volt a rendfőnök. Szobája néhány gyalulatlan bútorral volt berendezve. Nem ágyban, csupán puszta deszkákon aludt, asztala mellett egyetlen keskeny pad állott, amelyen igen kényelmetlen lehetett az ülés. Feszülete előtt nem volt térdeplő: nyilván a kövecses földön szokott térdepelni. Hanem a szoba rideg szigorúsága és a fényes fekete szakáll ellenére, Rados páterből valahogy áradt a derű és a nyugalom. Nagy, sötét szeme lágyan nézett Pósára, és ajkain olyanféle mosoly ült, amely bölcsességről és megbocsátásról, sőt jókedvről tanúskodott.

– Isten hozott, fiam. Ülj le. Ne kéresd magad azért, hogy állok: a pad a vendégeimnek van, én nem szeretem az ilyenfajta kényelmességeket. Jobban tudok beszélni, ha járkálok közben.

Mindezt úgy mondta el, hogy kezei, sőt ujjai is bonyolult mozdulatokkal kísérték a szavakat. Kiejtéséből pedig nyilvánvaló volt, hogy Rados atya nem magyar, bizonyára bosnyák, csak jól megtanult magyarul.

Pósa mindenekelőtt igazolta magát a pecséttel. Erre azonban Rados páter rá sem nézett, és majdnem hogy nevető szájjal mondta, hogy „hiszen mindnyájan egyenlőek vagyunk az Úr színe előtt”. A királyi pecséttel utazó azonban magyarázni kívánta, hogy miért szükséges bizonyítania kilétét.

– Én Kulin bán úrhoz utazom, és szeretnék tudni róla egyet-mást. Amint hallottam, te atyám, az ő gyóntatója vagy.

Rados buzgó igennel rázta erre a fejét, hogy igaz.

– Akkor hát te, atyám, sok félreértést eloszlathatsz. Csepelen ugyanis a bánról azt tartják, hogy eretnek.

Rados atya arcára kiült a csodálkozás.

– Kulin bán eretnek? Akkor én is az vagyok. Ugyan miféle eretnek volna ő?

– Csepelen azt mondják, sőt Pécsett is azt hangoztatják, hogy bogomil...

Erre Rados atya hangosan, hahotázó hangon tört nevetésbe:

– Bogomil? Hát Csepelen azt hiszik, hogy még mindig vannak bogomilok? Te is elhitted ezt, fiam? Hiszen azok a gyalázatos istentelenek réges-rég nincsenek. Vagy megtértek, vagy kipusztultak. Az utolsókat még Kulin bán apja ölette le valamikor, amikor még kisgyermek voltam.

Pósa szédületfélét érzett. Egyszerre nem tudta, mit hihet el mindabból, amit eddig tudott, amit tanult, amit hallott. Hiszen Kalán püspök... sőt hiszen Márton maga is azt vallotta, hogy Pécs környékén mindenki...

– De atyám... Kalán püspök úr...

– Kalán? – A rendfőnök arcán most a megvetés nyomai jelentek meg. – Kalán püspök bosnyák bán akar lenni, tehát sok mindent híresztel Csepelen. Kalán titokban maga terjeszti Pécs környékén az itt már rég elfelejtett bogomilizmust, hogy elhitesse, mifelőlünk terjed a király birtokai felé az eretnekség, lám, Baranyába már el is érkezett.

Pósa eddig nem fogadta el a felajánlott ülőhelyet, de most szinte rászédült a padra. És hirtelen nem jutott más az eszébe, mint ama görög szó: „politika”.

– Atyám, tudod-e te, mit jelent az, hogy politika?

Rados megértő mosollyal nézett a vendégre:

– Tudom, fiam: a politika Isten országának a rendje, amely itt a földön minduntalan bepiszkolódik a Gonosz tisztátalan sugallatával, és sötét célok eszközévé aljasul. Aki szemét a fényesség felé fordítja, és úgy igyekszik a politika útjait járni, szent leszen még ezen a földön. Hanem aki, tudván a politika útjait, eladja lelkét a sötétségnek, az a Gonosz helytartója lesz, és jajszó kíséri cselekedeteit.

Pósa felugrott:

– Atyám, én ezt nem tudtam volna így elmondani, de valahogy sejtettem. És én nem is a király parancsából jöttem ide, hanem éppen azért, hogy figyelmeztessem Kulin bánt: vigyázzon, veszély leskelődik rá Pécs felől.

– Te Pécsről jössz?

– Onnét.

– Akkor hát kora hajnalban indulj egyenesen tovább az országúton. Nemsokára katonákkal fogsz találkozni, akik pecséted felmutatására el fognak igazítani, hogy nemsokára találkozhass a bánnal.

Rövid, nagyon is önsanyargató vacsora után nyugovóra tértek. Pósa szerette volna elmondani Mártonnak, hogy úgy látszik, valami sose hallott csalásról lehet szó. De még maga sem látta világosan, miképpen is állnak a dolgok. Előbb Kulin bánnal kellett beszélnie.

Alig hajnalodott másnap, és máris lovon ültek. Mentek tovább a hegyek irányában. Így még egészen kora reggel megpillantották a katonák sátrait. Nemsokára lovas vitézt is láttak az úton. Ahogy közeledtek hozzája, az megállt, és bevárta őket. Ispánféle lehetett: sisakja, láncvértje úrra vallott. Remélték, magyar lesz, akivel megérthetik egymást.

Sovány arcú, nem is fiatal, igen hosszú szakállú férfi volt a lovas. Ez az őszülő, gyér szakáll mellénél mélyebbre ért. Arcából nagy, csontos orr ugrott elő, s az orr mögött olyan két nagy, fekete szem, amilyennel ezen a vidéken már találkozott. Bizonyára ez is bosnyák – gondolta Pósa, de azért megszólította magyarul.

– Ugyebár, a bán seregénél vagy, ispánuram?

Az arc barátságosan mosolygott, és az idegen tiszta magyarsággal felelt:

– És te, ugyebár, a király követe vagy, és most éppen Pécs városából jössz, uram?

Pósa rábámult.

– Honnét tudod ezt?

A szakállas lovas rámutatott Pósa ruhájára:

– Ez úri viselet, magyar viselet. Aki itt ilyenben jár, az nyilván a király megbízásából jön, mert másképpen mit keresne errefelé, a hegyek szegény emberei között. Aki pedig Csepelről erre tart, annak okvetlenül át kell utaznia Pécsen. És ha a király futára átutazik Pécsen, bizonnyal megáll ott néhány napra, és megszáll a nagy tudású és nagy bölcsességű Kalán püspöknél.

Erre megint nem volt elkészülve Pósa. Mintha itt mindenki bolondját akarná járatni. Ki ez a szakállas úr, aki ilyenfajta jókat mond Kalán püspökről és aki olyan pontosan elmondta, hogy ő honnét jön? Zavartan válaszolt:

– Igen, a király futára vagyok. – És felmutatta a pecsétet. – Kulin bán úrhoz lenne mondanivalóm. Elvezetnél hozzá?

– Az istentelen Kulin bánhoz? – kérdezte a szakállas.

Pósa meghökkent:

– Miért istentelen?

A lovas mosolygott:

– Te ne tudnád, aki Kalán püspök úrtól jössz?

Erre már nem lehetett mást csinálni, mint kitörni:

– Uram, én nem tudom, ki vagy te, és már azt sem tudom, hogy kik azok, akikkel eddig beszéltem Kulin bánról. Ha a bán nevét hallom vagy kimondom, már azt sem tudom, igaz-e, amit saját szemeimmel látok. Uram, lelked üdvösségére kérlek, vezess azonnal Kulin bánhoz! A király nevében felszólítlak, hogy vezess azonnal hozzá.

Mikor azt mondta, hogy a „király nevében”, a lovas meghajtotta fejét, de arca úgy mosolygott, mintha tréfát hallott volna.

– Gyere hát, uram, nemsokára ott lehetünk nála. Ez a fiú a fegyverhordozód? – És Mártonra nézett.

– Igen.

– Hát gyerünk.

Megindultak a sátrak felé, Pósa és Márton közvetlenül a nyomában. A nemsokára eléjük kerülő őrök tisztelegtek nekik, senki sem tartóztatta fel útjukban. Átlovagoltak a sátrak sorain. Nemsokára kis, kőből épült erősségféle tűnt szemük elé, afféle úri kastély, egyetlen toronnyal. Mikor a vasalt kapu közelébe értek, az kitárult. Az udvaron könnyű fegyverzetű gyalogosvitézek lézengtek: a kastélynak, úgy látszik, komoly őrsége van. Mikor túl voltak a kapun, a szakállas lovas hirtelen lefékezett, és meglepő fiatalossággal ugrott le a lóról. Pósa is leszállt, s akkor vezetője, mint aki tudni akarja, hogy kit jelentsen be, megkérdezte a nevét.

– Miskolcz nembéli Pósa vagyok.

Erre a másik mindkét kezét üdvözlően nyújtva feléje, így szólt:

– Isten hozott, Pósa öcsém. Kulin vagyok, Bosnyákország bánja. Vendégszobád azóta vár, hogy megtudtam, mára ideérkezel. Ezért mentem én magam elébed, hogy biztosan eltalálj a házamba. Tedd magad kényelembe, érezd otthonodnak az otthonomat. És ha kedved tartja, mondd el, amiért ezt a hosszú utat megtetted.

Pósa olyan hökkent arccal nézett vendéglátójára, hogy a hosszú, sovány, nagy szakállú ember hangosan, gondtalanul, mint egy kisgyerek, úgy kezdett el nevetni.

13

Pósa képtelen volt bármit is szólni, úgy megzavarta, hogy a sokat emlegetett férfival állott szemközt. Az úri körökben kötelező udvarias mozdulatokról is megfeledkezett, és amikor a bán nevető arccal kalauzolta befelé a házba, az sem jutott eszébe, hogy utóbbi napjainak szokása szerint meghagyja Mártonnak: amint elhelyezte a lovakat, jöjjön utána. Az pedig nem kevésbé bámuló arccal még csak most kászolódott le a nyeregből.

A kapun túl következett az újabb meglepetés – Kulin bán otthona semmivel sem volt szegényesebb, mint Pécsett Kalán püspöké. Szőnyegek, fényezett bútorok, festett falak, színes ablakok közt vezetett utuk. A gerendáról itt is pompás kovácsoltvas fáklyatartók csüggtek. Hatalmas lovagtermen haladtak át, ahol a falakat fegyverek borították, és a mennyezetet a csillagos ég képe díszítette.

Végre a vendégszoba előtt megszólalt Kulin bán:

– Pihenj le, Pósa. Bizonnyal kifárasztott a hosszú utazás. Ha azután mondani akarsz valamit, üsd meg a gongot, és vezettesd magadat hozzám.

Hanem Pósa élesen a szemébe nézett, és azonnal elmondta azt a mondatot, amelyre Pécs óta készülődött:

– Kulin bán, én nem tudom, hogy te istentelen eretnek vagy-e, remélem, hogy nem; de annyi bizonyos, hogy Kalán püspök házában olyasmit tapasztaltam, ami folytán el kellett jönnöm hozzád megmondani: vigyázz! Inkvizíció készül a bogomilok ellen, és téged mindenki bogomilnak tart. Kalán püspök egyszeriben rád akar csapni, meg akar lepni. Sok katonával érkeznek. Nem tudom, mi most a teendőd. Én mindenesetre eljöttem, hogy figyelmeztesselek.

Kulin mosolygós arca e szavak hallatára mit sem változott. Végül megfogta Pósa kezét, és ezt mondta:

– Köszönöm, Pósa. Nem azért köszönöm, mintha szükségem lenne a figyelmeztetésedre. Azt hiszem, én sokkal többet tudok arról, mit forralnak ellenem és a bogomilok ellen Pécsett, Rómában és Csepelen. Fel is készültem már a fogadásukra. Köszönöm azonban, hogy eljöttél ide hozzám, köszönöm, hogy volt egyetlenegy ember az urak közül, aki puszta szóra, suttogó gyanúra, egy végtelenül nagyravágyó ember rágalmára nem mondott azonnal átkot, hanem vállalta a fáradságot és veszedelmet, hogy eljöjjön hozzám, és ha nem is áll mellém szívvel-lélekkel, de legalább figyelmeztet. Szívvel-lélekkel nem is állhatsz mellettem, hiszen nem ismersz...

Pósa viszonozta a kézszorítást, és reménykedve kérdezte:

– Ugye, rágalom?

Kulin mosolygott:

– Micsoda?

– Az egész bogomilizmus. Ugye, rég nincsenek is bogomilok?

– Dehogyis nincsenek, Pósa. Bogomil itt mindenki...

– De hát tegnap a kolostorban. Rados atya, a prior...

Kulin arcán megint az a gyermeki derű jelent meg, száját egészen szélesre húzta a nevetésnyi mosoly:

– Rados a bogomilok legfőbb papja. Az a kolostor a bogomil papok rendháza. Ne félj te tőlük, derék jó keresztények ezek. Irigylem őket a hitükért.

Pósa előtt még jobban zavarodtak a dolgok:

– Te uram, hát nem vagy bogomil?

Kulin egyszerre mosolygott és sóhajtott:

– Hát ezt egészen pontosan én magam sem tudom. Hanem erre igazán nem alkalmas beszélgető csarnok ez a folyosó. És te bizonnyal fáradt vagy. Ha kipihented magad és érdekel, majd beszélgetünk erről.

Ismét megszorította vendége kezét, és elindult vissza, a lovagterem irányába. Pósa meg belépett a szobájába, amelynek tárt ablakából a magas hegyek felé nyílt kilátás.

Az ablakhoz lépett. Alatta mély vizesárok húzódott: nehéz lenne innét megszökni, ha a ház ura erőszakkal tartóztatná. És vajon nem gondolhatja-e a nagyúr, aki, úgy látszik, mégiscsak eretnek, hogy a király vagy éppen Kalán püspök kémje jött el hozzá? Mit tudhatja Kulin bán, hogy Pósát miféle indulatok ösztökélik Kalán püspök és háza népe ellen? Lám, Rados páter egyszerűen letagadta az egész eretnekséget, és a bán most elárult mindent. Vajon nem veszedelmes dolog megtudni Kalán titkait? De hát mit tudott meg? Vajon egyáltalán igaz-e az, amit hallott? Rados áloskodott vagy Kulin? Ki ismeri ki magát ebben az egész érthetetlen dologban? Mi forr tulajdonképpen Bosnyákországtól Baranyáig? Mit akar tulajdonképpen Kulin bán? És mit akar Kalán püspök? És mit akarnak a bogomilok? És mi köze a hatalmas bánnak az eretnekekhez, hogyha ő maga nem eretnek? Hiszen azok az eretnekek, úgy látszik, jórészt szegény emberek. Kulin pedig a legnagyobb urak egyike. Király akar lenni talán a szegények segítségével? Lehet, hogy Kalán azért ellenségeskedik vele, mivelhogy ő szeretné Kulin hatalmát? Odahaza pedig a király mit sem tud erről. Az udvarban Imre-párt és Andreás-párt van. Itt azonban olyan a világ, mintha a sors Kulin bán és Kalán püspök között dőlne el.

Pósától már elmúlt a zavar. Tudta, hogy olyan érdekes dolgok színhelyére ért, ahol sok mindent megtanulhat a világból. Az pedig kétségtelen, hogy a bán és a püspök ellentétében ő csakis Kulin oldalán állhat. Lehet, hogy eretnek, de Kalán álszentsége sem jobb az eretnekségnél.

És egyszerre az jutott eszébe, hogy ha Izabella nem mondotta volna el, hogy saját nagybátyjával paráználkodik, akkor ő, Pósa, nyilván ugyanolyan ellensége volna Kulin bánnak, mint Magyarország bármelyik udvari embere.

Hát ilyesmi dönti el, ki miért húz kardot?

Márton is azért kedveli a bogomilokat, mert a szeretőjét...

Vajon Kulin bán miért eretnek?

Pósa leült a puha kerevetre, és fejét a kezeibe hajtotta. Azt szerette volna hinni, hogy csupán a Gonosz súgja most neki a csalóka igét. Ez az ige pedig úgy hangzott, hogy minden cselekedetünk mögött szenvedéseink és szenvedélyeink hullámzanak; szerelem, csalódás, bosszú, irigység, nagyravágyás kormányoz mindent. Talán a csillagok is csak azért nem ütköznek össze, mert gyűlöletük tartja távol őket egymástól.

Az ablakra nézett, és eszébe jutott a pécsi nagyház kis virágoskertje.

... Ha most kinyílnék az ajtó, és belépne Izabella...

Már semmin sem csodálkozott volna.

Jó lenne végigfeküdni, és elaludni – gondolta. De lelke feldúlt állapotában most szó sem lehetett alvásról, pedig tagjaiban alaposan érezte a több napi lovaglás fáradtságát.

14

Kalán püspökön, ha fegyverbe öltözött, még annyi sem vallott az egyházi emberre, mint odahaza. Ötvösművészettel megmunkált ezüstsisakot viselt, termetét sodronypáncél borította. Bármennyire könyvek közt élő ember volt, a lovaglás mindig felderítette, és szeretett nyüzsgő hadak élén járni. Most is, dél felé haladtukban, ő maga volt a sereg vezetője. Ismerte jól a tájat – az ő földje volt. Előre meghatározta, egy-egy nap mennyit kell haladniok dél felé, tudta, melyik este hol fognak tábort verni, melyik kolostorba vagy más, uraknak való helyre szállásolja el a két előkelő vizsgálóbiztost: Bernit érseket és Cesamario doktort.

Ma este Barcs mellett ütik fel a sátrakat. Az ottani parókia szegény ahhoz, hogy ily nagyurakat vendégül láthasson, tehát a főpapok is majd sátorban töltik az éjszakát. Ezek a sátrak – amelyeket nehéz szekereken küldöttek előre – különben is kényelmesebb pihenést adnak, mint nem egy birtokos úr otromba kastélya.

A hosszú sorban vonuló sereg élén lovagolt a három nagyúr. Középen Kalán püspök, tőle jobbra Bernát érsek, balra Cesamario doktor. Bernát érsek, ellentétben Kalán úrral, maga volt a felismerhető egyházi főhatalom. Öltözéke nemcsak pompás volt, hanem egyszersmind magán viselte az Istentől származó tekintély minden ismérvét. Fején magas főpapi süveg, köntöse hímzett, derekán széles, lila selyemöv és nyakában ékkövekkel kirakott feszület. Dús, deres szakáll körítette szigorú arcát, szeme pedig mintha túlnézett volna a földi határokon. Hírneves őre volt az egyház kötelező rendjének. Mindig pompás ruhákban járt, hogy hirdesse az isteni világszabályozás hatalmát és dicsőségét, de – mondják – ő maga folytonos böjttel és penitenciával sanyargatta testét. Ha cellájában aludt, szalmazsákot sem tűrt a dereka alatt, és vízben főtt kásánál nem evett egyebet. Hanem ha mások is láthatták, akkor ezt a kását aranykanállal ette, mivel a drága eszközök kijárnak az egyházfejedelemnek. Fegyvert sohasem viselt, de mindig fegyveresek követték, hogy parancsszavára megtorolják mindazt a sérelmet, amelyet az emberi tévelygés elkövethet az egyetlen Tanítás ellen. Lelkéhez sohasem férkőzött közel a kétely, s a könnyed emberektől ugyanúgy idegenkedett, mint a hitetlenektől. Kalán püspök világi színezetű kedvessége is meghökkentette, találkozásuk perce óta sem tudta megtalálni vele az igazi kapcsolatot. Nem is beszélgettek egyébről, mint a közvetlen teendőkről. Kalán ismertette vele, amit az eretnekekről és főleg Kulin bánról tudni lehet, megbeszélték a vizsgálat módszereit, megállapodtak abban, hogy magánál Kulin bánnál kell kezdeni a rácsapást, akkor már könnyebb lesz a folytatás is. Az úton azonban keveset szóltak egymáshoz.

Kalán sem tudta megszeretni nagy tekintélyű vendégét. Így tehát Bernát érsek javarészt szótlanul ült nyergében, nem is haladt szorosan a püspök oldalán; hol egy-két lépéssel előbbre járt, máskor hátrább maradt. Kereszthordozója, aki a feltartott szent jellel mindig nyomában járt, pontosan betartotta az állandó távolságot, s ők ketten mindig is kiváltak a seregből: ők voltak a legfontosabbak ezen az úton, tulajdonképpen ők irányították a menetet, de nem lettek azonosak vele.

Kalán püspök inkább bal oldali szomszédjával beszélgetett.

Cesamario doktor vatikáni káplán volt: jogász, aki különösképpen az eretnekségek tényállásaival és az ezekre vonatkozó büntetésekkel foglalkozott. Papi jellegét azonban csak a sisakján csillogó kereszt vallotta, egyébként ő is világi fegyverzetbe öltözködött. Könnyű mellvértje, hosszú, egyenes, keresztmarkolatú kardja, válláról leomló és háta mögött lebegő fehér köpenye a templomos lovagokra emlékeztetett, noha láthatólag nem volt felesküdött keresztes vitéz, mivel a fehér köpenyen hiányzott az átutazó lovagok ruháin oly gyakori piros kereszt. Egyébként fekete szemű, barna arcbőrű, alacsony, szikár férfi volt; Rómában nyilván beretvált arcú, de utazása óta nem élt borbéllyal, s így arcát, ajkát benőtte a fekete borosta. Kalán püspök felajánlotta neki borbélya szolgálatát, aki útjain is mindig vele járt, hanem Cesamario doktor nevetve utasította vissza a készséget, mondván, hogy ha fontos vizsgálati úton jár, sohasem beretválkozik, hadd legyen félelmetesebb az arca.

– Csak nem képzeli, hogy az eretnekek tisztelnek egy csupasz arcú jogászt? Aki egyszer eretnek, annak nincs érzéke az eleganciához és a jó modorhoz; ezek a finomságokat csak megvetik. Az egyház és a jogrend tehát nem teheti ki magát az ő megvetésüknek. Nekünk félelmet és rettegést kell keltenünk őbennük.

Kalán erre mosolygott, és megkérdezte, hogy ugye, azért nem várja el tőle, hogy ő se beretválkozzék ezen az úton. Cesamario doktor erre még derűsebb arcot csinált:

– Dehogyis kívánom. Hiszen önnek, ha akarja, olyan szigorú tekintete van, hogy ezt a szakáll csak enyhítené.

Cesamario doktor különös keveréknyelvet beszélt. Latinságában nyoma sem volt Cicerónak: az egyházi és jogi nyelvet keverte azzal az itáliai népies latinsággal, amelyben az úriemberek tegezés helyett többes szám második személyben szólítják meg egymást. Ez a nyelv a hallgató számára hol sustorog, hol csicsereg, és Kalánnak jól oda kellett figyelnie, hogy megértse a hadaró ember beszédét. De szívesen beszélgetett vele, mert hamar rájött, hogy művelt férfiúval találkozott, akivel az út hosszán olyasmiről is lehetett csevegni, hogy vajon a fogalmak ténylegesen lévő valóságok-e, vagy csupán nevek, amelyekkel mi emberek illetjük a világ dolgait. Nagy kérdése volt ez a párizsi tudománynak. Kalán püspök jól ismerte a kérdés egész vitaanyagát, bár magának nem volt határozott álláspontja. Ezért nem is szállt haragos vitába a római doktorral, amikor az hitet tett az eszmék változatlan valósága mellett, mondván, ha az eszmék csupán nevek volnának, akkor a legfőbb eszme, Isten eszméje is csak név lenne, holott pedig Isten maga a legvalóságosabb lét, és bizonyítékul az egyház hiteles szentjei mellett Platón dialógusaira is hivatkozott. Kalán ellenvetésül megkérdezte, hogy ismeri-e a francia Abelard tanítását, aki szerint az eszmék valóságosak is bizonyos szempontból, de viszont csupán nevek más szempontból ?

Cesamario ismerte ezt az elméletet, de azt vallotta róla, hogy teljesen tudománytalan, hiszen már Arisztotelész megmondotta, hogy valami vagy az egyik, vagy a másik dologgal egyenlő. Az eszme vagy realitás, vagy név – mindkettő nem lehet.

Ez ugyan nem győzte meg Kalánt, de örült, hogy itt van végre egy ember, akivel a Pécsről Barcsra vezető országúton Arisztotelészről lehet beszélgetni. Nagyon áhította már művelt emberek társaságát. Azt ugyan nem bírta volna el, hogy saját körében ne ő legyen a legműveltebb, de itthoni környezeteinek ismereteit igen kevesellte, és gyakran vágyódott Párizsba vagy Rómába csak azért, hogy ilyesmiről beszélgethessen.

Délután Barcsra érkeztek. A sátrakat már az előreküldöttek felállították a Dráva partján, és most a katonák is nekikezdtek a szállásverésnek. A három úr visszavonult, ki-ki a maga sátrába lepihenni. Kalán azonnal magához hívatta a plébánost, aki már nagy készülődéssel várt erre a kihallgatásra.

Jött, meghajolt, és ünnepélyes mozdulattal csókolt kezet a püspöknek.

Kalán barátságosan kínálta üléssel az alacsony összecsukhatós széken, maga egy takaros kerevetfélén foglalt helyet.

– Tudod-e, mi járatban vagyunk?

– Hogyne tudnám, uram. Az istentelenek ellen vonultok, és Isten segítségével ki is irtjátok őket utolsó szálig.

A püspök úgy nézett a plébánosra, mintha lelkében akarna olvasni.

– Te mindig itt élsz a nép között. Ismered az embereket. Mit beszélnek itt Kulin bánról?

– Kulin bánról? – A plébános gondolkozva nézett a levegőbe, s közben értelme izgatottan kereste a helyes választ. Hiszen ha azt vallja, hogy a nép körében népszerű a nagyúr neve, akkor gyanússá teheti a falvak lakosait... De ha úgy nyilatkozik, hogy a nép eretneknek, a gonosz szövetségesének véli, ez terhelő bizonyság lenne a bán ellen. Hanem egyszerre megvilágosodott az elméje, és így válaszolt:

– Annyit tudnak róla, amennyit éntőlem hallhattak. Én pedig azt mondtam nekik, amit te hirdetsz, uram, hogy Kulin bán istentelen ember. Ezért hát nem is szeretik a nevét sem kiejteni. De a legtöbbjének eszébe sem jut Kulin bán. Hiszen itt semmi dolgunk vele.

A püspök felállt, és megfogta a pap két vállát:

– Nem hiszem. Ez a föld nem érintetlen az eretnekségtől. A falvak népe át-átjár a Dráván. Mit keres ott az a sok ember?

Erre a plébános is felemelkedett:

– Tudok válaszolni a kérdésedre, uram, de csak akkor válaszolhatok, ha válaszomra csak a püspök figyel és nem e földek birtokos ura.

Kalán meglepve nézett rá.

– Nos? Beszélhetsz. Csak a püspök figyel. Mit keresnek a parasztok odaát?

Mosolyogva mondta a plébános:

– Csempésznek, uram, bort csempésznek Szlavóniába. A bátrabbak elmerészkednek a bosnyák határig is. De ezt én, a pap, nem mondhatom el a földesúrnak. A püspök tudhatja, és akárcsak én tettem, feloldozhatja híveit.

Kalán felnevetett:

– Úgy látom, jó cinkosuk vagy.

A plébános kissé meghajtotta fejét:

– Bocsáss meg, uram, hiszen én mindent megteszek, hogy a falukból lehetőleg mindenki megfizesse az adókat, hogy mindenki hű fia legyen az egyháznak és a királynak, de nem tudok felháborodni azon, ha a nép igyekszik könnyíteni a maga dolgán. Az adót csak azért tudják fizetni, mert csempészek is.

– De nemcsak csempészek. Az utóbbi napokban tömegestől vándoroltak el dél felé. Olyan sokan voltak, hogy az őrök nem merték feltartóztatni őket.

– Erről még nem hallottam.

– Nem bogomilok voltak ezek?

A plébános keresztet vetett:

– Isten őrizzen minket az istentelenektől! Csak nem hiszed, uram, hogy mifelénk is vannak?

– Neked kell tudni. Te élsz közöttük...

A plébános a fejét csóválta:

– Honnét tudhatnám? Itt mindenki templomba jár, gyón és áldozik. De ha volna is közöttük egy-két titkos eretnek, éppen nekem bizonnyal nem mondaná meg, hogy istentelen. Ha pedig tényleg istentelen, úgy nem restell hamisan is gyónni, és eltitkolja bűnét.

– Figyelj jobban. Téged, tudom, szeretnek az emberek. De nem tettél eleget Istennek, ha imádkozol a nyájért, és megmagyarázod híveidnek, hogyan kell okosan szántani. Arra is vigyáznod kell, hogy lelkük el ne tévelyedjen. Nyisd ki a szemedet. A keresztes háborút nem itt kell kezdenünk. A gonoszt csak a saját barlangjában ejthetjük el. De visszajövet itten is meg kell vizsgálnunk a lelkeket. Egyetlen eretnek tovább terjesztheti a pusztító mérget. Jól vigyázz tehát, és ne engedd elaltatni magadat hazug mesékkel. Ne higgy még a... csempészeknek se. – Itt mosolygott Kalán. – Hátha nem is csempészni mennek Boszniába. Hátha nem tilos cseretárgyakat hoznak onnét, hanem a mérget. Mindenki gyanús, aki egyszer is túl volt már a Dráván. Elképzelhetetlen, hogy Baranyában ne legyen bogomil...

– De uram, én közöttük élek, és még nem találkoztam velük.

– Én nem élek közöttük, de tudom, hogy az istentelenségnek nem parancsol megállást az országok határa, tehát el kellett hogy érkezzék ide is az eretnekség.

– Figyelni fogom, uram.

– Helyes. Ha visszajöttünk, újra megkérdem, mit tudsz?

15

Kene várának őrsége maga sem tudta pontosan, hogyan is bánjon a bástyaszoba előkelő foglyával. Megtörténhet ugyanis, hogy bármely pillanatban parancs érkezik, és a rab herceget meg kell ölni. Lehet, hogy nyilvános kivégzés lesz, de esetleg úgy szól a rendelkezés, hogy titokban, éjszaka, vagy esetleg néma méreggel pusztuljon, s ez esetben hivatalos pergamenen kell jelenteni, hogy Árpád nembéli Andreás úr valami heveny kór következtében elhalálozott az Úrban. De az is megtörténhetik, hogy díszruhás küldöttség harsonaszóval hozza a kiszabadító levelet, vagy éppen arról jön hiteles hír, hogy a bástyaszoba rabja a király.

Annyi bizonyos, hogy keményen kellett vigyázni rá, mert ha megszöknék – ez nemcsak a várispánnak, de alighanem az egész várkatonaságnak a fejébe kerülne. Viszont az is bizonyos, hogy ha a fogolyból király lesz, nem nagy szeretettel fog visszaemlékezni azokra, akik balsorsában kemények voltak hozzá.

Ilyen körülmények között az ispán úr igyekezett olyanfajta biztonságban tartani a rábízott veszedelmes embert, hogy az ugyan semmiképp meg ne szökhessék, de túlságosan rosszul se érezze magát a kényszerű otthonban. A bástyaszoba vaspántos ajtaja bonyolult lakattal volt lezárva, amelynek kulcsa az ispánnál volt. Az ajtó előtt óránként váltott kettős őrség vigyázott, és az ablak alatt szüntelenül egy egész raj kopjás tanyázott, egyszerre adva szigorított felügyeletet és díszőrséget. A torony tetején is az Árpád nemzetség pirosfehér lobogója lengett, jelezvén, hogy előkelő vendég tanyázik a kasztellumban. Az ispán maga napjában többször is meglátogatta foglyát, levett kalpaggal érdeklődvén, hogy nincs-e szüksége valamire, s több ízben is mentegetőzött az egy szobára kényszerítő tilalomért. Mert azt az egy szobát egyetlen pillanatra sem hagyhatta el a herceg. A várispán olykor délutáni álmából is rettegve riadt, és kettesével véve a szűk lépcső fokait, szaladt a felső szoba ajtaja elé, hogy belessen a hasadékon: benn van-e még a fogoly ?

A fogoly benn volt. Úgy látszott, eszébe sincs megszökni. Még arra sem panaszkodott, hogy a nem túl nagy szobát sem hagyhatja el. Türelmetlensége legföljebb abban mutatkozott, hogy napjában néha órák hosszat járt fel-alá faltól falig, majd végigdőlt a prémes takaróval borított kereveten, és keresztbe font karokkal bámult az alacsony mennyezet felé. Máskor ugyanilyen sokáig ült asztala előtt, amelyen egy óriási bonyolult térkép volt kiterítve. Ez a térkép, amelyen sem az ispán, sem a többi várbéli nem ismerte ki magát, volt a herceg legfőbb szórakozása. Néha egész nap el tudott ülni előtte, közben-közben nagyokat húzva a mellé készített boros kancsóból.

A herceg szerette, és jól bírta a bort, kedvelte a válogatott ételeket is. Nem volt falánk, mint ahogy az italban sem volt mértéktelen, de nem is tagadott meg magától semmi földi jót. A várban pedig igyekeztek kedvében járni. Mikor egyszer azt a kívánságát fejezte ki, hogy szeretne egy gitárt, az ispán azt is csakhamar kerített egy távolabbi vásárból. Ettől kezdve pedig – nyári esténként – az egész vár lakossága élvezhette a bástyaszoba ablakából kihangzó zeneszót, amelyet nem ritkán a herceg kellemes hangú éneke kísért. A rab határozottan szépen játszott, de valahogy egészen másfajta zenét, mint amiket a katonák vártak volna tőle. Andreás harcias hírben állott, hiszen féktelen lázadozó volt, a rend megrögzött veszélyeztetője; az ispánnal általában katonai dolgokról, különböző fegyverek készítési módjáról, hadvezetéstudományról beszélt. Így hát amikor a gitáros esték megkezdődtek, az őrök harci dalokat vagy vitézi énekeket vártak tőle. A várkáplán, aki gyóntatni járt be hozzá, s akivel nem ritkán hittudományi dolgokról beszélgetett, úgy hitte, istenes zsolozsmákkal akarja kifejezni áhítatát. A pap ugyanis azt állította, hogy a herceg – habár nem túl imádságos férfi – áhítatos lélek, aki igen jól ismeri a messze földön szerzett himnuszokat is, nem egyre meg is tanította gyóntatóját. – És lám, amikor az esti zenék felhangzottak, azok nem voltak sem harciasak, sem áhítatosak. Lágy, idegen dallamok voltak ezek, sejteni lehetett, hogy szerelemről szólnak, noha a szöveget senki sem értette. Andreás herceg franciául énekelt, néha érzelmes balladákat, máskor gyors perdülésű románcokat.

Legtöbbször azonban a térkép előtt ült. Volt úgy, hogy még mécsese apró lángja mellett is ujjaival görbe vonalakat húzott a kiterített lapon.

Ez a térkép messze földről került Andreás herceg tulajdonába. Normann tudós szerzetes rajzolta, alighanem Angliában. Onnét hozták velencei kalmárok, akik értettek is a földrajz tudományához. Drága pénzen adták el az értékes rajzolatot a hercegnek, aki megértette, hogyha országokban és tartományokban akar gondolkozni, akkor tudnia is kell, merre fekszenek ezek a földek. A velencések megtanították Andreást, hogyan kell megérteni a pergamenre vázolt földkerekséget. Aki nem értett a térképolvasáshoz, csak annyit látott, hogy az asztalra terített képen egy nagy kör látható, s ebben a körben foltok, vonalak, betűk, és itt-ott különféle szörnyetegek, csodaállatok, szirének néznek szembe az emberrel. Hanem aki értette a térképet, az látta, hogy az maga a kerek föld. A közepén kis kör jelzi, hogy ott van Jeruzsálem szent városa. Attól lefelé van nyugat, felfelé kelet, jobbra dél és balra észak. Tehát a kör alsó bal felén található Európa. A térképnek ez az alsó bal fele érdekelte mindenekelőtt Kene vár foglyát. Néha úgy elmerült ennek a földrésznek a vizsgálatában, hogy úgy tetszett a várbelieknek, lelke nincs is jelen a börtönszobában.

Egy kora délután pedig az történt, hogy kürtszó hangzott fel, majd nemsokára hírhozó futár érkezett a várba. Az üzenetre az ispán úr fellármázta az egész őrséget. A konyhában sütni-főzni kezdtek. Csakhamar mindenki tudta már, hogy maga a király jön látogatóba öccséhez. A várkáplán izgatottan kérdezte az ispánt, hogy ez mit jelent, mire az a kalpagja alatt megvakarva fejét, azt mondta:

– Azt hiszem, befejeződött Andreás urunk rabsága. Ma vagy kiszabadul, vagy meghal.

Együtt mentek be a fogolyhoz, hogy előkészítsék a látogatásra. Andreás mosolygott, és annyit mondott:      

– Szegény Imre se tudja, mit csináljon velem. Én az ő helyében már rég határoztam volna.

Nem merték megkérdezni, hogy mi lett volna ez a határozat, bár a herceg láthatóan várta a kérdést. Végül maga mondta meg.

– Hát mit csinálhat velem a bátyám? Vagy megölet, vagy átadja nekem a trónját.

A vártiszt és a káplán hallgatott; hiszen ők is ilyesmit gondoltak. Andreás azonban folytatta:

– Persze megtehetné azt is, hogy megmarad a trónuson, és azt csinálja, amit tennie kellene... Akkor aztán nyugodtan bízhatna bennem.

A két derék férfiú azt sem merte megkérdezni, hogy hát mi az, amit tennie kellene, mert féltek, hogy még az ilyesfajta érdeklődés is cinkosságnak számít. De igyekeztek úgy mosolyogni, hogy a fogoly higgye azt: neki adnak igazat...

Mert mit lehet tudni, mit hoz a jövő.

A király és lovas kísérete még alkonyat előtt megérkezett. A király csak éppen hogy barátságosan fogadta az üdvözlést, és azonnal öccséhez vezettette magát. Az ispán, a nehéz kulccsal hosszan csikorgatva a lakatzárat, ajtót nyitott. Nem tudta, hogy neki most mi a dolga: bemenjen a királlyal vagy kinn maradjon? De a király határozott mozdulattal átlépett a küszöbön, és becsukta maga mögött az ajtót.

A fogoly a heverőn feküdt. Az ajtónyílásra felkelt, és mosolyogva nézett szembe bátyjával. A két testvér, mintha mi sem történt volna közöttük, átölelte egymást.

– André! – szólította meg öccsét a király: ahogy kisgyerek korában nevezte.

– Emri! – így a fogoly.

Franciául beszéltek, mint odahaza a családi asztalnál. Anyjuk francia volt, és bár alattvalóikkal magyarul, hivatalos ügyekben latinul tárgyaltak, magánéletükben legjobban a francia szót szerették: ezen a nyelven gondolkoztak. Imrének a felesége is francia volt, s azóta az udvarban is sok provence-i lovag és költő fordult meg. Az urakra hát ragadt is sok új idegen szó, és a jobb körökben divatossá lett a francia társalgás.

– Ülj le, Emri, most te vagy az én vendégem, én kínállak ülőhellyel – mondta mosolyogva a herceg.

– Ne gúnyolódj – mondta árnyalattal elkomorulva a bátyja, de leült az elébe tolt karosszékbe. A fogoly a kerevet szélén foglalt helyet.

– Mindenesetre köszönöm neked, Emri, ezt a kényelmes fogságot, otthon sem érezhetném jobban magamat. Pihentem és összeszedhettem gondolataimat.

Imre körülnézett a szobában. Megelégedetten vette tudomásul, hogy öccse nem szenvedett itt komoly hiányosságokat. Azután komolyan, vizsgáló szemekkel nézte a fogoly arcát, az ugyanígy – de ajkai körül bujkáló mosollyal – nézett vissza rá.

Imre csontos és sovány volt, termete magas. Emberemlékezet óta ilyen volt minden Árpádfi. Haja és szakálla kemény szálú, sötétbarna, bőre vértelenül fehér. Ha izgatott volt – és az izgalom gyakori vendég volt az Udvarban –, gyakran történt, hogy szíve összevissza kezdett dobogni, és lélegzete elnehezedett. Gyakran nyomasztó félelem ült a mellére. Bal mellében gyakran érzett fájdalmakat, s olykor éjszakáin légszomjra ébredt. Öreg udvari orvosa – aki már sok Árpád véréből származó nagyúr testi épségét vigyázta – gyakran említette, hogy ezek a panaszok már apjától és nem egy más rokonától sem voltak idegenek. Imre azonban nem szeretett a testére figyelni, egy kissé Isten ellen valónak is vélte, hogy valaki túl sok gondot fordítson porhüvelyére, hiszen e földi élet hossza úgyis Isten szándékától függ. De közben folyton-folyvást tudta, hogy nem egészséges, hogy a halál szemben ül vele az asztalnál, mellette alszik ágyában, és hamar fog elmenni, mint ahogy fiatalon halt meg Árpád nemzetségének legtöbb tagja. Ha pedig ő már túllépett e földön, mi lesz itt újszülött kisfiával? Mi lesz Lászlóval, akit minden jog szerint megillet a trónus? Mi lesz vele, ki vigyáz rá? Hiszen, ha féktelen öccse férfibátyja ellen is feltámadt, hogyne fordulna a tehetetlen kisgyerek ellen? És akkor talán az anya, a távoli földről jött asszony védheti meg itt az ellenséges érzelmű urak között?

Milyen sokszor gondolt arra, hogy megöleti öccsét. Sokan adták ezt a tanácsot. Kalán püspök egyebet sem tesz, mint rémítgeti, hogy André az életére tör, de nemcsak az övére, hanem a gyermekére is. Kalán bőséges példákkal bizonyította, hogy nem először történnék az ilyesmi: királyok fontos okokból már máskor is megölették rokonaikat. Vajon az embernek nem kell alávetnie magát a magasabb rendeléseknek? Vajon nem kell-e megtagadnia testvéri szeretetét, ha az isteni parancs teljesítéséről van szó? Az isteni parancs pedig átkozottnak mondja azt, aki feltámad a hatalmasok ellen. Kétségtelen, hogy öccse lázadó... De az öccse. És valamikor régen, Béla király házánál nagyon meleg volt a családi élet: a szülők szerették, és szeretetre nevelték gyermekeiket. André pedig mindig kedves és szeretetre méltó volt.

Hosszan nézte most a testvéri arcot: a gyermeköcs tekintetét kereste a vonások között. És meg is találta. Andreás herceg azok közé tartozott, akiknek arca nem sokat változik a múló esztendők folyamán. Nemigen emlékeztetett többi rokonaikra: anyjukhoz hasonlított. Egykor szőke haja ugyan férfiasodásával megbarnult, de a szeme kék volt, arca kerekded, haja és kis bajusza finom szálú. Arcát beretváltatta, még itt a fogságban is naponként járt be hozzá a borbélysághoz értő fegyverkovács. Bőrét pedig a szabad levegő hiánya sem sápasztotta el. Alacsonyabb volt bátyjánál, de sokkal mozgékonyabb, és áradt belőle az egészség és derű. Nem törődött annyit a mennyei dolgokkal, mint a bátyja, de nyílt értelme sok mindent könnyen felfogott. Apjuk valamikor úgy képzelte, hogy Andreásból világot ámulatba ejtő hadvezető lesz, aki képes majd olyan keresztes hadjáratot szervezni, amely végre megszabadítja a kereszténységet a pogányok garázdálkodásától. Ezért is hagyta hírneves nagy vagyonát a kisebbik fiúra, hogy abból szentföldi útra menjen. A hercegnek azonban sehogy sem akaródzott teljesíteni az atyai kívánságot, és a nagy vagyont nyakra-főre ajándékozta el az urak között. Imre és köre nem is értette, hogy miért teszi. Legföljebb arra gondoltak, hogy a lázadáshoz akar híveket szerezni magának... Mert Andreás hercegnek a trón kellett.

– André, miért nem tudunk mi összeférni?

A herceg ránézett a bátyjára, aztán szótlanul felállt, és a térkép elé lépett, öklét rátette a kiterített lapra:

– Ezért, Emri. Mert te nem akarod látni, hogy mi történik a világban.

A nagy mozdulatot és az ilyenfajta szavakat már megszokta a király. Andreás gyerekkora óta szeretett kissé úgy beszélni, mint a provence-i költők, amikor saját műveiket adják elő. Szavai is gyakran voltak homályosak és sokat sejtetőek. Kedvesen gyerekesnek érezte öccsében ezt a mozdulatot.

Szeretettel állt melléje, és a térképre nézett:

– Mondd, mit nem akarok én látni a világból?

– Hát ide nézz! Bizánc hatalma a múlté. Franciaországban hatalmas bárók civakodnak egymással és a királlyal. A szent császárság, Rőtszakállú Frigyes halála óta megint ellenséges pártokra szakadt. Az orosz fejedelmek egymás ellen csatáznak. Itt van előttünk a hatalom: azé, aki felveszi. Bizánctól Halicsig egyetlen birodalom lehet. Nem volna olyan útja a világnak, amely ne rajtunk vezetne keresztül...

Imre figyelmesen követte Andreás ujját, majd szeme a térkép közepére vetődött: a Szentföld felé.

– Bizonyos, hogy akkor elég erőnk lenne végezni a pogányokkal is.

Öccse ferdén nézett az arcába:

– Tulajdonképpen mi bajunk nekünk a pogányokkal?

A király arcát a felháborodás pirossága öntötte el: